#74. fejezet - Az Erő Krónikája 9. - Élénk emlék

Kedves Olvasóim! :)
Íme a legújabb rész, bocsánatot kérek, hogy csak egy ilyen szösszenet sikerült, de ígérem, amint visszajöttem, pótlom a hiányosságot. Minden reményem szerint a rész hossza fordítottan arányos a poénok és beszólások minőségével. :) ( Ah, reál osztály. (Y))
Köszönöm, hogy vagytok nekem! :)
Ezen részt külön Kakuja Fanninak ajánlom, állandó főnökömnek, tanácsadómnak és rendíthetetlen könyvmolyomnak, aki él-hal Aaron Carmichael stílusáért.

Ne maradjatok csendben! :)

Erőteljes kopogás ráz fel az álmomból. Bosszúsan nyitom ki a szemeim, mélyeket lélegezve próbálom lenyugtatni a szívem, ami úgy ver az álom után, mintha megbolondult volna. Lüktet bennem a vér, mindenhol érzem. Esküszöm, ebbe fogok belebolondulni.
Remegő lábakkal állok fel, kihúzom magam, hogy legalább más ne lássa, mekkora puhány vagyok és hogy felizgulok, ha róla álmodok. A fenébe, egy puhány segg vagyok!
Ajtót nyitok. Gaston és Nathan kapkodják szaporán a levegőt, lerí róluk, hogy valami nagy baj van. Feszült, rémült tekintetük láttán elfog a nyugtalanság. Basszus, ugye nem..
Gaston lecsapja a szemeit, nem mer rám nézni. Nathan szavai hallatán áll meg bennem az ütő.
- Aaron, haver, jönnöd kell! Kurva nagy gáz van! Andrea eltűnt.

- Hogy érted azt, hogy eltűnt? - kérdeztem meglepődve.
- Elnyelte a föld. Próbáltam felhívni telefonon őket, de egyik se veszi fel. - motyogta Gaston.
- Mi van, ha egyszerűen nem érnek rá? Mit csináltok ebből ekkora ügyet? - néztem rájuk rosszallón.
- Aaron, Mircea mindig felveszi a telefont. Mindig. - próbált érvelni Yves. A szobám, ahova pár perccel ezelőtt toppantak be, most csak úgy izzott a feszültségtől.
- Mikor beszéltetek utoljára, Gaston?
- Éppen leszálltak a repülőről. Mircea szerint Andrea nagyon rosszul volt. Az elemek egyre nyugtalanabbak. A potenciál egyre csak halmozódik a testében, most, hogy a nefilimekhez került, még jobban legyengült. Aztán letette. De írt egy e-mailt, elmesélte, hogy ő egy... - nyelt nagyot Gaston. - haver, én nem tudom..
- Az istenit, nyögd már ki! - rossz érzés kerített hatalmába. Mi van, ha..
- Andrea egy nagyon magas rangú angyal erejét és képességeit örökölte. Olyan szárnyai vannak, mint egy arkangyalnak. Mircea szerint hihetetlenül erős az aurája, de aggasztó, hogy ezzel még nagyobb gázban vagyunk. Két ősi, erős vérvonal küzd a testében, ami pár embernek..vámpírnak, démonnak, tündérnek..a jó ég tudja, hogy kinek mi lesz vele a terve ezek után. Marha nagy energiát szabadított fel maga körül, ami miatt..
- ..magához vonzza a Keresőket. - szólt közbe Nathan. - Ha minden igaz, egy árnyvadász területen vannak, de ez vajmi keveset változtat azon, hogy azok a dögök veszélyesek. Az alvilági kiruccanás után biztos megtalálják a nyomát..és ha nem vigyázunk, elrabolhatja Azazel és leláncolhatja Tartaroszba. Márpedig azt nem akarjuk.
- A patróna erő már magában elég lenne ahhoz, hogy el akarja őt ragadni, de most, hogy az angyali oldala is újjászületett, komoly célponttá vált. Emlékeztek, amikor rúnákat rajzolgatott a levegőbe? - kérdezte Gaston nyugtalanul. Bólintottam. Azóta se tudom kiverni a fejemből azt az édes mosolyt, ami akkor terült szét az arcán, mikor a sárkányokat akarta lenyűgözni. Basszus! Jól pofán vertem magam gondolatban.
 - Kicsit utánanéztem a dolgoknak. Egyik haverom, aki rúnakutató, eléggé benne van a szakmában. Ő már a hetedik generáció, szóval jócskán van anyaga..tehát, felhívtam, és kérdezgettem tőle ezt-azt a témáról. Megkértem, hogy küldje át nekem az összes anyagát az árnyvadász és patróna rúnákról, mire kiakadt és ordibált velem, hogy bármire is akarom őket használni, ne merjek elegendő varázslat és tudás nélkül belevágni a használatukba. Azt mondta, hogy az ükanyja maga egy rúnavető volt, tehát képes volt új és veszélyes rúnákat létrehozni, de ez lett a végzete: a Keresők megtalálták és kiszipolyozták a lelkét. Szigorúan patróna használhatja a patróna rúnát, árnyvadász pedig árnyvadászt. Nem lehet se keverni, se felcserélni őket, mert egy rossz vonás, és alulról szagolod az ibolyát. Eztán megesketett, hogy nem játszok velük, aztán letette. Ma reggel érkezett meg az anyag, még mindig töltöm lefelé gépre. Rengeteg van. Thomas szerint eddig mintegy félmillió rúna van lejegyezve, de rengeteg ősi jelkép vagy elveszett, vagy csak nagyon kevesen használják, de azokat is rosszra. Itt van, nézzétek meg. - fektette le az asztalra a laptopot, és megnyitott egy mappát. DRT, VR, TR, FR, AG, ER.
- Mit jelentenek a betűszók? - kérdeztem Gastont.
- A DRT az a Dead Right There, tehát a gyilkos rúnák részlege. Az AG például az Ancient Greece, de vannak itt olyanok is, amiket eddig nem tudtak azonosítani. De ez csak egy része. Ezeken belül még rengeteg kisebb mappa van..hihetetlen mennyiség. Olvastam már nagy terjedelmű átokgyűjteményt, gyógynövénylexikont benne az ősidőktől kezdődően a mai napig használt füvekről, kövekről...de ez, lenyűgöző.
- Gaston, ez nem lenyűgöző..sokkal inkább hátborzongató. - borzongott meg Yves. Egyet kellett vele értenem.
- És képzeljétek el, hogy Andrea ezeket - nyitott meg egy ÁRNYVADÁSZ mappát, majd egy PATRÓNA mappát - használta. Mind a kettő mappát végigfutottam, találtam ismerős jeleket. Egyszerűen hihetetlen, hogy erre képes anélkül, hogy a kisujját is megmozdította volna. Ha belegondolok, hogy valószínűleg mind a félmilliót ismeri..és valószínűleg többet is..akkor nagy gázban van. Ha valaki megkaparintaná magának ezt a tudást..
- ..legigázhatná az egész világot és uralkodhatna minden felett. A varázslények és az emberek szolgákká válnának. Beköszöntene a világvége. - fejezte be az okfejtést Nathan. Nagyszerű. Itt a világvége emberek! Valaki egy sört?
- De ez akkor is furcsa. Andrea hogy lehet egyszerre angyal és vámpír? Ellent mond az evolúciónak..- kérdezte Enzo. A szememet forgattam.
- Haver, te az evolúció szerint nem is élhetnél. Ami meg a vérvonal keveredést illeti..kettőt és könnyebbet. Én is erre próbálok rájönni már napok óta. Már Andreával is beszélgettem erről, mert ő elég sokat foglalkozott a gének feltérképezésével és többször is olvasott félvérekről, de szerinte Adonynál kellene keresni a választ. Persze a srác így se rendelkezik annyi potenciállal és angyali génnel, mint ő, de jó kiindulás lenne. - csukta le a laptop tetejét Gaston.
- Tehát azt mondod, hogy léteznek olyan félvérek, mint Ő? - meredtem Gastonra. Pár másodpercig habozni látszott, de aztán megszólalt.
- Azt. De rajta kívül csak Adony rendelkezik ezzel a génkészlettel. Azt se tudom, az angyaloknak van-e DNS-e, nemhogy komplett, feltérképezhető bázispárjai. Azt se tudjuk, miből van a testük. A legendák azt szajkózzák, hogy fényből, tűzből és mennyei aranyból vannak, szemük drágakő, szárnyuk pedig hurrikán...
- Ez úgy hülyeség, ahogy van. De térjünk vissza arra, amiért jöttetek. Honnan veszitek, hogy egyszerűen csak eltűnt? Mi van, ha csak ledőltek, mert fáradtak? Vagy.. - megakadt a szó a torkomon. Louis. A név úgy mart, akár a sav, már a puszta gondolattól, hogy vele van és úgy érinti meg azt a gyönyörű hajat, selymes bőrt, hallgatja azt az angyali csilingelést, hogy..
- Hahó, Aaron! Patróna vagy. Csak megérzed, ha egy másik is bajban van..
Ellenálltam a késztetésnek, hogy még egyszer forgassam a szemeim. Mit hisznek ezek, mi vagyok, médium? Szellemekkel suttogó?
- Nem gondolod, hogy ahhoz kellene valami emlék vagy tárgy, amibe kapaszkodhatok? - mordultam rájuk.
- Haver, fogadjunk, hogy akárhányszor áll a cerkád a társaságunkban, akkor rá gondolsz. Le is smároltad. Nekem az elég élénk emlék még most is..

#73. fejezet - Az Erők Krónikája 8. - Álmok és valóság

Párárárráráráárááááá! Bocsánatot kérek a nagy késésért, de az utóbbi időben a suli és egyéb ügyes-bajos dolgaim lefoglaltak, nem tudtam sose normálisan egy részt megírni. Az írói válság és gazdagság elég fura dolgokat művel az emberrel, pláne, ha ezek mellé még olvasol pár kiváló könyvet és a Pokolba átkozod magad, hogy te miért nem tudsz így írni...
Nem is fecsérlem tovább a szót, íme a legújabb iromány. Személyes véleményen szerint nem üti meg a mércét, de döntsetek Ti! :)

Tigris, tigris, csóvafény 

Éjszakáknak erdején, 

Mily kéz adta teneked 

Szörnyű és szép termeted? 

Mily mélyben, ég-tájakon 

Izzott a szemed vakon? 

Volt tüzét felkapni vész? 

Volt-e megragadni kéz? 

Szived izmait mi csel 

És mi váll csavarta fel? 

És mikor vert, volt erő, 

Kéz-láb, dacra vakmerő? 

Volt pöröly? és lánc-e, több? 

Mily kohón forrt a velőd? 

Volt üllő? volt vad kapocs, 

Gyilkos présével dacos? 

Hogy a csillagfény kigyult 

S az ég nedves könnye hullt, 

Rád mosolygott Alkotód? 

Ki bárányt is alkotott? 

Tigris, tigris, csóvafény 

Éjszakáknak erdején, 

Mily kéz adta teneked 

Szörnyű és szép termeted? 

                                                       Kosztolányi Dezső: Tigris

Vannak olyanok, akik ok nélkül bántanak, fájdalmat okoznak, és te így megtanulod becsülni a szeretetet és a törődést. Vannak, akik a mélybe löknek, hagynak lezuhanni, de így tudsz majd mindig felállni. Vannak, akiket elveszítesz, mert meghalnak, te pedig így tanulod meg értékelni az életet.

Bujkálok. 

A kastély szobái közötti átjárókat beborítja a pókháló és az évszázados por. A szűk folyosóban kiráz a hideg. Enyhe szél fújja lenge ruhám szegélyét. 

Óvatosan, hangtalanul lépkedek a köveken, hogy ne keltsek feltűnést. Három napja érkeztünk meg Nezzo kastélyába, így végre lehetőségem volt megszökni. Pontosan egy éve már, hogy Nezzo megölte a családomat és átváltoztatott vámpírrá. A játékszereként tekintett rám, amire bármikor igényt tarthat.

A szüleimmel arra a napra beszéltük meg, hogy közösön fogunk elmenni a Tavasz Ünnepre. Kicsit sok időbe és nyavalygásba telt, mire meggyőztem a szüleimet, hogy ne keressenek nekem férjet. A szomszédos törzs vezérének fia alig volt nálam idősebb, éppen olyan bátor és erős volt, akárcsak rettegett apja. 

Emese, a törzsfőnök felesége gyönyörű asszony volt, aki anyámmal rendszeresen elbeszélgetett. Barátnők voltak, gyakran találkoztak a másik jurtájában. Apám minden egyes alkalommal a nyergébe ültetve, szorosan magához ölelve vitte anyámat hozzá és hozta haza sötétedéskor. Anyám mesélte mindig nekem, hogy Emese nem volt felhőtlenül boldog férje mellett.

 A törzsfőnök kegyetlen, erőszakos ember volt, aki képes volt bántani, rabszolgaként bánni fiának anyjával. Verte, megerőszakolta az asszonyt, aki nem menekülhetett el előle, mert megölte volna a törzs. A fia se volt különb az apjánál. Az izmos vállak, félelmetes termet, gesztenyebarna haj és igézően zöld szemek mögött halálos fenyegetés bujkált. Hihetetlen harci ereje volt, nagysága miatt minden egyes leány szíve gyorsabban dobogott. Kivéve az enyém.

Tudtam, hogy nem szabad találkoznom vele, mert valami olyasmit vágnék a fejéhez, amit talán később megbánok. Nos, később mégse bántam.

A tavasz mindig egyet jelentett nálunk a törzsek közötti párbajokkal. Minden törzsfőnök fia részt vett ezen a tornán, hogy tovább öregbítsék hírnevüket, tovább éltetve hagyományainkat. Na igen, csak fiúk vehetnének részt ezen a megmérettetésen. Elvileg.

Így esett az én esetem. Apámnak csak én voltam a gyermeke, nem volt fiú örököse. Anyám szenvedélyesen ellenezte, hogy részt vegyek egy ilyen kemény és kegyetlen tornán, mert nem akart elveszíteni engem. Apámnak sem tetszett az ötlet, de nem tehetett mást: fel kellett készítenie a megmérettetésre.
A fárasztó hetek, hónapok után készen álltam arra, hogy kiálljak az ősi törzsek vezetőinek fiai ellen.
Kitanultam mindent a fegyverekről, Hanga, a lovam és én teljesen összehangolódtunk. Apám szerint legyőzhetetlen leszek. Nos, én nem voltam ilyen derűlátó.
Éppen ezért ért meglepetésként, mikor a legvégére már csak Árpád és én maradtunk a küzdelmek végére. Az eddig eltelt két hét során annyi sérülést szedtem össze, hogy anyám mindig pátyolgatni kezdett és sötét tekintettel méregette a többi fiút. Az utolsó párbajra a pár napos pihenőnek köszönhetően probléma nélkül fel tudtam ülni a lovamra, és a fegyvereket se ütötte ki apám a kezemből. Esténként mindig együtt ücsörögtünk a csillagok alatt, pár ifjúval és apjukkal beszélgettünk, nevettünk. Kiváltságos voltam.
Árpád és kegyetlen apja mindig a legjobbak, legerősebbek akartak lenni, azonban, ez nem úgy végződött, ahogy ők akarták. Az utolsó próbatétel abból állt, hogy lóháton a vidék legzordabb erdején kellett versenyeznünk, aki legelsőként ért célba, hatalmas tiszteletre tehetett szert mind magának, mind a törzsének.
Az utolsó száz méteren egymás mellett haladva Árpáddal elszántan küzdöttünk, aztán meghallva apám biztató kiabálását, behoztam a hátrányomat és elsőként beértem a célba. Miután Árpád is beért mögöttem, azonnal lepattant a lováról és dühöngve indult nekem, valószínű, hogy megölt volna, ha a többi fiú nem állítja meg. Apám a nyakába kapva hordozott végig a tömegen, ahol mindenki tombolt és üdvözölt.
Gondoltam, Árpád vérmérséklete lehiggadt a nap végére, így mikor harci ruháit levetve, hatalmas izmait szabadon hagyva közeledett felém, nem is gyanakodtam. Az este folyamán a többi ifjú is meglátogatott és összebarátkoztam velük. Körberajongtak, a levegőben pörgettek, a hátukra vetve hurcibáltak, hogy felavassanak engem is "férfivá". Apám szeméből és tartásából áradt a büszkeség és szeretet, anyám még mindig azon idegeskedett, hogy milyen súlyos vágás van a hátamon és legjobb lenne lepihennem.

Álmos már vagy hatodik alkalommal jegyezte meg, hogy lány vagyok. Hm, tényleg? Csak húsz éve vagyok ezzel tisztában. Mindannyian a tábortűz körül ültünk, vidáman elbeszélgettünk, a fiúk néha felkeltek és birkóztak egymással, a saját törzsük legendáit mesélve szórakoztattak minket, többieket. Mindegyikük különleges, fekete bőrt és olyan cirkalmas, meseszép jeleket viseltek, mint apám és a többi férfi és nő a törzsünkben. Kortársaim is hasonlókkal büszkélkedhettek. Csak éppen rajtam nem volt egy sem azt leszámítva, ami az alkaromon díszlett.
Domborodó izmaikon szinte isteni, hihetetlen hatalommal bíró rúnáknak tűntek, ahogy a tűz megcsillant rajtuk, fekete vonalaik szinte égtek a bőrön. Az én jelem nem volt se mágikus, se erős, csupán egy rajz, amelyet még anyám égetett a karomra kiskoromban.
- Szeretnél eljönni hozzánk a közeljövőben? Ha ellátogatsz a Sárkányok törzsébe, királynőként bánunk veled, azt megígérhetem. Kérlek, jöjj el hozzánk, különben a barátaim és harcostársaim nem hiszik el, hogy egy lány nyerte meg a Tavasz Ünnep Tornát.
- Ne higgy neki! A Sólyom törzsben szebbnél szebb ünnepeinken a legszebb nyúlszőr és mókusszőr ruhákba burkolunk, szarvasbőrt terítünk a lábaid elé, és finomabbnál finomabb ételekkel, italokkal kényeztetünk. Mindent megkapsz nálunk, amire csak vágysz. Éjjelente más-más férfi masszírozná fáradt tagjaidat a keleti népek illatos olajával, fürdetne tejben és simogatna vajban.
- Mily szerény ígéretek! Nálunk, a messzi hegyekben..
- Nyugalmat kérek jelenleg, semmi mást. - néztem rájuk fáradt mosollyal. Mindegyikük izgatottan mocorgott, hogy a lehető legjobbal tudjanak hozzájuk csábítani, de egy intésemre lecsillapodtak. - Mindannyiótok mélyen a szívembe zártam, sose feledlek el titeket. Megígérem, hogy amint kipihentem magam, meglátogatlak benneteket akkor is, ha nem terítetek szőrmét a lábam elé.
- Badarság..hiszen ez..
- Figyeltek ti rám egyáltalán? - nevetettem fel, mire heves vitatkozásba kezdtek.
Lassan felálltam és elsurrantam, hogy kicsit lehűljek és kitisztuljon a fejem, útközben találkoztam apámmal és anyámmal, akik szorosan összekapaszkodva ringatóztak a tűz mellett, apám, aki sokkal magasabb volt, mint anyám, lehajolt és mindig a fülébe sugdosott, amitől anyám elragadtatva, rajongással telve simult hozzá és ölelte át a nyakát. A levegő kellemes hidege gyógyírt jelentett fáradt lelkemnek, úgy éreztem, minden rendben lesz. Miután tiszteletet vívtam ki a törzsek között, nem kényszeríthetnek, hogy feleségül menjek az egyik törzsfőnök fiához, és életem végéig csupán játékszere legyek valakinek. Nem létezett olyan természetfölötti, ami erre kényszeríthetett volna engem.
Leültem az egyik jurta melletti farönkre, és csak néztem a többi mulató embert. Vidámak, önfeledtek voltak, kecsesen mozogtak a zenére, minden egyes nevetésükkor felragyogott egy csillag az égen. Olyan szépek voltak, akár az angyalok.

Egy alak tűnt fel a szemem sarkából, amely egyre csak közeledett felém. Felé fordítottam a fejem: Árpád vágott át az ünneplők között. Ruganyos, magabiztos lépésekkel szelte a teret, széles vállain és mellkasán jellegzetes ing feszült, tetoválásai izzottak. Az arcába néztem, amin egyetlen érzelem sem tükröződött, zöld szemei parázslottak. Összerándult a gyomrom, ahogy egyre közelebb ért, a mozdulatai határozottak, félelmetesnek tűntek. Egy pillanatra se vette le rólam a tekintetét, megbabonázottan bámultam rá. Mikor elém ért, pontosan elém lépett, kitöltve a látóterem egészét. Nagyot nyeltem.
- Zavarok? - kérdezte olyan hangon, hogy a meleg ellenére kirázott a hideg. - Úgy látszott, unatkozol egyedül. - folytatta és leült mellém.
Arrébb csúsztam a nagy rönkön, hogy elférjen mellettem, de utánam mászott és felém fordult. Egyik hatalmas tenyerét közvetlenül a csípőm mellé támasztotta, olyan közel hajolt hozzám, hogy éreztem az illatát. Nyers és friss volt, mint az erdő, mégis volt benne valami érzéki.
- Nem, csak gondolkoztam. - próbáltam úgy válaszolni, hogy ne látszódjon, mennyire meglepett a jelenléte. Felnéztem rá, és akkor jöttem rá, hogy csupán pár centi választotta az arcát az enyémtől. Basszus!
Éteri arcán, telt ívű ajkain, egyenes orrán és széles járomcsontján a tűz fénye játszott, szeme sötétje olyan volt, akár az olvadt fém. Kis mosoly játszott a szája szélén, úgy figyelte minden reakcióm.
- Hihetetlen voltál. Mindannyiunkat legyőzted. Hogy csináltad? - szólalt meg kisvártatva.
Összerándultam.
- A szerencsén múlott. - fontam magam köré a kezeimet. Egyre kevesebben táncoltak a réten, a levegő is kezdett hűlni, a legtöbben leültek a tűz köré és ott ettek, ittak. Az erdő szélén néhány szarvas rejtőzött, a fák tetején a baglyok lesték áldozatukat. Egy sikítás törte meg a csendet. Ismét a tűz felé kaptam a fejem, ahol láttam, az egyik fiú vállára kapott egy lányt, és az egyik jurta felé masírozott vele. A fiú arcán hatalmas, komisz mosoly ült, a lány sikongatott és játékosan püfölte a hátát, kapálódzott. A jurta bejárata bezárult mögöttük, mindenki visszafordult a tűz felé és tovább beszélgettek.
Vörös pír öntötte el az arcom, mikor eszembe jutott, vajon mit csinálnak ők ott bent, és gyorsan elkaptam a tekintetem. Egyenesen Árpádra néztem, aki olyan tekintettel nézett rám, mintha fel akarna falni. Pupillái kitágultak, az ártatlan kis mosoly szélessé nőtte ki magát. Ha bárki másra ezzel a fülig érő, szívrabló vigyorral néz, bizonyára azonnal a karjaiban kötne ki..de én nem ilyen voltam. Nem érdekeltek a férfiak. Pláne ő nem. Veszélyes volt. Nagyon is.
- Szó sincs szerencséről. Azok a mozdulatok, technikák nem azért arattak akkora sikert, mert szerencséd volt. Úgy harcoltál, akár egy angyali harcos. - simított végig a karomon a másik kezével. Az érintésére kigyúlt a bőröm, elegáns, férfias ujjai le-föl táncoltak a karomon, végül végigsimított az arcomon. Tekintete foglyul ejtette az enyémet, észre se vettem, mikor beletúrt a hajamba és mélyet szippantott az illatomból. A szívem vadul dörömbölt, fogalmam sem volt mit csináljak, az agyam rövidzárlatot kapott. Kapkodva vettem a levegőt. Eddig sose történt velem hasonló!
- Egész nap az járt az eszemben, hogy vajon tényleg olyan erős és gyönyörű lennél-e, mint szabadon, akár a vad lovak - markolt bele a hajamba és közelebb húzott az arcához - ha az enyém lennél. - lehelete az arcomat csiklandozva, pillantása az ajkaimra esett, olyan mohó pillantással nézett rám, mintha egy tárgy lennék, amit megtarthat magának.
- Felettem senki sem uralkodhat. Nem vagyok senkié sem. - mondtam dühösen, mire még jobban elvigyorodott. Próbáltam hátrébb húzódni, de a hajamat tartó keze nem lazult, a másik a derekamra fonódott, acélpántként tartva maga mellett. Halkan elnevette magát, fogaival belekapott a fülcimpámba, majd visszahúzódott, hogy dühödt arcomban gyönyörködhessen. Nem sok kellett ahhoz, hogy eltaláljam a fájdalmas pontján. - Eressz el!
- Olyan tüzes, olyan vad. Az enyém leszel. Az apáink szövetséget kötnek és az asszonyom leszel.
- Előbb vágom át a torkomat, mintsem az asszonyod legyek. - fújtattam. Kezdtem érteni, a többi ifjú miért nem beszélgetett vele egy szót sem.
- Ha tovább küzdesz, Angyalom, megfontolom, még ma este megtegyem-e azt veled, amit a fiú csinált..csinál a lánnyal. A tűzzel játszol, Hajnal.
- Eressz el és hagyj békén, te kígyó! - mordultam rá és löktem rajta egyet.
Kihasználta, hogy ki bír billenteni, lerántott a rönkről és egyenesen az ölébe húzott, a tarkómat tartó keze megfeszült és megcsókolt. Vágytól fűtve, éhesen tapasztotta az enyémekre az ajkait, rögtön elszívta tőlem az összes levegőt. Nyelve a számba hatolt, még közelebb vont magához, elégedett nyögés hagyta el a száját. Pár másodpercig megfagyva csak ültem és hagytam, annyira meglepett a csókja, kezdtem elmerülni a puha ajkaiban, forró izmaiban, a kellemes érzés áthatolt rajtam. Pár pillanattal később észbe kaptam és hatalmasat taszítottam rajta. Azzal a lendülettel leestem a földre és felugrottam, ő pedig égő, vágyakozó tekintettel nézett rám. Már pattant fel, hogy utánam kapjon, de én gyorsabb voltam. Egy jókora pofon csattant az arcán, hibátlan arcbőre belevörösödött, beteges elégedettség töltött el, mikor megláttam, hogy az ujjaim végei nyomot hagytak rajta. Istentelen düh villant a szemében, izmai megfeszültek, úgy állt ott előttem, akár egy dühös csődör.
- Ha harcolni akarsz, azt megoldhatjuk, Angyalom. Az egész este a miénk.
- Nagyon ajánlom, hogy szállj le rólam, Árpád! A következő jobban fog fájni. Apám sose kötne szövetséget se veled, se az apáddal. Ha a közelembe jössz, én magam fosztalak meg a férfiasságodtól. - fröcsögtem.
- Ó, dehogynem. Hidd el, Hajnal, én mindent megszerzek, amit csak akarok. - nevetett rám, majd hirtelen lehalkította a hangját és komolyan nézett rám. - Ha megtudom, hogy másik férfihoz mész hozzá, megölöm. Arra sem lesz ideje, hogy kiélvezze a nászéjszakáját.
Pokoli dühös voltam.

Egyre több bogarat látok mászkálni a fal tövében. A pókok ijesztő gyorsasággal menekülnek előlem, ugyanúgy szöknek, ahogy én. Friss levegő csapja meg a bőrömet, befordulok a szeles alagútba. Megszaporázom a lépteimet, hallom, ahogy a kastélyban valaki elordítja magát. Rájöttek, hogy eltűntem. A pokolba!
Rohanok, és végre megpillantok egy hatalmas ajtót. Vaskos, román tölgyből készült, legalább tíz hüvelyk vastag. Probléma nélkül áttöröm.
A lábam nagyot dobban a földön, ahogy leugrom a domboldalról és belevetem magam az erdő sűrűjébe. Hangos kiáltások törik meg az erdő csendjét a hátam mögött, hirtelen megfagy bennem a vér, ahogy meghallom Nezzo hangját.
- Mindenki szóródjon szét! Nem menekülhet el! Élve kapjátok el! - ordította dühtől eltorzultan.
Fürgébben kezdtem el futni, tudtam, ha ezen a részen túljutok, akkor megmenekülhetek.
A fák elmosódtak körülöttem, ahogy szélsebesen végigvágtattam az erdőn. Kapkodtam a lábaimat, ahogy csak tudtam, vámpír énem átvette felettem az uralmat. A látásom kiélesedett, minden egyes apró neszt figyeltem, nehogy elkapjanak. Szétáradt bennem a kezdeti nyugalom és szabadság érzete, nem hallottam senkit se a közelemben. Megmenekülök.
Hirtelen elhagyott minden erőm. Lelassultam, az agyam teljesen leblokkolt. Bénultan estem össze egy tisztás közepén, s hirtelen meg is éreztem, miért. Nezzo nagyragadozókhoz méltóan sétált az erdő szélén. Lassan közelített felém, hatalmas alakja kitöltötte a látómezőmet. Arcán kegyetlen mosoly ült, tekintete végigpásztázott a testemen. Idő híján csupán egy selyem hálóruha volt rajtam, ami aligha volt vastagabb egy pillangó szárnyánál. Lihegve próbáltam küzdeni az izmaimmal, de minden cserben hagyott. Elkínzottan nyögtem fel, és elöntött a reménytelenség.
Nezzo megállt fölöttem, gesztenyebarna tekintetében ugyanaz az undorító, vadállatias vágy csillogott, mint a legelső alkalommal. Mosolya kiszélesedett, és gúnyos, hideg kacaj hagyta el az ajkát. Az egész erdő remegett tőle, engem pedig rossz érzés fogott el.
Hosszú csizmájára szegeztem a tekintetem, ellenálltam a vágynak, hogy leköpjem. Leguggolt, kezével keményen az állam alá nyúlt, kényszerített, hogy a szemébe nézzek.
- Kismadaram, azt hitted, megszökhetsz előlem? Ha egy pillanatig is azt gondoltad, hogy elfuthatsz, akkor most csalódnod kell. Az enyém vagy, megértetted? - csúszott le a keze egészen a nyakamra. Megszorított, mire levegőért kaptam. Tehetetlenül vergődtem a földön, mígnem elengedett. - Nagyon helyes. És most megmutatom, hogy mivel jár az, ha ellenszegülsz. - markolt a melleimre. Nyöszörögve húzódtam arrébb, de még jobban nekem feszült. A következő, amire emlékszem, hogy a ruhám végighasad a testemen, a hideg levegő a csontomig hatol. Nezzo erőszakosan veti rám magát, könyörtelenül, hörögve erőszakol és ver meg.
Az erdő elnyeli sikolyaimat.

* Aaron szemszöge - London, Szenátus *

Fáradtan hunyom le a szemeimet az edzés után. A szobában csend honol, de a fejemben káosz uralkodik. Ellazítom az izmaimat a fotelben, kinyújtózom, hátha attól megnyugszom. Leveszem a cipőmet, meglazítom a melegítő derekát és eldőlök a székben. Az atlétám még mindig csurom víz, úgy leizzadtam. Képtelen voltam nyugodtan harcolni. Olyan régen nem láttam már Őt, hogy szinte megemészt a vágy. Két lábon járó zombi vagyok, már attól belém áll a kangörcs, hogy meglátom a szobája ajtaját. Ennél szánalmasabb igazán már csak akkor lennék, ha ott is aludnék.
Lassan lehiggadok, elnyúlok a kellemes érzésekben.
A képzeletem automatikusan vetíti elém a képeket. Egy mezőn állok, tavasz van. Éteri szépség, béke árad mindenfelől, vadvirág-szőnyeg simul a talpam alá. Nem tudom, hol vagyok, de elindulok egy kis ösvény mentén. Egy erdőbe tévedek, ahol a fák a zöld ezer árnyalatában pompáznak, titokzatos, varázslatos energia lengi körbe a teret.
Sétálok, majd leülök egy nagy fa tövébe. Elterülök, már éppen azon vagyok, hogy elalszok, de ekkor egy nevetés üti meg a fülem. Angyali csilingelés, olyan hang, amely nem származhat halandótól. Felkelek, és a hang forrásához indulok. Újra meghallom a lányt, de már közelebbről. Nem a képzeletem játszik velem. Tovább lopódzok, követem a halk sikongatásokat, kuncogást, egyre nagyobb kíváncsisággal haladok. Észre se veszem, hogy már olyan mélyen járok az erdőben, hogy azt se tudom, merre lehetek. Vízcsobogást hallok, egy vízesés van tőlem ötven méterre. Hihetetlen erővel vonz, a víztükrön megcsillanó fény úgy tündököl, hogy bevilágítja az egész teret. Mozgást hallok jobbról, a földre lapulok egy bokor mögött, hátha meglátom, mi volt az.
Fehér fátyol suhan el előttem, valami egészen különleges, egzotikus aromát hagyva maga után. Mélyet szippantok a levegőből. Vanília és cseresznye. Lábdobogás, nevetés. Újabb mozgás, meglátom a lábait. Vidáman szaladgál a kis tavacska partján, ruhája lágyan követi minden egyes mozdulatát. Nem látom az arcát, háttal áll nekem. Gesztenyeszín haja a derekáig ér, csillog, puha hullámokban suhog a lány hátán.
- Hahó? Merre vagy, idegen? - üti meg a fülem a kérdés. A lány körbeforog, meglátom végre az arcát. Megborzongok. Hiszen ez..

Erőteljes kopogás ráz fel az álmomból. Bosszúsan nyitom ki a szemeim, mélyeket lélegezve próbálom lenyugtatni a szívem, ami úgy ver az álom után, mintha megbolondult volna. Lüktet bennem a vér, mindenhol érzem. Esküszöm, ebbe fogok belebolondulni.
Remegő lábakkal állok fel, kihúzom magam, hogy legalább más ne lássa, mekkora puhány vagyok és hogy felizgulok, ha róla álmodok. A fenébe, egy puhány segg vagyok!
Ajtót nyitok. Gaston és Nathan kapkodják szaporán a levegőt, lerí róluk, hogy valami nagy baj van. Feszült, rémült tekintetük láttán elfog a nyugtalanság. Basszus, ugye nem..
Gaston lecsapja a szemeit, nem mer rám nézni. Nathan szavai hallatán áll meg bennem az ütő.
- Aaron, haver, jönnöd kell! Kurva nagy gáz van! Andrea eltűnt.

#72. fejezet - Az erők krónikája 7. - Leblokkolva

Sajnálom, hogy olyan sok ideig kimaradtam az írással, de nem volt időm a blogomra egyéb ügyes-bajos elfoglaltságaim miatt, sokat dolgoztam ezen a részen, de úgy érzem, hogy közel sem sikeredett olyan jól, mint szerettem volna. Igyekszem egyre jobb, tartalmasabb és szórakoztatóbb részekkel ellátni Titeket, kedves olvasóim, szeretném megköszönni, hiszen már közel 6500-as megtekintésnél járok, Nektek köszönhetően!
Köszönöm bizalmatok, ezzel a résszel kívánok kellemes, békés, áldott karácsonyi ünnepeket és boldog, sikerekben gazdag új évet mindenkinek!
2015-ben is számíthattok rám, újult erővel vágok bele a sztoriba, új szereplőkkel, pár régi mellékszereplő érzései is felszínre kerülnek, de éles nyelvű és folyton idegeskedő főhősnőnk is tartogat még meglepetéseket.

Jó olvasást! ;)

Ui1: Ne felejtsetek el komizni!:)
Ui2: Kakuja Fanni: Puszim, remélem kiérzed majd pár részből, hogy miből is szedtem az ihletem. :D :*


- Rendeződjetek párokba! Ne mindig ugyanazzal az ellenféllel legyetek! A való életben se mindig egy fajta démonnal kell megküzdenetek! - mondta Zente, majd megfújta a sípot. - Gyerünk!
- Eléggé bemelegedtél? - kérdezte Adorján, miközben felém sétált.
- Pont eléggé ahhoz, hogy elverjem a seggedet. - válaszoltam, mire elnevette magát.
- Ne bízd el magad. Én sose vesztek. - nézett rám sokatmondóan, majd beállt kezdő állásba.
Gyorsan felpillantottam a lelátóra, láttam, hogy mindhárom fiú mereven figyel minket. Mircea egy köteg pénzt szorongatott a kezében, Markusszal vitatkozott. Hát persze, még ilyenkor is fogadtak. Louis rám kacsintott, majd Mircea kezébe nyomott ő is egy kisebb köteg pénzt. Haha.
Visszafordultam Adorjánhoz, aki már csak a sípra várt, hogy támadhasson. A tőrjei éppen olyan lazán lógtak a kezében, mint Adonyéban. Kíváncsi voltam, hogy milyen módon harcol. Nyersen és eltökélten, kíméletlen rúgásokkal, mint Nezzo. Gyorsan és precízen, mint Louis. Hirtelen és kiszámíthatatlanul, mint Mircea. Ravaszul, mint Markus. Vagy megfigyelőként, gondosan véghezvitt támadással és kegyetlenül, mint én.

A síp éles hangjára mind a ketten azonnal mozdultunk. Adorján teljes sebességgel száguldott felém, hogy lefegyverezzen, de elléptem előle és mögé kerültem, egy aprót ütve a veséjére a tőrrel. Megpördült és a nyakam felé célzott, de sikeresen kivédtem a szúrását, a másik tőrömet pedig a bordáihoz nyomtam. A szemeiben elismerő szenvedély csillogott, nem tudta hová tenni a visszafogott külsőt és a halálos célzásokat.
- Sose hagyd védtelenül a derekad. Hiába vagy magas, és érsz el bárhova, ha nem véded magad, könnyen kibeleznek. - fordultam úgy, hogy nem kereszteztem a lábaim.
- Nem vagy kezdő. - biccentett és forgatni kezdte a tőrjeit. - Kitől tanultál így harcolni?
- Az maradjon az én titkom. - mondtam és többször felé suhintottam. Ügyesen kivédte őket. Kiváló ritmusban rakta a lábait minden egyes kitörésnél, be kellett látnom, hogy tényleg jó a srác.
- Akarod tudni, hogy mit sugdolóztak rólad a többiek? - vigyorodott el. Egy pillanatra ledermedtem, de éppen időben felébredtem ahhoz, hogy ne sikerüljön kigáncsolnia.
- Mit? - kerültem mögé és a tőröm hegyével a lapockáit birizgáltam.
Hirtelen fordult meg, sikerült megragadnia, meleg lehelete a fülemet csiklandozta.
- Az maradjon az én titkom. - mondta, kihallottam a hangsúlyából, hogy nagyon is meg van elégedve magával.
Naná, helyben vagyunk. Hátralöktem és a földre zuhant. Egy vámpír erejével nem versenghet.
- És délután mit csinálsz? - kérdezte, miközben felkelt és támadó állást vett fel. Fekete szemei szinte lángoltak, de gondolom az enyémek se lehettek különbek. Imádtam harcolni, főleg, ha jó volt az ellenfelem.
- Valószínűleg ugyanazt, mint mindenki más. Délutáni program. - rúgtam ki az egyik tőrt a kezéből. A terem másik részére sodródott, nem valószínű, hogy érte megy.
A szeme villant egyet, fekete haja belelógott az arcába, mosolya titokzatosságról árulkodott.
- És Te mit csinálsz? - hangsúlyozta ki a Te szót. Kezd egyre szimpatikusabb lenni a srác.
- Az maradjon az én titkom. - mondtam mintegy végszóként, mert az egész teremben felhangzott a síp, amely az óra végét jelezte.
A terem végébe sétáltam és beálltam a tornasorba a többiek közé.
- Szeretettel várunk mindenkit a délutáni foglalkozásokon. Jó étvágyat az ebédhez, pihenjetek. Viszont látásra. - mondta Zente, majd elköszönt tőlünk.
- Viszont látásra, Mester. - mondták a fiúk mély hangjukon, majd hangosan nevetve az öltözőbe mentek.

Olyanok, mint Aaronék és a sárkányok. Hangosak és viccesek. Fékezhetetlenül gyerekesek és szeretetre méltóak. Őrültek és zsenik. Piszkosul jól neveltek és piszkosul perverzek. Önkéntelenül is eszembe jutott, ahogy Nathan és Yves korán reggel vízipisztolyokkal rontott be a szobámba, hogy felkeltsenek, vagy, mikor Tom Jones slágerével borították ki Louist egy délután, mikor csókolóztunk. Elég volt már magára Louisra, vagy a csókra gondolnom, a gyomrom melegséggel telt meg, és úgy kezdett verni a szívem, mint egy tinilánynak az első randija előtt. Fél évvel ezelőtt eszembe se jutott volna így viselkedni, de mióta Louis felfedte előttem az érzéseit, s így én is az enyémeket, menthetetlenül szerettem őt. A testébe legalább olyan szerelmes voltam, mint vidám, humoros, megfogó természetébe, az intelligenciájába és gyengédségébe. Nyugodtabb voltam vele, felszabadultabb, nem éreztem azt mellette sose, hogy gyengébb lennék vele szemben, pedig ha bárki más ránézett, nem látott mást, mint a hatalmas testet és rettenetes energiát örvényleni körülötte.
Mintegy csettintésre, erős karok kulcsolódtak a derekamra és egy széles mellkasra húztak, amiből áradt a hőség és kölni frissességének illata. Azonnal megfordultam az ölelésben és Louis nagy kék szemeibe néztem. Óvatos félmosoly játszott az ajkán, szemei izgatottan csillogtak. Nem bírtam megállni, én is elmosolyodtam jókedvén, bár egyáltalán nem értettem, miért ilyen titokzatos.
Egyik kezét felvezette az arcomig és lágyan megsimogatta az alsó ajkamat. Enyhe borzongás futott rajtam végig, jól esett nagy kezének érintése.
- Hogy érzed magad, harcoska? - kérdezte halkan és közelebb hajolt hozzám.
- Fáradtan. Éhesen. Szomjasan. Feszülten. Mocskosan. - ismertem be őszintén, mire elnevette magát.
- Vannak fájdalmaid? Érzed az új energiádat? Nem feszeget, ahogy korábban?
- Nem, egyáltalán nem. Néha azt érzem, szétrobbanok, máskor kicsit vissza kell vennem magamból, mert érzem, hogy nem szokta még meg a szervezetem ezt a fajta energiatömeget. De nyugodj meg, el fog múlni. - mosolyogtam fel rá, hogy biztosítsam, nem lesz semmi bajom. Éppen eleget szenvedett az utóbbi időben miattam, a rohamaim miatt, nem akartam még jobban ráhozni a frászt.
- Jó. - lágyultak meg egy kicsit az arcvonásai. Lehajolt és egy csókot nyomot a számra. Eztán felkapott a karjai közé és szorosan magához húzott. - Akkor talán nem bánod, ha az előzőekről gondoskodok, ugye? - nem kellett felnéznem rá, már a hangjából kitaláltam, hogy sántikál valamiben.
- Miben sántikál, Monsieur? - kérdeztem, de meg sem szólalt, csak rám vigyorgott.
Pár pillanattal később vámpír sebességre kapcsolt, úgy hagytuk el a tornatermet és vágtunk át egy a hosszú folyosón. Pár, számomra ismeretlen helyre kanyarodtunk be, majd elértünk egy nagy faajtóhoz. Egy jókora papírlap volt rá kitűzve rajzszöggel, amelyen napirend volt felsorolva, a házirend, az órák, a termek számai, a tanárok, a választható délutáni foglalkozások és egy mosolygós arcocska a lap sarkában, 12. a aláírásával. Elmosolyodtam és levettem a papírt az ajtóról, Louis pedig benyitott és beléptünk a szobába. A lábával csukta be a súlyos tölgyfa faragványt, egy kulcsot akasztott le valahonnan, és ráfordította a zárra.
Bámulatos látvány fogadott.
A szobát halvány napfény világította meg, így minden melegen fénylett körülöttünk. A jobb falon egy faltól falig tartó könyvespolc, milyen könyvespolc, könyves szekrény álldogált zsúfolásig megtöltve szebbnél szebb bőrkötésű iratokkal. A szoba krémszínű falaira rímelve ugyanilyen tölgyfa ágy terpeszkedett középen, mellette éjjeli szekrény gyönyörű faragásokkal a fiókjain. Csomagjaink közvetlenül az ágy mellett vártak ránk. Tovább vándorolt a szemem az antik szőnyegre, az angyalokat ábrázoló festményre, a nagy faasztalra, melyen könyvek és füzetek sorakoztak, különböző írószerek, ruhák sora és furcsa, villogó fegyverek. Szinte vonzottak a jelenlétükkel, pengéjüket halvány kék derengés lengte körbe, amint megpillantottam az őket díszítő rúnákat. Fenséges tőrök, apró szúrószerszámok, íj, nyilak, kardok és egy aranyszínű ostor töltötte be a látómezőmet. Halk, mennyei muzsika kúszott a fülembe, ahogy elképzeltem őket a kezeim között. Vajon miből készülhettek, hogy ilyen gyönyörűek?
- Úgy látom, nagyon megtetszettek az angyali fegyverek. - mormolta Louis a fülembe. Simogatni kezdte az arcomat, óvatosan, mintha törékeny porcelán lennék. - Amiket most látsz, különleges szett darabjai. - lépdelt közelebb az asztalhoz. - A tőrök, pengék a mennyei kórus szeráfjainak fegyverei..
- szeráfpenge. - nyögtem ki. Apám is mindig így nevezte ezeket.
- Bizony. Nagyon gyakoriak, de ez nem azt jelenti, hogy veszélytelenek. A rajtuk látható rúnák rengeteg fajta démonnal elbánnak, ha jól használod, talán egy Démon Lordon is komoly sebet tudsz vele okozni. - folytatta. - A kard kifejezetten erre a célra szolgál, ahogy az ostor is. Úgy vágja át a démonok páncélját, akár a kés a vajat. Látod ott azt a pálcát?
Egy üveg és kék kristály díszítette tárgyat pillantottam meg az asztal közepén. Apró szárnyak futottak körbe az alakján, esküszöm, mintha egy pillanatra fel is ragyogott volna.
- Az egy irón. Ezt láthattad már Adonynál is, amikor angyali mágiát vetett be ellened az első harcotok során. - nagyon is jól emlékszem. - Ezzel tudod magadra..égetni a jeleket, gyógyítani magadat, és persze ez az árnyvadászok varázspálcája. Zárakat nyitsz vele, hallottam már olyan történeteket, hogy akár tárgyakat is mozgathatsz vele. - hirtelen kinyúlt és egy követ vett fel az irón mellől. A fényhez fordítva vizsgálgatta, majd a kezembe csúsztatta. Kellemes súlya volt a mérete ellenére, pedig alig volt nagyobb egy golflabdánál. Felizzott a tenyeremben, felmelegedett és áttetszővé vált. Tejfehér színű fénye bevilágított mindkettőnket, fényének tisztasága beragyogta a szoba sarkait is.
- Holdfény. Éjjel és nappal is használható, mikor már úgy érzed, hogy minden fényed elveszett, használd ezt. Olyan erős, hogy még az én bőrömet is bántja. - azonnal eltakartam a kezemmel a fényt, gondosan belebugyolálva egy pólóba az asztalról visszatettem a helyére.
- Gyönyörűek. - mondtam és továbbra se tudtam elszakítani róluk a tekintetem. Olyan erővel vonzottak, mintha valami kötelék lett volna köztünk.
- De nem oly gyönyörűek, mint te. - suttogta Louis a fülembe, meleg lehelete felperzselte a nyakamat. Magához húzva elfordult az asztaltól, és egyenesen a fürdőszoba felé vitt. A fehér csempével bélelt helyiség közepén egy hatalmas zománckád terpeszkedett, mellette zuhanyzó. A falra szerelt tükörben megnéztem magamat és elszörnyedtem. Tényleg mocskos és fáradt voltam. Louis felültetett a mosdó tetejére, majd kisuhant a fürdőből. Pár pillanattal később visszatért a bőröndömből való kis táskával és pár ruhával. Csendesen kipakolt mindent mellém, majd leemelt és megfordított. Óvatosan fésülni kezdte a hajamat, szinte alig éreztem, hogy a fésű húzza a gubancos szálakat. Minden idegszálam égnek állt, mikor végzett és vetkőztetni kezdett. Némán futtatta végig a kezét minden porcikámon, ajkai a csigolyáim felett táncoltak. Észre se vettem, hogy idő közben megnyitotta a vizet a kádban, meleg pára ölelt körbe minket. Pár csepp fürdőolajat öntött a habos vízbe, majd a karjaiba kapva lassan beleemelt az andalító forróságba. Több se kellett, hogy az ájulás szélén járjak, mint Louis hajamat masszírozó keze. Vizet fröcskölt a fejem tetejére, majd jó adag sampont öntött minden egyes tincsemre. Meleg kezei simogattak, dédelgettek, felpezsdítették a véremet. Egy elégedett nyögés hagyta el a számat, akárhányszor a tarkómhoz ért. Mikor már teljesen beborított a hab, lemosta, és balzsammal kente be a hajvégeket. Félrehúzta a hajamat és a hátamat kezdte mosni. Élveztem keze minden érintését, meg-megszunnyadtam a végtelen gyönyörben, mikor kiemelt a kádból és belecsavart egy törülközőbe. Egy székbe ültetett, majd elkezdte szárítani a hajamat. A hajszárító hangja mindent elnyomott mellettem, Louis keze mesterien kezelte rakoncátlan hajamat, mintha csak egy vad lovat szelídített volna meg a kezei közt. Időérzékem híján nem tudom, meddig tartott, míg végzett, de a végére már szinte aludtam. Elmosódott előttem minden mozdulata, ahogy felkapott és átvitt a szobába, majd gyengéden az ágyra fektetett. A testemet fedő fehér anyag eltűnt, hirtelen fázni kezdtem. Összehúztam magam, belesüppedtem a takaróba, már azon voltam, magamra rántom az egész ágyneműt, mikor édes illatú, meleg kezek érintettek mindenhol. A testápoló selymes aromája betöltötte az orromat, elnyúltam és a kezek után áhítoztam.
A kezeket valamivel hidegebb anyag váltotta fel. Louis felöltöztetett. Kényelmes ingbe bújtatott, kezét a hajamba temette, mélyet szippantott az illatomból.
- Régóta vártam erre. - mosolygott rám szikrázó szemekkel. - Hogy érzed magad?
- Isteni vagy. - fúrtam a nyaka hajlatába a fejem. Szédítően friss és férfias volt. Halkan felkacagott.
- Örülök neki, Gyönyörűm. - érintett meg gyengéden az ajkával. Lassan, szinte áhítatosan haladt, egyre mélyebben és forróbban csókolt, a végére már mindkét lábam a dereka köré tekeredett, úgy húztam magamhoz közelebb. Éberré váltam, a vér forrón lüktetett az ereimben, hirtelen nagyon meleg lett a szobában. Káprázatosan mosolygott, kedvem lett volna az egész napomat az ő nézegetésével tölteni. Le nem vettem róla a szemem, csak bámultam rá, azt akartam, hogy felejtsük el a délutánt és maradjunk együtt, csak mi ketten.
- Tudom mi jár a fejedben. - simított végig az alsó ajkamon. Beleborzongtam.- De enned és aludnod kellene. Két és fél óra múlva órád lesz, meg mire eldöntöd, hogy mire akarsz menni, az egy örökkévalóság. Aztán Zenténél is jelenésed van. Nem akarom, hogy miattam keveredj bajba.
Hát persze.
- Köszönöm, hogy vagy. - súgtam neki és átfogtam vékony derekát mindkét kezemmel. Meleg fény rebbent a szemeiben, és az arcomra tette nagy tenyerét.
- Ezt nekem kellene mondanom neked. Nem is tudom, hogy bírtam annyi ideig nélküled. - csókolt meg puhán.
- Megmondom én neked. Úgy nézek ki, mint egy vízbe fúlt macska, mikor harcolunk. És, hát, a modoromon is lenne még mit javítani. - nevettem fel halkan.
- Remekül áll a nedves fazon. - vigyorgott rám teli szájjal. Ó, istenkém.
- Jó tudni. - szívből, őszintén nevettem fel, mire furcsa fény lobbant a szemeiben. - Mi az?
- Nem is tudom, mikor hallottalak utoljára így nevetni. - suttogta rekedten. Elszorult a torkom. Nagyon régen nem éreztem magam ilyen jól.
- Sajnálom. - fordultam ki alóla és leültem az ágy szélére. Utánam mászott és átölelte a derekamat. Kezei simogatón tekeredtek rám, lélegzete a nyakamat csiklandozta.
- Bocsáss meg, ha megbántottalak. Én...én imádom, ha mosolyogsz és nevetsz. Utálom magam azért, amibe belekevertelek..sose bocsátom meg magamnak, hogy elragadtam tőled az életedet. - a gombóc még nagyobbra nőtt a torkomban. Azonnal megfordultam az ölelésében és a kezembe vettem szép arcát. Aggodalmasan csillogtak a szemei, az én szívem pedig megrepedt.
- Ne mondj ilyeneket! Te adtál nekem értelmet az életemben, addig úgy éreztem, hogy örökre kárhozatban égek és nincs kiút. De aztán jöttél te, és felnyitottad a szemem a gyönyörű mosolyoddal, a beszédeddel, gyengédségeddel és beléd szerettem. Te vagy a jelenem és a jövőm. Nem tudok elég hálát elmormolni, hogy elmondjam, mennyire szeretlek és akarlak téged. Ez nem változik. - simítottam végig az alsó ajkán.
- Mondd még egyszer! - mormolta.
Halványan elmosolyodtam.
- Szeretlek.
Láng lobbant a tekintetében.
- A többit is. - A fogaival belecsípett az ujjamba.
- Szeretlek, és ez nem változik. - nyomtam csókot az orrára.
A két tenyere közé fogta az arcomat és megcsókolt. Olyan volt, mint hazatérni. Nem volt olyan tökéletesen gyengéd és lassú a csókja, mint az előbb, de éppoly észbontó és vérforraló. Néha hátrébb húzódott és belekapott az alsó ajkamba, mintegy biztosítékként, hogy nem enged el. Mindkét kezével átölelt és magához húzott, felemelt az ágyról. Mindkét lábamat köré kulcsoltam, hagytam, hogy vigyen. Pár pillanattal később a fenekem valami keménynek nyomódott, Louis felültetett egy asztalra. Óvatosan elvált tőlem, gyönyörű szemei ékkövekként csillogtak, csókmarta ajkain ragadozómosoly játszott.
Egy pillanatig elfelejtettem levegőt venni.
- Én is szeretlek, Angyalom. - éreztem, hogy végigfut a borzongás rajtam, amint szép szemei az ajkamra tapadtak. - Gyere, együnk valamit, mielőtt még meggondolnám magam.
- De én nem vagyok éhes. - nem hazudtam. Jelenleg egy falat se ment volna le a torkomon.
Érdeklődőn vonta fel a szemöldökeit, kezeit két oldalról az asztalnak támasztotta, úgy zárt be.
- Muszáj enned valamit. Már egy hete éhezel. Le fogsz gyengülni. - tagadón ráztam a fejem, de elkapta az államat és maga felé fordított. - Legalább az én kedvemért, oké?
Óvatosan bólintottam, mire elmosolyodott.
- Mit szeretnél? Vért vagy emberi ételt? - fordult a hűtő felé és benyitott. Telis-tele volt zacskós vérrel és isteni ételekkel. Nagyot kordult a gyomrom. Louis felnevetett. Elvörösödtem.
Talán mégis éhes vagyok.
- Mindkettőt? - nézett mélyen a szemembe, de egy szót se szóltam. - Akkor kipróbáljuk majd ezt a citromtortát is.
Citromtorta? Ó, istenem..
Pár perccel később a mikróban hat tasak emberi vér melegedett, egy serpenyőben tükörtojás és szalonna pirult, a másikban palacsinta sült. Louis éppen a csokis-epres tölteléket kevergette, néha-néha hátrafordult, hogy epret tömjön a számba.
- Nem is tudtam, hogy tudsz főzni. - motyogtam, miközben igyekeztem jól megrágni minden falatot. Mosolyogva hátrapillantott, miközben paradicsomot aprított a salátába.
- Sok dolgot nem tudsz még rólam, drágám.
- Hm, ez úgy hangzott, mintha bártáncos lennél és a bőröndöd mélyén tűsarkú lapulna. - mondtam a bögrém felett. Egy pillanattal később megfordult és hátborzongatóan magas hangon kezdett valamit énekelni.
- Ó, kedveském, hát lelepleztél. Mit szeretnél csinálni velem? Jaj, kérlek, csak azoknak a fiúknak a kezébe ne adj! Olyan kiéhezett tekintettel méregettek, hogy azt hittem, elveszik az erényemet! - térdelt le előttem, belőlem pedig kitört a nevetés. Az egész konyha zengett tőlünk, az asztalon elterülve törölgettem a szemeimet. A hasam megfájdult, és jóleső bizsergés járta át a testemet. Louis szélesen elvigyorodott, majd felhúzott magához és homlokon csókolt.
Negyed órával később egy gyönyörűen megterített asztalnál ültünk. A tányérjaim púpozva voltak tojással és baconnel, a saláta külön kis edényben volt, a vér pedig illatozott. A kávé tele volt tejszínnel és cukorral, éppen ahogy szeretem.
- Nem eszel? - kérdezte Louis, majd beleharapott az egyik tasak vérbe.
- Ennyit nem tudok megenni. - néztem rá megrökönyödve.
- Szerintem meg igen. Ez nem is olyan sok. - mikor még mindig csak bámultam rá, felállt az asztaltól és felemelt a székről, hogy ő üljön le oda, velem az ölében. Apró darabokra vágta az ételt, majd bekapott egy falatot. Hosszasan rágta, miközben mindvégig engem figyelt. - Finom. Kóstold meg!
Egy újabb adagot csippentett a villával, majd teletuszkolta a számba. Mennyei ízek áradtak szét a nyelvemen, nem győztem rágni. A következő falat már készen is volt, én pedig örömmel fogadtam. Maga a tudat, hogy Louis etet, fürdet és simogat engem, ellazított, és olyan étvágyam lett, mint egy farkasnak.
Két tányér reggelivel, három tasakkal vérrel és két pohár kávéval később tele hassal üldögéltem Louis ölében, aki éppen befejezte az adagját. Gyengéden elmosolyodott, mikor egy apró büfögés hagyta el a számat. A vállába fúrtam a fejem, mindvégig őt bámultam. Gyengéd csókot lehelt a halántékomra, és a hátamat simogatta.
- Mondtam, hogy éhes vagy. - vigyorgott rám.
- Annyit megettem, mint egy elefánt. Sose ettem még ennyit.
- Emberként sem? - kérdezte és átölelt.
- Nem. Tudod, néha elég kevés élelmünk volt, miközben vándoroltunk. Persze, gyümölcs mindig volt, vadakat is könnyen ejtettünk, de nálunk még a családfő és a harcosok ettek sokat. Szükségük volt az energiára, míg nekünk, asszonyoknak és lányoknak nem.
- Ahhoz képest, hogy nem vagy hozzászokva a sok ételhez, simán benyomtad egy család reggelijét. Látod milyen hatással vagyok rád?
- Azt inkább nem mondom el, hogy milyen hatással vagy rám.
- Ugyan, csak jó lehet.
- Jaj, tényleg. Túlságosan nagyszerű vagy, ugye? - kérdeztem összeszűkült szemmel, vártam a reakcióját. Önelégülten elmosolyodott.
- Okos lány. Büszke vagyok rád. - csókolt meg édesen. Le kell szoknom az egója növeléséről. Már így is az eget verdesi.
- Nem lehetne, hogy ma nem megyek sehova? - kérdeztem fáradtan. Mosolya a lelkemig hatolt.
- Legszívesebben ki se engednélek innen, de attól tartok, hogy nekem is órát kell tartanom. - azonnal kiegyenesedtem ültömben, figyeltem. - Adony azt mondta, hogy egyik nap edzetni fogok, másik nap franciát és angolt oktatok. Valószínű, hogy pont a te osztályodban. - vigyorodott el és rám kacsintott.
- Hűha! Akkor lesz protekcióm? - kérdeztem vigyorogva.
- Még meggondolom. Túlságosan szeretem, mikor franciául beszélsz. Pár feleletre számíthatsz.
- Ó, tanár úr, mivel engesztelhetném ki?
- Ne akarja megtudni, hogy mi jár az én fejemben, ifjú hölgy. - nézett rám lángoló tekintettel. Teljesen elvörösödtem. Louis tekintete szinte felfalt.
- Khmm.. lehet, hogy mégis.
- Egyszer arra is fény derül. - csókolt meg vadul. Vérforraló volt, ahogy bánt velem. Sose tapasztalt vágy öntött el, úgy éreztem magam, mint aki lávába gyalogolt. - Oké, öltözzünk fel. Eldöntötted már, hogy mire szeretnél menni? - tűrte hátra a hajamat.
- Nem, még nem. Azt se tudom, miből választhatok.
- Hát, azt javaslom, ennyi kaja után ne nagyon sportolj. Rengeteg nyelvet lehet tanulni, mintha rajzot és zenét is láttam volna. Nem akarod nekik megmutatni, hogyan alkotsz? - Kelt fel velem együtt a székből. Csábító volt a rajzolás gondolata.
- Túl jól ismersz. - mondtam ahogy letett a földre. Gyorsan kicipzároztam a bőröndöt, kikaptam belőle egy néhány ruhadarabot, a felszerelésem és egy hajgumit, majd beviharzottam a fürdőbe és felöltöztem. A hajamat lazán oldalra fontam, kényelmes zakót vettem a trikóm felé, hogy ne fázzak. Két ragyogó fülbevalót tettem be, és kicsit rendbe szedtem magam. Mikor pár perccel később kiléptem a szobából, Louis álla leesett.

- Na jó, tanítás ide vagy oda, te innen ki nem mész. - meredt rám. A tekintete végigmért, fentről lefelé, majd vissza. Nem értem, mi a gondja a ruhámmal.
- Mi a bajod ezzel? Louis, azt akarod, hogy a feketét vegyem fel? - vágtam csípőre a kezeim. Tudta, hogy melyik ruhára gondolok. Azonnal rázni kezdte a fejét.
- Gyönyörű vagy. - nagyot fújt. - Egy hónapig folyton azon agyalhatok, hogy ne fojtsam meg az összes suhancot, aki csak rád néz, ugye?
Csak a szememet forgattam.
- Mehetünk? - kaptam fel az ágyról a cuccaim.
Felkapta a kötött pulóverét, majd mellém lépett. Megfogta a kezemet, ujjait összefonta az enyémekkel és közelebb húzott széles mellkasához. Így, kéz a kézben hagytuk el a szobát, majd mentünk végig a folyosókon, a diákok szobái előtt. Nagyjából öt perc séta után elértünk az aulához, ahol Adony és kiképzők üldögéltek a fotelekben és nevetgéltek. Bátyám még azelőtt megérezte a jelenlétemet, hogy beléptem volna a térbe, felém fordult és rám vigyorgott. Nagy, sebes léptekkel szelte át a szobát, hogy egy medveöleléssel a mellkasára vonjon és megszorongasson.
- Hahó, húgi! - furcsa energia szikrázott végig a karomon. Jaj, ugye nem..
- Nicsak, beszívtál? - kérdeztem, mikor már vagy fél perce egyre erősebben szorított.
- Khm. - szólt közbe Louis mély, reszelős hangon. - Remélem nem kell rád is féltékenykednem, Adony.

Az említett azonnal elengedett és ördögien elvigyorodott. Fél kezével átölelte a vállamat, úgy válaszolt Louisnak. Egy parányi szikra ugrott át a bőrömről Adonyéra, a bőröm bizsergett. Bolháim vannak, vagy mi a franc? Kérlek, istenem, ne most..
- Haver, már nem is szeretgethetem meg a húgomat? Amúgy meg, veletek mi történt, vihar van a Paradicsomban? - azonnal fellobbant a szikra bennem. Hét színben láttam, ahogy Louis arca elkomorodik, majd megbánó arckifejezéssel fordul felém. Kifordultam Adony karja alól, elhátráltam, próbáltam lefékezni a véremben dübörgő varázslatot. A rohadt életbe, tudtam, hogy hülyeség volt leszorítani azt az átkozott energiát..!
- Mit szólnál, ha...- kezdte, de egy ujjal elhallgattam. Egy hajszál híján voltam annak, hogy szétszedjem az egész épületet, a leszorított energia nagyon szabadulós kedvében volt. A francba!
- Adony, le kell szedned rólam a pajzsot. - suttogtam és összeszorítottam a fogaimat. Ha azt hittem, mostantól mindenhol lepkék szállnak és virágok illatoznak, mellettük pár őzike megy nyuszika meg szerelmesen rohangál majd..
- Miért? - kérdezte Louis, egyre közelebb lépdelve hozzám. - Mondd, hogy nem vagy rosszul!
- Ne gyere közelebb. - suttogtam alig hallhatóan. Azonnal megmerevedett. Láttam a testtartásából, hogy egy hajszál választja el attól, hogy megszegje a parancsom.
- Figyelj rám. - mondta Adony és közelebb evickélt hozzám. Megremegtem. - Nagyon, nagyon lassan fogjuk kiengedni, mert innen már kivinni nem tudunk. Tudtam, hogy egy idő után megadja magát a pajzsod, de azt hittem, tovább bírja. Szép lassan nyújtsd ki a kezedet úgy, ahogy az összegyűjtésnél.

Mindkét karom kinyújtottam tenyérrel lefelé, vártam, hogy alájuk helyezze az övéit és felizzon a szemeiben a varázslat. Lassan, elemről elemre haladt, a szemem sarkából láttam, hogy Louis tíz méterrel odébb áll tőlünk és feszülten figyel. A kezei ökölbe szorultak.
Adony energiája körbefonta a kezeimet, halk zümmögéssel ért a bőrömhöz és belém ivódott. Finom, szinte hajszálrepedés szerű réseken áramlott ki belőlem az erő, olyan hevességgel, akár a Niagara-vízesés oldalán a víz. Bátyám felkiáltott, és megszorította a kezeimet, amitől egy pillanatra megbicsaklott a térdem. Érdekes módon, a kiengedés nem fájt annyira, mint az összeszedés, de mielőtt vágyálmokban ringathattam volna magam, Adony keserű hangját hallottam meg a gondolataim között.
Mindjárt készen vagyunk. Most jön a legnehezebb része. Bírod még, vagy hívjak segítséget?
Mégis kit hívnál? Rajtunk kívül nincs senki ilyen erős varázslény. Néztem rá hitetlenkedve.
Louist. Nem is hinnéd, hogy milyen energiái vannak. Mondjuk, pont nem láttad, mert ájult voltál, de hihetetlen nagyságú aurája van. Olyan, akár egy üstökös. Mintha ő is félig nefilim lenne. 
Nem, nem akarom, hogy megsérüljön. A fene tudja, hogyan reagálnék a közelségére. Intettem le.
Hát jó, kislány. Akkor készülj. Emlékszel még a varázslatra, amivel az ékszered kerested?
Igen. 
Remek, remek. Mondd el ezt az angyali hangoddal.
A mimmel?! A hisztériát még így is kihallhatta a gondolataimból, mert elfintorodott és az égnek emelte a tekintetét, mintha csak kérdést tenne fel magának, vajon tényleg a húga vagyok-e.
Félig angyal vagy, a démon verje meg! Ereszd ki a lényeged és ne kérdezősködj. Furcsán bámultam rá, mire leordított. Nem bírom egész nap tartogatni az armageddonodat!
Csak irigy vagy, mert neked ilyen nincs. Vágtam rá, mire a tekintete még jobban elsötétült.
- Gemma potestatem! - kiáltottam a lelkem legmélyéről és lehunytam a szemeimet.
Egy reccsenéssel a maradék energia is kilövellt a testemből, olyan erővel, hogy elvágódtam a földön. A gerincem ívben megfeszült, sikoly hagyta el az ajkaim. Megremegett az egész testem, és azt éreztem, felrobbanok. Minden egyes elem szimbóluma körülöttem kavargott, mintha csak az életem felől döntenének, mikor hirtelen a mellkasomba vágódtak és egy nyögés szakadt fel a torkomból.
- Jesszusom, kicsim..- kapott Louis a kezei közé. Arcát az enyémbe tolta, ujjaival végigtapogatta az arcomat.
- Jól vagyok. - nyögtem ki nagy nehezen és feltápászkodtam. - Csak adj egy percet.
- A francokat vagy jól. - szűkültek össze a szemei. Istenem, pont erről akar veszekedni? - Úgy világítanak a szemeid, mint egy francos karácsonyfa!
- Mi történt itt? Ki használt ekkora energiát az apátság épületében? Csak úgy sistereg a bőröm! - közeledett felénk Zente. Nem tűnt vidámnak. Mikor meglátott, elkerekedtek a szemei. - Ugye nincs semmi bajod?
- Nincs, csak kicsit kieresztettük az erőmet.
- Le voltál blokkolva? Adony - fordult az említett felé, aki velem együtt a földön hevert - magyarázatot!
- Mester, a húgom félig vámpír és félig nefilim. Vámpírként ugyanúgy rendelkezik az Ősök Hatalmával, annyi különbséggel, hogy neki annyi van, amivel az egész Földet el lehetne pusztítani, nekem meg csak öt felett van teljes hatalmam. - fújta ki hosszan a levegőt. - És mivel ő is tiszta vérű nefilim.. ugyanúgy birtokolja az angyalok adományait, külső jegyeit, de az ereje ezen az ágon is egy sokkalta erősebb ősére..egy arkangyaléra ütött vissza. - Mi van?! Milyen arkangyal? Adony nagyon beüthette a hülye fejét, ez kétségtelen.
- Annak érdekében, hogy védekezni tudjon a gonosz erők ellen, mert sajnos angyali mágiában az ismeretei hiányosak, - hm, köszi! - meg kellett találnunk az ékszerét. A Mester is tudja, hogy a patrónák őrzik ezeket a nagy erejű varázskelléket, így az ő nyakláncát is csak ott találtuk meg. Le kellett blokkolnunk a démoni hatalmát, hogy biztonsággal választhassa ki a hozzá illőt. Pár napja történt ez a blokkolás, és nem engedtük ki az akció után, jobbnak láttuk, ha várunk vele. Most, hogy nyugodtabb volt, nem mutatkozott rajta semmiféle kitörés, a pajzs szilárd volt. Azonban elég volt egy kisebb félretévedt szikra - rebbent egy pillanatra rám a szeme - és a pajzs megrepedt. Ki kellett engednünk az erejét..a többit már maga is látja. - omlott vissza a hideg kőre, sötét tincsei a homlokába hulltak, mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt.
- Egy arkangyal erejével rendelkezik? Ez lehetetlen. - meredt rám Zente. - Bár, megmagyarázná a szárnyaidat és különlegesen gyönyörű angyali jegyeidet. De ez akkor is lehetetlen, hiszen félig..démon vagy.
- Szerintem inkább csodálatos, mintsem lehetetlen. - jegyezte meg mögöttünk egy hang. Olyan ismerős..
- Adorján, mit keresel te itt? - kérdezte Adony. - Nem az edzésen kellene lenned?
- Neked is, Adony, éppen ezért jöttem ide. - vágta rá a srác mosolyogva. Fekete trikót és kosaras nadrágot viselt, ami kihangsúlyozta nyúlánk, izmos alakját és a karját díszítő rengeteg rúnát. Mi ez, tetkószalon?
Elsétált mellettünk és megállt Zente mellett. Ugyanolyan fekete haj és sötét szem.. Összeszorítottam a fogaimat. Mennyi ennek a matematikai esélye..?
- Fiam, mondd meg a kiképzőknek, hogy Adony nem sokára megy, csak egy kis dolga akadt.
Ennyit a matematikáról.
- Igen, apám. - sétált el mellettünk Adorján és lenézett rám. Kacsintott, majd tovább sietett, nem hagyva időt Louisnak, hogy reagálhasson. Franciám ugyan nem szólalt meg, de éreztem, ahogy a kezei még szorosabban markolnak és szorítanak a két méteres vámpír mesterhez.
- Nyugi, harcosom. - súgtam a fülébe, mire kissé felengedett.
- Fel tudsz már állni? - kérdezte gyengéden.
Gyöngén elmosolyodtam.
- Persze.

Mind a ketten talpra vánszorogtunk, kicsit még szédelegtem, de sokkal jobban éreztem magam az előző kis mutatványhoz képest. Amint elmúlt a szédülés, franciám felé fordultam és egy apró csókot nyomtam a szája sarkába. Szélesen elmosolyodott, egyik kezét felfuttatta a karomon és beletúrt a hajamba, gyengéden oldalra biccentette a fejemet és megcsókolt. Gyengéden és forrón, úgy, hogy a lábujjaim is belegörbültek a cipőben. Elvörösödtem, ahogy a tenyere a csípőmre csúszott és közelebb húzott magához. Ó, ti vérszomjas aprószentek..
Lassan vált el tőlem, rabul ejtve az alsó ajkamat, szeme az enyémet fürkészte. Szerintem éppen most kaptam szívinfarktust.
- Khm. - köszörülte meg a torkát Adony. - Bocs, ha megszakítom a romantikázást, de szerintem dolgunk van. - Louis még közelebb húzott magához, csaknem pipiskednem kellett, hogy elérjem.
Nagyon sajnálom, hogy seggfej voltam. Megbocsátasz nekem? 
Megkönnyebbültem sóhajtottam fel. Azt hiszem, nekem illene bocsánatot kérnem. Már megint galibát okoztam.
Egyik különösen szép szemöldökét felvonta. Adony egy gyökér. Ne foglalkozz vele. Nem a te hibád, hogy gyenge volt a pajzs. 
Nagyon jól tudod, hogy az enyém is. Ha nem lennék ilyen forrófejű, talán ez se történt volna meg. Feleltem lesütött szemmel. Mindig vonzom a bajt.
- Gyerekek, szép a szerelem, de most már.. - hadarta idegesen, mikor még mindig nem vettünk róla tudomást.
Hihetetlenül erős és kitartó vagy. Olyan fájdalmakat és szellemi próbákat állsz ki, hogy az csoda. Senki sem várja el tőled, hogy higgadt maradj. Ez az idegesség természetes, cica. 
Tényleg ezt gondolod? Simítottam egyik kezem az arcára. Levegő után kapott.
Tényleg. Drágám, én mindig is csodálattal néztem fel rád. Elpirultam.
Ezzel a hízelgéssel jó úton jársz. 
Én mindig jó utakon járok. Ó, méghozzá milyeneken. El is felejtem lassan, mi merre van..nem ártana lassan egy újabb felfedező túra. Na jó. Ez kezd egyre mocskosabbá válni. Vagy most véget vetek ennek, vagy úgy elvörösödöm, mint egy főtt rák.
Muszáj mindig mindent ilyen kétértelműen megfogalmaznod? 
Kuncogása az egész lelkem megremegtette.
Melletted egy gondolatom se tiszta. Ó, istenkém..
Jó, ezt még megtárgyaljuk. Menjünk, mielőtt Adony feje felrobban. Vigyorodtam el.
Rendben. Vigyázz magadra. A foglalkozások után itt találkozunk. Jó rajzolást. Puszilta meg a homlokom. Szeretlek.
Boldog mosoly terült szét az arcomon. Köszönöm. Neked is jó franciát vagy angolt.. tudom is én, mit talált ki neked Adony. Én is szeretlek. 
Komisz vigyorral az arcán még egyszer magához vonva megcsókolt, de úgy elkábított, hogy mikor elvált tőlem, alig tudtam megállni a két lábamon. Adony és Louis sebes léptekkel távoztak, én pedig csak álltam ott, mint egy faszent. Nagyot fújtam. Ideje megkeresni a rajztermet.

Az aula hatalmas volt, három lépcső vezetett el a térből, hosszú folyosók nyíltak, az egész úgy nézett ki, mint egy labirintus. Hogy a fenébe lehet itt egyáltalán eltájékozódni?
- Segíthetek?

#71. fejezet - Az erők krónikája 6. - Végzősök

Úgy álltam ott, mint akit fejbe vertek, egyáltalán nem erre a reakcióra számítottam tőle.
- Gyere, Angyalom. Ne várakoztassuk meg őket. - fogta meg a kezem és az autók felé kezdett húzni.
Tessék?!
- Louis, várj.. - kezdtem bizonytalanul. - Nem utálsz? Hisz láttad, hogy mi lett belőlem..
Nem volt időm befejezni a mondatot, mert felkapott a kezeibe és megcsókolt. Olyan lágyan érintett meg, hogy azt hittem, menten elájulok a gyengédségtől és a belőle áradó melegségtől. Mikor már kellően sikerült lecsillapítania, elvált tőlem, a homlokát az enyémnek döntve nézett rám.
- Nem utállak. Sose utáltalak azért, ami vagy. Nekem mindegy, hogy ember, vámpír, tündér, vagy árnyvadász vagy. Csak te kellesz nekem azóta, mióta megláttalak. Nem érdekel a többi árnyvadász, csakis te. Csodaszép voltál, mikor kiterjesztetted a szárnyaidat. Ehhez foghatót még sose láttam. Úgy éreztem magam, mint egy fanatikus rajongó, aki bámulja a bálványát. - nevette el magát halkan. - Örülök, hogy egy ilyen nő az enyém. Szeretlek, Angyalka. És ezen még Koppány sóvárgó képe se változtat. - csókolta meg a homlokom.
- Akkor oda is vihetsz a kocsihoz, kedves rajongóm. - mosolyogtam vissza rá. Azzal a ragadozószerű mosollyal nézett vissza rám, amitől mindig elgyengült a térdem. Pontosan tudta, hogy mikor mit kell tennie, hogy elvesszem az eszem. És nagyon is tisztában volt ezzel a ténnyel.
- Ahogy kívánja. - nevetett fel vidáman és az orrát az enyémnek dörgölte.
Fülig érő szájjal ültünk be a terepjáró hátuljába, ahol Louis belehúzott az ölébe és egy pillanatra se eresztett.
A nyakamban lógó nyakláncokból lüktetett az energia, nem tudtam, hogy mitől töltődtek fel ennyire. Felvillantak, mire ijedten kirántottam a nyakamból az összeset. Illetve, csak egyet. Ez az egy lett az ékszerem. A végzetem.

Három órával később az autók egy erdei ösvényre kanyarodtak be. Rossz érzés fogott el, ahogy egyre beljebb értünk, minden egyre sötétebbé, elhagyatottabbá vált. Amikor felnéztem Louisra, legalább olyan feszült volt ő is, mint én.
- Hova megyünk? - kérdeztem Koppánytól.
- A gyakorlati szállás igazgatójával le kell beszélnünk, hogy legyen hol megszállnotok. - felelte vidáman. - Aztán megyünk vissza Pannonhalmára, hogy találkozhass a Mesterrel. A továbbiakat még én se tudom.
Nagyszerű.
- És muszáj lesz itt megszállnunk? - kérdeztem ártatlanul.
- Nem. Ott lehettek a központban is, de Adony mondta, hogy feltétlen olyan helyre kell menned, ahol kerülöd a feltűnést. Azt már most megmondom, hogy a lehetetlennel próbálkozol. A Mester biztos nem enged majd el ide. Minél közelebb vagy az angyali védelemhez, annál kisebb a valószínűsége, hogy a démonok rád találnak.
Honnan tudja, hogy én..? Adony..én úgy megölöm..
- Ja, igen, még valami. - fordult hátra az ülésben. - Ereszd ki a blokkolt energiádat. Nem ajánlatos visszatartanod, most, hogy az angyali is felszínre került. Ha gondolod, akkor még megállhatunk itt is, gyakorlatilag a semmi közepén vagyunk.
- Nem tartanám jó ötletnek. Irdatlan mennyiségű. A testvére segítségével szedte össze. Ő kell ahhoz is, hogy biztonságban előhozza. - szólt közbe Louis. Sose hallottam még ennyire tisztán beszélni magyarul, meglepett, hogy ilyen jól megy neki.
- Nem lehet nagyobb ereje, mint amivel a serdülő árnyvadász srácok birkóznak meg. Ha jól tippelem, velük leszel egy hónapig, amíg tart az elméleti kiképzésed. A gyakorlatért nem tudom, hogy ki fog felelni.
Miféle árnyvadász fiúk? Ó, ne már.
- Pisisekkel leszek egy hónapig összezárva?
Erre Koppány már egy szót se szólt, csak előre fordult és magában nevetgélt a válaszomon. Miért olyan vicces ez?

Miután túlestünk a bemutatkozáson, Attila- a szállás igazgatója- megígérte, hogy több szobát előkészítenek nekünk, ha úgy dönt a titokzatos Mester, hogy itt maradunk. De tőle is ugyanazt hallottam, amit Koppánytól. A Mester nem valószínű, hogy elenged a közeléből.
Louis vagy fél órán keresztül füstölgött az ülésen, mert Attila megjegyezte, hogy mennyire visszataszítónak találja, hogy egy olyan démoni teremtmény, mint ő, beszennyez engem, annyira elszaladt vele a ló, hogy nekem kellett lenyugtatnom. Mikor már nem bírtam tovább nézni az önostorozását, az ölébe huppantam és addig csókoltam őt, amíg annyira el nem lazult, hogy újra biztonságos légkört nem teremtettünk. Hálásan mosolygott rám, majd szorosan magához húzott.
A visszaút sokkal rövidebb ideig tartott, azonnal felengedtem, ahogy a kocsi kerekei ismét aszfaltot értek és haladtak vissza a városba. Pannonhalma otthona volt a kiváló boroknak, gyönyörű műemlékeknek, és, mint kiderült, az ország legnevesebb fiú iskolájának, ahol történetesen a árnyvadász fiúk kiképzése zajlott. A nagyközönség számára nem volt más ez a hely, mint egy olyan iskola, ahova olyan fiatalok járnak, akik messze meghaladják kortársaik képességeit, különleges nyelvi érzékkel rendelkeznek, vagy éppen kiváló sportolók, akiknek helyén van az esze és nem távolodtak el az egyháztól. És pont ezek közé fogok én is egy hónapig beállni.
Nem sokkal később a bencés apátság épületéhez értünk, ahol az őrök már nyitott kapuval várták az érkezésünket, s mikor beértünk, bezártak minket. Több zárból álló rendszer védte az intézmény falait, amelyet csak a szakavatott kezek tudtak kinyitni.
Megnyugtató.
Kiszálltunk a kocsiból és bementünk az épületbe. Koppány és Adony előttünk lépdelt, Mircea, Markus és Rafe pedig a folyosóra aggatott képekkel voltak elfoglalva. Kirázott a hideg, ahogy egyre beljebb merészkedtünk, a hangok egyre erősebbé váltak, nyitott ajtók előtt haladtunk el, ahol éppen óra folyt. Éppen csak bekukucskáltam a terem ajtaján, lázasan körmölő alakokat láttam, akik a tanár mindegy egyes szavát szentírásnak vették. A bent ülök mind 12-13 évesek lehettek, nem tűntek veszélyesnek. Hát mégis igazam volt. Egy hónapig pisisekkel leszek bezárva.
- Kiver a víz ettől a helytől. - jegyezte meg Louis halkan. Nem álltam le vele vitatkozni.
- Szerintem nem lesz itt semmi gond. - mondtam. Louis összevont szemöldökkel nézett le rám. - Mármint, láttad, hogy milyen kicsik a növendékek. Nem hiszem, hogy majd pont egy 12 éves fog lekörözni a francia rendhagyókkal.
Huncutul elvigyorodott, majd megcsókolta a homlokom.
- Veled amúgy se tudnának versenyezni. Több mint egy tucat nyelvet beszélsz anyanyelvi szinten, és a többit, amit megértesz, vagy már majdnem teljesen fújod, még nem is számoltuk bele. - húzott magához még közelebb. - Hogy tudtál ennyit megtanulni?
- Hogy tudsz olyan sok módon kibillenteni az egyensúlyomból? - kérdeztem vissza.
- Milyen helyzetben? - húzódott komisz vigyorra a szája. Jaj, ne már.
Azonnal vérvörösre váltott a fejem, lehajtottam, hogy ne látsszon, mennyire sikerült zavarba hoznia. Már megint.
- Hagyjuk. - feleltem pironkodva, mire hangosan elnevette magát.
A vállába bokszoltam, hogy fejezze már be a nevetést, de még harsányabban kezdett hahotázni.
- Louis, fejezd már be. - suttogtam rákvörös fejjel. A szemei könnyeztek, a rohama végére a hasát fogta és mélyeket lélegezett. Derűs mosoly játszott az ajkán, mire én csak elfintorodtam és megindultam előre a többiek után.
- Hé. - nyúlt utánam és maga felé fordított. - Tudod, milyen ennivaló vagy, mikor megsértődsz? - mosolygott rám huncutul és megpuszilta az arcom.
- Nem vagyok az. - vágtam rá sértődötten és próbáltam elhajolni a következő csók elől.
- Ha tovább mocorogsz, nehéz lesz kibírnom anélkül, hogy kibillentselek az egyensúlyodból. - súgta halkan. Azonnal felengedtem, ahogy a karjai közé kapva felemelt és megcsókolt. A lábaim izmos dereka köré kulcsolódtak, mindkét kezem a nyaka köré kulcsolódott és egy pillanatra se váltam el meleg ajkaitól. Éreztem, hogy haladunk, s mikorra szétváltunk, a többiekkel együtt egy hatalmas tornateremben álltunk, ahol éppen kiképzés folyt. Magas, izmos és meglepően férfias jelenségek harcoltak előttünk kiképzőikkel, egyáltalán nem hasonlítottak az előbb látott gyerekekhez.
- Velük fogsz harcolni és tanulni egy hónapig. - kacsintott rám Koppány.
- De hát ezek nem is gyerekek! - mondtam felháborodva.
- Ki mondta, hogy gyerekekkel leszel? Azt mondtam, hogy itt leszel a fiúkkal. Azt egy szóval sem említettem, hogy milyen korosztállyal. Ők a tizenegyedik évfolyam diákjai, a végzősöknek éppen nyelvórájuk van. A következő órán jönnek ide, tehát addig van időd átöltözni a harchoz. - magyarázta vidáman.
- Mi? Várj.. ha velük leszek, akkor miért a végzősökkel harcolok?
- A gyakorlati oktatásodon nem kell sokat csiszolni, az elméletin viszont kell. A tizenegyedikesek épp most veszik át újra az elmúlt évek anyagát, így fel tudsz zárkózni és nem kell két teljesen eltérő órarendet összeegyeztetnünk. A végzősök az év vége után teljes jogú árnyvadásszá válnak, készen a harcra és a szolgálatra. Hogy minél több varázslénnyel találkozzanak, mielőtt megtapasztalják a valódi szörnyeket, igyekszünk színessé tenni az utolsó évüket. Te tökéletesen megfelelsz a célra, sőt, még pár trükköt is elleshetnek tőled. Ahogy hallom, páratlan nyelvi érzékkel rendelkezel, ezért remélem nem lesz teher számodra, hogy a délutáni foglalkozásokon is meg kell jelenned.

Ezt biztosan álmodom. Nem lehet igaz.
- Mikor találkozunk a Mesterrel? - kérdezte Adony.
- Ő tartja a kiképzést a végzősöknek, tehát következő órán lesz szerencséd megismerni. - biccentett Koppány önelégülten. - Kicsengettek. Hozattunk pár pólót és nadrágot a kiképzésedre, negyed órád van átöltözni az óra kezdetéig. A szabályok mostantól rád is vonatkoznak, tehát a késés ugyanolyan büntetéssel jár rád nézve, mint a diákoknak. A szobád itt lesz a kollégiumban, elrendezzük, hogy a barátaid is itt kapjanak szállást, de biztosat nem ígérhetek. Jó munkát, órák után gyere le az irodára, ahol megkapod az órarended, tankönyveket meg minden egyebet. - ezzel kiviharzott a teremből, magunkra hagyva minket.
Adony lépett hozzám büszke mosollyal az arcán, majd a mellére vonva szorosan megölelt.
- Tudom, hogy ügyes leszel. Nem lesz olyan szörnyű, mint amilyennek elképzeled. Bízz bennem. Én is itt leszek a kollégiumban, felügyelő leszek. Ha bármi baj történne, csak szólj nekem, oké? - simogatta meg a hajam.
- Könnyen beszél az, aki nem áll be kisdiáknak. - böktem bele a mellkasába. - Hol öltözhetek át? - néztem rá fáradtan.
- Az egyik öltözőben. A ruháid a portán várnak, elszaladok értük. Addig Tamás testvér elkísér az öltözőhöz, Louisék pedig itt maradnak órán. - nyomott egy puszit a homlokomra és elviharzott.
Azt hiszem, ez rosszabb lesz, mint elképzeltem.
Tamás testvér elkísért az egyik öltözőhöz, amely bűzlött az izzadságszagtól és a mindent átitató férfi dezodortól. Adony hamar visszaért hozzánk, majd pár perc alatt átvedlettem a meglepően kényelmes iskola pólóba és macskanadrágba, felhúzva hozzá egy sportcipőt. A hajamat copfba kötöttem, megigazítottam magamon a ruhát és kisétáltam az öltözőből. A tornateremben a ruháimat Louis kezébe nyomtam, aki már a lelátón ült és Mirceáékkal sugdolózott. Egy "hajrá-csókkal" sétáltam le a pályára, ahol egy szem lélek se volt.
A gondolatomra rímelve megérkezett a tanár és vele együtt pár kiképző, akiknek a hangos kacaja megtöltötte az egész termet. Mind férfiak voltak, mondjuk, mi mást vártam egy fiú iskolától. Magas, nyúlánk, szikár alakjukat melegítőbe és pólóba burkolták, minden szabad bőrfelületet, amely kilátszott, cirkalmas fekete tetoválások fedtek. Mindegyikük ugyanazokat a rúnákat viselte, csupán az ábrák mérete, helye és körvonalainak élessége jelentette a különbséget. Ámulva meredtem rájuk, hogy milyen felségesek voltak, áradt belőlük a harci szellem, a jókedv és az a megfoghatatlan energia, amely miatt én is közéjük tartoztam. Kidolgozott vállaikon és mellkasukon a póló megfeszült, akárhányszor valamiféle játékos mozdulattal löktek egyet egymáson, azonnal észrevették, hogy bámulom őket, így mind felém fordultak.
- Ki vagy, szépségem? - lépett hozzám közelebb az egyikük. Méregzöld szeme úgy csillogott, akár a smaragd, kíméletlenül végigjártatta rajtam a tekintetét, mire a szemembe nézett, éreztem, hogy enyhén elpirultam.
- Andrea Lily. - válaszolt helyettem a tanár. Meglepetten kapták fel a fejüket a többiek, mikor meghallották a nevem. - Attila vezérünk lánya, Adony testvérünk húga. Üdvözöllek közöttünk, drága húgom. - közelebb lépett hozzám és homlokon csókolt. - Zente vagyok, népünk vezére. Örülök, hogy ennyi idő után visszataláltál hozzánk, apád biztosan büszke lenne rád. De most ha megbocsátasz, elkezdjük az oktatást, a délutáni foglalkozás után elküldetek érted Adonnyal, s lesz időnk beszélgetni.
Leforrázva álltam a tekintetét, nem értettem, hogy tud rólam ennyi mindent. És hogy a délutáni fejtágítás után még hozzá is el kellett mennem, külön meglepetésként ért. Elmosolyodtam, és bólintottam.
- Remek. A fiúk mindjárt megérkeznek. A mai napon tőrökkel harcolunk. - azonnal elmosolyodtam, ahogy kiejtette a száján a mai feladatot, láthatóan ő is igencsak megörült annak, hogy nem húztam el a számat.
Nagy zsivajjal megérkezett az osztály is, akik ahogy meglátták, hogy a tanár és kiképzők bent vannak, azonnal elcsendesedtek és tornasorba álltak. Ahogy elnéztem őket, meg kellett állapítanom, hogy piszok jóvágású fiatalok állnak előttem, akik egyáltalán nem szégyellik azt, amijük van. Büszkén feszítettek az iskola egyen pólójában, vaskos karjaikat nem rejtették el, amiket a már ismerős tetoválások díszítettek.
- Állj be a sorba te is. Mostantól te is 12. a-s vagy. - súgta le nekem Zente vidáman. Némiképp zavarodottan álltam be a többiek közé, akiknek a tekintete szinte lyukat égetett a hátamba. A mellettem álló fiú le nem vette rólam a szemét, de próbáltam figyelmen kívül hagyni.
- Nos, uraim! - kezdett bele a mondókájába Zente.- A mai napon egy különleges vendég csatlakozott hozzánk, aki ezentúl a ti osztályotokba jár. A hölgy Andrea Lily, régóta távol levő húgunk, ki oly sok idő után hazatalált. Viselkedjetek vele tisztelettudóan, ismerjétek meg, segítsetek neki és ami a legfontosabb: bánjatok vele árnyvadászhoz méltóan. - nézett végig mindegyikükön. - Rendben. Hát akkor kezdjünk bele. A mai napon tőrökkel fogunk harcolni, így megkérek pár embert, hogy fejenként két tőrt hozzanak ki mindenkinek. Az oktatóknak is. Egyéb kérdés?
Jó pár kéz a magasba emelkedett, mire Zente elmosolyodott.
- Ami nem Andreához kapcsolódik.
A fiúk azonnal visszahúzták a kezüket, majd páran megindultak a szertár felé, hogy kihozzák a tőröket. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, majd odafordultam Zentéhez, de helyette az a fiú állt velem szemben, aki az előbb olyan kitartóan vizslatott.
- Khm..izé. Szia. Csongor vagyok. - nyújtott kezet felém. Egy pillanatig rámeredtem, de aztán megráztam.
- Szia, Csongor. Andrea vagyok. De nyugodtan szólíts Andinak. - engedtem el, mire elmosolyodott.
- Örülök, hogy megismertelek. Hm, nos.. gondolom, te is részt veszel a délutáni foglalkozásokon. - fúrta kék szemét az enyémekbe.
- Igen.
- Melyikre jelentkeztél?
- Nem tudom, mivel még nem is mondták, hogy mit választhatok. - mosolyodtam el, mire halkan felnevetett.
- Délután leginkább nyelvekkel és sporttal foglalkozunk. Mondjuk, én inkább hajlok a nyelvek felé, mint a focihoz. - ismerte be szégyenlős mosollyal.
- Az remek. Én is inkább nyelvész vagyok. - ja, nyelvész. Ennyi nyelvvel és tapasztalattal egyetemen taníthatnék. Nehéz lesz eltitkolnom előlük, hogy ki is vagyok valójában, ha ilyen helyzetekbe hoznak.
- Mondjuk még így se érek fel Dershez. Ő a legjobb a suliban. Hét nyelven tanul. - mutatott a terem végében idétlenkedő srácra. - Te mennyit tanulsz?
- Ő, hát, nos. Az az igazság, hogy..
- Anyanyelveként beszél angolul, franciául, románul, szerbül, németül, svédül, spanyolul, latinul, lengyelül, szlovákul, olaszul, horvátul, görögül, csehül, szlovénul, oroszul, ukránul, magyarul. Ógörög, azték, szanszkrit, maja, héber, arámi, egyiptomi hieroglifákat fejteget szabadidejében, a többi csak a ráadás. - felelte mellettem Adony, pimaszul mosolyogva Csongorra. Azonnal elfordítottam a fejem, hogy ne lássák az arcom, de csúfos kudarcot vallottam, mert újdonsült barátom kíváncsi tekintete még így is meglátott.
- Azt a mindenit. Hát, ez nem semmi. - ámuldozott Csongor. Sötét tekintettel néztem Adonyra. Sikerült elrontania a tervem, miszerint egy átlagos diák leszek a többiek között.
- Ezt majd később megbeszéljük. - néztem fel rá szigorúan.
- Rendben. Jó gyakorlást.
Adony távozása után csak úgy zúgott a fejem a haragtól. Úgy éreztem, muszáj levezetnem a feszültséget. Az egyik srác két tőrt adott a kezembe, majd beállt a sorba. Céltábláknak dobálták a pengeéles késeket, miközben oktatóik lázasan magyaráztak nekik. Beálltam Csongor csapatába, ahol újdonsült barátomat körülállták csapattársai. Beindult a pletyka. A csapatban ott volt Ders is, aki idióta vigyorral az arcán lépett mellém.
- Olyan jól bánsz a tőrökkel is, ahogy a nyelvekkel, Andrea? - kérdezte, majd az egyik tőrt egyenesen a tábla közepébe dobta. - Segítsek? - kérdezte németül.
- Nem kell, kösz. - vetettem oda franciául és én is elhajítottam a tőrt. A másik kés mellé érkezett, pontosan az ábra közepébe. Nesze neked, professzor.
- Ders, a táblát mindegyikünk eltalálja. Harcolni még te se tudsz vele tökéletesen. - jött oda hozzánk az egyik éjfekete hajú és szemű fiú. Áradt belőle a vonzerő, amit a benne rejlő sötétség és titokzatosság okozott, mégis volt benne valami angyali, a vonásai és beszéde elárulta. Bevallom, ha tinilány lettem volna, bizonyára azonnal elolvadok tőle. De Louis mellett ő csak egy jó havernak ígérkezett, semmi többnek. Legalábbis az én részemről.
- Adorján vagyok. - nyújtott kezet, mire én is felé nyúltam. Ahelyett, hogy megrázta volna, egy gyengéd csókot lehelt rá. Na jó, ha tinilány lennék, már a síromban feküdnék.
- Andrea vagyok. - mosolyogtam rá kedvesen.
- Nagyon örülök. Lenne kedved a páros harc alatt a párom lenni?
- Ne, ne legyél vele. Kíméletlen és piszok ügyes. - szólt közbe Csongor. Aggodalmasan csillogott a tekintete. - Ő mindig a kiképzőkkel harcol, sose velünk.
- Azt hiszed, hogy bántanám? Csak arról van szó, hogy szeretném megismerni. Pont ezt mondta a Mester is, nem? Mellesleg, a dobása alapján nem lehet olyan rossz, mint te. - nézett rájuk lesajnálóan, majd mikor rám pillantott, huncutul csillogott a szeme. - Lenne kedved?
- Persze. - mosolyogtam rá ugyanúgy. Te még nem tudod, hogy mire vagyok képes.
- Szuper. - kacsintott rám, majd visszaszaladt a csapatához.

- Rendeződjetek párokba! Ne mindig ugyanazzal az ellenféllel legyetek! A való életben se mindig egy fajta démonnal kell megküzdenetek! - mondta Zente, majd megfújta a sípot. - Gyerünk!
- Eléggé bemelegedtél? - kérdezte Adorján, miközben felém sétált.
- Pont eléggé ahhoz, hogy elverjem a seggedet. - válaszoltam, mire elnevette magát.
- Ne bízd el magad. Én sose vesztek. - nézett rám sokatmondóan, majd beállt kezdő állásba.
Gyorsan felpillantottam a lelátóra, láttam, hogy mindhárom fiú mereven figyel minket. Mircea egy köteg pénzt szorongatott a kezében, Markusszal vitatkozott. Hát persze, még ilyenkor is fogadtak. Louis rám kacsintott, majd Mircea kezébe nyomott ő is egy kisebb köteg pénzt. Haha.
Visszafordultam Adorjánhoz, aki már csak a sípra várt, hogy támadhasson. A tőrjei éppen olyan lazán lógtak a kezében, mint Adonyéban. Kíváncsi voltam, hogy milyen módon harcol. Nyersen és eltökélten, kíméletlen rúgásokkal, mint Nezzo. Gyorsan és precízen, mint Louis. Hirtelen és kiszámíthatatlanul, mint Mircea. Ravaszul, mint Markus. Vagy megfigyelőként, gondosan véghezvitt támadással és kegyetlenül, mint én.

#70. fejezet - Az erők krónikája 5. - Wings

- A Mester is nagyon jól tudja, hogy ideje visszatérnem a Szenátushoz, hiszen az új év új bállal vár minket és két új tagunk beavatása is közeleg. - mondtam halkan, de határozottan.
- Nem is csodálom, hogy te vagy a Szenátus egyik fő tisztviselője, hiszen éppen olyan elbűvölő vagy, ahogy mondják. Nem vagyok meglepve, amiért sikerült két fiamat is átcsábítanod hozzátok.
- Mester, alighanem az összes testvérem követné ezt a gyönyörű nőt akár a halálba is, ahogy legutóbb mesélték nekem a fiúk. Vigyáznunk kell, nehogy mi is ebbe a csapdába essünk. - mondta Lucas vidáman mellettem. Nem, drága Lucas, nem kell követned a halálba. Én magam küldelek oda, a két szép tőrömmel a mellkasodban.

- Hallottad, Adony? Elbűvölő vagyok. - fordultam bátyám felé, miközben beszálltunk az autóba. Éppen a csomagokat ellenőrizte, egy pillantást se vetve rám kiröhögött.
- Egy ujjamon meg tudom számolni, hányszor viselkedtél így eddig.
- Azért be kell látnod, hogy nem vagyok annyira szörnyű, mint amilyennek elmondasz. Lehet, hogy rosszul ismertél meg? - kérdeztem enyhe szarkazmussal a hangomban. Megismerkedésünk óta azzal piszkál, hogy egy makacs, önfejű, hisztis boszorkány vagyok, aki mindenkivel bunkón viselkedik csak azért, mert megragadt a múltban, amelyben ez az elszigetelt, elutasító viselkedés jelentette a féltést, védelmet azok számára, akiket szeretek.
- Sosem állítanám azt, hogy nem jónak ismertelek meg. De megmondtam már, hugicám. Nem kell mindenkit eltaszítanod magadtól csak azért, mert te úgy érzed, hogy ez így helyes. De nyugodj meg, nem sokára eljön annak az ideje, mikor mindent belátsz majd. - nyomott puszit a homlokomra és beszállt az anyósülésre. Teljesen kiakadtam a pofátlansága láttán, már éppen azon voltam, hogy kirángatom a kocsiból és jól kiosztom, de eszembe jutott, hogy talán jobb, ha most az egyszer tényleg megtartom magamnak a véleményem és nem keveredek bajba. Így dohogva én is beültem Louis mellé szorosan és hagytam, hogy franciám közel húzzon magához, miközben a tájat bámultam az ablaküvegen keresztül. A kastély egyre kisebb és fakóbb lett a ködfátyolban, ami december 2-án nem is volt annyira meglepő. Eljött az ideje, hogy hazamenjünk. Az Árnyvadászokhoz. Magyarországra.

- Üdvözöljük kedves utasainkat Magyarországon. A levegő hőmérséklete 3°C, az ég borult, havazás várható. Kérjük utasainkat, hogy ne kapcsolják ki biztonsági öveiket, amíg a repülőgép nem állt meg. További szép napot kívánunk, köszönjük, hogy Önök a mi légitársaságunkat választották. - szólalt meg a hangszóróban a légiutas kísérő kellemes hangja. Az ablak mellett ülve láttam, ahogy a repülőnk lassan begurul az átjáró kapuhoz, hogy mindenki nyugodtan leszállhasson. Kirajzolódott előttem a budapesti reptér jellegzetes körvonala, a stuardessek a gép végében sürgölődtek. A csomagszekrények ajtajai automatikusan kinyíltak, ami jelezte, hogy megálltunk és megkezdhetjük a kirakodást. Louis érdeklődve fordult felém, nem értette, hogy mi bajom lehet, hisz egész út alatt némaságba burkolózva bámultam kifelé az ablakon és nem reagáltam semmire.
- Minden rendben? Egész út alatt egy szót se szóltál. - cirógatta meg az arcom gyengéden a kézfejével. Aggódva fúrta kristálytiszta szemeit az enyémekbe. A haja kissé kócos volt, az állán megjelent a borosta, azonban ruháján egy gyűrődés se látszott. Ugyanolyan istenien állt rajta a háromrészes öltöny, még mielőtt eljöttünk volna Stockholmból.
- Persze, csak kicsit fáradt vagyok. - hunytam le a szemeim. Nem sokat hazudtam. Tényleg fáradt voltam. A fejem zsibogott a vibráló energiámtól, amely még mindig nyugtalankodott bennem. Koncentrálnom kellett, hogy ne izzon fel a szemem hirtelen valamilyen földöntúli színben, mert a többi utas valószínűleg azonnal leugrana a gépről, és nem akartam, hogy Louis lássa, mennyire nem vagyok rendben.
- Ezt mondd annak, aki el is hiszi. Látom, hogy már megint fáj a fejed. Hogy áll az..- érintette meg a karomat, de megrázta a bőröm a kezét. Hitetlenkedve meredt rám, de már nem hallottam, hogy mit mond. A fejem lebukott, és elvesztettem az eszméletem.

*Louis szemszöge*
- A rohadt életbe..megmondtam, hogy mielőbb oda kell érnünk, hogy ne történhessen semmi ilyen..- dühöngött Adony, amikor a kezeim között tartva őt kibotorkáltunk a reptérről. Tudtam, hogy van valami gond, mert egész út alatt összeszorított fogakkal bámult kifelé, egy szót se szólt, rám se nézett és az aurájában akkora kiugrások voltak, hogy megijedtem, bármilyen kis ügy úgy felborzolná nála a kedélyeket, hogy lezuhanna a gép.
Úgy éreztem magam, mint egy vad, ahányszor egy kíváncsi szempár tévedt ránk, Rá, ahogy eszméletlenül, remegve fekszik a karjaimban. Legszívesebben megöltem volna mindenkit, aki végigfuttatta tekintetét rajta, ámulva a gyönyörűséges hajon, a karcsú, izmos lábakon, az angyali arcon. Meg akartam védeni mindentől, egész álló nap érezni az illatát, apró teste minden rezdülését, simogatni, csókolni, kényeztetni, szeretni.
- Fogd be. - szólt rá Mircea magyarul. Amióta itt tartózkodtunk, egyetlen angol szó se hagyta el a szájukat. - Mi is ugyanolyan idegesek vagyunk, mint te, mégsem kezdünk el hisztizni a halandók előtt. Ha elhúztunk innen, tőlem úgy szidod a légitársaságot, meg minden egyebet, ahogy csak akarod, de legalább annyival megtisztelhetnéd, hogy csendben maradsz. Semmit se javít a helyzetén, ha itt sisteregsz. Ha olyan nagy legény vagy, akkor miért nem állsz ki ellenem? Ne félj, kerítek rá alkalmat, hogy elverjem a büszkeséged. - sétált mellém a székely és megsimogatta Andrea arcát. - Siessünk. Egyre nagyobb fájdalmai vannak. Nem maradhatunk itt tovább.

A parkolóban fekete autók vártak ránk, előttük pedig ugyanolyan fekete ruhás férfiak álldogáltak kíváncsian kémlelve minket. Adony csapatunk elején kezet fogott mindegyikükkel, nem kerülte el a figyelmemet, hogy bőrüket fekete és fehér tetoválások tarkították. Árnyvadászok.
- Angyal hozott, Adony. - ölelte meg feltehetőleg a vezérük. Mosolya őszintének tűnt, de kisugárzása cseppet sem volt megnyugtató. Ugyanolyan erőszakosság és vad harci szellem lengte őket körül, mint az eddigi párbajfeleimet. Azonnal tudtam, hogy itt nem lesz elég a csúnya nézés ahhoz, hogy megvédjem a karomban fekvő apróságot ezektől az emberektől.
Tekintete Adonyról Mirceára, Rafere, Markusra, majd ránk vándorolt. Egyenesen a szemembe nézett a férfi, nem is próbálta titkolni erejét, inkább még nagyobbra duzzasztotta, hogy mindenki számára nyilvánvalóvá váljon, ki is itt az úr. Sajnos, ez engem pont nem hatott meg.
Gúnyosan elvigyorodott, majd éjfekete szemeit kíváncsian szegezte Andreára. Mohón itta a látványát, nem leplezte vágyát előttem. Mikor szemei elszakadtak a kezemben tartott csöppségről, a pillantása azt üzente: ez a nő az enyém lesz. A düh hirtelen felágaskodott bennem, közelebb vontam magamhoz Andreát. Álmodozz még, seggfej.
- Mondd csak, drága testvérem, kiket tisztelhetünk a társaságban?- szegezte a kérdést nyilvánvalóan Adonynak.
- Koppány, ők itt Lord Mircea Tepes. - bökött a székelyre, aki mereven kezet nyújtott a férfinak. - Raffaello Sanzio és Markus Berkesh. - mutatott a párosra, akik pont előttünk cövekeltek le, kísérletet téve arra, hogy ne legyünk olyan feltűnőek. - És ott van hátul...
- Ne fáradj, Adony. Magam is be tudok mutatkozni. - vágtam közbe, mikor előrébb sétáltam. Andreát Mircea kezébe adtam, akinek rögtön kisimultak a vonásai, amikor magához vonta és megsimogatta az arcát. Szánt szándékkal eresztettem ki az energiám nagy részét, éreztetve Koppánnyal, hogy nem érdemes kikezdenie velem. Kíváncsian nézett rám a megnyilvánulás láttán, azonban a meglepett kifejezés amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan hervadt le az arcáról, hogy egy megvető, gúnyos vigyor vegye át a helyét. Egyenesen elé léptem, a szemünk egy vonalba került. Még erősebben éreztem a pasasból áradó agressziót, fékezhetetlen harcvágyat és rögtönzött álarcának repedezéseit. Akármennyire is próbálta titkolni valódi természetét, előttem kudarcot vallott. Fekete szemei könyörtelenséggel és haraggal telve fúródtak az enyémbe, egy ideig kitartóan vizsgálta az erőmezőm, majd egy furcsa mosoly kíséretében kezet nyújtott.
- Nagyillyési Koppány vagyok. És te, idegen?
- Louis-Caesar Antoine Bourbon.
- Franciaország is tiszteletét teszi magyar földön? Micsoda meglepetés. A kis hölgy kicsoda? - nézett el a vállam felett, egyenesen Mirceáék irányába. A rohadt életbe!
- Ne érdekeljen annyira. - vetettem elé mereven. Fenyegetésem azonnal lepörgött róla, majd ellépve mellettem lassan Mirceáékhoz sétált. Azonnal utána fordultam és eléjük suhantam, elállva az utat közöttük. Ha csak egy ujjal hozzá mer érni..
- Mircea...- szólalt meg egy gyenge hang mögülem. Ezer közül felismertem volna az angyali kiejtést és a dallamos beszédet. Hatalmasat nyögött, ahogy próbálta felemelni a fejét, azonban fájdalmasan bicsaklott hátra a nyaka. - Hol van Louis?
- Itt vagyok, Angyalom. - fordultam feléjük, mit se törődve Koppány izgatottságával. A szeme tágra nyílt a fájdalomtól, az ismerős szivárványos árnyalatban úszott az írisze, arcán fáradtság tükröződött. A kezei remegtek, ahogy összpontosítani próbált. Mircea lehunyt szemmel próbálta csökkenteni a fájdalmait, de még így se volt elég ereje, hogy egy ilyen kaliberű energiával szembeszálljon.
- Add ide, kérlek. - mondtam, és akár egy kismacskát, úgy vettem a karjaimba és megsimogattam az arcát. - Hogy érzed magad? - hajoltam le hozzá, hogy megcsókoljam.
- Őszintén? Nem olyan felemelő érzés félig vámpírként és nefilimként. Azt hiszem, tudom, mit érezhet egy duracel nyuszi, ha rákapcsolják egy atomreaktorra. - nevetett fel halkan. - Pedig azt hittem király lesz úgy hazajönni, hogy majd szétrobbanok az energiától és kedvemre mászhatom a hegyeket. Nem mellékelték a használati utasításban, hogy ha nem akarod, hogy szétszakadjon a fejed és nem akarsz egy démon célpontjává válni, akkor ne ájulj el és aludj többet, valamint ne sűrűn látogass az alvilágba. - motyogta halkan, de láttam, hogy nehezére esik beszélnie.
- Ne beszélj, pihenj. Nem sokára jobban leszel, ígérem. Elviszlek a hegyekbe, szétrúgom az összes démon seggét, aki rád mer nézni, csak tarts ki, oké? - mosolyogtam rá és megcsókoltam az ajkait.
- Megnyugtató. - válaszolta halkan. - Segítenél nekem kicsit? Felállok.
- Kizárt dolog. Felejtsd el. Túl gyenge vagy. - szidta le azonnal Mircea.
- Majd én eldöntöm, hogy milyen erős vagyok, rendben? - harag csillant gyönyörű szemeiben. A szőr égnek állt a hátamon a hangsúlyától és a benne hordozott határozottságtól. Mindig, mikor ezzel a hangnemmel utasított valakit, lehetetlenség volt ellenkezni vele. Vagyis, jobb volt nem ellenkezni.
- Csak rosszabbul leszel. - döntöttem a homlokomat az övéhez. Pár pillanattal később ajkai gyengéden az enyémhez nyomódtak, olyasfajta energia áradt belőle, hogy teljesen elkábultam és letettem őt a földre. Még akkor se vált el tőlem, mikor már több perce ott állt előttem, kezeibe véve az arcomat.
- Ennél nyilvánvalóbb erődemonstrációt sose láttam eddig. - szólt közbe Adony szórakozottan, Koppány arckifejezésén mulatva. A pasi teljesen bedühödött, nem bírta rólunk levenni a szemét egy pillanatra se. Úgy vigyorogtam, mint a vadalma, mikor megláttam, hogy a többi árnyvadász hasonló dühvel mered ránk.
Andrea derűsen mosolygott a karomban, ahogy még közelebb vontam magamhoz. Pipiskedett és még egy csókot nyomott a szám sarkába, mielőtt a többiek felé fordult volna.
Hirtelen egy furcsa nyelven kezdett el testvérének beszélni, aki elmosolyodott húga szavai hallatán. Koppány hasonlóképpen tett, majd megfogva az angyalom kezét, egy gyengéd csókot lehelt rá. Ha jól tippeltem, megtörtént a bemutatkozás, majd a többi férfi is átszivárogva hozzánk, egy furcsa vigyorral az arcukon bemutatkoztak. Egyikük megölelte, másikuk még a levegőben is megforgatta, fogalmam se volt, hogy mégis mit csinálnak. Valamiféle energia lengte őket körül ezalatt, Andrea szeme felragyogott és a kezén lévő rúna fellángolt. Olyan volt, mintha éppen valamit felébresztettek volna benne, ami olyan erővel tombolt, akár egy orkán. Leesett az állam, mikor egy pillanattal később két szárny tűnt fel a hátán, büszkén, gyönyörűen ragyogva, ezüstös csíkokkal és különféle motívumokkal díszítve a tollakat. Kétségtelen volt számomra, hogy az angyalok népéhez tartozik, gyönyörűsége elárulta. De most, hogy megpillanthattam őt ilyen tiszta lényként, nyilvánvaló volt, hogy miért találtam olyan különlegesnek még egyszerű öltözetben is, mikor megismertem. A lénye természetéből adódóan vonzott, amit az iránta érzett szeretetem még csak erősített. Most, hogy láttam, ki is ő valójában, büszke voltam magamra, hogy ő az enyém. Én pedig az övé.
---
- Valamelyikőtök elárulná, hogy mégis hogy tudom ezt elrejteni? Vagy eltüntetni? - néztem Adonyra és Koppányra. Mindkettőjük vigyorgott és le nem vette a szemét a szárnyaimról, amik akkorák voltak, akár egy szekrény.
- Eltüntetni nem tudod, de elrejteni igen. Innentől kezdve bármikor előhívhatod őket, de jól jegyzed meg. Ez az Angyal adománya, tehát úgy is kezeld ezeket. Harcban, védelemben és különleges esetekben. Elég megérintened az erő-rúnát és belesüllyednek a hátadba. Ugyanígy elő is csalhatod őket. - magyarázta nekem Adony még szüleink nyelvén. - De ha azt akarod, hogy Louis továbbra is úgy bámuljon minket, mint egy holtkóros, azt ajánlom, gyorsan csináld. - nevetett fel.
- Tetszik neki? - kérdeztem halkan.
- Úgy néz rád, akár egy istenre. Szerinted?
Elmosolyodtam. Feljebb húztam a kezemen az anyagot és megérintettem a rúna vonalait. A rajzolat ívei kiélesedtek, mióta a többi testvérem feltöltött angyali energiával. Segítettek, hogy előtörjön belőlem a rég elfeledett varázslat, és hogy végre ne ájuljak el öt percenként a tomboló energiától.
Éreztem, hogy a szárnyak lassan egyre könnyebbé válnak, majd egy furcsa érzés kíséretében a hátamba nyomódnak. Egyszerűen varázslatos érzés volt angyallá válni.
- Ideje mennünk. A fiúk nem bírják már sokáig a védőfalat fenntartani, és a mester is nyugtalankodik már, hogy miért nem értünk még mindig vissza. Szedd össze a pasidat, Hajnal. - kacsintott rám Koppány.
Nagyot nyeltem, mielőtt megfordultam. Vajon Louis mit fog szólni? Megijed tőlem? Megutál..? Amit eddig az árnyvadászokról mesélt nekem..amilyen véleménnyel volt róluk.. lehet, hogy elhagy.
Az ajkamat beharapva fordultam felé, a szemeit keresve próbáltam erőt gyűjteni ahhoz, hogy belekezdjek. Meglepetésemre közvetlenül előttem állt, ajkai boldog mosolyra húzódtak, kék szemei ragyogtak, amint rám nézett.
Úgy álltam ott, mint akit fejbe vertek, egyáltalán nem erre a reakcióra számítottam tőle.
- Gyere, Angyalom. Ne várakoztassuk meg őket. - fogta meg a kezem és az autók felé kezdett húzni.
Tessék?!
- Louis, várj.. - kezdtem bizonytalanul. - Nem utálsz? Hisz láttad, hogy mi lett belőlem..
Nem volt időm befejezni a mondatot, mert felkapott a kezeibe és megcsókolt. Olyan lágyan érintett meg, hogy azt hittem, menten elájulok a gyengédségtől és a belőle áradó melegségtől. Mikor már kellően sikerült lecsillapítania, elvált tőlem, a homlokát az enyémnek döntve nézett rám.
- Nem utállak. Sose utáltalak azért, ami vagy. Nekem mindegy, hogy ember, vámpír, tündér, vagy árnyvadász vagy. Csak te kellesz nekem azóta, mióta megláttalak. Nem érdekel a többi árnyvadász, csakis te. Csodaszép voltál, mikor kiterjesztetted a szárnyaidat. Ehhez foghatót még sose láttam. Úgy éreztem magam, mint egy fanatikus rajongó, aki bámulja a bálványát. - nevette el magát halkan. - Örülök, hogy egy ilyen nő az enyém. Szeretlek, Angyalka. És ezen még Koppány sóvárgó képe se változtat. - csókolta meg a homlokom.
- Akkor oda is vihetsz a kocsihoz, kedves rajongóm. - mosolyogtam vissza rá. Azzal a ragadozószerű mosollyal nézett vissza rám, amitől mindig elgyengült a térdem. Pontosan tudta, hogy mikor mit kell tennie, hogy elvesszem az eszem. És nagyon is tisztában volt ezzel a ténnyel.
- Ahogy kívánja. - nevetett fel vidáman és az orrát az enyémnek dörgölte.
Fülig érő szájjal ültünk be a terepjáró hátuljába, ahol Louis belehúzott az ölébe és egy pillanatra se eresztett.
A nyakamban lógó nyakláncokból lüktetett az energia, nem tudtam, hogy mitől töltődtek fel ennyire. Felvillantak, mire ijedten kirántottam a nyakamból az összeset. Illetve, csak egyet. Ez az egy lett az ékszerem. A végzetem.