#17. fejezet - Emlékek hálójában

- Igazán remélem, hogy a következőkben nem kell figyelmeztetnem téged, ha közösen kívánok felfrissülni veled. - morogta francia akcentussal.
- Í-ígérem. - abbahagyta.- De kemény ez a padló.
- Tudom. De majd a zuhany felfrissít. - ezzel felkapott, amit már engedtem. Esküszöm, ez a pasi bármire képes.

Miután kellően kiáztattuk magunkat és gondoskodtam arról, hogy meglegyen az összes pizsamám - naná, hogy Louis még a saját szobámban is elrejtette volna őket- , felöltöztünk, és ágyba bújtunk. Beszélgettünk, csikiztük egymást- persze nem olyan galád módon, mint a drága francia- egymáshoz bújva élveztük a nyugalmat.
- Louis, van egy meglepetésem számodra.
- Igen? S mi lenne az? - vigyorodott el.
- Majd megtudod..- húztam az agyát, amitől csak még szélesebb lett a vigyor az arcán.
Ezzel felkeltem, beszambáztam a gardróbomba. Felvettem a hastáncruhám. Igen, röhögjetek ki, bemutatót tartok Louisnak.
Bekapcsoltam a telefonomon a kedvenc zenémet, halvány fényt hagytam kiszűrődni a gardróbból. Kiléptem.
Louis felkönyökölt az ágyon, kíváncsi volt.
Elkezdtem táncolni. Egyszerű kis koreográfia volt, amit megfűszereztem pár akrobatikus elemmel. A franciám arca döbbent volt, és beindult. Le se vette rólam a szemét, a zene végére érve az én táncom is véget ért, meghajoltam. Taps. Elmosolyodtam.
- Na jó, most már elhiszem, hogy tudsz hastáncolni. - kissé rekedtes volt a hangja.
- Ó, eddig nem hitted? - vontam össze a szemöldököm.
- De igen, csak azt nem gondoltam, hogy ennyire jól.. - lépett hozzám, magához húzott. Kezdte lenyúzni rólam a ruhát.
- Hékás! Nem szeretném, ha darabokban végezné ez a ruha.. - mintha meg sem hallotta volna..- Föld hívja Párizst! - felnevettem. Ezek után végre rám nézett. Mosoly játszott az ajkán.
- Tudod, hogy ettől a párizsos mondattól mindig mosolyt csalsz az arcomra?
- Most már igen. Na, átöltözök. Mindjárt jövök. - távolodtam el a döbbent franciától.
Besiettem, levetettem a ruhát. De egy hibát elkövettem. Nem csuktam be az ajtót.
- Louis, magamra hagynál?
- A világért sem. Úgy néz ki, hogy be kell váltanom az ígéretem. - megfordultam. Szeme összeszűkült, szemtelenül vizslatott tovább. Közelebb léptem hozzá, próbáltam minimumra csökkenteni a szégyenlősségemet. Nem sok sikerrel.
- Mit is? - léptem teljesen elé. Szeme vadul csillogott.
- Ezért még megfizetsz. Ez volt az utolsó alkalom, hogy engedek. - végigsimítottam a kezemmel a mellkasán, vállain, gerince vonalán. Lehunyta a szemét. Mikor kinyitotta, szinte parázslott.
- Milyen utolsó alkalom? Nem értem, hogy miről beszélsz.. - ha harc, hát legyen harc. Ne csak ő kacérkodjon mindig. Tovább tapogattam a feszes izmokat.
- Még egy ilyen rejtőzködés.. és..- felszisszent, amikor körmömmel végigpásztáztam a hátát.
- És? - kérdeztem szórakozottan, élveztem, hogy van fölötte hatalmam.
- Rafe aktmodelljeként végzed. Azok után már biztos, hogy nem leszel szégyenlős. - suttogta a fülembe, majd ő kezdett el játszani. - Én is szeretem a játékot. Főleg, ha magam csinálom. -Kezdte el simogatni az oldalam.
- Louuuiiss...- sziszegtem.
- Van valami gond? - felrántotta a lábam, a térdhajlatomat kezdte el kínozni.
- Légy szíves, hagyd abba.. - leheltem.
- Nem. - megremegtem.
Hirtelen felrántott, a karjaiban voltam. Mind a ketten bepörögtünk. Csókolóztunk. Ajkai puhák voltak, selymesek. Íze kissé mentolos, fűszeres. A kicsike borosta, amit még a borotva se tüntetett el, finoman karcolta az bőröm. Teljesen kipirultam, égett az arcom. A finom harapások, sóhajok mind a kettőnket megnyugtattak. Szétváltunk, mire én beleharaptam az ajkába. Letett a földre.
Még mindig magához szorított.. és valami kemény a hasam ívének feszült..
Elrugaszkodtam, megfordultam, hogy felöltözzek. Felkaptam a pizsamám,- ami nálam egyet jelentett egy francia bugyival meg atlétával- és kézen fogtam Louis, visszamentünk az ágyamba. Immáron már aludni.

...
Reggel Louis szuszogására ébredtem, aki szorosan tartott. Önkéntelenül is elmosolyodtam. Úgy döntöttem, hogy finoman felkeltem, ezért végighúztam a kezem a hasán. Résnyire kinyitotta a szemét, oldalra sandított. Meg se várta a reakciómat, rögtön lefogott és fölém tornyosult. Finom csókkal köszöntött.
- Jó reggelt. - vigyorodott el.
- Jó reggel neked is.- elmosolyodtam.
- Gyönyörű vagy, mint mindig. - újabb csók.
- Köszönöm. - finoman beleharaptam az ajkába.
- Terv mára?
- Fel kellene kelni. Enni valamit... valakit. Elkezdeni a fordítást. - amint ez eszembe jutott, elkomorodtam.
- Nem engedlek el. - a jól ismert Louis a szokásos vehemenciával tolta az arcát az enyémbe.
- Te is tudod, hogy muszáj lesz.
- Tudom, de akkor legalább üzenj nekem, ha gond támad. - Ó, telepátia.
- Jó.
Louis elmosolyodott, csikizni kezdett. Mivel már eléggé meguntam, hogy állandóan én vagyok az áldozat, ezért lelöktem magamról. A nagy test fájdalmas puffanással ért talajt, franciám harcias arckifejezése meg a kócos haja állati szexivé tette...
- Ez meg mi volt?!
- Csak bosszú. - hajoltam át az ágyon, kedvesen rámosolyogtam.
- Nem vicces.
- De igen. - kuncogtam.
- Hadüzenet, ifjú hölgy. - ezzel villám gyorsan felpattant- vámpír sebesség-és lerántott engem is az ágyról, és rám feküdt. - Szóval, ma délután 4-kor Rafenél találkozunk.
- MI?! Nem!- cincogtam.
- De igen. És nem csak mi ketten leszünk ott. - elkezdtem idegesen ficánkolni.
- Nem! Nem és nem! Szó sem lehet róla! - fújtam fel az arcom. Louis elnevette magát.
- Tudod, hogy ilyenkor milyen aranyos vagy?
- Nem vagyok aranyos. Dühös vagyok. Szóval vigyázz.
- Remegek.. - látszott, hogy alig bírja visszafojtani a nevetést.
Elkezdtünk birkózni. Ide- oda forgolódtunk, egymást kerestük, kergetőztünk, mint a kisgyerekek. Mikor már meguntam, hozzá suhantam, megcsókoltam. Felvettem a karjaimba- igen, vagyok ilyen erős- és az ágyba dobtam. Meglepett sóhaj hagyta el a száját. Kiterült. Mikor felnézett, én már rég bent öltöztem.

Felvettem a ruhám, kifésültem a hajam, amit ezúttal kontyba rendeztem, rendbe szedtem magam. Mikor kiléptem a szobából, Louis idegesen dobolt a kezével. Még mindig pucér volt.
- Mit vétettem?
- Itt hagytál az ágyban. Puszi, csók nélkül.
- Ez aranyos. - mosolyodtam el. Odaléptem hozzá, teljesítettem a listán levő dolgokat.
- Így már más.
- Bocsánat, de nekem mennem is kell. Találkozóm van. Meg fordítós napom. Majd találkozunk. - köszöntem el tőle, lágy puszit leheltem az ajkára.
- Rendben, találkozunk. Csók.
A hosszú búcsúzkodás után kiléptem a szobámból.
Hát igen, 9.47. 10-kor kezdődik a megbeszélés. Itt általában tolmács szerepet töltöttem be, ezért minden egyes alkalommal jelen kellett lennem. A francia, orosz, olasz és német követek szívesen vegyültek flörtbe velem, amit mindig igyekeztem figyelmen kívül hagyni.
Sétáltam a folyosón, a kissé hideg szellő kellemesen kijózanított. Gondolataim kusza hálójában bukdácsoltam, ám lábam egyenesen vitt.

Az utolsó emlékképem. Apám halála.
A távolban feltörő sikolyok felé rohantam, út közben jó párszor felbuktam a faágakba meg az esetlen mozgások miatt. Kábultan, egy fa durva törzsének támaszkodva néztem, ahogy a lovasokat egyesével lerángatják lovaikról, édesapám marad utoljára. Többen körbeveszik, lefogják. A rejtélyes idegen hozzá lép.
- Az asszonyod vére zsongítóbb volt, mint a bor. A kislányod meg édes, mint a méz. S a szeretőmként végzi. Utolsó kívánság, mielőtt kiszívom a szánalmas véredet? - apám dühös volt, nagyon dühös. Szemében könnyek csillogtak, ahogy visszagondolt ránk. Megadta magát, tudta, hogy nincs menekvés.
- Kívánom, hogy a lányom végezzen veled. Hogy szétmarcangolja tested, véredet égesse el, s szórja a szélbe. Olvassza le a húst a csontjaidról, s dobja a kutyák elé. Szerettem őket. S örökké szeretni is fogom, te bestia.
- Micsoda tetterő. De a kislányod ilyet nem tenne velem. Ahhoz túlságosan szeretni fog. Az ágyamat ékesíti majd, s magam úgy szórakozom vele, ahogy kedvem tartja. Kínzom. S ez ellen nem tehetsz semmit.- súgta oda.
A vér hangosan lüktetett a fejemben, mikor apám felkiáltott, ahogy Nezzo belemélyesztette fogait a nyakába. A vércseppek lassan szivárogtak, teste már nem küzdött. Szemei fennakadtak, tekintetéből eltűnt a fény. Semmivé lett az élet. Kiszívta belőle. Az utolsó cseppig kiélvezte a gyilkos apám félelmét. A test a földre rogyott, élettelenül hevert. A régi, harcias személyt elragadta a halál. A hisztéria, sokk lassan eljutott az agyamig. Kétségbeesetten rohantam hozzájuk, lerogytam az édesapám mellé. Meghalt.
Hevesen zokogtam, könnyeim versenyeztek egymással. Ráborultam szerető szülőmre, hogy utoljára még beszívjam ismerős illatát, érezzem teste melegét. Hogy méltón tudjak elbúcsúzni tőle. Hogy érezzem a puha haját, melyet annyiszor fésülgettem. Hogy fogjam erős kezét, amivel védelmezett. Hogy öleljem, ahogy mindannyiszor tettem. Hogy lecsukjam szemeit, melyeket már ellepett a pára, s kiüresedtek.
Halkan zokogtam, mikor két erős kar magához húzott. Felvett, elindult velem. Eközben folyamatosan mormolt a fülembe. Egy sátor. Egy pléd. Erős karok húzása. Ruha szakadása. Kétségbeesett sikolyaim utolsó foszlányai. A rémültség, mely végigcikázott testemen, egész mivoltomat megrázva. A félelem, mely eluralkodott rajtam. A levegő hiánya, ahogy támadóm rám nehezül, nem hagy se időt, se helyet a menekülésre. A fájdalom nyilalása, mely testemet feszíti. A vad kezek durva érintése, mely teljesen felidegesít. Fájdalom, rettegés, félelem, hidegrázás. A megerőszakolásom minden vele járója.

Nezzo diadalittas tekintete, ahogy végigmér. Dolga végeztével ott hagy, mint egy darab rongyot, s ráparancsol a kutyáira, hogy ne szökjek el sehova, senki más ne érjen hozzám. Terve van még velem.

Mintha csak tegnap történt volna.

Rémült sikollyal ütköztem neki a falnak, összeestem. Egész testemben remegtem, zokogtam. A falnak nyomtam a hátamat. Összekuporodtam.