Elnézést kérek, hogy mostanság ennyire kivontam magam a forgalomból, de a nyelvvizsga és egyéb ügyes-bajos dolgaim nem engedték, hogy folytassam Andrea, Louis és a többiek történetét. Ha minden igaz, így, nyár folyamán többször és rendszeresebben fogom püfölni a billentyűket, és rakok fel részeket. :)
Mindenkinek kellemes nyarat kívánok! :)
Ui. : Kakuja Fanni. Drágám, csak nem azt hitted, hogy ki fogom írni Aaron-t a történetből? ;)
Egyenesen befutottam egy közeli erdőbe, a fák között, vaksötétben, mit sem foglalkozva a faágakkal és bokrokkal, ahogy felkaristolják a bőrömet. Szaporán szedtem a levegőt, igyekeztem láthatatlanná válni. Nem érdekelt, hogyan nézek ki. Az életemért futottam. Túl kellett élnem.
Egy nagy tölgyfa mögé bújtam, ahogy meghallottam, hogy valaki közeledik felém. Összehúztam magam, lelassítottam a légzésem, de a lüktető szívverésemmel nem tehettem semmit. Jézusom, ezt öt kilométerről meghallják, nemhogy ötven méterről..
- Kukucs.
Azt hiszem, nekem végem.
*Aaron szemszöge*
Rossz érzés kerített hatalmába.
A repülőn ülve agyhalott módjára bámultam kifelé az ablakon, és fél füllel a srácok ökörködésére figyeltem. A gondolataim másik részét egészen más dolog kötötte le. Vagy inkább..ki kötötte le.
Tegnap a ruhavásárlás alatt mindvégig arra kellett koncentrálnom, hogy ne legyen túl feltűnő a vágyam. Akárhányszor kilépett közénk sugárzó mosollyal és égkőként szikrázó szemeivel, nem tudtam, hogy hol vagyok. Kisebb ámulat után kijózanodva ért a következő sokk, mikor megláttam azokban a falatnyi ruhákban. A magassarkúk végtelen hosszúságúra varázsolták azokat a virgácsokat én pedig..
Na jó, nem hiszem el, hogy még ezek után is így viselkedem. A repülőgép ablakába nézve megláttam saját tükörképem, és elszégyelltem magam. Kivörösödött fülek, vérben forgó szemek. El kell tűnnöm innen.
Remegő lábakkal tápászkodtam fel a helyemről, intettem Nathannek, hogy mindjárt jövök. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire megtaláltam a férfi WC-t, idegesen feltéptem az ajtaját és magamra zártam az ajtót. Fejemet a falon függő hideg tükörnek támasztottam és megengedtem a hideg vizet. Végigfröcsköltem vele magam, hátha így csökkenteni tudom a fojtogató meleget. Mélyeket lélegezve lecsúsztam a csempe oldalán és a térdeim közé hajtott fejjel gondolkodtam.
Én vagyok Aaron Carmichael, a tökös, belevaló csávó, aki minden egyes repülőút alkalmával legalább egy légiutas kísérőt beránt a mellékhelyiségbe. Hol van ez az ember most?
- Aaron, Gaston vagyok. Engedj be. - kopogtak be az ajtón. Ó, hogy az a...
- Mi van? - vakkantottam ki.
- Haver, rossz nézni, ahogy szenvedsz. Gyere már, hátul dumálunk. Ne csinálj már úgy, mint egy öregember, akinek begyulladt a prosztatája. - nevette el magát. Tényleg kurva vicces.
- Mit érdekel az téged, hogy itt vagyok, Gaston? - álltam fel a földről.
- Mert tudom, hogy fáj, hogy Andrea férjhez megy Lou-hoz. Haver..ilyen az élet. Majd találsz egy olyat, aki nem foglalt.
- De olyat már nem, mint ő. - nevettem fel keserűen.
- Azt hiszed jobb, ha itt bent elfogadod, hogy vesztettél? Hátránnyal indultál, mert ők már vagy száz éve oda vannak egymásért. De Louis eddig nem mert lépni. - mesélte. Ki kíváncsi erre..- Ezzel szemben mégis sikerült megszerettetned magad. Fontos vagy neki, de a szíve másé. Én a helyedben nagyon örülnék ennek.
Hidd el, már az is elég nagy szám, hogy befogadott minket. Nem mindenkit enged magához. - összevontam a szemöldököm. Ez meg mit jelentsen?
Kinyitottam az ajtót és láttam, hogy mindannyian ott állnak. Szánalom és kíváncsiság sugárzott a szemükből. Megadóan követtem őket hátra a rakodótérbe, ahol kör alakban elhelyezkedve leültünk. Egyikük se szólt semmit, várták, hogy én meséljek. Ó, ne már, mi ez? Lelkizős délután? Megköszörültem a torkom.
- Mire gondoltál akkor, amikor azt mondtad, hogy nem enged mindenkit közel magához? - fordultam vissza Gastonhoz.
- Tudod, hogy azt mesélte, hogy a titokzatos Nezzo volt a mestere háromszáz évig. - bólintottam. Ezt eddig is tudtam.
- Kiderítettük, hogy ez a fickó koránt sem barátságos alak. - mondta Nathan. - Egy kegyetlen bérgyilkos, aki délutáni programként megcsonkított kétszáz embert, aztán azon röhögött, hogy jajveszékelnek. Végigvágott egész Európán, ahol járt, mészárolt. Férfiakat. Nőket. Gyerekeket. Kivétel nélkül.
- Azt mondják, egyetlen esetben tett kivételt. Egyetlenegyszer. - hát persze..
- Amikor elfogta Andreát. - suttogtam magam elé. - De miért?
- Tudta, hogy nagy erő lakozik benne. - vette át a szót Yves. - Már akkor hatalmas ereje volt. A fickónak meg fogalma sem volt, hogy éppen egy árnyvadász falut mészárolt le. Azt hitte, hogy Andrea valamiféle varázsló lánya, ennek ellenére nem foglalkozott semmivel. Egyszerűen elkapta és átváltoztatta.
- Az apját a szeme láttára gyilkolta meg. Az anyját megerőszakolták és szintén megölték. Őt pedig.. megerőszakolta. Háromszáz éven keresztül..mindennap. Ezt követően, mikor végre kiszabadult, magányosan élt. Senkit sem engedett magához közel, nehogy megismétlődjön az, ami akkor. Amikor veszély volt, mindig elfelejtette a szeretteit, hogy megvédje őket. Most már érted, hogy miért olyan nagy szó, hogy egyáltalán a barátainak tekint minket. - hallgatott el Enzo is.
Nem tudtam elhinni. Tényleg ezt tették volna vele?
- De hiszen..- kezdtem magyarázkodni, de félbeszakítottak.
- Igen. Nem hinnéd, hogy egy ilyen nő, mint ő, ezen ment keresztül. Tudod miért? Mert elhitte, hogy van más lehetősége is. Elbújhatott volna az idők végezetéig, de ehelyett fogta magát, és nyelveket tanult, harcolt, utazott, festett, azt csinálta, amit még emberi életében szeretett. Maga mögött hagyta a múltját. És nem érdekelte, hogy hogyan néznek rá emiatt.
- És nehogy azt hidd, hogy minden munkája kimerül egy tucat nyelv magolásában. Mikor tudott, egyetemre ment. Mindenhova. Több diplomája van, mint tíz agyasnak.
- Egyszer ülj le vele beszélgetni, és jobban megismered őt. Az elején még én is csorgattam utána a nyálam piszkosul, de mikor egy egész délutánon keresztül régi ékírást használva főzeteket készítettünk és nevettünk, rájöttem, hogy rosszul ítéltem meg őt. Sokkal több mint egy vonzó nő. Ezen érdemes lenne elgondolkoznod, öreg haver. - veregette meg a vállam Gaston.
- Na, még ezek után is magadat sajnálod, amiért nem a tiéd, és megölöd Louist a szemeiddel?
- Nem. - feleltem komolyan.
Csak nem fogok haverkodni azzal, akinek le fogom nyúlni a nőjét.
---
- Ne érj hozzám! - kiáltottam el magam. Hátrébb csúsztam a földön, de semmit sem értem el vele. Csak még jobban csillogtak a szemei, ahogy állat módjára kúsztam a mocskos avarban.
- Félsz tőlem, édesem? - guggolt le közvetlenül elém. Csak egy pillanatra találkozott a tekintetem az ő démonian fekete szemeivel, de kirázott a hideg. Szaggatottam szívtam be a levegőt, mikor közelebb hajolt hozzám. Hirtelen felemelte az egyik kezét, én pedig ütésre várva összehúztam magam, de csak a hajamat simogatta meg. Minden erőmre szükségem volt ahhoz, hogy ne sikoltsak fel félelmemben.
- Ne-ne érj hozzám. - suttogtam magam elé, mikor kezét a nyakamra csúsztatta és gyengéden masszírozni kezdte a bőrömet. - Azazel, kérlek..- a keze megmerevedett a nyakamon, ahogy kimondtam a nevét.
- Mi a neved? - kérdezte ezúttal keményebben. Csendben maradtam. Szorosan lehunytam a szemeim. - Az én területemen mindenkinek van neve. Még azoknak is, akik nem méltóak rá. - mondta kérlelhetetlen hangon.
- Én.. - makogtam zavartan. - Nem mondhatom meg. - sütöttem le a szemeim. Hátrébb húzódtam és elszántan a szemeibe nézve mondtam. - Engedj el.
Izgalom villant a tekintetében. Ó, basszus.. miért nem tudom befogni a számat?! Szélesen elvigyorodott és még az eddiginél is közelebb hajolt hozzám.
- Miért tenném ezt? - kérdezte kuncogva. Hát..öö..
- Mert nem tarthatsz itt. - szegtem fel az állam makacsul. Tényleg leállok egy Démon Lorddal veszekedni? Azt hiszem, megőrültem. - Nem önként jöttem ide.
- Azt magam is kitaláltam. - vágta rá röhögve. Miért nevet rajtam állandóan? - Mondd meg a neved és elengedlek. - komolyodott el teljesen.
- Honnan tudhatom, hogy betartod-e a szavad? Mi van, ha csak egyszerűen elfogsz, miután kiadtam magam? - kérdeztem gyanakvón. Lesajnálóan nézett rám.
- Gyakorlatilag már a foglyom vagy. Attól még, hogy nem zártalak be sehova, ugyanolyan nagy bajban vagy. - mondta szelíden. - De ha már itt tartunk, tényleg piszok kíváncsi vagyok annak a nevére, aki vissza mert nekem vágni. - mosolyodott el újra. - Na, kicsikém? Vagy nekem kell kitalálnom neked egyet?
Felsóhajtottam.
- Nem mondom meg a nevem. Csak nyugodtan. - vontam össze magam előtt a karjaimat.
- Jó. - nevette el magát. - Ez esetben velem jössz. - ragadta meg a karom és elnyelt minket a sötét köd.
Pár másodperccel később egy hatalmas terem közepén találtam magam. Egyedül.
A falak koromfeketére voltak festve, fáklyák sorakoztak a fal mentén, csupán ezek biztosították a fényt. Pár könyvespolc, melyeken ősibbnél ősibb iratok roskadoztak, a sarokban egy tisztálkodó asztal, egy-két fekete bőrfotel, hozzájuk illő dohányzó asztal, kandalló, előtte vastag szőnyeg és egy hatalmas ágy. Hol a fenében vagyok?
Reszkető kézzel simítottam végig a ruhámon, és a könyvespolc felé sétáltam.
- Nem szép dolog kutakodni más dolgai között. - szólalt meg Azazel. Megpördültem a tengelyem körül, de sehol sem láttam őt.
- Engedj el. - mondtam magam elé. Felnevetett.
- Hova sietsz? - suttogta a fülembe. Szembefordultam vele.
- Tudom, hogy csak játszol velem és tudod, hogy miért vagyok itt. - szűkült össze a szemem. Elkerekedtek
a szemei.
- Ami azt illeti, nem tudom. Tenebris barátom azokat szokta ide küldeni hozzám, akiknek bűnhődniük kell. De nem visz rá a lélek, hogy veled is ezt tegyem. - vigyorodott el ismét. - De ha gondolod, akkor meg is ronthatom ezt a tiszta kis lelkedet. - érintette meg az arcom.
- Benne vagy az álmaimban. - mondtam halkan. - Sötét rúnákat rajzolok, és nem tudom, hogy miért. Azért küldött ide Tenebris, hogy te magyarázd el ezt nekem.
- Pontosan milyen jelekről beszélünk? - kérdezte komolyan.
- Az irányítás pecsétjeiről. - fújtam ki a levegőt.
- Nos, akkor azt hiszem, hogy ez csak valami árnyvadász rítus velejárója. Amint felavattak, eltűnnek a pecsétek. - halkan felnevetett. - De én nem.
Hosszú ideig csak bámultam rá. Az a sunyi, gonosz vigyor nem tetszett nekem.
- Ezt meg hogy érted? - kérdeztem hirtelen támadt indulattal. Csábító pillantást vetett rám hosszú szempillái alól.
- Majd megtudod, édesem.
És már be is szippantott az örvény.
