#50. fejezet ( évad záró) - Vége

Nagyon köszönöm nektek a már 2500-as megtekintést! :) Eljött az évad lezárása.. mely személyem szerint kicsit később történt, mint szerettem volna, de az 50-es számot találtam a legjobbnak, hogy valami újjal rukkoljak elő. Minden évadot egy csavarral fogok zárni ÉS nyitni. Magyarul aki eltervezte, hogy ezután már valami nyugodtabb rész jön, annak csalódnia kell. :D
Köszönöm Nektek! A kommenteket, kritikákat  még mindig szívesen várom, nem féljetek, nem harapok! :)

Andy xx

 - Meglesz. - mondtam, és kisétáltam a teremből. Amint becsuktam magam mögött az ajtót, zúgni kezdett a fejem.

Hasigatott a fejem, szédülni kezdtem. Nem tudom, hogy mi történt. Egyik pillanatban még szilárdan álltam, a másikban pedig a fejem nagyot csattant a köveken.

* eközben a Tégla*

- Nezzo, pár napon belül meg kell támadnunk.

- Nem, Halloweenkor támadunk. Akkor sokkal több energiánk van, tudod jól. Addig még van időnk.

- De nem sok. - szorította össze a száját a Tégla.

- Nyugodj meg. Minden a terveink szerint halad. Már csak Adonynak kell időben felbukkannia..

* Az ismeretlen vámpír*

Segítenem kell a húgomnak. Találkoznom kell vele. Most. Nincs vesztegetni való időm.

* Louis*

Hol lehet ilyen sokáig? Nem szokott direkt ennyi ideig távol lenni. Á, itt van Mircea..biztos tudja, hogy hol van.

- Andreát hol hagytad? - fordultam felé.

- Fogalmam sincs. Egyedül ment el Ricardóhoz, de nála biztos nincs, mert előbb voltam a mesternél. De én is furcsálltam, hogy még nem ért vissza.

Ó, istenem, add, hogy ne legyen semmi baja.. 

- Markus! - felnézett - Gyere! - és már ráncigáltam is ki a szobából.  

- Hallgatlak. 

- Hol vannak a sárkányok? - néztem rá komolyan. Máshol nem lehetett.

- Talán nem kellene.. - kezdett hezitálni.

- Markus! Hol vannak a sárkányok?! - ordítottam rá. 

- Gyere. 

Leszaladtunk a lépcsőkön, majd a pince felé vettük az irányt. A sötét, nyirkos helyiség ijesztő volt még számomra is, akkor neki milyen lehetett.. el se tudom képzelni, hogy mi lehet vele. Talán elkapták azok a szörnyek? Vagy eltévedt? Jézusom, csak épségben kerüljön elő..

Markus sorra nyitogatta ki a titkos ajtókat, nem győztem csodálkozni, hogy hogy lehet ennyi termet elrejteni egymás mellett. Már az utolsó következett volna, mikor megláttuk, hogy hét férfi körülfogja őt, vizsgálgatja. Ott feküdt a hideg köveken, mikor megláttam, rögtön odarohantam. 

Amint a közelükbe értem, hárman felém fordultak, furcsa mosoly játszott a szemükben. 

- Ne bántsátok. Velem van. - szólt közbe Markus, mielőtt elfajultak volna a dolgok. Az egyik, a vörös szemű még mindig nem akart tágítani. 

- Ki vagy, kisfiú? - szólalt meg rekedtesen. A csávó alacsonyabb volt nálam. Még hogy én vagyok a kisfiú..

- Ezt én is megkérdezhetném. Louis-Caesar, te?

- Ignis. - tűz.. - Akkor te vagy a pasija. - az arcomba röhögött- Jobbat vártam. 

- Ahhoz képest, hogy te vagy a legtüzesebb, elég puhány vagy. - vágtam vissza csípősen.

- Fejezzétek be. - szólalt meg a fekete- Louis, gyere ide. 

Elléptem Ignis elől, letérdeltem a kedves előtt. Arca fehéres volt, szemei csukva, teste elernyedve. Lassan kisimítottam egy tincset az arcából, óvatosan felemeltem, nyomtam egy csókot a homlokára. A szívem összeszorult, ahogy láttam, hogy egy jókora seb éktelenkedik a karján. Ha megtudom, hogy ki tette vele..

- Rendbe fog jönni. Csak pihenjen sokat. - tette valaki a kezét az arcára. Mégis mit képzel ez magáról?!

Jókora morgással elcsaptam a kezet, ami a kék szeműhöz tartozott. Közelebb vontam magamhoz őt, nem engedtem, hogy bárki is megérintse. 

Láttam, hogy nem volt ínyére a viselkedésem, de nem érdekelt. Senki sem nyúlhat hozzá. Hirtelen elkezdett mocorogni a kezemben, kinyitotta a szikrázóan kék, gyönyörű szemeit. Babonázottan bámultam bele a jégkék kövekbe, minden egyes apró mozdulatát figyeltem, ahogy kezdett teljesen magához térni. Értetlen fejet vágott, ahogy látta, hogy mindannyian elmosolyodtunk megkönnyebbülésünkben, de aztán ő is elvigyorodott. Irtó aranyos volt. Lehajoltam, és összedörgöltem az orromat az övével. Halkan felkuncogott, a hét huszár meg kezdte kényelmetlenül érezni magát, így elbúcsúztak tőlünk, és visszamentek a díszes ajtajú szobába. Vajon mi lehet ott?
- Louis, majd máskor. - szólalt meg halkan a kezemben a kedves.
- Ss, pihenj. - súgtam le és már mentünk is vissza, el ettől a helytől. Jó messzire.


* eközben a Tégla*
- Éjfélkor támadunk?! Meg vagy te húzatva, Nezzo? - fordult a Tégla idegesen mestere felé.
- Ahogy mondod. Tudod jól, hogy mi lesz. Nem bízunk semmit erre a svéd pincsire. Magam intézem el.
- Úgy mint múltkor? - vonta fel a szemöldökét a Tégla. - Akkor mehetek megint hamvakat gyűjteni..
- Ezúttal nem kell. Hanem egy lélekgyűjtőt kell beszerezned. Maradunk a régi tervnél, csak most mi fogunk győzni.
- Tudod, hogy mit ígértél nekem. - a szoba levegője megfagyott, ahogy felemlegették a mocskos egyezség egyik részét. Nezzo ördögien elmosolyodott, ha valaki látta volna, valószínű, hogy halálra rémült volna. A kint tomboló vihar adta a szoba minden zaját, a levegőben függő mondat megtette a hatását. Nezzonak jól meg kellett gondolnia a válaszát, hisz a csatlósa mit se tudhatott az ő önös céljairól. Muszáj volt fenntartania a látszatot, ezért csak ennyit mondott:
- Ahogy megegyeztünk.

* pár órával később*
- Elvitted a levelet?
- El.
---
Morcosan nyitottam ki a szemem, mintha mázsás ólomsúlyt emeltem volna fel. A fejem sajgott ott, ahol bevertem, a kezem be volt kötözve, de nem tudtam, hogy miért. Lassan lefejtettem a gézt a karomról, de a sebnek hűlt helye volt, csak a kötszer volt kicsit véres. Felültem a puha ágyon, jó alaposan bele voltam csomagolva a takarókba. Körülnéztem a szobában, de senki sem volt bent. De egy furcsa illatot éreztem. Túl ismerős illatot. Aztán leesett. Rögtön kiugrottam a puha fekhelyről, és az íróasztalhoz szaladtam. Egy fekete levél. Mellette egy rózsa. Na jó, ez csak egy rossz vicc lehet! Nezzo meghalt! Biztos valami olcsó utánzója akar így átverni.. de nem. Reszkető kézzel nyúltam a boríték után, össze kellett szednem magam, hogy kinyissam. Idegesen téptem fel a legfelső részt, lassan végighúztam a körmöm a papír mentén, ami olyan könnyen szakadt el, mintha csak az én érintésemet várta volna. A sötét levél kinyílt, a benne levő hófehér cetlin az ismerős cirkalmas betűket láttam. Ez nem vicc. Ez a valóság.
A hideg futkosott a hátamon, ahogy végigolvastam a szöveget. Minden egyes szó méregként hatolt el az agyamig, hogy összeroppantson, és végleg padlóra küldjön. Mintha valamit tördeltek volna bennem, úgy csuklott el a lábam, borultam a földre. Merev tekintettel bámultam a szőnyeget, a régi, fájó emlékek ismét megrohamoztak.

* 1249. Boston *
- Gyerünk, öld meg! - kiáltozta Derek, Nezzo pedig halvány mosollyal az ajkán nézte, ahogy véres kezeimmel az utolsó szuszt is kiszorítom az ellenfelemből, a többi jelentkező pedig halálra váltan próbálják felfogni a történteket. Mert ez a kislány meghalt. Többé már nem vert a szíve, mogyoróbarna szemei kiüvegesedtek. Kifacsartan hevert a küzdőtér közepén, én pedig vadállatként vetettem rá magam, hogy magamhoz vegyem azt, ami megillet. A vérét.

- Gyerünk, ébredj, semmi baj, itt vagyok. - emeltek fel hirtelen a földről. Rögtön beleborultam a mellkasába, nem tudtam, hogy ki ő, de szükségem volt a támaszra. Ugyan cseppet se volt olyan nyugtató hatással rám, mint Louis, de legalább velem volt. Aaron lassan simogatni kezdte a hátam, halkan duruzsolt a fülembe.
- Jézusom, mi történt? - toppant be Louis, mire én felkaptam a fejem. Rémült tekintettel nézte a görcsös kezem, ami még mindig a levelet szorongatta, majd aztán Aaronra nézett. Követelőző tekintettel nyújtotta a kezét felém, de süket fülekre talált. Aaron nem engedett, mire én kezdtem fickándozni.
- Köszönöm Aaron, elengedhetsz. Semmi bajom. - átható tekintettel mért végig, mint akinek egy szavát se hiszi. Aztán hatalmas sóhajjal letett, én pedig Louishoz léptem, aki rögtön felkapott, a saját szobájába vitt.
Nem tudtam mit mondani. Talán nem is kellett. Ezt nem lehetett szavakba önteni. Se leírni. Csak átélni.

- Add ide azt a levelet, légy szíves. - kérlelt.
- Nem. - szorítottam még jobban magamhoz a mostanra már papírmaséra emlékeztető dolgot. Nem tudhatja meg, hogy mi történt.. nem, túl kockázatos lenne.
- Nem csak a te harcod. Az enyém is. Nem teheted ezt. Ha szép szóval nem adod, akkor erőszakhoz folyamodom. Komolyan beszélek.
- Nem. - keltem fel a helyemről. - Nem, Louis. Ez az én dolgom.
- Nem, nem a te dolgod! - kelt fel ordítva.
- Louis, majd később.
- Ne menj sehova..
- Louis, ne! Pihenj. Majd később megbeszéljük. Menj szépen vissza.. - kezdtem el oldalazni, de dühöngő tekintettel rám vetette magát.
- Nem szakíthatsz velem! - vette fel a legfájdalmasabb arckifejezést. Nem szerettem, amikor Louis ilyen volt. Ilyen sebezhető, gyenge, védtelen. Úgy éreztem, hogy a dühöngő, felforrt agyú ősemberrel jobban el tudtam bánni, mint vele.
- De igen. - néztem fel rá.
- Akkor rohadtul nem veszem tudomásul!
- Pedig muszáj lesz! Louis, vége. - egyre erősebben szorított magához.
- Nem. Tudom, hogy szeretsz. Drágám, az élet már csak ilyen. Nincs semmire garancia. Azért vagyunk, hogy segítsük egymást. Hogy átvészeljük a jót, rosszat egyaránt. Tudom, hogy szeretsz. - lágyult el a hangja.
- Nem, Louis, nem. Szeretlek, mint barátot. De semmi több. Vége. Kár volt belemennem ebbe az egészb.. - tette a kezét a számra.
- Hazudsz! - igen, hazudok, de ha veled maradok, akkor azt te se, én se élem túl..
- Nem.
- Te hazudsz. Félsz. Értem én. - duruzsolta halkan.
- Tévedsz, Louis. Ahogy mindig. Túl naiv voltál. - a kezei lehullottak rólam, megdöbbentette az, amit mondtam. Elléptem előle, hátrálni kezdtem.
- Úgy tűnik, hogy sosem voltál az enyém. - rontott ki dühödten a szobából, bevágta maga mögött az ajtót, ami csaknem kiszakadt a keretből. Elment. Tényleg elment.

Sírva rogytam össze a szoba közepén, őrjöngve ordítottam, olyan fájdalommal járt ez a döntés. Reszkettem, védtelennek, ostobának éreztem magam, aki most dobta el magától azt, amire a legjobban szüksége volt. Aki éltette, kitartott mellette, és szerette. Mintha lyukat ütött volna mélyen a szívemben, kiszakították volna a lelkem egy darabját. Megállíthatatlanul vérzett, a fájdalom tépdeste. Megtörtem. De muszáj volt így döntenem. Nem tehettem mást. Ha velem marad, akkor baja esik. Meg kellett tennem. Nem éltem volna túl, ha Nezzo rajta áll bosszút. Belehaltam volna a fájdalomba. Így legalább biztonságban van.

#49. fejezet - Szent életűek gyülekezete..

* Louis szemszöge*
Boldog voltam, amiért ilyen büszkén felvállalt engem, és a kapcsolatunkat. Az viszont dühített, hogy ez Aaronból ellenszenvet váltott ki. Nem is akármilyet. Nyers gyűlöletet.
Láttam, ahogy őt figyeli, minden egyes apró mozdulatát lesi, fájón vágyakozik arra, hogy megérinthesse Őt. A buzgó vágyat, amellyel elcsábítaná, hogy a magáénak tudhassa. Az agresszív birtoklási vágyat, amit a látvány hozott ki belőle. Ő az enyém. Senki másé.

* ismeretlen vámpír*
Ikrek vagyunk, voltunk, leszünk. Ezen már nem változtat semmi.

Nem értem, hogy mi a bajuk. Mit csinálhattam, csinálhattak, hogy úgy néznek egymásra, mint akit azonnal képesek lennének megölni? Nagyon furcsálltam, hogy már a Szenátusban is majdnem egymásnak ugrottak. Louis folyton morog, Aaron meg egy macskát megszégyenítő hangon prüszköl, amikor ezt látja. Ki kell derítenem, hogy ennek a kettőnek mégis mi a baja egymással..

Később elmentem Mirceával Ricardóhoz, hogy kérjünk szobákat a vendégeinknek. Remek alkalom volt arra, hogy beavassam őt az eljegyzésbe..
- Mircea, tudod, szeretnék valamit elmondani neked... - bámultam magam elé, ahogy egyre közelebb értünk Ricardo lakosztályához.
- Mi az, drágám? - mosolygott le kedvesen.
- Öhm, tudod.. én.. - ezen a technikán dolgoznom kell..- Louis megkérte a kezem. Igent mondtam.
A mondanivalóm megtette a hatását. Mircea fagyos tekintettel megállt a folyosó közepén. A meglepett szó távolról se fedte a valóságot.
- HOGY MIT CSINÁLTÁL? - állt hirtelen elém. A mogyoróbarna szemek most szikrázó gesztenyeként égtek előttem. Talán nem ez volt a legmegfelelőbb pillanat.. talán nem.
- Szerintem jól hallottad. Louis megkérte a kezem, igent mondtam. - még dühösebb lett. - Kár volt elmondanom.. - indultam el egyenesen előre. A kezem után kapott, maga felé fordított.
- Nem mész sehova! Mikor akartad ezt elmondani?! Soha?! - emelte meg a hangját. Jól van, Mircea, te akartad.
- Ha nem vagy hajlandó normális hangnemben beszélgetni velem, akkor vissza is mehetsz Vladhoz, és játszhatjátok az elmebeteg bérgyilkost is.. sőt, még a drága öcsédet is karon foghatod! - szűkült össze a szemem. Kicsit felidegesedtem. Láthatóan lehervadt a düh az arcáról, megszeppenve nézett le rám. Tudom, kicsi termet, nagy hang.
 - Köszönöm. Mivel ma reggel történt az eljegyzés, így nem mondhattam hamarabb, hisz, ha jól tudom, márpedig jól tudom, hogy Raffel egész nap festegettetek. Mégis mikor mondhattam volna el? Mikor a tájkép legszebb részét festitek? Ja, asszem akkor minden ecset egyenként szúródott volna Louis mellkasába!- na jó, ez hülye hasonlat volt..
- Nem haragszok rád, mielőtt ezt is a fejemhez vágnád. - nézett rám ellágyulva. - Csak kicsit sokkolt, hogy eddig nem mondtad, ennyi az egész. Sok boldogságot. - mosolyodott el, majd lehajolt, egy puszit nyomva a homokomra. - De arra számíts, hogy el akarok majd beszélgetni a franciával.. - vigyorodott el ördögien. Ne akarjátok megtudni, hogy milyen fejet vágtam. Mircea a hasát fogva röhögött. Szépen vagyunk.
- Amúgy, Radu nem olyan, mint Vlad meg én. Ő túlságosan is jófiú. Bár, talán pont ezzel fog néha több csajt, mint mi.. - ez olyan információ volt, amit ha nem tudok meg, akkor hülyén halok meg, komolyan..
- Nos, én megyek szobát kérni, te addig nyugodtan elmélkedj a hódításaidról..- szóltam vissza gúnyosan, és megindultam Ricardóhoz.

A szobakérés gördülékenyen ment, nyugodtan sétáltam vissza a lakosztályom felé, mikor megéreztem, hogy hívnak a sárkányok. Mi más hiányzott még..
Besurrantam az átjárón, végigosontam az állott levegőjű, kínzókamrához hasonló, tisztának éppen nem mondható termeken. A védelmezők felsisteregtek, amint a nagy ajtóhoz értem. Belépve a terembe láttam, ahogy mind a heten egy körben ülnek és behunyt szemmel meditálnak.
- Azt hittük, hogy már el se jössz. - jegyezte meg Lux, rám se nézett, ahogy a többiek se.
- Mondtam, hogy jövök, ha hívtok. - feleltem keserűen, leültem Aqua és őközé. Vizes barátom rögtön kinyitotta a szemét, huncut mosollyal az arcán fordult felém. Megölelt, majd visszatért a relaxációjához.
Végignéztem a többi fiún is, észrevettem, hogy Ignis kíváncsian néz rám. Mélyen a szemébe néztem. Talán jobban jártam volna, ha nem így teszek.
Megbabonázottan bámultam a vörösen izzó szempárt, a lángok belülről simogattak. Minden egyes perzselő hullám, ami elért, áramütésként ért, kirázott tőle a hideg. A tűz, amit eddig lefojtottam, most elszabadult. Éreztem, hogy a vöröses szín betelíti az íriszem, az ujjaim végei bizseregtek. Remegtem, az izzadtságcseppek egyre gyorsabban száguldtak végig a hátam közepén. Minden tagom elzsibbadt. Halkan lihegek, a forróság szinte felemészt. Mi történik velem?
Ignis felkelt a helyéről, felém lépdelt. Hihetetlenül jóképű volt. Az éles metszésű, férfias arcélek, rómaiakhoz hasonló tökéletes orr, enyhe borosta, perzselő szemek. A széles vállai kidomborodtak, ahogy a bőr hatású anyag finoman bevonta a bőrét, a cirkalmas tetoválás, amelyet végigkövettem a szememmel, a hatalmat sugárzó megjelenése, szinte bódító hatással volt rám. Nem érdekelt más.

* Ignis*
Hát bevált a tervem. A varázslat, amivel megbabonáztam, sikeresen elérte a hatását. Pihegve ült ott a két fivérem között, csak engem bámult. Gyönyörű szemei viharossá halványultak, tagjai mozdulatlanul nyúltak ki. Erre vártam.

Valami megtörte a varázst. Lehűtött. Végre kitisztult a fejem, az eddigi tudatlanságból felébredtem. Teljesen elvörösödtem, ahogy rájöttem, hogy Aqua mentett meg. Keze még mindig a mellkasomon pihent, áradt belőle a víz nyugodt ereje. Mikor már kijózanodtam, lassan elvette kezét, és gyilkos pillantást küldött tüzes testvére felé. Ez meg mi a jó büdös franc volt?!
A két férfi közötti feszültség kézzel tapintható volt. Halvány kék burok pajzsként védte Aquát, miközben Ignis vöröslő ereje sistergett a levegőben. Mindkettejük arcra kemény, rezzenéstelen maradt, úgy tűnt, hogy maguk akarják megvívni a csatájukat.
- Ha befejeztétek, akkor talán meg is beszélhetnénk a szökést. - szólalt meg Lux, miközben morgott egyet.
- Nem én nem bírtam már megint magammal. - mordult fel Aqua.
- Mintha olyan szent életű lennél.. - csipkelődött Ignis.
- Mintha mindkettőtök olyan szent életű lenne. - szólt be a zöld szemű.
- Mintha mindegyikünk olyan szent életű lenne. - na jó, ezt már én se bírtam ki nevetés nélkül. Legalább olyan hülyék, mint Aaronék.
- Milyen szökést? - kérdeztem óvatosan.
- Nem sokára elmegyünk innen. Mivel Ricardo se olyan hülye, hogy önként és dalolva kieresszen innen minket, ezért meg kell szöknünk. De ehhez el kell hoznod a többieket is. Mirceát, Rafet, Markust, és azt a Louist is. Markus mesélte, hogy vannak új tagok is itt. Valami öt francia. Azokat is. - magyarázta Aqua. ' Azt' a Louist is.. esküszöm, kitekerem a nyakukat, ha találnak még valami jelzőt rá..
- Értem. Akkor én megyek is. Majd hívjatok. És akkor hozom is a társaságot. - keltem fel a helyemről.
- Azért csak óvatosan. - mosolygott rám Tenebris a múltkori eset óta először. Mi a szösz?!
- Meglesz. - mondtam, és kisétáltam a teremből. Amint becsuktam magam mögött az ajtót, zúgni kezdett a fejem.
Hasigatott a fejem, szédülni kezdtem. Nem tudom, hogy mi történt. Egyik pillanatban még szilárdan álltam, a másikban pedig a fejem nagyot csattant a köveken.

* eközben a Tégla*
- Nezzo, pár napon belül meg kell támadnunk.
- Nem, Halloweenkor támadunk. Akkor sokkal több energiánk van, tudod jól. Addig még van időnk.
- De nem sok. - szorította össze a száját a Tégla.
- Nyugodj meg. Minden a terveink szerint halad. Már csak Adonynak kell időben felbukkannia..

* Az ismeretlen vámpír*
Segítenem kell a húgomnak. Találkoznom kell vele. Most. Nincs vesztegetni való időm.

#48. fejezet - Romba dőlt álmok, bukott angyalok.

Letett a földre, könnyáztatta arcán hatalmas mosoly ült. Hihetetlenül büszke voltam magamra, hogy ilyen boldoggá tettem. Hihetetlenül!
Kézen fogott és gyengéden az ujjamra húzta a gyűrűt. Nem tudtam szavakba önteni az érzést. Sírni és nevetni volt kedvem. Boldog voltam. Kicsattantam az örömtől. Kézen fogva dőltünk el az ágyamon, úgy tobzódtunk a kellemes csöndben.

- Mit akartál elmondani nekem? - kérdezte halkan, amikor az ölébe húzott. Gyengéden simogatta a fejem, akár egy kiscicát tartana a karjaiban.
- Emlékszel, amikor lementem vérért.. akkor sokáig elvoltam. - Bólintott. - Furcsa hangot hallottam. Nem tudnám leírni, hogy honnan jött. Csak úgy, belülről. Félelmetes volt. A fejemben hallottam, hívogatott. Jöjj, Kiválasztott, jöjj... valami ilyesmit. Szóval.. kíváncsi voltam. - Louis karja egyre szorosabbá váltak... tudtam, hogy ez lesz..- Lementem a pincébe, ahonnan rengeteg titkos ajtón, bejáraton keresztül eljutottam egy nagy teremig. Komolyan, mintha már jártam volna ott. Tudtam az utat. A teremben hét sárkány volt, akik nem is sárkányok... de nem is ez a lényeg. Megküzdöttem a sötétséggel, és legyőztem a rossz énem. Felszabadultam, Louis. - fordultam felé mosolyogva, de az arcáról nem tudtam semmit leolvasni. Merev tekintettel nézett előre, csak a feszült, védelmező vonások árulták el a benne lejátszódó érzelmeket.
- Louis, nem akartam rosszat mondani.. nem haragudj. Engem csak hajtott az ösztön.. és én.. én .. sajnálom. Butaságot csináltam. Nem is csodálkoznék, ha..- tette a kezét a számra. Átható pillantással nézett rám, majd elmosolyodott.
- Legyőzted. De mégis hogy kerültél te egészen oda? - nézett kíváncsian. - Mit csináltál ott?
- Elragadtak a hangok, és hívtak. A pincéből nyílik egy ajtó, ahonnan aztán még több. Kísérteties volt. Mikor ott voltam, akkor találtam meg a sárkányokat, akik igazából emberek, de mégse. Ez bonyolult. A sötétség is ott volt, mint már kitaláltad. - Bólintott. - Ez nem olyan harc volt, mint a többi, Louis. Ezt a lelkemben vívtam meg. Szaggatott, ahogy egyre jobban uralni kezdett a fekete gyűlölet, vérszomj, de visszatértem. Nem tudom, hogy hogy és miképp, de sikerült felül kerekednem rajta. És most itt vagyok, mert Lucas és több vámpír is majdnem lent talált, de sikerült elrejtőznöm. Elrejtőznünk.
- Szólnunk kell erről Markusnak. - húzott fel magával. Értetlenül néztem rá, mire megragadott, és magához vont. - Gyere, kedves.
Húzott kifelé az ajtón, Markus lakosztálya felé tartva.

* Eközben az ismeretlen vámpír*
Furcsa volt őt így látni. Olyan más. Mintha csak Őt láttam volna magam előtt. Ugyanolyan barna, göndör, derékig érő haja, jégkék, tiszta szeme, páratlan mosolya és angyali hangja volt, mint neki.

* Eközben Aaronék*
Az elsuhanó fenyőket néztem, kibámultam a kocsi ablakán. Próbáltam elfelejteni minden vele kapcsolatos érzelmet, de nem ment. Bárhova néztem, ő jutott eszembe. A fákat megörökítette volna, azokkal a csodás, lágy tónusú, elegáns vonalakkal. A kék ég szikrázott, ahogy az ő is szeme is, miután megcsókoltam. A finom ívű, puha ajkak csodásak voltak. Elképzeltem, ahogy testem az övéhez nyomódott a mocskos raktár fala mentén, éreztem, ahogy a finom combok az enyémeket súrolják, mellei a mellkasomhoz préselődnek, a kezeimet a nyakára és a hajába csúsztatom, úgy veszek el a puha tökéletességben, az incselkedő, édes vaníliaillatban. A raktár helyett azonban az én szobámban vagyunk. A nagy ágyon összegabalyodva, ruháink az ágy mellett hevernek, kizárunk minden zajt, csupán a szex és a csókok zajai nyomják el a tompa csendet.
Érzem, ahogy minden egyes érintésemre összerándul, csupasz bőre olvadt selyemként cikázik az ujjaim között. Szeme viharos azúrrá sötétült, haja szétterült a párnán, kezei az izmaim, tarkóm kínozzák, ajkai megduzzadtak, fájón vágynak a folytatásra.
Hirtelen kijózanodtam. Ennyire nem lehetek megőrülve! Próbáltam levegőhöz jutni, valami normálisabb arckifejezést erőltetni a képemre. Képzelem, hogy milyen fejem volt mindezek után.. A kocsi befordult a kastély udvarára, a fiúk kipattantak a kocsiból, én meg a csapat elejére érve beszóltam a komornyiknak. Nem sokat kellett várnunk, azonnal beengedtek minket. A nagy előcsarnokban a fiúk azonnal nézelődni kezdtek, mintha csak egy óvodás csoporttal érkeztem volna...
És akkor megláttam Őt. Louis karján égkőként ragyogott, meglepetten kapta felénk a fejét, lerohant a lépcsőn és hatalmas, sugárzó vigyorral az arcán a nyakunkba ugrott.
- Hát ti? - kérdezte izgatottan, miközben a pasija hátulról szorongatta. Én akarom őt így hátulról szorítani..
- Nem hallottunk felőled, felőletek- néztem Louisra- így úgy gondoltuk, megnézzük, hogy minden rendben van-e. - mosolyogtam rá.
- De Aaron, te azt mondtad..
- hogy soha többé nem jövök ide. Igen, de nem bízok semmit a véletlenre. Pláne, ha erről a fickóról van szó. - hát persze, hogy Ricardóról beszélek.
- Á, értem. - simult ki az arca. Angyali volt.

*eközben az ismeretlen vámpír*
A finom külső, amely mögött egy belevaló, bátor nő lakozott. Ha nem tudtam volna, hogy ő az, akkor talán össze is tévesztem kettőjüket.

Furcsa volt itt látni a fiúkat. Aaron mondta még nekem, hogy soha többé nem akar ide jönni, a történtek után. De itt van. Vajon mi hozta ide? Miért döntött úgy, hogy eljön, és vigyáz ránk? Hiszen Louis, Rafe és Mircea is itt van, gondoskodik rólam. Nem tudtam hova tenni a viselkedését.
Felmentünk a lépcsőn, bementünk a szobámba, miután mindenki helyet foglalt, Louisszal eléjük álltunk.
- Fiúk, Louis és én összeházasodunk. Ma kérte meg a kezem, igent mondtam. - néztem fel franciámra. Sugárzó mosollyal tekintett le rám, szeretetteljes csókot lehelt a számra.
Elkezdtek tapsolni, elégedetten mosolyogtak. Nathan felállt, mindkettőnket megölelt.
- Itt volt az ideje, gyerekek. - kezdett el minket cukkolni.
- Nem bírod ki, ugye? - szúrtam vissza csípősen.
- Nem. - vigyorodott el szemtelenül.
Yves, Gaston, Enzo is gratulált nekünk, Aaron szigorú, kemény tekintettel méregette Louist. Mi a baja?

* Aaron szemszöge*
Mintha valamit keresztül döftek volna a szívemen. Louis eljegyezte Őt, összeházasodnak. A féltékenység éles karmai egyre mélyebbre vájták a sebet a szívemben, elöntött a düh. Megtette. Tudta, hogy többet érzek iránta, és elvette tőlem, hogy szemernyi esélyem se legyen nála. A tündöklő, gyönyörű angyalnál. A szerelmes pillantás, az agresszív birtoklási vágyát tisztán érzékeltem, miközben átkarolta, féltőn tartotta, hogy ne essen bántódása. Az én helyem van ott mellette. Nem az övé. Ő az enyém.

* eközben az ismeretlen vámpír*
De nem. Anyánk halott, apánk is. Csak ő maradt nekem. Ő, aki végignézte szeretett szüleink halálát, átélte a kínokat, amiktől meg kellett volna védenem. De nem tettem. Nem voltam rá képes. Undorító féreg vagyok.
Hogy fogom elmondani neki mindezt, hogy fogok elé állni, hogy szembesítsem mindezzel? Ha más nem is, akkor a kinézetem elárul majd.

* Louis szemszöge*
Boldog voltam, amiért ilyen büszkén felvállalt engem, és a kapcsolatunkat. Az viszont dühített, hogy ez Aaronból ellenszenvet váltott ki. Nem is akármilyet. Nyers gyűlöletet.
Láttam, ahogy őt figyeli, minden egyes apró mozdulatát lesi, fájón vágyakozik arra, hogy megérinthesse Őt. A buzgó vágyat, amellyel elcsábítaná, hogy a magáénak tudhassa. Az agresszív birtoklási vágyat, amit a látvány hozott ki belőle. Ő az enyém. Senki másé.

* ismeretlen vámpír*
Ikrek vagyunk, voltunk, leszünk. Ezen már nem változtat semmi.

#47. fejezet - Happiness

Ugyanez a helyzet a benti összeesküvők között is. Hogy mit titkol Louis, s mikor lép színre végre Ricardo? Mit tartogat a hét csodaszép lény, s milyen idők járnak? Sok dolgot titkol a jövő. Sok dolog zavaros.
Ám a zavarban, ha valaki megtalálja a nyugadalmat, annak felnyílhat a szeme.

- Hol voltál? - kérdezte Louis idegesen. Kicsit sokáig távol voltam.. Letettem a tasakokat az asztalra, majd elé léptem.
- Elmesélem. Örülni fogsz. - pusziltam meg. Nem sokat értem el ezzel.
- Tudod te egyáltalán, hogy milyen ideges voltam? Van fogalmad róla? - jézusom, Louis, ne legyél már ilyen hisztérika..
- Jó, tudom, bocsánat. - hajtottam le a fejem. Innentől én már nem irányítok.
- Nincs bocsánat. Csak büntetés. - morogta a számra, mélyen megcsókolt. Ó, büntetés.

* Aaronék*
- Na, most, hogy itt vagyunk a nagy Svédországban, hova menjünk? - kérdezte tőlem Yves.
- Nekem lenne pár ötletem...- nézett Gaston néhány csinos lányra.
- Hé, Don Juan, nem csajozni jöttünk.
- Aaron, akkor hova a fészkes fenébe megyünk? Nem árulsz el semmit. - vetette meg előttem a lábát Nathan.
- Mindjárt itt a taxi. Ricardóhoz megyünk. De mintha ezt már párszor elmondtam volna.. valamiért sose ütötte meg a fületek. Csak a légiutas kísérők.. kár volt elhoznom titeket! - morogtam.
Idegesen fújtattam, én se tudtam, hogy mihez kezdhetnék. Egy olyan nő után kajtatok, akinek a szíve foglalt. Ricardóhoz önként és dalolva megyek ugyanezért a nőért. Teljesen megőrültem. Beletúrtam tökéletes frizurámba, lazítottam pár gombot az ingemen, felvettem a csábító mosolyom. Úgy tettem, mint aki tökéletesen rendben van, harcra kész. Legalább az így meglátó csajok nyáladzása kicsit eltereli a gondolataim. Gastonék lazán flörtölgetnek a külföldiekkel..legalább ha másra nem is, legalább erre használják a nyelvismeretet.
A távolba szegem a tekintetem, de nem látok mást, mint a jégkék eget. Pont ugyanolyan, mint az a szempár. Titokzatos és vonzó. Akár egy angyal. Az aranyos, ragyogó mosoly, gyöngyöző kacaj felmelegíti a szívem. Basszus, egy nyálas tinédzserként viselkedem! Fúj, cseszd meg..
Nem tudok megálljt parancsolni a gondolataimnak. Az ideges, durcás arckifejezést mindig is nagyon szexinek tartottam.. de ha róla van szó.. egyenesen felforr a vérem. A csipkelődő, humoros, egyben komoly beszólások.. a kimért, elegáns léptei csak úgy sugározzák belőle az intelligenciát, hatalmat. Ennek a nőnek fogalma sincs róla, hogy milyen hatással van a férfiakra. Hirtelen kivörösödtem. Egyetlen ember, vámpír se volt rám eddig ilyen hatással. A szívem vadul kalapált, az agyam összekuszálódott. Én, a nagy Aaron leálljak egy nőnél? Az lehetetlen! Túl hosszú az élet egy ember mellett. Kell a változatosság. De egyvalami még mindig ott motoszkál legbelül.. lehet, hogy nyakatekert módon is.. de beleszerettem?!
Furcsa gondolatmenetemből Enzo rázott fel, betessékelve engem is a taxiba. Bemondtam a címet a sofőrnek, elindultunk. Innentől már a srácok fárasztó viccei, a legújabb numerák telefonszámai volt a téma. Mi mást vártam...
Mit fogok csinálni, ha meglátom? Lefagyok? Vagy képes leszek lazán viselkedni vele, mint a legelején? Kizárt dolog. Véget kell vetnem ennek a vonzalomnak. Kell valaki más, aki eltereli a gondjaimat. Remélem az a csaj még mindig ott van a kastélyban..

* A sárkányoknál*
- Bro, mi volt ez a smárolás? - kérdezte vizeske már vagy ötödszörre.
- Közöd? Nincs. - szájaltam oda neki.
Ez a csaj egyenesen megőrjít. Már akkor megérintettem volna, mikor belépett a terembe. A finom, sportos alakot egy testhez álló fekete cicanadrág emelte ki, a bő garbó pedig elrejtette. Titokzatos. A bársony finomságú hajkoronán megakadt a szemem. Önkéntelenül is eszembe jutott, hogy milyen lenne beletúrni, elveszni a sűrű gyönyörben. Az íves ajkak, a gyönyörű, jégkék szemek. Arca úgy ragyogott, mint a frissen lehullott hó, egész megjelenésében angyali volt. Egy földi angyal. Egy gyönyörű angyal. Egy varázslatos, erős, gyönyörű angyal. Meghalok, ha nem csókolhatom meg újra!
Jézusom, úgy beszélek, mint egy puha, kis sárkány, aki most akar repülni tanulni. Sok nővel volt dolgom életem során, de egyiktől se vert ki így a víz, mint tőle. Ez más volt. A szívem hevesebben vert, a vérem olvadt lávaként áramlott minden egyes pillanatban, ahogy visszagondoltam rá. Verejtékeztem, de nem a melegtől. Melegem volt, szinte felforrtam.
De úgy vettem észre, hogy nem csak nekem szúrt szemet Integritas. Hanem a többieknek is. Ha harc, hát legyen harc, bro.
---
 Louis mellett bóbiskoltam, a fejem a mellkasán pihent, a lábaimat átvetettem az övéin, kezeimmel átöleltem. Melegséggel, nyugalommal töltött el, ha mellette lehettem. A bünti ellenére is. Haha.
Furcsa érzés, ha szerelmes vagy. Akárhányszor Louis mellett vagyok, kivirulok. Meg persze kipirulok, amit ő sose bán. Inkább jót szórakozik.
Minden egyes érintése áramütésként hatol keresztül a bőrödön, hogy a szívedbe jusson. Szívverésed felgyorsul, a pillangók ezrével próbálnak lyukat találni a hasfaladon. A szeretetteljes pillantás, a gyengéd érintés feltölt. A lelked megnyugszik, egésznek érzed magad. Minden fárasztó, ideges pillanatban egy-egy kedves szava jóval kecsegtet, csókjai a mennybe repítenek. Szégyellős kislányként bújsz hozzá reggelente az ágyban, aki fél a rossztól, a világtól, vagy esetleg az ő szemérmetlen pillantásától..
Igen, én ilyen vagyok, mióta Louis mellettem van. Az eddigi erős, független nőt felváltotta a kismacska. Louis-Caesar bármire képes. Bármire.
Észrevettem, hogy figyel. Óvatosan felemeltem a fejem, a szemeibe néztem. Fényesen csillogtak, a hatalmas vigyor az arcán levakarhatatlan volt. Gyengéden simogatta a hajam, néhány tinccsel eljátszadozott. Zavart mosollyal, vörösen lecsaptam a fejem, amire egy elégedett kuncogás volt a válasz.
- Félsz? - kérdezte kajánul.
- Ja, persze. Még remegek is. - válaszoltam nevetve.
- Tudom. - simított végig a derekamon. Kirázott a hideg. Na meg állj, Louis, lesz még kutyából szalonna!
Nem tudtam megállni, hogy ne adjam vissza. Felfeküdtem a mellkasára, olyan közel hajoltam hozzá, hogy éppen csak egy kis levegő legyen közöttünk. Kényelmesen ráültem a derekára, ördögi mosollyal vártam a reakciót, ami nem maradt el. Louis megdöbbent, parázsló tekintete felért mindennel.
Hirtelen leszálltam róla, ott hagytam fortyogni magában. Tudom, gonosz vagyok, de ennyi jár.
Beviharzottam a szobámba, gondosan becsuktam az ajtót, majd elfogott az ihlet. Megragadtam a papírokat, ceruzákat, kimásztam az ablakon, felültem a torony tetejére, onnan néztem szét, rajzolgattam.
A hideg szellő kellemesen csiklandozta az arcom, bele-beletúrva a hajamba. A madarak halkan csiripeltek, a fák ágait, színesebbnél színesebb levelek borították. Néhány nyuszi, mókus keresgélt az avarban, a róka pedig hangtalanul figyelte őket. Vajon milyen hangja lehet egy rókának? What does the fox say?
A avarról megint a fákra irányult a tekintetem. Olyan szép ágaik, íves fatörzsük volt, hogy muszáj volt megörökítenem. Lágyan megrajzoltam vázlatosan, majd erősítettem, kidolgoztam a vonalakat. Mire mindent kellően maszatoltam, kijavítottam, elégedetten néztem végig a munkámon. Nagyon jól sikerült.
- Igazán kiválóan rajzolsz. Én sose tudtam volna így megragadni a tájat. Kivételes. - ült le mellém egy ismeretlen vámpír. Kedvesen mosolygott rám, miközben a rajzomra bökött.
- Köszönöm. Igazán kedves, de csak próbálkozok. - csaptam le a fejem.
- Ami azt illeti, ha én így tudnék próbálkozni , akkor nagyon boldog lennék. - vigyorodott el.
- Kihez van szerencsém ilyenkor? Pláne a torony tetején?
- Azt én is megkérdezhetném, hogy egy hölgy miért menekül fel ide, hogy rajzolhasson, amíg a barátja dühvel meg féltéssel gazdagon várja a szobájában. - a vigyor egyre csak szélesedett.. egyszer el fog repedni, ha így folytatja..
- A hölgynek ihlete támadt, így felugrott ide. Csupán ezért. - válaszoltam könnyedén. Remélem, hogy nem remegett a hangom.
- Á, értem. - húzódott kaján mosolyra a szája. Ez most flörtöl velem?!
- Nos, én azt hiszem, hogy vissza is megyek. Örültem, kedves Anonimus. - keltem fel, elegyensúlyoztam a tető széléig.
- Várj! Hogy hívnak? - állt fel ő is. Elmosolyodtam.
- Andi. - ezzel leugrottam a párkányról, az ablak magasságába érve beugrottam.
- Tudtam, hogy ott fent leszel. - fogadott halvány mosollyal Louis.
- Remek. - vigyorogtam rá.  Letettem a dolgokat az asztalra, megfordultam, mire a mellkasába ütköztem. Megragadta a derekam, visszafordított az asztalhoz. Átnyúlt mellettem, megkereste a mostani művem. Állát a vállamra hajtotta, úgy nézte a képet. Elmosolyodott, majd visszarakta a helyére. Mi az, mit nem vettem észre?
Idegesen felkaptam a papírt, elkezdtem tanulmányozni. Hát ez szúrt neki szemet.
A lap jobb szélén levő erdőségben egy kicsi nő és férfialak rajzolódott ki, ahogy egymást ölelve szeretik egymást. A nőnek hosszú haja, a férfinak göndörkés tincsei voltak, szorosan egymáshoz simultak.
A tudatalatti.
Lágyan végigsimítottam az alakokon, Louis a kezeimért nyúlt, elvette tőlem a képet, visszarakta az asztalra, maga felé fordított. A tekintetében ugyanaz a halvány mosoly játszott, mint a szemében. Megbabonázottan bámultam az ezüst barázdákat, az arcába hulló néhány csintalan aranybarna tincset, férfias, nagy kezeit, ahogy lágyan az arcomhoz érnek. Óvatosan felém hajolt, megcsókolt. Mikor elváltunk, szemei kétségbeesettség miatt csillogtak. Mi a baj? Látszott rajta, hogy össze kell szednie a gondolatait. Fél térdre ereszkedett előttem. Louis.. te gyönyörűség!
- Tudom, hogy nem ez a legmegfelelőbb hely, de nem halaszthatom tovább. Szeretlek, Andrea Lily. Nem tudom szavakba önteni, hogy mit érzek irántad. Melletted önmagam vagyok, felszabadult. A lelkem egész, a helyén van. Te kellesz nekem, senki más. Hozzám jössz? - kérdezte könnyes szemmel. Vágyakozás töltötte meg a levegőt.
Louis megtette. Megkérte a kezem. Kinyitotta előttem a kis dobozkát, amiben egy kis ezüst gyűrű volt, picike kövekkel kirakva. Csillogott a napfényben, gyönyörű volt. Tudtam, hogy mit akartam. Azt is, hogy ő mit akart. Elmosolyodtam, könnyes szemmel ráemeltem a tekintetem.
- Igen. - nevettem el magam zokogva. - Hát persze, hogy igen! - borultam a nyakába.
Louis szoroson megfogott, felkapott a magasba, megpörgetett. Csak elérzékenyült szavait hallottam a fülem mellett. Köszönöm!
Letett a földre, könnyáztatta arcán hatalmas mosoly ült. Hihetetlenül büszke voltam magamra, hogy ilyen boldoggá tettem. Hihetetlenül!
Kézen fogott és gyengéden az ujjamra húzta a gyűrűt. Nem tudtam szavakba önteni az érzést. Sírni és nevetni volt kedvem. Boldog voltam. Kicsattantam az örömtől. Kézen fogva dőltünk el az ágyamon, úgy tobzódtunk a kellemes csöndben.

#46. fejezet - Ez így nem lesz jó!

- Gyerünk, siessünk! Meg kell találnunk a lányt! Nem lehet idelent! - hallottuk meg Lucas ordítását fentről. - Mindent átkutatni!
Basszus, nem találhatnak meg itt!
- Most mi lesz? - fordultam idegesen Lux felé. Parázslott a tekintete a dühtől.
- Elrejtünk. Gyerünk, mindenki vissza a tömlöcbe! Te Ignishez mész. A tűzben nem találnak majd semmit! - hadarta el gyorsan, és már szaladt is a helyére.
- Gyere velem. - ragadta meg a csuklómat. Berángatott maga után a tömlöcbe. Szorosan átölelt, egy furcsa igét mormolt. Mást már nem éreztem. Csak azt, hogy egybeolvadunk. Egyesülünk. Én is egy sárkány részévé válok.

Nem is tudom, hogy mihez tudnám hasonlítani ezt az érzést. Olvadt lávaként keveredett a lelkünk és testünk minden egyes porcikája. Éreztem, ahogy egyre forrósodik a környezet, alaktalanul áramlok. És akkor egy reccsenés. A látásom kiélesedett, vörösen láttam mindent. Ignisszel egy sárkány lettem.
Furcsa szemlélőként vettem észre, hogy többen is betorpannak a helyiségbe. Lucasszal az élen. Nem volt rózsás kedvében.
- Nézzetek be mindegyikhez! Meg kell találnunk! - mordult fel hangosan az előbb említett. Körbe-körbe járkált a teremben, mindegyikünkön végignézve. Ignis előtt elsétált, nem vett észre semmit. A többi vámpír nem mert közelebb menni a többiekhez, hisz nem tudhatták, hogy mikor tépik ki a szívüket egy kis karmolással. Nem egy kellemes érzés. Inkább szívszaggató.. szívszorító.. haha, majdnem vicces.
- Uram, itt nincs senki. Mindent átnéztünk. Semmi nyoma a lánynak. Talán el kellene mondanunk a Mester..- nem tudta befejezni a mondandóját, mert Lucas rögtön a nyakának ugrott, szorosan tartva őt. Az arca elfehéredett, Lucas arca vadállatiasan nézett ki. Ezelőtt sose láttam ilyennek. Ijesztő volt.
- Mit akarsz elmondani? Ha kedves az életed, akkor semmit, bastiano. - sziszegte az arcába. Hirtelen hátra fordult, végignézett a többin is. - Ahogy ti sem. Mindenki menjen a dolgára!
Ezzel elengedte a férfit, nagyot koppant a földön. Idegesen tapogatta a nyakát, alig kapott levegőt. Két oldalról megfogták, úgy vezették ki a szobából. Miután az ajtó becsukódott, fellélegeztünk. Ignis az előző varázsigét mormolta, lassan kezdtük mindketten visszanyerni az emberi alakunkat. Azonban valami nem stimmelt. Valami nagyon nem. Ignis nyelve az én számban volt. A keze a derekamon. A teste szorosan az enyém mellett. Ez nagyon nem fair!
Már éreztem szilárd földet a lábam alatt, így gyorsan elrugaszkodtam Ignistől. Majdnem felborultam, olyan lendülettel hátráltam el tőle. Próbáltam összeszedni minden meglévő és elveszett gondolatomat, mélyeket lélegeztem. Vele csókolózni felért egy nagyon forró sajtos szendvicset megkóstolni. Ugyanolyan mámorító volt, mint a nyúlós étel, olyan hosszú volt és perzselő, hogy talán még a ketchupnál is vörösebb lehettem. Jó, ez hülyén hangzik, de igazam van.
Felpillantva a szemébe két vöröslő követ láttam, szinte szikrákat vetett. A karján levő tetoválások felizzottak, szüntelenül kanyarogtak. Félelmetes volt. Lassan, nagy léptekkel közeledett hozzám. Nagymacskákat megszégyenítően közelített meg, közvetlenül megállt előttem. Nem tudtam, hogy a szívem vadul verjen-e vagy álljon le. Belenyomultam a falba, igyekeztem minél távolabb kerülni tőle. Meg persze a perzselő vágytól, amit a csókjával hozott ki belőlem. Próbáltam valami fegyvert keresni magamnak a fal mentén, de hasztalan volt. Ignis egyre csak közeledett, én meg már nyüszítettem zavaromban. Vigyorogva lefogta a kezeim, az ajkával finoman érintette az enyémet. A hideg futkosott a hátamon.
- Engedj el, hagyd abba! - ziháltam.
- De hát te nem akarod, hogy elengedjelek..
- Ignis, hagyd békén. Ne használj varázslatot vele szemben. - szólt közbe Aqua közvetlenül mellettünk. Ignis dühösen mordult fel.
- Tűnj innen. Dolgom van, drága testvérem. Ha nem látnád, rendkívül elfoglalt vagyok.. - cirógatta meg a derekam. A forróság egyre elviselhetetlenebb lett. El kellett tűnnöm innen!
Nem tehettem mást. Egy jó adag vizet a nyakába zúdítottam, hogy lehűljön. Én is folyamatosan lenyugodtam, normálisan kaptam levegőt. Ignisszel szöges ellentétben. Az ő leginkább a felháborodottságról, dühről árulkodott. Kellett kikezdenie velem! Ennyit erről.
A háttérben a többiek fuldokló nevetését hallottam, ahogy nézték a már nem épp tüzes fivérük arckifejezését. Őszintén szólva, nekem is vissza kellett fojtanom a kuncogásom. Az a fej magáért beszélt.
- Most menj vissza a lakosztályodra. Lehetőleg észrevétlenül. - búcsúzott el tőlem Lux az ajtóban. - Mi még nem mehetünk el innen. Majd hívunk még. Légy résen. Vigyázz magadra, Integritas. - mosolyodott el halványan.
- Miért hívsz így? - vontam össze a szemöldököm.
- Mert ez a címed. Ezért. És most sipirc! - mondhatom szép kis bánásmód!

Kiszambáztam a teremből, magam mögött hagyva a fiúkat/sárkányokat/nem tudom miket.. egyre többet tudtam meg. Most már csak az a kérdés, hogy ő mennyit tud.

* eközben Londonban, Szenátus, az öt francia követ szobájában*
- Már lassan négy napja nem hallunk felőlük.. mi a franc van? - háborodott fel Aaron.
- Nyugi, biztos, hogy minden okés. Ne fújd fel a dolgot. - veregette hátba Gaston.
- Ricardo veszélyes! Ahogy a sárkányok is! Nincs semmi okés!
- Hé, mit mondtál? Sárkányok? - állt fel Nathan.
- Igen. Az erő sárkányai. Szerinted miben lehetne megőrizni ilyen varázslatot, ha nem egy mágikus lényben?
- Ez nekem nem tetszik. Menjünk oda mi is!
- S lám vak tyúk is talál szemet!- sóhajtott fel Aaron.
- Panamázunk? - csillant fel Gaston szeme.
- Panamázunk. - vigyorodott el a többi is.
---
* eközben Ricardonál*
- Barátom, hogy alakul a terv? - kérdezte Nezzo nyugodtan. A nagy székben szétterülve leginkább egy tigrisre hasonlított, mintsem egy emberre.
- Nagyon jól. Nem tud semmit a lány. Minden rendben van. - magyarázta Ricardo, miközben Nezzóval szemben helyet foglalt. Nem volt ínyére ennek a tuskónak a jelenléte. Egyenesen dühítette.
A terem tele volt vámpírokkal. Az óra halk kattogására figyelt mindenki, fagyos hangulat ereszkedett a szobára. A függönyök vad táncot jártak egymással, a rosszul záró ablakok nyílásain besüvítő szél miatt.  A levegő telve volt vérszaggal, jóféle szivar füstjével. Kint vihar tombolt, ami elég gyakran jellemezte a svéd időjárást. A bent állandósága, a kint mozgalma elgondolkoztatja az embert. Nem minden jó, ami csendes, nem feltűnő. Talán azok a jó, ígéretes dolgok, melyek néha kitűnnek, nem leplezik valójukat. Az emberek szeretik elfedni a saját arcukat. Ám az álca nem mindig kifizetődő. Ha lehull az álarc, összedől a kártyavár. Minden porrá lesz, a felépített falak romjait könnyen elfújja a szél.
Ugyanez a helyzet a benti összeesküvők között is. Hogy mit titkol Louis, s mikor lép színre végre Ricardo? Mit tartogat a hét csodaszép lény, s milyen idők járnak? Sok dolgot titkol a jövő. Sok dolog zavaros.
Ám a zavarban, ha valaki megtalálja a nyugadalmat, annak felnyílhat a szeme.

#45. fejezet - Pugnandum

Egy nagy ajtó. Benne szimbólumok. Nem kellett ismernem őket, hogy tudjam, mit jelentenek. Az elemek. Szinte parázslottak, ahogy egyre közelebb értem az ajtóhoz, izgatottan vártak már. Egyesével végighúztam az ujjam mindegyiken, érezve a lehengerlő erejüket, hívogató hangjukat. Megbabonázottan figyeltem, ahogy az ősi szimbólumok miatt a lelkem újjáéled, hevesen kalapál a szívem, majd szétroppanok a bennem gyűlt erő miatt. A zár kattant, kíváncsian, semmivel sem törődve léptem be a hatalmas terembe. A hatalmas tömlöcbe. Ahol hét sárkány pihent. A hét elem sárkánya. A hét erő birtoklói, kik ide hívtak engem. Kiválasztottak.

Egyre beljebb léptem, körülnéztem. A falakon hatalmas lobogók függtek, mindegyik egy-egy elemet bemutatva. A hét tömlöc a falba volt beépítve, így zárva el az ősi lényeket. A terem levegőjét enyhe füstszag lengte be, a falak téglái árulkodtak az itt történt eseményekről, korokról. A nagy boltívek, melyek átszelték a nagy teret, a fáklyák, melyek buzgón lángoltak, félelemmel töltöttek el. Nem tudom, hogy hogy kerültem ide.

A sárkányok, mintha megérezték volna, egy emberként nyitották fel a szemüket. A víz birtoklója szelíd, sugárzóan kék tekintettel mért végig, míg a vörös lángoló, tüzes szemeit tartotta rajtam. A szél, föld, esszenciális, fény sárkány pedig kíváncsian, ismerősként fogadtak. Egyikük azonban felmordult. A sötét sárkány. 

Ekkor az történt, amire legkevésbé számítottam. Sőt, soha nem számítottam. A sárkányok gyönyörű férfiakká változtak. Mindegyikük egyszerű bőr hatású inget viselt, mely kiemelte kidolgozott izmaikat, széles vállaikat, még tovább növelve bennem a rettegést. Nadrágjuk bő vászon volt, melyet cirkalmas mintázat borított, akár csak a csuklóikat díszítő karpereceket. Hihetetlenül néztek ki. 

A hét férfi könnyedén szökkent ki a rácsok között, felém igyekeztek. Mindegyikük furcsa, átható pillantással tartott fogva. Fel sem eszméltem, mikor már körbevettek. Óriások voltak hozzám képest. Hát, igen, úgy néz ki, hogy nekem végem.. 

- Hát te lennél a Kiválasztott. - lépett elém a kék tekintetű. Bizsergett bennem a víz ereje, ahogy mélyen az enyémbe fúrta a tekintetét. - Aqua vagyok. Légy üdvözölve közöttünk. - lépett elém, egy csókot lehelve a homlokomra. Mintha Louis hasonmása állt volna előttem. 

- Hátrább az agarakkal, vizeske. Én láttam meg őt hamarabb, igaz szépségem? - simította forró kezét az arcomra a tűz őrzője. Mit ne mondjak.. illett hozzá. - Ignis vagyok. Hát te, kislány? - Na jó, ez a fickó csak nekem hasonlít Aaronra? Dettó. 

- Andrea vagy, igaz? - mosolygott rám a kellemesen zöld szemű idegen. - Terram. - nyújtotta felém a kezét. - Már vártunk Rád. - Megtaláltam Mircea hasonmását is. Hála neki, kissé nyugodtabb voltam. 

- Az nem kifejezés. - vágódott elém egyszerre kettő. Az esszenciális és szél. Hű, csak nem tesók? - Fulgur vagyok. - csókolt kézfejen a csillogó tekintetű. - Ventus. - ölelt meg másikuk. Hát, elég meleg fogadtatásban van részem. 

- Lux. Örülök, hogy végre találkozunk. Én és testvéreim régóta várjuk már az eljöveteled. - fordult felém az angyali arcú. A fény. - Arra pont nem számítottunk, hogy nő lesz a Kiválasztott. Ez kivételes. - mosolyodott el halványan. 

Már csak egy volt hátra. A sötétség. Farkasszemet néztem a rám vigyorgó hetedik taggal. Szemei sötéten, ördögien csillogtak, kihívóan meredtek rám. Ellökte magát az oszloptól, lassan elém lépett. Egészen közel. Rám hajolt, úgy beszélt hozzám. Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy ne fussak el. Nem futhattam el. 

- Tudom, hogy tudod ki vagyok. - vigyorodott el. - Név szerint Tenebris. Tudod, hogy mit jelent, drágám? - nézett mélyen a szemembe. 

- Tudom, hogy mit jelent. - emeltem fel dacosan az állam. 

- Kiváló. És azt is tudod, hogy félig enyém a lelked? - húzta végig finoman az ujját a számon. Majdnem összeestem. Az a tény, hogy rettegtem, távolról sem fedte a valóságot. Éreztem, hogy lassan beterít a sötét fátyol, testem elnehezedik. Gondolataimat sötét fonal hálózza be. Tenebris gyengéden átölelt, a tekintete szinte parázslott. Sötét emlékek öntöttek el. Minden egyes fájó dolog, mi a múlté volt, hirtelen elszabadult. A kegyetlen 300 év, a menekülés, fogság, kínzás, a sok gyűlölet, kegyetlenség, ami újra a lelkemet mardosta. Szeretteim halála, sírás, fekete fátylak takarták a jelent. Rám nehezült minden. Minden rossz. Tenebris öröksége.

Véget kellett vetnem neki. Lehunytam a szemeim, az erőmet összpontosítottam, kiűztem magamból a rosszat. Sűrű fényárba burkoltam magam. A fény minden egyes részem átjárta, a fekete szálak hosszú karjai csikorgó hangot adtak ki, sikoltoztak. Marta őket a jó ereje. A fényár minden egyes sejten, szöveten áthatolt, szemernyi esélyt sem adva a gonosznak. Az sötét erő távozott, Tenebris pedig fulladozva engedett el. Tágra nyílt szemmel emésztgette a történteket, míg Lux hátulról megfogott, lassan elhúzott gonosz testvére elől. Még mindig remegtem, szaggatottan szívtam be a levegőt. 

Mi történt? Mit csináltam? Uram Isten.. legyőztem a sötét ént? 

Szívem egyenletes ütemre váltott, a heg, amit a ketté hasított a gyűlölet éles pengéje, egybeforrt. A lelkem megkönnyebbült, szabadon áramlott bennem az energia. Nem éreztem korlátokat. Elmosolyodtam. 

Madárként szárnyaltam volna, a fellegekbe kapaszkodva. A tudat, hogy a többiek is elégedett mosollyal néztek végig rajtam, gúnyosan kimért pillantásokat vetve a Sötétségre, melegséggel töltött el. 

Mondjuk lehet, hogy az már Ignisnek köszönhető. Lehet.. 

- Most már megnyugodhatsz. Legyőzted. Csak Ignissel vigyázz. Eléggé betüzesedett. - kuncogta a fülembe Lux. 

- Van olyan, aki mellett elkötelezted magad? - kérdezte nem sokkal a tüzeske. Kíváncsian nézett rám. 

Elmosolyodtam. 

- Van. 

- Milyen elemeket birtokol? Ha nincs tüze, akkor kissé megperzselem, ha nem bánod. 

- Gondolod, hogy engedném is? - néztem rá komolyan. Nem kell hősködnie. Keressen magának tüzes macákat. 

- Ezt megkaptad. - nevetett fel Aqua. 

- Mondjátok csak, miért hívtatok ide? 

- Mert szükségünk van Rád, ahogy neked is ránk. Itt végre beteljesültél, ezzel Te lettél a legnagyobb fegyver rajtunk kívül. Mindannyiunk erejét birtoklod, méghozzá nem kis mennyiségben. 

- Megírta egy jóslat, hogy lesz egyszer egy Kiválasztott, aki rendet tesz a rossz dolgok között. Most nem éppen jó idők járnak. Ricardo fogságában nem. Markusnak köszönhetjük, hogy mindenről tájékozódunk. 

- Markustól? De hiszen ő.. - kezdtem bele a makogásba. Nem értettem semmit.

- Markus. Mondta, hogy jó barátok vagytok. De arról egy szót se ejtett, hogy el vagy kötelezve. - jegyezte meg keserűen Ignis. Miért nem lehet leszállni a témáról? 

- Nem minden nő fog a lábad előtt heverni, kedves cousin. Pláne Ő nem. Hogy gondoltad? - szólt be Tenebris. A hangja mélyebb volt. Keserűbb. 

- Gyerünk, siessünk! Meg kell találnunk a lányt! Nem lehet idelent! - hallottuk meg Lucas ordítását fentről. - Mindent átkutatni! 

Basszus, nem találhatnak meg itt!

- Most mi lesz? - fordultam idegesen Lux felé. Parázslott a tekintete a dühtől. 

- Elrejtünk. Gyerünk, mindenki vissza a tömlöcbe! Te Ignishez mész. A tűzben nem találnak majd semmit! - hadarta el gyorsan, és már szaladt is a helyére. 

- Gyere velem. - ragadta meg a csuklómat. Berángatott maga után a tömlöcbe. Szorosan átölelt, egy furcsa igét mormolt. Mást már nem éreztem. Csak azt, hogy egybeolvadunk. Egyesülünk. Én is egy sárkány részévé válok.

#44. fejezet - Varázslat

Nem tudtam elhinni. Nem lehettem ilyen szörnyeteg, hogy ilyenre gondoljak. A tudat, hogy majdnem megöltem ellenfelem, puszta ridegségből, semmi bűntudat, reszketés nélkül.. vigyorogva, büszkeséggel telve szabadítottam volna meg az életétől. A kemény penge lyukat vájt volna a szívébe.. de nem az övébe repült most a tőr éle. Hanem az én lelkembe. Ketté hasítva azt. Két félre. Jóra s rosszra. Rám és valaki másra osztva az egy szívet. Hogy melyikünk kerül ki győztesen? Nem tudom.

A következő, amit éreztem, az erős karok húzása volt, ahogy védelmezőn körém fonják magukat, csillapítva a tomboló lelki vihart bennem. Louis. Ő volt a védelmezőm.
- Ss, gyere ide, drágám, nyugodj meg. - temette az arcát a nyakamba. - Ss, itt vagyok. Biztonságban vagy. - duruzsolta halkan a fülembe, finoman simogatva a hajam és a hátam. Megnyugtatott. Feloldódtam.
- Vidd a szobájába, hagyjuk pihenni. Majd később beszélünk vele. - szólt oda neki Ricardo, ahogy Louis felemelt, én meg belefúrtam az arcom a puha selyembe.
- Rendben. - indult el velem.
Az út további része csendben telt, csak a szipogásomat hallottam, éreztem magamon Louis feszült, aggodalmas pillantását, szorítását, ahogy egyre távolodtunk a csatatértől. A szobája kellemes melegébe érve letett az ágyra, majd becsukta az ajtót. Lehajtott fejjel ültem az ágy szélén, még mindig nem tudtam szembesülni azzal, amit tettem. Mert az nem lehettem én. Én nem vagyok ilyen. Nem!
Az újból előtörő könnyáradatot Louis próbálta megfékezi, hogy gyengéden az ölébe húzott, és biztonságot sugárzott erős karjainak védelmében.
- Ne félj. Senki se bánthat. - emelte fel a fejem. Könnyes szemmel felnéztem rá, tekintete azonnal megfagyott. Látta, hogy gyötrődtem. Gyengéden végighúzta kezét az államon, közelebb húzott magához, már ha az lehetséges volt. - Mi a baj? Kérlek, mondd el!
Nagy erőt kellett vennem magamon. Szaggatottan szívtam be a levegőt, próbáltam összeszedni magam. Mit sem törődve az előjövő, kusza akcentusommal, belekezdtem.
- Nem tudom, hogy mi történt. Az ábrában felvillant két másik jel is. A kettőből az egyik fekete volt. Már ekkor tudtam, hogy valami nem stimmel.. Miután földre küldtem Dominicot, meg akartam ölni. Nyers, dühös, éhes halálvágyam volt. De aztán eltűnt. Mintha két én küzdött volna egymással..Innentől már te is tudod.. - borultam vissza a mellkasára, zokogtam.
- Az nem én voltam. Valami..valaki más. Fogalmam sincs, hogy hogyan történhetett meg ez, Louis.. annyira sajnálom..
- Hé, ne, kedvesem. - emelte fel a fejem. - Ne sajnáld. Nem tudtad, hogy mit teszel. De megállítottad, az a legfontosabb.
- Nem, Louis, ezt te nem érted! - csattantam fel. - Egy szörnyeteg vagyok! Nem érdemlek sajnálatot!
- Nem, nem vagy az! - szorította össze az állkapcsom, hogy elhallgattasson. - Érted, drágám? Nem vagy az. Én itt vagyok melletted, látlak, érezlek. Tudom, hogy milyen vagy. És nem vagy szörnyeteg. - az ő szeme is könnyes volt. - Szeretlek, és tudom, amit tudok.
- Louis, én.. - csuklott el a hangom. Istenem.. ez a férfi tényleg az enyém?
- Sss, ne mondj semmit. - tapasztotta az ajkát az enyémre, gyengéden megcsókolva. Louis elfeledtette velem a történteket, nem hagyta, hogy összezuhanjak. A másodpercekből percek, a percekből meg annál is hosszabb ideig voltunk együtt. Időtlen homályba burkolózva vigasztaltuk egymást a történtek után. Szerettük egymást, szívből.

* eközben Ricardonál*
- Nem tudom elhinni, hogy ez az, ami volt.. a lány... birtokolja mindet. Egyszerűen hihetetlen. - köpködte ki a szavakat Lucas.
- Tudom. Mindenki látta, hogy mire képes. Hatalmas fegyver lehet nekünk. Ő az enyém.
- Igen, mester. A tiéd, nem azé a korcsé, akivel együtt hál.. - jegyezte meg csípősen Lucas.
- El kell tüntetni a képből ezt a francia kisfiút. Nem engedhetem, hogy kicsússzanak a kezemből a dolgok. - felelte határozottan Ricardo, miközben a pohár, amit a kezében tartott, áldozatul esett haragjának. Az apró szilánkokon vér piroslott, beterítette a drága szőnyeg minden egyes szálát, ahol csak érte. Ricardo idegesen felmordult, beletúrt hajába. A homlokán, tarkóján meginduló izzadságcseppek kusza, nyirkos szálakká áztatták a jól fésült tincseket. Ricardo jól tudta, hogy mi lakozik a lányban. Azt is, hogy nem juthat a pince mélyére. A pincébe, ahol sok, rejtélyes dolog rejtőzött időtlen idők óta. Az elemek összes kulcsa.
---

- Szervusz, Andrea már felébredt? - kérdezte Markus az ajtóban állva, nézte Louist, ahogy féltőn öleli a lányt és beszívja szédítő, mámoros illatát.
- Nem, még nem. Hadd pihenjen. Szüksége van rá. - simított ki néhány tincset Andrea arcából. - Olyan békés, olyan gyönyörű. Markus.. egyre jobban aggódom. Nem akarom elveszteni Őt. Szeretem. Belepusztulnék, ha elvennék tőlem.
- Tudom, Louis. De neked is vigyáznod kell magadra. Légy résen Lucasszal meg Ricardóval. Most, hogy megtudták, mire képes, meg akarják majd szerezni. Bármi áron. - nézett mereven Louis szemeibe Markus. Komolyan beszélt. - Olyat kell mutatnom majd neki, amiről nem tudhat senki. Még Mircea se.
- Mi az? - vonta fel a szemöldökét a francia.
- Az erőkulcsokat. Találkoznia kell velük, legyőznie a sötét ént. Az tört fel benne harc közepén. De legyőzte.. ha ezt megtette, akkor arra is képes, hogy csupán az erejét tartsa meg, de a vele járó rosszat kiűzze a lelkéből. Ez az egyetlen esélye. Jártam a kulcsoknál.. megérezték a jelenlétét.
- Ezzel azt mondod, hogy megtisztulhat? - Louis hangja reménnyel telinek hangzott.
- Ahogy mondod. De ehhez minél előbb el kell oda juttatnunk. - halványan elmosolyodott. - Vigyázz rá, ha már én nem tudtam. - és ezzel kilépett a szobából.
Louis próbált megmozdulni, hogy óvatosan kimásszon a lány alól. Andrea mozgolódni kezdett, amint Louis már nem ért hozzá.
- Louis.. - motoszkált a kezével, keresve melegítőjét.
- Itt vagyok, Angyalom. Itt vagyok. - húzta a mellkasára.
Andrea megnyugodott, szorosan hozzásimult Louishoz, belőle építve fel álmait. Biztonságot, védelmet keresve.
Louis mélyen elgondolkozott. Nem hagyhatta, hogy elvegyék tőle a Kiválasztottját. Azt, akit mindennél jobban szeretett. Az életét is képes lett volna odaadni érte, hogy ezzel védje. De ehhez ki kellett tartania. Mellette kellett lennie. Minden áron. Bármi áron.

- Errm.. hány óra? - kászálódtam ki Louis öleléséből.
- Fél 5. - mosolygott le rám.
- Mennyit aludtam?
- Hat órát. Jól bírod.- hajolt le és megcsókolt.
- Tudom. - kacagtam fel. Louis átható pillantással nézett rám. - Mi a baj?
- Semmi. - rázta meg a fejét.- Szeretem nézni, ahogy nevetsz. Kivirulsz.
- Igen? - ültem a derekára.
- Naná. - rántott le maga mellé. Maga alá fordított. - De azt még jobban, ha alattam fekszel. - tette hozzá kuncogva.
- Szóval erre megy ki a játék.. - bújtam ki alóla. Az ajtóhoz siettem.- Kapj el, ha tudsz! - és már szaladtam is a szobámba.
- Úgyis elkaplak. Kár futnod. Előlem nem menekülsz. - hallatszott a válasz. Louis hangja kajánul csengett. Hiába, én mindig is "veszélyesen" éltem.
A szobámba érve becsuktam az ajtót, elrejtőztem a szekrényben. Nagy dobbanások kíséretében Louis is megérkezett. Belökte az ajtót, magabiztosan lépdelt be a szobámba. El tudtam képzelni azt az arckifejezést, ami az arcán ült. "Veszélyes" lehetett. Mélyen a levegőbe szippantott, felnevetett.
- Az illatod elárul, drágám. Megtalállak. És akkor nincs könyörület. - ezzel feltépte a szekrény ajtaját, magával rántott, és a testéhez csapódtam. Forró csókkal tapasztotta le a szám, tollpiheként emelt fel, hogy a lábaim a dereka köré fonhassam. Szorosan fogott, így próbált belőlem kifacsarni mindent, amit akart.
Csak egy pillanatra vált el tőlem, de szeme szikrákat szórt, vadul égett. Ajka megduzzadt, haja össze-vissza állt, ami még jobban növelte az eddigi delejes vonzerejét. Halkan lesúgott a fülembe.
- Megvagy. - és már vitt is az ágy felé, ahol a puha párnák között vesztem el vele.

- Louis, éhes vagyok. - szólaltam meg halkan, fejemet a vállára hajtottam.
- Én is.. - morgott le a számra, nem túl finoman közölve, hogy lesz folytatása az előbbinek..
- Én tényleg éhes vagyok. - nevettem fel.
- Én is. Tényleg. - vetett rám egy kacér pillantást, a mellkasára húzott. - Te vagy a legfinomabb. - simított ki egy tincset az arcomból, rácsavarta az ujjára, így szórakozott.
- Azt hiszem, akkor nekem kell keresnem valamit. - tápászkodtam fel, hogy valami ruhafélét keressek magamnak. Azonban valaki nem engedett.
- Gondolod, hogy csak így engedem, hogy elmenj? - nézett rám komolyan, majd elröhögte magát.
- Tudom. - vigyorodtam el ördögien, és már keltem is fel. A gardróbomhoz érve kivettem tiszta fehérneműt, egy fehér rövid ujjú pólót, bő, kötött garbót és egy fekete cicanadrágot. Egy pár plüss zoknival már a lábam se fázott. Ledobtam őket az ágyra, majd felöltöztem. Louis lassú, lusta tekintettel nézte, ahogy elkészülök, majd elsietek egy kis vérért a konyhába. A lépcső, padló kövei hidegek, csúszósak voltak, örültem, hogy nem estem el egyszer sem. Egy lélek se volt lent. Nem is csodálom. Este 6-kor ki szokott még szaladgálni a folyosón? Ilyenkor rendszerint eszünk.
A konyhába menet volt időm megnézni a képeket. Mindegyiken dicső harcosok diadalittas tekintetét láttam, ahogy legyőzik ellenségüket, a földbe tiporják büszkeségüket. Az ismerős csillogást, amikor győzedelmeskedsz.. a nyers, vadállati valónk, ami megkülönböztetett minket az emberektől.
A fényes kardok, pengék véres csillogása, ahogy felnyársalják a testet, felszakítva annak minden szövetét, csúnya, mély sebet hagyva a gyenge ellenfélen. A tündöklő páncélok, melyek tükrözik a halottak arcát, a véres, ragacsos földet, a csorba kardokat, levágott kezeket, lábakat. Halál mindenhol. Halál a legelegánsabb módon ábrázolva. A gyengéd, lágy vonalak érzékisége a durva, erős színek között hihetetlen kontrasztot alkotott. Az aranyozott, kusza mintájú képkeret szinte kiemeli őket a bézs falak egyszerűségéből. Ez a művészet.
Elslattyogtam a festmények előtt, igyekezve, hogy nehogy meglásson valaki. A mai nap után.. mindenki szemében ellenség voltam. Egy kegyetlen nő, aki majdnem megölte a párbajhősük hideg vérrel, semmi érzelem nélkül. Már maga a gondolat miatt is kirázott a hideg, azonban a hideg széláramlat miatt még jobban fáztam. Kutya hideg van!
S egy hang, amit legbelül hallottam. Gyere.. jöjj.. várunk rád! Várjunk, rosszul hallok?! Gyere a pincébe, ahol mindenre választ kapsz.. mindenre, amit csak akarsz.. jöjj, Kiválasztott, jöjj! 
Nem tudom, hogy mi ütött belém, de hallgattam a furcsa, mély baritonra, amely hívogatott. A pince felé vezető kis ajtóhoz mentem, beléptem a hideg, nyirkos sötétségbe. Néhány gyertya halványan pislákolt, mindent láttam fény nélkül is. A lábam vezetett, a kezem pedig sorra nyitotta a titkos ajtókat. Minden egyes szobor ujja, keze, vagy pár tégla megmozdítása elég volt, hogy tovább jussak. A penészes, pókhálókkal átszőtt bejáratok között kiigazodtam. Mintha már jártam volna itt. Magamnál voltam. Nem álmodtam. Kísérteties borzongás járt át, ahogy egyre közelebb értem a célomhoz. A nyakamon a finom bőr bizsergett, erősen verejtékeztem, az erő pedig őrült tempóban lüktetett az ereimben. Nem tudom, hogy mi történik.. az agyam kikapcsol, az ösztöneim vezetnek. A barázdák maguktól ülnek ki az íriszembe, mind a hét. 
Egy nagy ajtó. Benne szimbólumok. Nem kellett ismernem őket, hogy tudjam, mit jelentenek. Az elemek. Szinte parázslottak, ahogy egyre közelebb értem az ajtóhoz, izgatottan vártak már. Egyesével végighúztam az ujjam mindegyiken, érezve a lehengerlő erejüket, hívogató hangjukat. Megbabonázottan figyeltem, ahogy az ősi szimbólumok miatt a lelkem újjáéled, hevesen kalapál a szívem, majd szétroppanok a bennem gyűlt erő miatt. A zár kattant, kíváncsian, semmivel sem törődve léptem be a hatalmas terembe. A hatalmas tömlöcbe. Ahol hét sárkány pihent. A hét elem sárkánya. A hét erő birtoklói, kik ide hívtak engem. Kiválasztottak.