Ekkor jött ide az ötödik kerék is..
- Nathan Blackwood. Szia. - vigyorgott rám. - Andrea, igaz?
- Eltaláltad.
- Bocs az előbbiért. - nézett rám bocsánat kérően.
- Semmi gond.
Ahogy jobban megnéztem magamnak őket, rá kellett jönnöm, hogy nem néznek ki rosszul. Bocsánat, rosszul fogalmaztam. Mintha a Play Boy címlapjáról léptek volna meg.
A rövid bemutatkozás után leültünk a fotelokba, mindannyian egyedül ültünk. Ez persze Louist idegesítette, de beadta a derekát, és így kényelmesen helyet foglalhattam a puha ülésen. Mivel szoknyában voltam, átdobtam az egyik lábam a másikon, hogy még véletlenül se villantsak. Ám még ezzel se kerültem el az öt nyuszika parázsló tekintetét. Aaron és Gaston túlságosan is belemerült. Rájuk kellett volna szólnom? Pasiból vannak..
- Nos, pontosan hogyan is kerültél a Szenátushoz? - kérdezte kíváncsian Yves. Kicsit hűlt meg bennem a vér.
- Hát, mikor mester lettem 300 évesen, kiváltottam magam. Már akkoriban is elég sok nyelven tudtam, egy találkozó során megismertem a konzult, aki úgy döntött, hogy szívesen alkalmaz. Ezek után, ahogy teltek az évek, egyre több feladatot kaptam, és teljes jogú szenátusi tag lettem. - fogalmaztam meg burkoltan. Nem akartam kipakolni a Nezzo-ügyről..
- Kiváltottad magad? - kérdezte meglepetten Gaston.
- Igen, tudod, nekem volt mesterem. És elég.. elég megrázó volt. - sütöttem le a szemeim.- Mikor elértem a szintemet, megküzdöttünk. Nyertem.-néztem rá vissza merev tekintettel.
- Ki volt a mestered? - folytatta Enzo.
- Hát..
- A Jégember. - szólalt meg Louis.
- Hogy kicsoda?! - akadt ki Nathan.
- Nezzo, más néven Jégember. - feleltem szárazon.
Láttam, ahogy mindannyian nehezen emésztik meg a hallottakat. Arcukról az őszinte sajnálat, meglepődöttség, döbbenet rítt le.
- Milyen nyelveken beszélsz? - törte meg a csendet Aaron. Nem tudtam kiolvasni semmit a tekintetéből.
- Angol, francia, román, szerb, német, svéd, spanyol, latin, lengyel, szlovák, olasz és még tökéletesítem a horvátot meg a görögöt. Valamint az anyanyelvemen. - daráltam le.
- Atya úr Isten. Nathan, még te se beszélsz ennyit. - röhögött fel Yves.
- Valóban nem. Mi az anyanyelved? - fordult felém az előbb említett.
- Magyar. - válaszoltam büszkén.
- Jó nehéz nyelv. Nyelvtörő. - motyogta Aaron. - Szeretem, ha valami nyelvtörő. - Na jó, ez csak nekem hangzott túl perverzül?!
- Azt tudjuk, haver.- bokszolta vállba Gaston. Most már mindegyikük röhögött, csak én nem.
- Tudsz is egyet? - kérdezte Enzo. - Mármint nyelvtörőt. - nézett rám komolyan, de elröhögte magát.
- Jobb lenne, ha keresnétek valami puhát magatoknak. Hogy ne törjön bele a nyelvetek. - biccentettem oda nekik kedvesen. Ekkor Aaron elröhögte magát, majd a többiek is belekapcsolódtak a ragályos nevetésbe. Én is elmosolyodtam rajtuk.
- Nem rossz, kislány. - szólalt meg Aaron. Csillogtak a szemei.
- Akkor a humor kipipálva. - szólalt meg Gaston.
- Hm? - vontam össze a szemöldököm.
- Tudod, most már tudjuk, hogy nem vagy olyan humortalan öregasszony. - vigyorgott rám. Oké, te kezdted el a játékot, én folytatom..
- Öregasszony? - emeltem fel a hangom.
- Naná. Hány éves vagy? - kérdezte Nathan. Megint úgy néz rám!
- Hát ti?
- 869.- jött rögtön a válasz Nathantől. 69, mi? Jaj, nyugodj meg, ne perverzkedj..
- 790. - szólalt meg Yves.
- 1102.- felelte büszkén Aaron. Szóval ő közülük a legidősebb.
- 935.- dörmögte be Enzo.
- 1088.- nézett rám Gaston, mintha kislányt látott volna.
- 687. - szállt bele a játékba Louis. Rám vigyorgott. A fiúk pfúj-oltak, ahogy meghallották a számot.
- És te, kislány? - kérdezte kíváncsian Aaron. Kaján mosoly húzódott a szája szélén.
- 1270, kisfiú. - vigyorogtam rá önelégülten.
- Öregasszony. - motyogta Yves. - És te Louisszal jársz? Az anyja lehetnél!
- Az igaz. De attól izgalmasabb. - mormolta Louis, majd szerelmes pillantással nézett rám. Elmosolyodtam. Ezzel most lekenyerezett.
- A nyelveken kívül csinálsz még valamit? - kérdezte Nathan.
- Milyen valamit? - kérdezte Gaston. Csak egy kicsit célzott arra.. egy pöppet.
- Elég sok dolgot csinálok. Gaston, nem kötöm a pici orrodra. - kacsintottam rá.
- Például? - jött egyszerre Enzo és Yves kérdése.
- Festek, lovaglok,- Aaron felkuncogott, az ajkába harapott.. mi mást vártam?! , hegedülök, vívok. - soroltam fel lassan.
- Vívsz? - képedt el Nathan.
- Igen. Elég régóta.
- Nem állsz ki ellenem? - kérdezte Aaron. - Én is régóta vívok. Sok tanítványom van. Ha gondolod, akkor mutatok pár mozdulatot. - kacsintott rám. Ahogy Louisra néztem, nem láttam semmit rajta. Nyugodtam ült, hallgatta a kis műsort. Mintha tudott volna valamit, amit én nem..
- De, miért ne? - vetettem fel.
- Most? - kérdezte Enzo.
- Ahha. - válaszolta Nathan. - De azzal számolnod kell, hogy mindannyiunkkal harcolnod kell.
Louis felröhögött.
- Öröm lesz nézni, ahogy elkalapál titeket.
-10 perc múlva a teremben. - álltam fel. - Ne késsetek.
Ezzel hagytam ott őket a szobában, meg sem vártam a reakciójukat.
Önelégült vigyor terült el az arcomon, majd visszasiettem a szobámba, hogy átöltözzek. 10 perc múlva mindannyian ott vártak már melegítőben a terem közepén, heves vitatkozás közepette. Fogadtak.
- Kezdhetünk? - kérdeztem, mivel egyikük se vett észre.
- Naná. - lépett elő Nathan.
A kezemben a tőrökkel, odaálltunk, meghajoltunk, majd kezdetét vette a harc.
Mircea sietett be az ajtón, Louishoz lépett.
- Fogadtok? - hangzott az egyszerű kérdés.
- Ahha.
- Itt van 500 font Andreára. - ezzel már szaladt is ki.
Még fél perce se harcoltunk, amikor Nathan fájdalmas puffanással terült el a padlón, megadta magát.
Ezek után még Enzo, Yves, Gaston is kipróbálta magát. Mind a hárman ugyanígy végezték. A tétek egyre nőttek, a hangulat egyre jobban forrósodott. Ekkor lépett elém Aaron.
- Most jövök én.
- Már várom.
- Haver, ki ez a csaj, és miért harcol így? - kérdezte lihegve Yves.
- Haver, a párom. Azért, mert ő a bajnok.
- Ő a bajnok? - kérdezték vissza mind a négyen.
- Ahogy mondtam.
- De ő nő.. és..
- Az lényegtelen. Ahhoz képest, hogy nő, kellően elverte a seggetek. Gyakorolnotok kéne, urak. - kuncogott Louis.
- Na, hogy áll? - kérdezte Mircea.
- Vezet az élen.
- Ti tényleg azt hittétek, hogy a legjobb harcost elveritek? - nevetett fel ördögien Mircea.
- Igen. De Aaront tuti nem győzi le. Ő patróna. Kizárt, hogy lenyomja. - suttogta Gaston.
- Várd ki a végét.
Ahogy egyre hevesebben csapkodtuk egymást, úgy láttam, hogy Aaron kiereszti az ismerős energiákat. Akkor játsszunk nyílt lapokkal..
Mind a négy elem erejével megrohamozott, a sikert már elkönyvelte magának. Felvettem a színeket a szememre, ami szemmel láthatóan meglepte. Az esszenciálissal már ő se verekedhetett. A falnak csapódott, szaporán vette a levegőt. Élveztem, ahogy meglepetten néz rám. Leengedtem róla a fátylat, a földre rogyott.
Ez kellett neked. Végre valaki eltángáljon.
- Szólhattál volna, hogy patróna vagy, kislány. - nyögte, miközben felsegítettem a földről.
- Arról te is, kisfiú.
- Kemény csaj vagy, meg kell hagyni.
- Ezt bóknak veszem. - mosolyodtam el.
2013. augusztus 31., szombat
2013. augusztus 30., péntek
#32. fejezet - Az öt grácia
- Jól vagy? - kérdezték kórusban.
- Igen.- mosolyodtam el.
- El kell jönnöd velem Svédországba. - mondta Lucas vidáman.
- Kizárt. - lépett elém Louis.
- Miért kellene elmennem? - kíváncsi voltam.
- Hogy bemutatkozz a többieknek. Hogy Ricardo is megismerjen.
- Ki az a Ricardo?
- Svéd mester. - szólalt meg Lucas, miután lenyugodtam.
- Te nem azt mondtad véletlenül, hogy nincs mester már 4000 éve?! - majdnem nekimentem, de Louis és Mircea lefogtak.
- De igen. Muszáj volt ezt mondanom, amíg nem tudtam biztosan, hogy te is az leszel. Pláne, hogy ő nem képes ilyesmire. Nem tud átalakulni elemekké. Ez egyedi.
- Én úgy kinyírlak...- sziszegtem, és a két fiú szorítása egyre erősebb lett. - Louis, eresszetek el!
- Nem, mert megbánod. - állt elém, és eltakarta a számomra idegesítő Lucast.
- Azért kell eljönnöd velem Svédországba, hogy be legyél jelentve és tudjon rólad. Hogy lássa, igazam volt. Miután ezt az elemes dolgot megtudja, még izgatottabb lesz. 1 hét múlva indulunk. - ezzel kisasszézott a teremből.
Mégis mi a fenét képzel? Hogy majd pont el fogok vele menni? Majd ha színváltós hó esik plüss cicákkal. Szó se lehet róla.
Mircea bizonyára kivette az arckifejezésemből a szándékaimat, ezért, még mielőtt megléptem volna, utánam kapott.
- 1 hét múlva tényleg felülsz arra a gépre, elmész vele. Mi is megyünk. Louis, Rafe és én is. Ott leszünk. Megbeszélem Lucasszal. Ez egy megtiszteltetés, szóval csak semmi kifogás. Én is voltam már ott, mégse ettek meg. - magyarázta komoly hangon.
- És ezt nem dönthetném el én?! - olyan hangot ütöttem meg, amitől Louis elröhögte magát.
Gyilkos pillantást lövelltem felé.
- Nem.
Jó, tisztázzuk. Épp most kaptam egy olyan adottságot, amit elég rövid ideje birtoklok. A következő, hogy nem elég, hogy ez történt velem, de akkor még valami svéd fickóhoz is le kell jelentkeznem, hogy meghatározatlan ideig ott pesztráljanak. A szorongás, amit a tegnapi okoz. Nem vagyok képes elfelejteni a történteket. Megtettem. Mintha nem én álltam volna ott. Állandóan csak gyötröm magam, képtelen vagyok feloldódni. Lucas hirtelen közeledése, amit persze nem tud megmagyarázni. David és Jack eltűnése, ami gyanús nekem. Annyi minden szakadt a nyakamba, hogy szinte fel se tudom fogni.
Izzadtam, még mindig ideges voltam. Kipirult arccal, feltornázott idegekkel úgy döntöttem, hogy levezetem a feszültséget. Megindultam az ajtó felé, senki sem állíthatott meg.
Mérgesen dörömböltem végig a folyosó padlóján, a visszhang véget nem érően hallattszódott. Szaporán kapkodtam a lábaim, hogy minél hamarabb elérjem a célom. A folyosón összefutottam egy férfival, aki ing nélkül flangált kint. Hát..
a duzzadó, kidomborodó izmok mellkasán, széles válla, kockás hasa, csibészes mosolya, amivel rám mosolygott, amint meglátta a tátott számat, lenyűgözött. Úgy is fogalmazhatnék, hogy egy Louis hasonmás állt előttem. Elpirultam. Lesütöttem a szemeimet, tovább folytattam az utam. És végre ide értem. A gyakorlati raktár.
Ebben a teremben igazából nem fegyvereket tároltunk. Sokkal inkább hangszereket. Mivel nem mentem vissza a szobámba a hegedűmért, ezért itt adtam ki magamból a feszültséget. Lassan kicipzároztam a fekete tokban fekvő hangszert, gondosan ügyeltem arra, hogy ne karcoljam meg. A fa gyönyörűen csillogott a lakkrétegtől, a húrok feszesek voltak. A hegedű kecses alakja, tökéletessége ellenére el volt hangolva. Miután átestem ezen, elkezdtem játszani rajta.
Nem érdekelt, hogy mások keresnek, most én voltam magamban, éltem a pillanatnak. Nyugtatóan hatott rám a melódia, mosolyt csalt az arcomra. Hogy is tudnám megmondani, hogy ez milyen érzés? Mint amikor a kisgyerekek megkapják a legfinomabb csoki fagyit, amit egész ebéd alatt vártak. Az én csoki fagyim a hegedűszó volt.
A vonó mozgása, a húrok feszülése, a hangszeren megtörő fény idilli pillanatot varázsolt a szürke hétköznapjaim közé. Nem sokáig élvezhettem a magányom, mert az ajtó nyílt, és Louis mérges arca megrémített. Nagyon ki volt akadva.
- Kis hölgy, mégis..- kezdődött volna az oktatás, ha nem látja meg nálam a hangszert. Elmosolyodott, és az előbbi düh elillant az arcáról. Kedvesen megsimogatta az arcomat, homlokon csókolt. Szemeiben még mindig láttam az idegesség nyomait, amiket azt hiszem, még egy ideig nézhetek..
- Máskor ne csinálj ilyet. Megijedtem.
- Jó, bocsánat.. én csak..
- Tudom. Kieresztetted a gőzt. De gyere, mert Mircea már szerintem a kopókat is összeszedte.. - vigyorodott el, majd megcsókolt.
Észrevétlenül kiszambáztunk a folyosóra, majd a szobámba mentünk. Összeszedtem a ruháimat, majd átmentünk Louishoz, mivel kiadta parancsba, "ma nála alszok".
A szokásos fürdő, csókcsaták, romantikázás után ágyba estünk. Reggel, mikor felébredtem, Louis nem volt mellettem. Kikászálódtam a puha paplanok közül, úgy gondoltam, visszasurranok a szobámba, felkapok magamra valamit. Amint léptem volna ki az ajtón, visszarántottak. Louis karjai közt tértem észhez, aki rosszallóan sziszegett.
- Hova-hova? - szegezte nekem a kérdést.
- Öhm.. izé. Át akartam öltözni valami normális ruhába. - néztem végig magamon. A francia bugyi, meg Louis nagy inge valószínű, hogy nem a legjobb viselet. - Probléma?
- A lehető legnagyobb. Nem láthattam volna, ahogy átöltözöl. Kisurrantál volna, mint egy kismacska. Na ne félj, megbüntetlek. - az arcán a kaján vigyor miatt én is elmosolyodtam. Te kis piszok.
- Biztos vagy benne? - húztam végig lágyan az ujjaim a gerincén. A szemei szikrákat szórtak.
- A tűzzel játszol, Andrea Lily. Megégeted magad. - suttogta a fülembe.
- Nem hiszem. - nevettem fel, ahogy szó nélkül otthagytam.
Visszaszaladtam a szobámba, ahol kulcsra zártam az ajtót. Nekidőltem a tölgyfa keretnek, kuncogtam. Nem sokáig örülhettem, ugyanis kulcsot raktak a zárba, ami kinyílt. Gyorsan beleugrottam az ágyamba, magamra húztam a takarót, némán vártam. Az ajtó csikorgott, majd halkan bezárult.
- Hm, vajon hol is keressem? Talán a szekrény tetején? Nem, ott nincs. A gardróbban? Nem, túl egyértelmű.
Akkor hol lehet? Tudom, fürdőszoba! - felkuncogtam.- Várjunk csak. Mi volt ez zaj? - hallottam, ahogy halkan az ágyamhoz sétál. Visszafojtott lélegzettel, összekuporodva vártam, hogy lerántsa rólam a leplet. - Nekem ez gyanús. Olyan gyűrött ez az ágy.. - hallottam, ahogy ő is visszafojtja a nevetést. És ekkor lerántotta rólam a paplant, én meg kislányos mosollyal ráemeltem a tekintetem.
- Bácsi, maga most bántani fog? - motyogtam úgy, mint egy ötéves.
- Naná. Csúnya bünti. - ezzel nekem rugaszkodott, éhesen csókolt meg. Pihegve váltunk szét. Összegabalyodva, néha felkuncogva lustálkodtunk tovább az ágyamban. A fejemet a mellkasára hajtottam, úgy szívtam be az illatát. Felnéztem rá, bámultam. Ezt ő is észrevette, így csak ennyit kérdezett.
- Látsz valami érdekeset?
- Igen. Téged.
- Aranyos vagy. - puszilt a hajamba. Elkezdett csiklandozni.
- Hé, ezt nem szeretem. - morogtam durcásan, abbahagyta.
- Mit szeretsz? - kérdezte huncutul.
- Háát. A hegedűt, a nyelveket, a vért.. ööö.. a macskákat, szép képeket, és magas, jóképű, kék szemű úriembereket, akik közel sem úgy viselkednek néha, ahogy illik. - néztem fel rá óvatosan, majd megpukkadt a nevetéstől.
- Helyes. - csókolt meg.
- És te mit szeretsz? - mentem bele a játékba.
- Hol is kezdjem... a jó borokat, a jó zenét, a párbajokat, ünnepségeket, az alacsony, aranyos, okos, gyönyörű, szexi nőket, akiknek kék a szeme, és hosszú, barna a haja és huncut a vigyora. - mosolygott le rám. - És, most öltözzünk fel. 10-re beszéltem meg a fiúkkal a találkozót. 9.17 van. 10-re érted jövök, kedves. - megpuszilt, majd felkelt az ágyból, és kiment.
Találkozó a fiúkkal.. úgy hangzik, mint valami drogos összeröffenés. Na jó, ez hülyén hangzik. Elugrottam lezuhanyozni, hajat mosni. Beszárítottam a rakoncátlan-már jóval hosszabb- fürtjeimet, laza fonatba rendeztem őket. Felvettem a kék ruhát, amit még a bálra választottam. Megkerestem a kék topánkám. Betettem a pici fülbevalóim. Kicsíptem egy kicsit magam. 9.58, éppen elkészültem időre.
10-kor nyílt az ajtó, Louis pedig öltönyben feszített.
- Gyere, lassan késünk.. - folytatta volna, de megakadt a szava.
- Van valami probléma? - kérdeztem vigyorogva, ahogy odasétáltam hozzá. Egy puszit nyomtam a szájára, majd kézen fogtam. - Nem jössz?
- De igen.. csak, gyönyörű vagy. - felelte mosolyogva, majd magához húzott egy csókért.
Hát, a 10 órából negyed 11 lett, de nem érdekelt. Louis bekopogott az egyik szoba ajtaján, majd belépett. Öt hangot hallottam, boldogan köszöntek a franciámnak.
- Bocsánat a késésért.
- Semmi gond.- válaszolta egy mély hangú férfi.
- Kösz, Gaston.
- Mit csináltál? Hol voltál? - kérdezték egyszerre ketten.
- Enzo, volt egy kis dolgom. Nathan, szobákban. - vigyorodott el Louis.
- Ahha. - válaszolták egyhangúan.
- Hé haver, hol van a barátnőd? - szólalt meg valaki.
- Nyugi, Aaron, gondolom itt van. Vagy tévedek, Lou? - Lou?!
- Nem tévedsz, Yves. - Louis felém fordult.- Gyere.- suttogta, szemei vidáman csillogtak. Nyújtotta felém a kezét, belekaroltam.
- Szép napot. - léptem be mosolyogva. Hogy mire számítottam? Nem erre.
Ahogy beléptem az ajtón, öt szempár szegeződött rám. Végignéztek rajtam, nem tudtam, hogy mi ilyen érdekes. Aztán leesett állak, kikerekedett szemek. Az egyikőjük még füttyentett is. Ha tippelnem kellett volna, akkor Aaron. Rendesen megnéztem magamnak őket, de amikor az utolsóra pillantottam, megfagyott a vér az ereimben. A meztelenkedős tegnapról, ne nézzen már így rám!
- Sziasztok. - törtem meg a feszült hangulatot.
- Hellóka. - szólalt meg Mr. Kockahas.
- Csáó.
- Szia.
- Helló-belló.
- Hellószia.
- Nathan, róla beszéltél? - néztek egymásra.
- Ahha. - úgy beszéltek rólam, mintha ott se lettem volna..
- Fiúk, ő itt.. - kezdte volna Louis, de befogtam a száját.
- Be tudok mutatkozni, már ha kíváncsiak rá. - suttogtam oda neki.
- Miért ne lennénk azok? - szólalt meg valaki közvetlenül mellettem.- Yves Brightmore. Örvendek. - nyújtotta felém a kezét.
- Andrea Lily, szintúgy. - válaszoltam mosolyogva, elfogadtam a kínált kezet.
- Szió. Gaston Francos. Megtiszteltetés. - csókolt a kézfejemre.
- Szervusz. Enzo Ringett. Örülök, hogy megismerhetlek. - mosolygott rám.
- Szia kislány. Aaron Carmichael. - kacsintott rám.
Ekkor jött ide az ötödik kerék is..
- Nathan Blackwood. Szia. - vigyorgott rám. - Andrea, igaz?
- Eltaláltad.
- Bocs az előbbiért. - nézett rám bocsánat kérően.
- Semmi gond.
Ahogy jobban megnéztem magamnak őket, rá kellett jönnöm, hogy nem néznek ki rosszul. Bocsánat, rosszul fogalmaztam. Mintha a Play Boy címlapjáról léptek volna meg.
- Igen.- mosolyodtam el.
- El kell jönnöd velem Svédországba. - mondta Lucas vidáman.
- Kizárt. - lépett elém Louis.
- Miért kellene elmennem? - kíváncsi voltam.
- Hogy bemutatkozz a többieknek. Hogy Ricardo is megismerjen.
- Ki az a Ricardo?
- Svéd mester. - szólalt meg Lucas, miután lenyugodtam.
- Te nem azt mondtad véletlenül, hogy nincs mester már 4000 éve?! - majdnem nekimentem, de Louis és Mircea lefogtak.
- De igen. Muszáj volt ezt mondanom, amíg nem tudtam biztosan, hogy te is az leszel. Pláne, hogy ő nem képes ilyesmire. Nem tud átalakulni elemekké. Ez egyedi.
- Én úgy kinyírlak...- sziszegtem, és a két fiú szorítása egyre erősebb lett. - Louis, eresszetek el!
- Nem, mert megbánod. - állt elém, és eltakarta a számomra idegesítő Lucast.
- Azért kell eljönnöd velem Svédországba, hogy be legyél jelentve és tudjon rólad. Hogy lássa, igazam volt. Miután ezt az elemes dolgot megtudja, még izgatottabb lesz. 1 hét múlva indulunk. - ezzel kisasszézott a teremből.
Mégis mi a fenét képzel? Hogy majd pont el fogok vele menni? Majd ha színváltós hó esik plüss cicákkal. Szó se lehet róla.
Mircea bizonyára kivette az arckifejezésemből a szándékaimat, ezért, még mielőtt megléptem volna, utánam kapott.
- 1 hét múlva tényleg felülsz arra a gépre, elmész vele. Mi is megyünk. Louis, Rafe és én is. Ott leszünk. Megbeszélem Lucasszal. Ez egy megtiszteltetés, szóval csak semmi kifogás. Én is voltam már ott, mégse ettek meg. - magyarázta komoly hangon.
- És ezt nem dönthetném el én?! - olyan hangot ütöttem meg, amitől Louis elröhögte magát.
Gyilkos pillantást lövelltem felé.
- Nem.
Jó, tisztázzuk. Épp most kaptam egy olyan adottságot, amit elég rövid ideje birtoklok. A következő, hogy nem elég, hogy ez történt velem, de akkor még valami svéd fickóhoz is le kell jelentkeznem, hogy meghatározatlan ideig ott pesztráljanak. A szorongás, amit a tegnapi okoz. Nem vagyok képes elfelejteni a történteket. Megtettem. Mintha nem én álltam volna ott. Állandóan csak gyötröm magam, képtelen vagyok feloldódni. Lucas hirtelen közeledése, amit persze nem tud megmagyarázni. David és Jack eltűnése, ami gyanús nekem. Annyi minden szakadt a nyakamba, hogy szinte fel se tudom fogni.
Izzadtam, még mindig ideges voltam. Kipirult arccal, feltornázott idegekkel úgy döntöttem, hogy levezetem a feszültséget. Megindultam az ajtó felé, senki sem állíthatott meg.
Mérgesen dörömböltem végig a folyosó padlóján, a visszhang véget nem érően hallattszódott. Szaporán kapkodtam a lábaim, hogy minél hamarabb elérjem a célom. A folyosón összefutottam egy férfival, aki ing nélkül flangált kint. Hát..
a duzzadó, kidomborodó izmok mellkasán, széles válla, kockás hasa, csibészes mosolya, amivel rám mosolygott, amint meglátta a tátott számat, lenyűgözött. Úgy is fogalmazhatnék, hogy egy Louis hasonmás állt előttem. Elpirultam. Lesütöttem a szemeimet, tovább folytattam az utam. És végre ide értem. A gyakorlati raktár.
Ebben a teremben igazából nem fegyvereket tároltunk. Sokkal inkább hangszereket. Mivel nem mentem vissza a szobámba a hegedűmért, ezért itt adtam ki magamból a feszültséget. Lassan kicipzároztam a fekete tokban fekvő hangszert, gondosan ügyeltem arra, hogy ne karcoljam meg. A fa gyönyörűen csillogott a lakkrétegtől, a húrok feszesek voltak. A hegedű kecses alakja, tökéletessége ellenére el volt hangolva. Miután átestem ezen, elkezdtem játszani rajta.
Nem érdekelt, hogy mások keresnek, most én voltam magamban, éltem a pillanatnak. Nyugtatóan hatott rám a melódia, mosolyt csalt az arcomra. Hogy is tudnám megmondani, hogy ez milyen érzés? Mint amikor a kisgyerekek megkapják a legfinomabb csoki fagyit, amit egész ebéd alatt vártak. Az én csoki fagyim a hegedűszó volt.
A vonó mozgása, a húrok feszülése, a hangszeren megtörő fény idilli pillanatot varázsolt a szürke hétköznapjaim közé. Nem sokáig élvezhettem a magányom, mert az ajtó nyílt, és Louis mérges arca megrémített. Nagyon ki volt akadva.
- Kis hölgy, mégis..- kezdődött volna az oktatás, ha nem látja meg nálam a hangszert. Elmosolyodott, és az előbbi düh elillant az arcáról. Kedvesen megsimogatta az arcomat, homlokon csókolt. Szemeiben még mindig láttam az idegesség nyomait, amiket azt hiszem, még egy ideig nézhetek..
- Máskor ne csinálj ilyet. Megijedtem.
- Jó, bocsánat.. én csak..
- Tudom. Kieresztetted a gőzt. De gyere, mert Mircea már szerintem a kopókat is összeszedte.. - vigyorodott el, majd megcsókolt.
Észrevétlenül kiszambáztunk a folyosóra, majd a szobámba mentünk. Összeszedtem a ruháimat, majd átmentünk Louishoz, mivel kiadta parancsba, "ma nála alszok".
A szokásos fürdő, csókcsaták, romantikázás után ágyba estünk. Reggel, mikor felébredtem, Louis nem volt mellettem. Kikászálódtam a puha paplanok közül, úgy gondoltam, visszasurranok a szobámba, felkapok magamra valamit. Amint léptem volna ki az ajtón, visszarántottak. Louis karjai közt tértem észhez, aki rosszallóan sziszegett.
- Hova-hova? - szegezte nekem a kérdést.
- Öhm.. izé. Át akartam öltözni valami normális ruhába. - néztem végig magamon. A francia bugyi, meg Louis nagy inge valószínű, hogy nem a legjobb viselet. - Probléma?
- A lehető legnagyobb. Nem láthattam volna, ahogy átöltözöl. Kisurrantál volna, mint egy kismacska. Na ne félj, megbüntetlek. - az arcán a kaján vigyor miatt én is elmosolyodtam. Te kis piszok.
- Biztos vagy benne? - húztam végig lágyan az ujjaim a gerincén. A szemei szikrákat szórtak.
- A tűzzel játszol, Andrea Lily. Megégeted magad. - suttogta a fülembe.
- Nem hiszem. - nevettem fel, ahogy szó nélkül otthagytam.
Visszaszaladtam a szobámba, ahol kulcsra zártam az ajtót. Nekidőltem a tölgyfa keretnek, kuncogtam. Nem sokáig örülhettem, ugyanis kulcsot raktak a zárba, ami kinyílt. Gyorsan beleugrottam az ágyamba, magamra húztam a takarót, némán vártam. Az ajtó csikorgott, majd halkan bezárult.
- Hm, vajon hol is keressem? Talán a szekrény tetején? Nem, ott nincs. A gardróbban? Nem, túl egyértelmű.
Akkor hol lehet? Tudom, fürdőszoba! - felkuncogtam.- Várjunk csak. Mi volt ez zaj? - hallottam, ahogy halkan az ágyamhoz sétál. Visszafojtott lélegzettel, összekuporodva vártam, hogy lerántsa rólam a leplet. - Nekem ez gyanús. Olyan gyűrött ez az ágy.. - hallottam, ahogy ő is visszafojtja a nevetést. És ekkor lerántotta rólam a paplant, én meg kislányos mosollyal ráemeltem a tekintetem.
- Bácsi, maga most bántani fog? - motyogtam úgy, mint egy ötéves.
- Naná. Csúnya bünti. - ezzel nekem rugaszkodott, éhesen csókolt meg. Pihegve váltunk szét. Összegabalyodva, néha felkuncogva lustálkodtunk tovább az ágyamban. A fejemet a mellkasára hajtottam, úgy szívtam be az illatát. Felnéztem rá, bámultam. Ezt ő is észrevette, így csak ennyit kérdezett.
- Látsz valami érdekeset?
- Igen. Téged.
- Aranyos vagy. - puszilt a hajamba. Elkezdett csiklandozni.
- Hé, ezt nem szeretem. - morogtam durcásan, abbahagyta.
- Mit szeretsz? - kérdezte huncutul.
- Háát. A hegedűt, a nyelveket, a vért.. ööö.. a macskákat, szép képeket, és magas, jóképű, kék szemű úriembereket, akik közel sem úgy viselkednek néha, ahogy illik. - néztem fel rá óvatosan, majd megpukkadt a nevetéstől.
- Helyes. - csókolt meg.
- És te mit szeretsz? - mentem bele a játékba.
- Hol is kezdjem... a jó borokat, a jó zenét, a párbajokat, ünnepségeket, az alacsony, aranyos, okos, gyönyörű, szexi nőket, akiknek kék a szeme, és hosszú, barna a haja és huncut a vigyora. - mosolygott le rám. - És, most öltözzünk fel. 10-re beszéltem meg a fiúkkal a találkozót. 9.17 van. 10-re érted jövök, kedves. - megpuszilt, majd felkelt az ágyból, és kiment.
Találkozó a fiúkkal.. úgy hangzik, mint valami drogos összeröffenés. Na jó, ez hülyén hangzik. Elugrottam lezuhanyozni, hajat mosni. Beszárítottam a rakoncátlan-már jóval hosszabb- fürtjeimet, laza fonatba rendeztem őket. Felvettem a kék ruhát, amit még a bálra választottam. Megkerestem a kék topánkám. Betettem a pici fülbevalóim. Kicsíptem egy kicsit magam. 9.58, éppen elkészültem időre.
10-kor nyílt az ajtó, Louis pedig öltönyben feszített.
- Gyere, lassan késünk.. - folytatta volna, de megakadt a szava.
- Van valami probléma? - kérdeztem vigyorogva, ahogy odasétáltam hozzá. Egy puszit nyomtam a szájára, majd kézen fogtam. - Nem jössz?
- De igen.. csak, gyönyörű vagy. - felelte mosolyogva, majd magához húzott egy csókért.
Hát, a 10 órából negyed 11 lett, de nem érdekelt. Louis bekopogott az egyik szoba ajtaján, majd belépett. Öt hangot hallottam, boldogan köszöntek a franciámnak.
- Bocsánat a késésért.
- Semmi gond.- válaszolta egy mély hangú férfi.
- Kösz, Gaston.
- Mit csináltál? Hol voltál? - kérdezték egyszerre ketten.
- Enzo, volt egy kis dolgom. Nathan, szobákban. - vigyorodott el Louis.
- Ahha. - válaszolták egyhangúan.
- Hé haver, hol van a barátnőd? - szólalt meg valaki.
- Nyugi, Aaron, gondolom itt van. Vagy tévedek, Lou? - Lou?!
- Nem tévedsz, Yves. - Louis felém fordult.- Gyere.- suttogta, szemei vidáman csillogtak. Nyújtotta felém a kezét, belekaroltam.
- Szép napot. - léptem be mosolyogva. Hogy mire számítottam? Nem erre.
Ahogy beléptem az ajtón, öt szempár szegeződött rám. Végignéztek rajtam, nem tudtam, hogy mi ilyen érdekes. Aztán leesett állak, kikerekedett szemek. Az egyikőjük még füttyentett is. Ha tippelnem kellett volna, akkor Aaron. Rendesen megnéztem magamnak őket, de amikor az utolsóra pillantottam, megfagyott a vér az ereimben. A meztelenkedős tegnapról, ne nézzen már így rám!
- Sziasztok. - törtem meg a feszült hangulatot.
- Hellóka. - szólalt meg Mr. Kockahas.
- Csáó.
- Szia.
- Helló-belló.
- Hellószia.
- Nathan, róla beszéltél? - néztek egymásra.
- Ahha. - úgy beszéltek rólam, mintha ott se lettem volna..
- Fiúk, ő itt.. - kezdte volna Louis, de befogtam a száját.
- Be tudok mutatkozni, már ha kíváncsiak rá. - suttogtam oda neki.
- Miért ne lennénk azok? - szólalt meg valaki közvetlenül mellettem.- Yves Brightmore. Örvendek. - nyújtotta felém a kezét.
- Andrea Lily, szintúgy. - válaszoltam mosolyogva, elfogadtam a kínált kezet.
- Szió. Gaston Francos. Megtiszteltetés. - csókolt a kézfejemre.
- Szervusz. Enzo Ringett. Örülök, hogy megismerhetlek. - mosolygott rám.
- Szia kislány. Aaron Carmichael. - kacsintott rám.
Ekkor jött ide az ötödik kerék is..
- Nathan Blackwood. Szia. - vigyorgott rám. - Andrea, igaz?
- Eltaláltad.
- Bocs az előbbiért. - nézett rám bocsánat kérően.
- Semmi gond.
Ahogy jobban megnéztem magamnak őket, rá kellett jönnöm, hogy nem néznek ki rosszul. Bocsánat, rosszul fogalmaztam. Mintha a Play Boy címlapjáról léptek volna meg.
2013. augusztus 29., csütörtök
#31. fejezet - Jégkék
* eközben a Tégla*
A francba! Hogy a fenébe szúrhatták el? Nem megmondtam nekik, hogy akadályozzák meg, hogy ez történjen?! Úgy látszik, hogy nekem kell elvégezni ezt a feladatot is..
- Kérlek, csak még 5 percet! - könyörögtem Louisnak, aki keltegetett.
- Nem, most szépen felöltözöl és eszel valamit. A tegnapi este lefárasztott. Ez így nem egészséges, felkelni, kisasszony!
- Brrr..- morogtam, magamra húztam a takarót.
- Na jó.. te akartad. - ezzel bebújt a takaró alá és elkezdett csiklandozni. Azonnal felébredtem, és kiugrottam az ágyból. Elmenekültem előle, de nem volt sok esélyem. Karon ragadott és magához húzott. Kíváncsian kémlelt, majd megcsókolt. Ajkai édesek voltak, puhák. Mint a drog, úgy áradt szét a testemben a melengető érzés, amit a csókja váltott ki belőlem. Lassan szétváltunk, egy puszit nyomott a számra, majd a homlokát az enyémnek támasztotta.
- Louis, vége. - szólaltam meg halkan. Rögtön felkapta a fejét. Furcsán villant a szeme.. a fény, ami jött, azonnal el is tűnt tekintetéből. Mintha a megkönnyebbülést láttam volna.
- Tudom. - súgta vissza.
Igazság szerint, nem tudom, hogy mit gondoljak. Az elmúlt este.. még mindig kiráz a hideg, ha erre gondolok.
Az érzés, ahogy felemeltem a karjaimat, amik mintha valami láthatatlan zsinór játékát követve emelkedtek volna magasba, hogy lesújtsanak Nezzóra. Az erő, ami áramütésként áradt szét a kezemben, mint a vér. A tőrjeim végei, melyek fényesen csillogtak a vörös vértől.. Nezzo vérétől. A férfi, akinek több ezer ember vére tapadt a kezeihez. Aki kegyetlenül tönkretette más életét. Ártatlan embereket ölt, némi délutáni show kedvéért.
Amit tettem. Megtettem. Belevágtam a fegyvert, és kínoztam. A szívem mélyén mindig erre vágytam. Hogy érezze át a fájdalmam, hogy megbüntessem azért, amit művelt. Életem során egy világot döntött össze bennem, melyet addig szüleim féltőn őriztek.
Sajnálnom kellene őt? Nem. A bosszúm végre elérte őt.
És akkor vége. Ahogy teste elég, bennem pedig az erő csökkenni látszik, és a düh, ami elvakított, csillapodik bennem. A remegés, amely átvette a határozottság helyét. A sírás, ami visszahozott a valóba, hogy ne felejtsem el, hogy ki vagyok. Mert nem veszthettem el a fejem.
- Hé, hallasz? - kérdezte Louis már vagy ötödszörre, mikor már válaszolni is tudtam.
Vettem egy nagy levegőt, lassan kifújtam.
- Persze.
- Nekem most mennem kell. Francia követeink vannak. Fogadnom kell őket.
- Louis...- szóltam utána.
- Igen?
- Ha meglátom, hogy bármelyik kis pipi ki mer veled kezdeni, nem kell többet bálokra járnia.
Felnevetett.
- Csak te vagy nekem. - mosolygott.
Ezzel lépett ki a szobából, majd én is visszaültem az ágyra. A csókjától még mindig bizsergett a szám. Én is olyan vagyok, mint a többi lány. Órákig képes vagyok egy helyben ülni, és szagolgatni az ágyneműt, ami az Ő illatát őrzi. A kis mosoly, ami a szám szélén játszik.. ahogy összekuporodom, és kismacska módjára nyúlok el a paplanok között. Na jó, elég a lustálkodásból. Ideje felkelni.
Nagy nehezen feltápászkodtam és lassan a gardróbomhoz sétáltam. Ahogy a fiókokat kémleltem, hogy mit vegyek fel, észrevettem valamit. Hiányzik az egyik sálam. Hol a francban van? Ja, Louis. Azt hiszem, hogy nekem is lopnom kell valamit..
Gyorsan előhalásztam magamnak tiszta fehérneműket, egy fehér pólót, melegítőt. Valahol találtam bokazoknit, és a sportcipőm is a magassarkúk között pihent. Talán néha el kellene pakolnom magam után..
Felöltözködtem, majd a hajam kifésültem, egyszerű copfba fogva igazítottam. Egy ideig még álldogáltam a tükör előtt, néztem magamat. A póló anyaga szépen ölelte körbe a testem, a melegítő bősége és kényelmessége ellenére megtartotta a formáimat. Ám valami feltűnt. A jégkék szemeim valahogy megváltoztak. Az eddig ezüstös csíkokkal megtört kékség most teljesen tiszta volt, akár a víz. Fura.
Gondolatmenetemből ajtókopogás riasztott fel. Gyorsan az ajtóhoz léptem, kinyitottam. Lucas.
Ahogy megláttam, elkerekedett a szemem. Fekete nadrágot és fehér pólót viselt, ami remekül kiemelte nagy bicepszeit. Szemei pajkosan csillogtak, hirtelen megölelt. Szorosan tartott, majd mikor végre észrevette, hogy elég kényelmetlen, elengedett. Bocsánatkérően mosolygott rám, majd tovább nézett szótlanul. A tekintete végigvándorolt rajtam, pár részletnél elidőzött. Megköszörültem a torkom, mire felkapta a fejét.
- Szia, Lucas. Miben segíthetek? - mosolyogtam rá kedvesen.
- Szia, szép hölgy. Gondoltam, megnézem, hogy jól vagy-e. Gratulálok a sikeres akcióhoz. - mondta, majd közelebb lépett hozzám. Nem léptem hátrább. Hiba volt.
Lucas egyre közelebb araszolt hozzám, fölém tornyosult. Lehajolt, majd egyre jobban közelített az ajkaimhoz. A tekintete összeszűkült, egy árnyalattal sötétebb lett. Egy helyben, ledermedve néztem, hogy mi történik.
Időm se volt feleszmélni, mikor Lucas magához ölelt és megcsókolt. Az ajkai hihetetlenül puhák és finomak voltak. Finoman a számba harapott, mire én szétnyitottam az ajkaim. Uram atyám..jól csókol. Ellenkezni akartam, de ő lefogott, hiába mocorogtam. Aztán a test elszakadt tőlem, fájdalmas puffanással ért földet. A következő, amit észrevettem, az Louis duzzadó haragja, valamint az, hogy a falnak préseli Lucast, és úgy méregeti tovább.
- Hozzá ne merj érni!- sziszegte az arcába.
- Miért? Akkor mi lesz, kisfiam?
- Azt inkább ne akard megtudni.
- Hé, fiúk. Nyugalom. Nyugodjatok meg! - álltam közéjük.
- Nem akarod megismételni? - kérdezte a hátam mögül Lucas, pimasz mosollyal az arcán.
- Nem. - néztem vissza. Louis dühös volt. Nagyon dühös. - Menj innen, Lucas. - kértem.
- Már megyek is. Apropó, konzul üzeni, hogy nálam vagy kiképzésen. Várlak délután 5-re. - kacsintott, majd elment.
Louis rám szegezte a tekintetét, majd berángatott a szobába. Becsukta az ajtót, majd gondosan elfordította a kulcsot a zárban. Vártam már a felforrt agyú ősember magánszámát. Tajtékozva közelített felém, mire hátrálni kezdtem. Nem sokáig tehettem ezt, mert az egyik asztalnak ütköztem. Belenyugodva a sorsomba, vártam, hogy kioktasson. Pontosan elém lépett, gyönyörű szemei haragvó réssé szűkültek. Megragadott, szorosan fogott. Fejét a vállamra hajtotta. Szaporán szedte a levegőt.
- Te ilyenkor tesztelni akarsz? - kérdezte fájdalmas hangon, beleharapott a vállamba.
- Nem, Louis. - simogattam meg a haját.
- Akkor mi volt ez? - kapta fel a fejét.
- Mikor felöltöztem, ajtót nyitottam. Megkérdezte, hogy hogy vagyok... majd megcsókolt. Csak úgy. Minden előzetes nélkül. Próbáltam szabadulni, de ekkor jöttél te. - néztem mélyen a szemeibe.
Ekkor felrántotta a bal combom, az asztalra ültetett. Közelebb nyomakodott hozzám. Tudtam, innentől már nem én irányítok.
- Sajnálom, amiért kiabáltam veled. - suttogta az ajkaimra.
- Nincs semmi baj. - pusziltam meg.
- Köszönöm. - csókolt meg. Éreztem, hogy ez másmilyen volt, mint a többi. Sokkal érzelmesebb, sokkal birtoklóbb. Lihegve váltunk szét. Nem szívesen.
- Mi volt a követekkel? - kérdeztem, miközben az arcát simogattam.
- Semmi különös. Elbeszélgettünk, de sietniük kellett, ezért mentek. Csak férfiak voltak. - tette hozzá mosolyogva.
Elpirultam. Én voltam a féltékeny, erre engem smárolnak le. Szégyellem magam..
- Viszont meséltem rólad nekik. - elvigyorodott. - Szívesen megismernének. Annak külön örülnek, hogy ilyen sok nyelven tudsz. Ők is. - mondta az én öltönyösöm, majd átkarolt.
- Azt hiszem, hogy most nem szeretnék velük összefutni. - motyogtam, mire ő felnevetett.
- Holnap jönnek. Enzo, Nathan, Gaston, Yves, Aaron.
Ezek után, mintha eltűnt volna minden probléma, Louis élvezettel mesélt az öt úriemberről, kik, mint kiderült, tényleg azok. Egytől-egyig grófok. Elég ismertek. Yves jó barátja Louisnak.
A nap további részében Mircea és Rafe is beesett hozzánk, kérdezgettek a hogylétem felől. Kellemesen teltek az órák, a három fiú mindent elkövetett, hogy mosolyt csaljon az arcomra. Aztán 5 órakor Louis kíséretében kiléptünk a szobámból, átmentünk a titkos szobába, ahol Lucas már várt. Louist meglátva gúnyos mosoly ült ki a szájára.
- Félsz egyedül hagyni vele? - kérdezte Lucas.
- Lucas, állj le. - mondtam nyugodt hangon. Nem akartam bunyót.
- Oké, szép hölgy. - mosolygott rám. Louis helyet foglalt az egyik székben, merev tartása árulkodó volt.
Az edzés további része nyugisan telt. Vagyis a két fiú részéről. Ám Lucas folyamatosan a falhoz vágott, "véletlenül" a derekamhoz ért. A végére már kimerültem teljesen, fáradtan lépdeltem ki a teremből Louisszal.
Egyszer el is botlottam volna, ha Louis nem fog meg. Gyorsan felvett, a karjai közt mentünk tovább. A konyhából kihozott pár zacskó vért, majd visszatérünk a szobámba.
Éreztem, ahogy elkezd valami mozogni bennem. Az erő mocorgott, valami történt vele. Fájdalmasan sikoltottam fel, franciám letett a földre, kémlelte hánykolódó testem. Az erő megrázott, eltorzult arccal lihegtem. Louis rémült arccal nézett rám.
- Hozd ide Mirceát és Lucast. Ők tudják..- sikítás- mit kell tenni. - nyöszörögtem.
- Nem hagylak itt. - felvett és szaladt vissza velem Lucashoz. Berontott az ajtón. Kezdtem elveszteni az eszméletem.
- Mi történt vele? - kérdezte Lucas, miközben nézte a hánykolódó testem.
- Rátört a roham a semmiből. -magyarázta Louis.
- Hívd ide Mirceát. - utasította Lucas.
Ezzel felkelt és kiszaladt az ajtón. Egyedül maradtam Lucasszal, aki próbált rájönni, hogy mi van velem.
- Mit érzel? - kérdezte, ahogy végigtapogatta a kezem.
- Feszít. Erősödik. - nyögtem.
- Hát persze. Még többet kapsz. - szólalt meg Mircea. Végre..
- Biztonságos helyre kell vinnünk. Energia robbanása lesz. - mondta Lucas.
- Hogy mi?
- Semmi baj, nem lesz semmi gond.
Ahha, nem lesz semmi baj. Azért érzem azt, hogy mindjárt szétszakadok. Éreztem, hogy a szemem elkezd világítani, egy erőhullám felszabadul belőlem. Hogy mi történt? Átalakultam elemekké. A víz könnyedsége hullámzott, a levegő felemelt, a tűz perzselt, a föld pedig gyökeret vetett. Az esszenciális miatt villámként cikáztam. Éreztem, ahogy átalakulok. A földet érve egy fehér ruha volt rajtam. Mi történt?!
* Louis szemszöge*
Hogy tudnám legjobban leírni a történteket? Sehogy. Andrea teste mindig más elemmé alakult át, éreztem, hogy megviseli az átalakulás. Lucas leesett állal figyelte a történteket, Mircea pedig idegesen harapdálta az ajkát. A vihart egy fénycsóva törte meg, majd ragyogás. Egy sugárzó fehér ruhában állt, szemeiben színes barázdák díszelegtek. Gyönyörűséges volt, akárcsak egy angyal állt volna előttem. Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy megszólaljon. Helyette lehunyta szemeit, visszaállítva a régi színt. Lassan közelebb jött hozzánk, elém lépett. Feszülten vártam a következő reakcióját, azt hittem, bántani fog. Ehelyett megsimogatta az arcom, nyomott egy puszit az ajkaimra. Szóval megtörtént. Már teljes jogú mester.
---
- Jól vagy? - kérdezték kórusban.
- Igen.- mosolyodtam el.
- El kell jönnöd velem Svédországba. - mondta Lucas vidáman.
- Kizárt. - lépett elém Louis.
- Miért kellene elmennem? - kíváncsi voltam.
- Hogy bemutatkozz a többieknek. Hogy Ricardo is megismerjen.
- Ki az a Ricardo?
A francba! Hogy a fenébe szúrhatták el? Nem megmondtam nekik, hogy akadályozzák meg, hogy ez történjen?! Úgy látszik, hogy nekem kell elvégezni ezt a feladatot is..
- Kérlek, csak még 5 percet! - könyörögtem Louisnak, aki keltegetett.
- Nem, most szépen felöltözöl és eszel valamit. A tegnapi este lefárasztott. Ez így nem egészséges, felkelni, kisasszony!
- Brrr..- morogtam, magamra húztam a takarót.
- Na jó.. te akartad. - ezzel bebújt a takaró alá és elkezdett csiklandozni. Azonnal felébredtem, és kiugrottam az ágyból. Elmenekültem előle, de nem volt sok esélyem. Karon ragadott és magához húzott. Kíváncsian kémlelt, majd megcsókolt. Ajkai édesek voltak, puhák. Mint a drog, úgy áradt szét a testemben a melengető érzés, amit a csókja váltott ki belőlem. Lassan szétváltunk, egy puszit nyomott a számra, majd a homlokát az enyémnek támasztotta.
- Louis, vége. - szólaltam meg halkan. Rögtön felkapta a fejét. Furcsán villant a szeme.. a fény, ami jött, azonnal el is tűnt tekintetéből. Mintha a megkönnyebbülést láttam volna.
- Tudom. - súgta vissza.
Igazság szerint, nem tudom, hogy mit gondoljak. Az elmúlt este.. még mindig kiráz a hideg, ha erre gondolok.
Az érzés, ahogy felemeltem a karjaimat, amik mintha valami láthatatlan zsinór játékát követve emelkedtek volna magasba, hogy lesújtsanak Nezzóra. Az erő, ami áramütésként áradt szét a kezemben, mint a vér. A tőrjeim végei, melyek fényesen csillogtak a vörös vértől.. Nezzo vérétől. A férfi, akinek több ezer ember vére tapadt a kezeihez. Aki kegyetlenül tönkretette más életét. Ártatlan embereket ölt, némi délutáni show kedvéért.
Amit tettem. Megtettem. Belevágtam a fegyvert, és kínoztam. A szívem mélyén mindig erre vágytam. Hogy érezze át a fájdalmam, hogy megbüntessem azért, amit művelt. Életem során egy világot döntött össze bennem, melyet addig szüleim féltőn őriztek.
Sajnálnom kellene őt? Nem. A bosszúm végre elérte őt.
És akkor vége. Ahogy teste elég, bennem pedig az erő csökkenni látszik, és a düh, ami elvakított, csillapodik bennem. A remegés, amely átvette a határozottság helyét. A sírás, ami visszahozott a valóba, hogy ne felejtsem el, hogy ki vagyok. Mert nem veszthettem el a fejem.
- Hé, hallasz? - kérdezte Louis már vagy ötödszörre, mikor már válaszolni is tudtam.
Vettem egy nagy levegőt, lassan kifújtam.
- Persze.
- Nekem most mennem kell. Francia követeink vannak. Fogadnom kell őket.
- Louis...- szóltam utána.
- Igen?
- Ha meglátom, hogy bármelyik kis pipi ki mer veled kezdeni, nem kell többet bálokra járnia.
Felnevetett.
- Csak te vagy nekem. - mosolygott.
Ezzel lépett ki a szobából, majd én is visszaültem az ágyra. A csókjától még mindig bizsergett a szám. Én is olyan vagyok, mint a többi lány. Órákig képes vagyok egy helyben ülni, és szagolgatni az ágyneműt, ami az Ő illatát őrzi. A kis mosoly, ami a szám szélén játszik.. ahogy összekuporodom, és kismacska módjára nyúlok el a paplanok között. Na jó, elég a lustálkodásból. Ideje felkelni.
Nagy nehezen feltápászkodtam és lassan a gardróbomhoz sétáltam. Ahogy a fiókokat kémleltem, hogy mit vegyek fel, észrevettem valamit. Hiányzik az egyik sálam. Hol a francban van? Ja, Louis. Azt hiszem, hogy nekem is lopnom kell valamit..
Gyorsan előhalásztam magamnak tiszta fehérneműket, egy fehér pólót, melegítőt. Valahol találtam bokazoknit, és a sportcipőm is a magassarkúk között pihent. Talán néha el kellene pakolnom magam után..
Felöltözködtem, majd a hajam kifésültem, egyszerű copfba fogva igazítottam. Egy ideig még álldogáltam a tükör előtt, néztem magamat. A póló anyaga szépen ölelte körbe a testem, a melegítő bősége és kényelmessége ellenére megtartotta a formáimat. Ám valami feltűnt. A jégkék szemeim valahogy megváltoztak. Az eddig ezüstös csíkokkal megtört kékség most teljesen tiszta volt, akár a víz. Fura.
Gondolatmenetemből ajtókopogás riasztott fel. Gyorsan az ajtóhoz léptem, kinyitottam. Lucas.
Ahogy megláttam, elkerekedett a szemem. Fekete nadrágot és fehér pólót viselt, ami remekül kiemelte nagy bicepszeit. Szemei pajkosan csillogtak, hirtelen megölelt. Szorosan tartott, majd mikor végre észrevette, hogy elég kényelmetlen, elengedett. Bocsánatkérően mosolygott rám, majd tovább nézett szótlanul. A tekintete végigvándorolt rajtam, pár részletnél elidőzött. Megköszörültem a torkom, mire felkapta a fejét.
- Szia, Lucas. Miben segíthetek? - mosolyogtam rá kedvesen.
- Szia, szép hölgy. Gondoltam, megnézem, hogy jól vagy-e. Gratulálok a sikeres akcióhoz. - mondta, majd közelebb lépett hozzám. Nem léptem hátrább. Hiba volt.
Lucas egyre közelebb araszolt hozzám, fölém tornyosult. Lehajolt, majd egyre jobban közelített az ajkaimhoz. A tekintete összeszűkült, egy árnyalattal sötétebb lett. Egy helyben, ledermedve néztem, hogy mi történik.
Időm se volt feleszmélni, mikor Lucas magához ölelt és megcsókolt. Az ajkai hihetetlenül puhák és finomak voltak. Finoman a számba harapott, mire én szétnyitottam az ajkaim. Uram atyám..jól csókol. Ellenkezni akartam, de ő lefogott, hiába mocorogtam. Aztán a test elszakadt tőlem, fájdalmas puffanással ért földet. A következő, amit észrevettem, az Louis duzzadó haragja, valamint az, hogy a falnak préseli Lucast, és úgy méregeti tovább.
- Hozzá ne merj érni!- sziszegte az arcába.
- Miért? Akkor mi lesz, kisfiam?
- Azt inkább ne akard megtudni.
- Hé, fiúk. Nyugalom. Nyugodjatok meg! - álltam közéjük.
- Nem akarod megismételni? - kérdezte a hátam mögül Lucas, pimasz mosollyal az arcán.
- Nem. - néztem vissza. Louis dühös volt. Nagyon dühös. - Menj innen, Lucas. - kértem.
- Már megyek is. Apropó, konzul üzeni, hogy nálam vagy kiképzésen. Várlak délután 5-re. - kacsintott, majd elment.
Louis rám szegezte a tekintetét, majd berángatott a szobába. Becsukta az ajtót, majd gondosan elfordította a kulcsot a zárban. Vártam már a felforrt agyú ősember magánszámát. Tajtékozva közelített felém, mire hátrálni kezdtem. Nem sokáig tehettem ezt, mert az egyik asztalnak ütköztem. Belenyugodva a sorsomba, vártam, hogy kioktasson. Pontosan elém lépett, gyönyörű szemei haragvó réssé szűkültek. Megragadott, szorosan fogott. Fejét a vállamra hajtotta. Szaporán szedte a levegőt.
- Te ilyenkor tesztelni akarsz? - kérdezte fájdalmas hangon, beleharapott a vállamba.
- Nem, Louis. - simogattam meg a haját.
- Akkor mi volt ez? - kapta fel a fejét.
- Mikor felöltöztem, ajtót nyitottam. Megkérdezte, hogy hogy vagyok... majd megcsókolt. Csak úgy. Minden előzetes nélkül. Próbáltam szabadulni, de ekkor jöttél te. - néztem mélyen a szemeibe.
Ekkor felrántotta a bal combom, az asztalra ültetett. Közelebb nyomakodott hozzám. Tudtam, innentől már nem én irányítok.
- Sajnálom, amiért kiabáltam veled. - suttogta az ajkaimra.
- Nincs semmi baj. - pusziltam meg.
- Köszönöm. - csókolt meg. Éreztem, hogy ez másmilyen volt, mint a többi. Sokkal érzelmesebb, sokkal birtoklóbb. Lihegve váltunk szét. Nem szívesen.
- Mi volt a követekkel? - kérdeztem, miközben az arcát simogattam.
- Semmi különös. Elbeszélgettünk, de sietniük kellett, ezért mentek. Csak férfiak voltak. - tette hozzá mosolyogva.
Elpirultam. Én voltam a féltékeny, erre engem smárolnak le. Szégyellem magam..
- Viszont meséltem rólad nekik. - elvigyorodott. - Szívesen megismernének. Annak külön örülnek, hogy ilyen sok nyelven tudsz. Ők is. - mondta az én öltönyösöm, majd átkarolt.
- Azt hiszem, hogy most nem szeretnék velük összefutni. - motyogtam, mire ő felnevetett.
- Holnap jönnek. Enzo, Nathan, Gaston, Yves, Aaron.
Ezek után, mintha eltűnt volna minden probléma, Louis élvezettel mesélt az öt úriemberről, kik, mint kiderült, tényleg azok. Egytől-egyig grófok. Elég ismertek. Yves jó barátja Louisnak.
A nap további részében Mircea és Rafe is beesett hozzánk, kérdezgettek a hogylétem felől. Kellemesen teltek az órák, a három fiú mindent elkövetett, hogy mosolyt csaljon az arcomra. Aztán 5 órakor Louis kíséretében kiléptünk a szobámból, átmentünk a titkos szobába, ahol Lucas már várt. Louist meglátva gúnyos mosoly ült ki a szájára.
- Félsz egyedül hagyni vele? - kérdezte Lucas.
- Lucas, állj le. - mondtam nyugodt hangon. Nem akartam bunyót.
- Oké, szép hölgy. - mosolygott rám. Louis helyet foglalt az egyik székben, merev tartása árulkodó volt.
Az edzés további része nyugisan telt. Vagyis a két fiú részéről. Ám Lucas folyamatosan a falhoz vágott, "véletlenül" a derekamhoz ért. A végére már kimerültem teljesen, fáradtan lépdeltem ki a teremből Louisszal.
Egyszer el is botlottam volna, ha Louis nem fog meg. Gyorsan felvett, a karjai közt mentünk tovább. A konyhából kihozott pár zacskó vért, majd visszatérünk a szobámba.
Éreztem, ahogy elkezd valami mozogni bennem. Az erő mocorgott, valami történt vele. Fájdalmasan sikoltottam fel, franciám letett a földre, kémlelte hánykolódó testem. Az erő megrázott, eltorzult arccal lihegtem. Louis rémült arccal nézett rám.
- Hozd ide Mirceát és Lucast. Ők tudják..- sikítás- mit kell tenni. - nyöszörögtem.
- Nem hagylak itt. - felvett és szaladt vissza velem Lucashoz. Berontott az ajtón. Kezdtem elveszteni az eszméletem.
- Mi történt vele? - kérdezte Lucas, miközben nézte a hánykolódó testem.
- Rátört a roham a semmiből. -magyarázta Louis.
- Hívd ide Mirceát. - utasította Lucas.
Ezzel felkelt és kiszaladt az ajtón. Egyedül maradtam Lucasszal, aki próbált rájönni, hogy mi van velem.
- Mit érzel? - kérdezte, ahogy végigtapogatta a kezem.
- Feszít. Erősödik. - nyögtem.
- Hát persze. Még többet kapsz. - szólalt meg Mircea. Végre..
- Biztonságos helyre kell vinnünk. Energia robbanása lesz. - mondta Lucas.
- Hogy mi?
- Semmi baj, nem lesz semmi gond.
Ahha, nem lesz semmi baj. Azért érzem azt, hogy mindjárt szétszakadok. Éreztem, hogy a szemem elkezd világítani, egy erőhullám felszabadul belőlem. Hogy mi történt? Átalakultam elemekké. A víz könnyedsége hullámzott, a levegő felemelt, a tűz perzselt, a föld pedig gyökeret vetett. Az esszenciális miatt villámként cikáztam. Éreztem, ahogy átalakulok. A földet érve egy fehér ruha volt rajtam. Mi történt?!
* Louis szemszöge*
Hogy tudnám legjobban leírni a történteket? Sehogy. Andrea teste mindig más elemmé alakult át, éreztem, hogy megviseli az átalakulás. Lucas leesett állal figyelte a történteket, Mircea pedig idegesen harapdálta az ajkát. A vihart egy fénycsóva törte meg, majd ragyogás. Egy sugárzó fehér ruhában állt, szemeiben színes barázdák díszelegtek. Gyönyörűséges volt, akárcsak egy angyal állt volna előttem. Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy megszólaljon. Helyette lehunyta szemeit, visszaállítva a régi színt. Lassan közelebb jött hozzánk, elém lépett. Feszülten vártam a következő reakcióját, azt hittem, bántani fog. Ehelyett megsimogatta az arcom, nyomott egy puszit az ajkaimra. Szóval megtörtént. Már teljes jogú mester.
---
- Jól vagy? - kérdezték kórusban.
- Igen.- mosolyodtam el.
- El kell jönnöd velem Svédországba. - mondta Lucas vidáman.
- Kizárt. - lépett elém Louis.
- Miért kellene elmennem? - kíváncsi voltam.
- Hogy bemutatkozz a többieknek. Hogy Ricardo is megismerjen.
- Ki az a Ricardo?
2013. augusztus 28., szerda
Átmegyek spoilerbe...
Részletek a következő rész tartalmából.
" - Mi keresel te itt?!
- Téged. Gyere. - suttogta a fülembe. "
"
- Nem megmondtam, hogy tartsd titokban a kiléted? Veszélyezteted az akciót.
- De igen. Ha nem vetted volna észre, akkor éppen a feltámadásodon ügyködtem."
"
- Louis, most mi lesz?
- Ne aggódj, megoldjuk. Ahogy eddig mindig. "
"
- Hozzá ne merj érni!
- Miért? Akkor mi lesz, kisfiam?
- Azt inkább ne akard megtudni. "
" Idegesen kapkodtam a levegőt, igyekeztem jól elbújni előle. A távolban hallottam a lépések zaját, amik vészesen közeledtek. Hogy tehette ezt?! De hiszem.. nem volt rózsás a kapcsolatunk.. de mégsem árulhatott el így. "
Nos, remélem sikerült felkeltenem a kíváncsiságotok ;D
* Ne maradjatok csendben! :)) *
" - Mi keresel te itt?!
- Téged. Gyere. - suttogta a fülembe. "
"
- Nem megmondtam, hogy tartsd titokban a kiléted? Veszélyezteted az akciót.
- De igen. Ha nem vetted volna észre, akkor éppen a feltámadásodon ügyködtem."
"
- Louis, most mi lesz?
- Ne aggódj, megoldjuk. Ahogy eddig mindig. "
"
- Hozzá ne merj érni!
- Miért? Akkor mi lesz, kisfiam?
- Azt inkább ne akard megtudni. "
" Idegesen kapkodtam a levegőt, igyekeztem jól elbújni előle. A távolban hallottam a lépések zaját, amik vészesen közeledtek. Hogy tehette ezt?! De hiszem.. nem volt rózsás a kapcsolatunk.. de mégsem árulhatott el így. "
Nos, remélem sikerült felkeltenem a kíváncsiságotok ;D
* Ne maradjatok csendben! :)) *
2013. augusztus 26., hétfő
#30. fejezet - Harcok-kudarcok
A haja hátul egy fonatba összefogva, hogy ne zavarja semmiben. A súlyos tincsek, melyek szabadon lógtak, vadítóvá tették a már így is kemény megjelenést. Ahogy egyre jobban közeledtünk hozzá, megláttam a szemét. A jégkék szemeket, melyek vadul égtek. Szinte világított a sötétben a haragos szempár. 10 méteres távolságba érve megálltunk. Onnan csodáltam tovább. A zsebembe nyúlva a fiola hevesen dobálta magát, megérezte Őt. Szóval eljött az idő.
---
- Hát itt vagy, drágám. - szólalt meg Nezzo, arcán a szokásos levakarhatatlan vigyorral.
- Ne köntörfalazz, mit akarsz? - válaszoltam nyersen. Felnevetett.
- Mi a baj? Talán van valami probléma?
- Ne csinálj úgy, mintha semmiről se tudnál. Mit. Akarsz?- fogyóban volt a türelmem.
- Téged.- látatlanban is sejtettem, hogy csillant egyet a szeme.
- Engem ugyan nem.
- Emlékszel a régi időkre? Hogyan rendeztük le?- kérdezte Derek, előrébb lépett. Szóval jól sejtettem.
- Igen.
És ezzel meg sem várták, hogy feleszméljek, támadásba lendültek.
Hogy mi történt? Azt a következő részből megtudjátok.
Na jó, senki sem gondolhatta, hogy pont most fejezem be. Szóval...
Derek mögém lépett, lefogta a karjaimat. Idegesen ficánkoltam, próbáltam szabadulni. Eközben Nezzo vészesen közeledett felém. Egy apró kis üvegcsét húzott ki a zsebéből. Jaj..ne! Ez nem lehet léleknyelő. Na, ne...
*író szemszöge*
Andrea idegesen mocorgott fogva tartója karjai között, miközben a Jégember egy kis üvegcsével a kezében közeledett felé. Hogy mi az a kis tárgy? Léleknyelő.
A léleknyelő egy ősi tárgy, amely lények megkötésére szolgál. Ha pontosabban akarok fogalmazni, akkor egy lánc. Ezt a kis ereklyét még sok ezer éve készítették, az akkoriban élő nagy boszorkányok és varázslók. Összesen 7-et készítettek belőlük, amiből mára már csak 2 maradt.
Nezzo egészen a lány elé lépett, aki rémült arccal nézte a kis fiolát. Hogy mit érzett? Az érzés, hogy vége mindennek. A fiola zárva tart, sose szabadulsz.
Egy kósza könnycsepp végigszáguldott hősnőnk arcán, a düh, beletörődés apró ráncokat rajzolt arcára. A tudat, hogy elveszhet minden, s nincs mit tenni. Vagy mégis?
Az emlékek áradata nem hagyta őt nyugodni. Lehunyta szemét, hogy felidézze a régmúlt eseményeit. Hogy mégis mennyi volt ez? Mind az 1270 évét. Az évtizedek másodpercekként peregtek le előtte. Aztán szülei, barátai.. Louis. Ő mit szólna, ha ilyen könnyen feladná? Megőrülne.
Szemeit lassan kinyitotta, dacosan nézett vissza Nezzo csillogó szemeibe. Eljött a végszó.
---
- Utolsó kívánság? - sziszegte az arcomba.
- Dögölj meg. - ezzel kitéptem magam Derek karjai közül, fellöktem Nezzót.
Az üvegcse a földön hevert, felvettem. A benne levő ködös folyadék hevesen kavargott, megérezte a jelenlétem. Hogy mit tettem vele? Visszadobtam a helyére és széttörtem az esszenciálissal. Nezzo szaladt, hogy megakadályozza a tettem, de már nem tehetett semmit. A kis fiola millió darabra hullott, ahogy Nezzo arcáról is a mosoly. Azt vettem észre, hogy a derekamat melegség járja át, Louis furakodott mellém, de nem sokat töltött mellettem, ment lerendezni az időközben idegesen közeledő Dereket. Nezzo szúrós szemmel nézett rám, előrántotta a kardját, nem volt rózsás kedvében.
- Mit képzeltél? - mordult rám, miközben lecsapott. Elhajoltam. Na jó, te akartad.
Előkaptam a tőrjeimet, és így vártam a dühöngő, hisztis magánszámát Nezzónak. Világ életében nagy harcos hírében állt, azonban nem hagytam magam. A heves kardcsapások majdnem felnyársaltak, míg végül úgy döntöttem, hogy végzek vele. Az erőm miatt nekivágódott egy fenyőnek, egy jól irányzott mozdulattal pedig szíven döftem. A harag egyre jobban uralta az arcát, de amint az éles penge belefúródott a mellkasába, rögtön lesápadt. A fájdalom a testét szaggatta. Most jövök én.
- Hogy mit képzelek én?! Végeztél a családommal, megkeserítetted, elvetted az életemet. Gyötörtél rémálmokkal - nyeltem egyet, mert a könnyeimmel küszködtem- 300 éven keresztül kínoztál! - ordítottam a képébe. - Tudod te, hogy mit éreztem? - még erősebben nyomtam bele a tőrt a mellkasába. - Nem. Nem tudod. Elvetted tőlem azokat, akiket szerettem. Akik fontosak voltak nekem. Apám, anyám a szemem láttára halt meg! Ott szívtad ki belőlük az életet, előttem, hogy féljek tőled. Hogy szenvedni láss. Ezek után elvetted tőlem az érzést, hogy egy férfi érintése kellemes legyen. Rabszolgaként bántál velem, másra nem is használtál, mint, hogy kielégítsd rajtam a szükségleteid. A terror, amit kaptam tőled, örökre bennem marad! - üvöltöttem. Egy pillanatra megkeményedtek a vonásaim. - Véged.
A tűzgolyók, amelyek Nezzo testét záporozták, egyre jobban égették. A fájdalom sikolya, ami elhagyta a száját, megkönnyebbüléssel töltött el. A szemében a győztes csillogást a halálfélelem váltotta fel, rémült tekintettel meredt rám. A föld, víz, levegő fojtogatása megőrjítette. Minden erőmmel összpontosítottam. Szenved.
A test, ami előttem hánykódott, elégett. Porrá vált. Nezzo tetemei hevertek előttem, többé már nem tesz kárt. Rideg tekintettel emésztettem a történteket. Vége.
Lejátszódott előttem, hogy mit tettem. Mit tett. Hogy jobban éreztem-e magam? A sírás fojtogatott. Nem sokáig tartottam magam. A könnyek megállíthatatlanul cikáztak végig az arcomon. A földre rogytam. Összeestem. A tudaton, hogy vége az uralmának, vége a fenyegetéseinek, vége a rettegésnek, a könnyek segítettek könnyíteni. Többé nem kell aggódnom, hogy baja esik valakinek, akit szeretek, közel áll hozzám. Hogy ki segített fel?
Louis felvett a földről, magához szorított. Láttam, ahogy a távolban Mircea és Rafe éppen Derek testét égetik el. Szóval sikerült legyőzniük. Felnéztem Louis arcára, könnyáztatta szemeim kémlelték a két nagy, kék mélységet. Elmosolyodott, belesúgta a fülembe.
- Vége.
Nem is tudom, hogyan tudnám a legjobban leírni a történteket.. miután Mircea és Rafe végignézte, hogy Derek teste porrá válik, odajöttek hozzánk. Louis letett a földre, így megölelhettem őket. Mircea szorosan belém kapaszkodott, majdnem megfojtott. Rafe már finomabban mutatta ki a megkönnyebbülését.
- Hihetetlen voltál. - súgta a fülembe Louis, miközben hátulról szorosan tartott, nem engedett sehova.
- Köszönöm. - dőltem hátra, megcsókoltam. A csók, amit tőle kaptam, felülmúlt mindent. Hiányzott már. Egyre éhesebben kereste az ajkaimat, megkönnyebbülés ereszkedett ránk. A szeretet, melegség szétáradt bennem, az érzés, amit Louis közelsége nyújtott, ellazított. Szerelmes, pajkos tekintete engem kémlelt, mosolyogva nézte, ahogy átadom magam a pillanatnak.
* eközben a Tégla*
A francba! Hogy a fenébe szúrhatták el? Nem megmondtam nekik, hogy akadályozzák meg, hogy ez történjen?! Úgy látszik, hogy nekem kell elvégezni ezt a feladatot is..
---
- Hát itt vagy, drágám. - szólalt meg Nezzo, arcán a szokásos levakarhatatlan vigyorral.
- Ne köntörfalazz, mit akarsz? - válaszoltam nyersen. Felnevetett.
- Mi a baj? Talán van valami probléma?
- Ne csinálj úgy, mintha semmiről se tudnál. Mit. Akarsz?- fogyóban volt a türelmem.
- Téged.- látatlanban is sejtettem, hogy csillant egyet a szeme.
- Engem ugyan nem.
- Emlékszel a régi időkre? Hogyan rendeztük le?- kérdezte Derek, előrébb lépett. Szóval jól sejtettem.
- Igen.
És ezzel meg sem várták, hogy feleszméljek, támadásba lendültek.
Hogy mi történt? Azt a következő részből megtudjátok.
Na jó, senki sem gondolhatta, hogy pont most fejezem be. Szóval...
Derek mögém lépett, lefogta a karjaimat. Idegesen ficánkoltam, próbáltam szabadulni. Eközben Nezzo vészesen közeledett felém. Egy apró kis üvegcsét húzott ki a zsebéből. Jaj..ne! Ez nem lehet léleknyelő. Na, ne...
*író szemszöge*
Andrea idegesen mocorgott fogva tartója karjai között, miközben a Jégember egy kis üvegcsével a kezében közeledett felé. Hogy mi az a kis tárgy? Léleknyelő.
A léleknyelő egy ősi tárgy, amely lények megkötésére szolgál. Ha pontosabban akarok fogalmazni, akkor egy lánc. Ezt a kis ereklyét még sok ezer éve készítették, az akkoriban élő nagy boszorkányok és varázslók. Összesen 7-et készítettek belőlük, amiből mára már csak 2 maradt.
Nezzo egészen a lány elé lépett, aki rémült arccal nézte a kis fiolát. Hogy mit érzett? Az érzés, hogy vége mindennek. A fiola zárva tart, sose szabadulsz.
Egy kósza könnycsepp végigszáguldott hősnőnk arcán, a düh, beletörődés apró ráncokat rajzolt arcára. A tudat, hogy elveszhet minden, s nincs mit tenni. Vagy mégis?
Az emlékek áradata nem hagyta őt nyugodni. Lehunyta szemét, hogy felidézze a régmúlt eseményeit. Hogy mégis mennyi volt ez? Mind az 1270 évét. Az évtizedek másodpercekként peregtek le előtte. Aztán szülei, barátai.. Louis. Ő mit szólna, ha ilyen könnyen feladná? Megőrülne.
Szemeit lassan kinyitotta, dacosan nézett vissza Nezzo csillogó szemeibe. Eljött a végszó.
---
- Utolsó kívánság? - sziszegte az arcomba.
- Dögölj meg. - ezzel kitéptem magam Derek karjai közül, fellöktem Nezzót.
Az üvegcse a földön hevert, felvettem. A benne levő ködös folyadék hevesen kavargott, megérezte a jelenlétem. Hogy mit tettem vele? Visszadobtam a helyére és széttörtem az esszenciálissal. Nezzo szaladt, hogy megakadályozza a tettem, de már nem tehetett semmit. A kis fiola millió darabra hullott, ahogy Nezzo arcáról is a mosoly. Azt vettem észre, hogy a derekamat melegség járja át, Louis furakodott mellém, de nem sokat töltött mellettem, ment lerendezni az időközben idegesen közeledő Dereket. Nezzo szúrós szemmel nézett rám, előrántotta a kardját, nem volt rózsás kedvében.
- Mit képzeltél? - mordult rám, miközben lecsapott. Elhajoltam. Na jó, te akartad.
Előkaptam a tőrjeimet, és így vártam a dühöngő, hisztis magánszámát Nezzónak. Világ életében nagy harcos hírében állt, azonban nem hagytam magam. A heves kardcsapások majdnem felnyársaltak, míg végül úgy döntöttem, hogy végzek vele. Az erőm miatt nekivágódott egy fenyőnek, egy jól irányzott mozdulattal pedig szíven döftem. A harag egyre jobban uralta az arcát, de amint az éles penge belefúródott a mellkasába, rögtön lesápadt. A fájdalom a testét szaggatta. Most jövök én.
- Hogy mit képzelek én?! Végeztél a családommal, megkeserítetted, elvetted az életemet. Gyötörtél rémálmokkal - nyeltem egyet, mert a könnyeimmel küszködtem- 300 éven keresztül kínoztál! - ordítottam a képébe. - Tudod te, hogy mit éreztem? - még erősebben nyomtam bele a tőrt a mellkasába. - Nem. Nem tudod. Elvetted tőlem azokat, akiket szerettem. Akik fontosak voltak nekem. Apám, anyám a szemem láttára halt meg! Ott szívtad ki belőlük az életet, előttem, hogy féljek tőled. Hogy szenvedni láss. Ezek után elvetted tőlem az érzést, hogy egy férfi érintése kellemes legyen. Rabszolgaként bántál velem, másra nem is használtál, mint, hogy kielégítsd rajtam a szükségleteid. A terror, amit kaptam tőled, örökre bennem marad! - üvöltöttem. Egy pillanatra megkeményedtek a vonásaim. - Véged.
A tűzgolyók, amelyek Nezzo testét záporozták, egyre jobban égették. A fájdalom sikolya, ami elhagyta a száját, megkönnyebbüléssel töltött el. A szemében a győztes csillogást a halálfélelem váltotta fel, rémült tekintettel meredt rám. A föld, víz, levegő fojtogatása megőrjítette. Minden erőmmel összpontosítottam. Szenved.
A test, ami előttem hánykódott, elégett. Porrá vált. Nezzo tetemei hevertek előttem, többé már nem tesz kárt. Rideg tekintettel emésztettem a történteket. Vége.
Lejátszódott előttem, hogy mit tettem. Mit tett. Hogy jobban éreztem-e magam? A sírás fojtogatott. Nem sokáig tartottam magam. A könnyek megállíthatatlanul cikáztak végig az arcomon. A földre rogytam. Összeestem. A tudaton, hogy vége az uralmának, vége a fenyegetéseinek, vége a rettegésnek, a könnyek segítettek könnyíteni. Többé nem kell aggódnom, hogy baja esik valakinek, akit szeretek, közel áll hozzám. Hogy ki segített fel?
Louis felvett a földről, magához szorított. Láttam, ahogy a távolban Mircea és Rafe éppen Derek testét égetik el. Szóval sikerült legyőzniük. Felnéztem Louis arcára, könnyáztatta szemeim kémlelték a két nagy, kék mélységet. Elmosolyodott, belesúgta a fülembe.
- Vége.
Nem is tudom, hogyan tudnám a legjobban leírni a történteket.. miután Mircea és Rafe végignézte, hogy Derek teste porrá válik, odajöttek hozzánk. Louis letett a földre, így megölelhettem őket. Mircea szorosan belém kapaszkodott, majdnem megfojtott. Rafe már finomabban mutatta ki a megkönnyebbülését.
- Hihetetlen voltál. - súgta a fülembe Louis, miközben hátulról szorosan tartott, nem engedett sehova.
- Köszönöm. - dőltem hátra, megcsókoltam. A csók, amit tőle kaptam, felülmúlt mindent. Hiányzott már. Egyre éhesebben kereste az ajkaimat, megkönnyebbülés ereszkedett ránk. A szeretet, melegség szétáradt bennem, az érzés, amit Louis közelsége nyújtott, ellazított. Szerelmes, pajkos tekintete engem kémlelt, mosolyogva nézte, ahogy átadom magam a pillanatnak.
* eközben a Tégla*
A francba! Hogy a fenébe szúrhatták el? Nem megmondtam nekik, hogy akadályozzák meg, hogy ez történjen?! Úgy látszik, hogy nekem kell elvégezni ezt a feladatot is..
2013. augusztus 25., vasárnap
#29. fejezet - Hit and Run
- Ideadnád a tőrjeimet? - kértem meg Louist, miközben gondosan összefonattam a hajam Jennával. Éppen a kiskéseket suvasztottam a cipőm oldalába, az övem szélébe, mikor megkaptam a mindig használt fegyvereimet.
- Tessék. - nyújtottam felém Louis, aki már teljes harci díszben állt előttem, állítom, több fegyver volt nála, mint ruha. Az arcáról nem tudtam semmit se leolvasni. Kemény tekintettel nézte, ahogy Jenna befejezi a dolgát, és éjfél előtt fél órával egy utolsó ölelés után kimegy a szobából. Miután Jenna elhagyta a szobát, nagy csönd telepedett ránk. Louis törte meg úgy, hogy magához szorított és erősen megcsókolt. Idegesen harapdáltam a számat, miközben egyre erősebben ölelt. Éreztem, hogy az eddigi kemény álarc, amit az utóbbi 3 órában magára erőltetett, lekerült róla. Mikor szétváltunk, ellágyulva nézett rám és finoman simogatta az arcom. Ránéztem az órára. 23. 47. 13 perc múlva éjfél.
- Tudom, nem sok időnk van már hátra. - mondta, miután követte a tekintetem az egyre gyorsabban működő szerkezetre nézve. Hirtelen felsóhajtott. - Nagyon féltelek. Ha bármi történne veled.. nem élném túl. Ott leszünk mind, jól jegyezd meg. Nem kell mindent egymagad megcsinálnod.
Kopogtattak, Mircea lépett be, mögötte Rafe nyújtogatta a nyakát.
- Louis, gyere kérlek. Hagyjuk magára. Hagyjuk felkészülni. - mondta Mircea halkan, miközben le se vette rólam a szemét. Testtartása merev volt, megviselt arccal nézett. Odaléptem hozzá, szorosan megöleltem. Hirtelen ő is magához húzott, románul suttogott a fülembe.
- Nagyon vigyázz magadra. Ott leszünk. Szeretlek, kislányom. - kimondta, "kislányom"-nak nevezett.
- Köszönöm.
Mikor elengedett, egy puszit nyomott a homlokomra. A könnyekkel küzdöttem.
Rafehez fordultam, őt is megöleltem.
- Bízok benned kislány, ügyes leszel. - morogta a fülembe Rafe.
- Rafe, csak okosan a kereszt lépésekkel. - bontakoztam ki az öleléséből.
- Tudod mit? Te magad fogod elvonszolni ide a segged, és megtanítasz rá ezek után. Megígéred?
- Meg. - mosolyodtam el. Nyomtam egy puszit az arcára.
Rafe.. mintha csak a bátyám lett volna. Szívszorító volt rájuk nézni, azon gondolkodni, hogy talán soha többé nem látom őket viszont.
Nem. Erre nem is gondolhatok. Megmutatom Nezzónak, hogy van bennem spiritusz.
Louis, Mircea és Rafe lassan kimentek, magamra hagytak a már szinte beteges gondolataimmal..
basszus. És ekkor jött az utolsó: egy perc van hátra éjfélig.
Utoljára még körülnéztem a szobámban, leoltottam a villanyokat. Lassan lépdeltem az ajtóhoz, majd a kilincset lenyomtam. Az ajtó halk nyikorgással kinyílt, kiléptem rajta. Innen már nincs visszaút.
Utoljára végigsétáltam a hosszú folyosón, ahol mint mindig, most is nagy lánggal égtek a fáklyák. A folyosó, ahol mindig futottam, hogy ne késsem le a gyűléseket, ahol Louis mindig cipelt, akármennyire ellenkeztem..
a kardok, amiket mindig szívesen nézegettem, ha elmentem mellettük. Nem volt könnyű ezekkel az emlékekkel kilépni a hátsó kijáraton.
Láttam, ahogy néhány falevél száll a levegőben, a nagy szél miatt kerge táncot jártak egymással. Az ég csillagos volt, a Hold fényesen ragyogott. A távolban egyre közeledtek a viharfelhők. A vihar, ami elmossa majd a ma este történtek nyomait.
A keskeny erdei ösvényt a megszokott tiszta, friss illat lengte be. Néha-néha egy bagoly is huhogott, valószínű, hogy várta a következő áldozatát. Ahogy engem is várnak már a tisztáson. Nem tagadom, a levegő tisztaságát megtörte valami. Erősen megtörte. Az az undorító pacsuli, rózsák illata, és még több erőfoszlány nyomai. Még több? Igen, ha jól saccolom, akkor még 2 másik vámpíré.
Biztos voltam benne, hogy az egyik Dereké. De a másikat nem tudtam miért, de hihetetlenül ismerős volt. Túl ismerős. És ekkor a tisztásra értem.
Éjfélt ütött az óra. A harang erősen himbálózott, sokáig tartott, míg elhalkult. A sötétben két alak vált ki a sötétből, felém tartottak.
*Nezzo szemszöge*
- Itt van.- suttogtam Dereknek, mikor megéreztem a jelenlétét. Az arcomon a levakarhatatlan mosollyal léptem ki a fák mögül, nyomomban Derekkel. Ahogy megláttam a kis drágám arcát, a rezzenéstelen vonásokat, egy pillanatra felnevettem. Nem fél tőlem.
Ahogy végignéztem rajta, eszembe jutott az a 300 év, mikor magam mellett tudhattam őt. Az ellenkezése, ami táplálta bennem a vágyat, a félelme, ami megédesítette a vele töltött időt, felejthetetlen volt. Sokkal szebb, mint ahogy visszaemlékeztem rá. Az egyszerű melegítő nadrág, póló arra engedett következtetni, hogy készült a mai estére. Csípője oldalán tőrök lógtak magányosan, öve szélében a pengék csillogtak. Meg kellene lepődnöm? Nem. Mindig is ilyen harcos volt.
A haja hátul egy fonatba összefogva, hogy ne zavarja semmiben. A súlyos tincsek, melyek szabadon lógtak, vadítóvá tették a már így is kemény megjelenést. Ahogy egyre jobban közeledtünk hozzá, megláttam a szemét. A jégkék szemeket, melyek vadul égtek. Szinte világított a sötétben a haragos szempár. 10 méteres távolságba érve megálltunk. Onnan csodáltam tovább. A zsebembe nyúlva a fiola hevesen dobálta magát, megérezte Őt. Szóval eljött az idő.
- Tessék. - nyújtottam felém Louis, aki már teljes harci díszben állt előttem, állítom, több fegyver volt nála, mint ruha. Az arcáról nem tudtam semmit se leolvasni. Kemény tekintettel nézte, ahogy Jenna befejezi a dolgát, és éjfél előtt fél órával egy utolsó ölelés után kimegy a szobából. Miután Jenna elhagyta a szobát, nagy csönd telepedett ránk. Louis törte meg úgy, hogy magához szorított és erősen megcsókolt. Idegesen harapdáltam a számat, miközben egyre erősebben ölelt. Éreztem, hogy az eddigi kemény álarc, amit az utóbbi 3 órában magára erőltetett, lekerült róla. Mikor szétváltunk, ellágyulva nézett rám és finoman simogatta az arcom. Ránéztem az órára. 23. 47. 13 perc múlva éjfél.
- Tudom, nem sok időnk van már hátra. - mondta, miután követte a tekintetem az egyre gyorsabban működő szerkezetre nézve. Hirtelen felsóhajtott. - Nagyon féltelek. Ha bármi történne veled.. nem élném túl. Ott leszünk mind, jól jegyezd meg. Nem kell mindent egymagad megcsinálnod.
Kopogtattak, Mircea lépett be, mögötte Rafe nyújtogatta a nyakát.
- Louis, gyere kérlek. Hagyjuk magára. Hagyjuk felkészülni. - mondta Mircea halkan, miközben le se vette rólam a szemét. Testtartása merev volt, megviselt arccal nézett. Odaléptem hozzá, szorosan megöleltem. Hirtelen ő is magához húzott, románul suttogott a fülembe.
- Nagyon vigyázz magadra. Ott leszünk. Szeretlek, kislányom. - kimondta, "kislányom"-nak nevezett.
- Köszönöm.
Mikor elengedett, egy puszit nyomott a homlokomra. A könnyekkel küzdöttem.
Rafehez fordultam, őt is megöleltem.
- Bízok benned kislány, ügyes leszel. - morogta a fülembe Rafe.
- Rafe, csak okosan a kereszt lépésekkel. - bontakoztam ki az öleléséből.
- Tudod mit? Te magad fogod elvonszolni ide a segged, és megtanítasz rá ezek után. Megígéred?
- Meg. - mosolyodtam el. Nyomtam egy puszit az arcára.
Rafe.. mintha csak a bátyám lett volna. Szívszorító volt rájuk nézni, azon gondolkodni, hogy talán soha többé nem látom őket viszont.
Nem. Erre nem is gondolhatok. Megmutatom Nezzónak, hogy van bennem spiritusz.
Louis, Mircea és Rafe lassan kimentek, magamra hagytak a már szinte beteges gondolataimmal..
basszus. És ekkor jött az utolsó: egy perc van hátra éjfélig.
Utoljára még körülnéztem a szobámban, leoltottam a villanyokat. Lassan lépdeltem az ajtóhoz, majd a kilincset lenyomtam. Az ajtó halk nyikorgással kinyílt, kiléptem rajta. Innen már nincs visszaút.
Utoljára végigsétáltam a hosszú folyosón, ahol mint mindig, most is nagy lánggal égtek a fáklyák. A folyosó, ahol mindig futottam, hogy ne késsem le a gyűléseket, ahol Louis mindig cipelt, akármennyire ellenkeztem..
a kardok, amiket mindig szívesen nézegettem, ha elmentem mellettük. Nem volt könnyű ezekkel az emlékekkel kilépni a hátsó kijáraton.
Láttam, ahogy néhány falevél száll a levegőben, a nagy szél miatt kerge táncot jártak egymással. Az ég csillagos volt, a Hold fényesen ragyogott. A távolban egyre közeledtek a viharfelhők. A vihar, ami elmossa majd a ma este történtek nyomait.
A keskeny erdei ösvényt a megszokott tiszta, friss illat lengte be. Néha-néha egy bagoly is huhogott, valószínű, hogy várta a következő áldozatát. Ahogy engem is várnak már a tisztáson. Nem tagadom, a levegő tisztaságát megtörte valami. Erősen megtörte. Az az undorító pacsuli, rózsák illata, és még több erőfoszlány nyomai. Még több? Igen, ha jól saccolom, akkor még 2 másik vámpíré.
Biztos voltam benne, hogy az egyik Dereké. De a másikat nem tudtam miért, de hihetetlenül ismerős volt. Túl ismerős. És ekkor a tisztásra értem.
Éjfélt ütött az óra. A harang erősen himbálózott, sokáig tartott, míg elhalkult. A sötétben két alak vált ki a sötétből, felém tartottak.
*Nezzo szemszöge*
- Itt van.- suttogtam Dereknek, mikor megéreztem a jelenlétét. Az arcomon a levakarhatatlan mosollyal léptem ki a fák mögül, nyomomban Derekkel. Ahogy megláttam a kis drágám arcát, a rezzenéstelen vonásokat, egy pillanatra felnevettem. Nem fél tőlem.
Ahogy végignéztem rajta, eszembe jutott az a 300 év, mikor magam mellett tudhattam őt. Az ellenkezése, ami táplálta bennem a vágyat, a félelme, ami megédesítette a vele töltött időt, felejthetetlen volt. Sokkal szebb, mint ahogy visszaemlékeztem rá. Az egyszerű melegítő nadrág, póló arra engedett következtetni, hogy készült a mai estére. Csípője oldalán tőrök lógtak magányosan, öve szélében a pengék csillogtak. Meg kellene lepődnöm? Nem. Mindig is ilyen harcos volt.
A haja hátul egy fonatba összefogva, hogy ne zavarja semmiben. A súlyos tincsek, melyek szabadon lógtak, vadítóvá tették a már így is kemény megjelenést. Ahogy egyre jobban közeledtünk hozzá, megláttam a szemét. A jégkék szemeket, melyek vadul égtek. Szinte világított a sötétben a haragos szempár. 10 méteres távolságba érve megálltunk. Onnan csodáltam tovább. A zsebembe nyúlva a fiola hevesen dobálta magát, megérezte Őt. Szóval eljött az idő.
2013. augusztus 23., péntek
#28. fejezet - Önismereti leckék
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez a 4 óra nincs rám nagy hatással. De,nagyon is.
Hiába, mindenki előtt leperegnek a legfontosabb dolgok, események, emberek az életében, ha a kilátástalan jövőre gondol. Nekem is kilátástalan volt az este. Elbukok-e ezen a próbán, és elvesztek számomra minden fontosat, vagy lesz annyi erőm, hogy szembe tudjak nézni a múltammal, a démonaimmal, hogy sikeresen vegyem az akadályt? Hogy érezhetem-e még Louis ölelő karjait, forró csókjait... láthatom-e még az ismerős csillogást a szemében, beszívhatom-e kölnije illatát, aludhatok-e vele egy izgalmas éjszaka után és boldogan kelhetek fel a karjaiban, tudva, hogy szeret engem?
Hogy puszilhatom-e Mircea orcáit, megölelhetem-e, mint édesapámat, s elmesélhetek-e neki mindent, mi a szívemet nyomja? Beszélgethetek-e Raffel mindenről, festünk-e még egy szobában, kisgyerekekként dobálva egymáshoz a rajzszént? A csodás napok, amiket barátaimmal töltöttem, visszaköszönnek-e még a jövőben..
vagy lelkem s testem örök rabságra lesz ítélve Nezzo hideg, mocskos karmai között? Derek durva bántásai, érintései fognak a valósághoz kötni, hogy egy pillanatra se szakadhassak el a fájó kínjaimtól, melyektől minden percben szabadulni kívánok? Képes leszek-e tartani magamban a lelket, hogy tudjam, hogy nincs lehetetlen? Nem tudom. A kérdések sora egyre nő, s felemészt minden gondolatom. Aki azt hitte, hogy ennek az estének a sorsa a két fél fizikai erején, tapasztalatán dől el, az tévedett.
Nem. Itt minden fejben dől el. Hogy ki állja jobban a sarat ebben a lelki küzdelemben?
Az rajtunk múlik. Nezzón és rajtam.
Magamba roskadva ültem a kanapén, Louis pedig gyanakvóan vizslatott. Láttam a szemeiben a félelmet, hitetlenkedést, ám a remény szikrája mindvégig ott bujkált a kék szempárban. Nehezen viselte el a gondolatot, hogy ilyen nagy megpróbáltatásnak nézünk elébe. Igen, mi.
Mert nem csak Mirceát, Rafet, a konzult és még sok más vámpírt edzett az idő, hanem Louist és engem is.
A kapcsolatokat próbára teszi a félelem, aggodalom, az ismeretlen jövő és annak következményei. Ilyenkor a társadra támaszkodsz, és ő is terád. Megosztjátok egymással kisebb-nagyobb terheiteket, erősítitek, tartjátok egymásban a lelket. Méltón állíthatom, hogy a feszült hangulat, állandó idegesség, Nezzo fenyegetései ellenére a bizalmunk töretlen maradt. Louis karjai közt heverve valamiképp csillapodott bennem az idegesség, de önző voltam. Túlságosan is az. Szorosan magamhoz szorítottam őt, hogy érezzem szíve dobogását, az illatát, bőre puhaságát, s erős karjainak gyengéd, féltő ölelését. Önző voltam, mert magamnak akartam tartani őt, s a pillanathoz láncolva üldögéltünk volna messze menőkig.
De így éreztem jobban magam.
Így éreztem, hogy ha ő mellettem van, akkor van még remény. Van még esélyem.
Győzhetek.
S ez remek érzéssel töltött el.
Hiába, mindenki előtt leperegnek a legfontosabb dolgok, események, emberek az életében, ha a kilátástalan jövőre gondol. Nekem is kilátástalan volt az este. Elbukok-e ezen a próbán, és elvesztek számomra minden fontosat, vagy lesz annyi erőm, hogy szembe tudjak nézni a múltammal, a démonaimmal, hogy sikeresen vegyem az akadályt? Hogy érezhetem-e még Louis ölelő karjait, forró csókjait... láthatom-e még az ismerős csillogást a szemében, beszívhatom-e kölnije illatát, aludhatok-e vele egy izgalmas éjszaka után és boldogan kelhetek fel a karjaiban, tudva, hogy szeret engem?
Hogy puszilhatom-e Mircea orcáit, megölelhetem-e, mint édesapámat, s elmesélhetek-e neki mindent, mi a szívemet nyomja? Beszélgethetek-e Raffel mindenről, festünk-e még egy szobában, kisgyerekekként dobálva egymáshoz a rajzszént? A csodás napok, amiket barátaimmal töltöttem, visszaköszönnek-e még a jövőben..
vagy lelkem s testem örök rabságra lesz ítélve Nezzo hideg, mocskos karmai között? Derek durva bántásai, érintései fognak a valósághoz kötni, hogy egy pillanatra se szakadhassak el a fájó kínjaimtól, melyektől minden percben szabadulni kívánok? Képes leszek-e tartani magamban a lelket, hogy tudjam, hogy nincs lehetetlen? Nem tudom. A kérdések sora egyre nő, s felemészt minden gondolatom. Aki azt hitte, hogy ennek az estének a sorsa a két fél fizikai erején, tapasztalatán dől el, az tévedett.
Nem. Itt minden fejben dől el. Hogy ki állja jobban a sarat ebben a lelki küzdelemben?
Az rajtunk múlik. Nezzón és rajtam.
Magamba roskadva ültem a kanapén, Louis pedig gyanakvóan vizslatott. Láttam a szemeiben a félelmet, hitetlenkedést, ám a remény szikrája mindvégig ott bujkált a kék szempárban. Nehezen viselte el a gondolatot, hogy ilyen nagy megpróbáltatásnak nézünk elébe. Igen, mi.
Mert nem csak Mirceát, Rafet, a konzult és még sok más vámpírt edzett az idő, hanem Louist és engem is.
A kapcsolatokat próbára teszi a félelem, aggodalom, az ismeretlen jövő és annak következményei. Ilyenkor a társadra támaszkodsz, és ő is terád. Megosztjátok egymással kisebb-nagyobb terheiteket, erősítitek, tartjátok egymásban a lelket. Méltón állíthatom, hogy a feszült hangulat, állandó idegesség, Nezzo fenyegetései ellenére a bizalmunk töretlen maradt. Louis karjai közt heverve valamiképp csillapodott bennem az idegesség, de önző voltam. Túlságosan is az. Szorosan magamhoz szorítottam őt, hogy érezzem szíve dobogását, az illatát, bőre puhaságát, s erős karjainak gyengéd, féltő ölelését. Önző voltam, mert magamnak akartam tartani őt, s a pillanathoz láncolva üldögéltünk volna messze menőkig.
De így éreztem jobban magam.
Így éreztem, hogy ha ő mellettem van, akkor van még remény. Van még esélyem.
Győzhetek.
S ez remek érzéssel töltött el.
2013. augusztus 22., csütörtök
#27. fejezet - A fiola
- Szóval? - kérdeztem, mikor már meguntam a helyzetet.
- Most irány aludni. Még két zacskó vér. Így estére visszanyered az erőd. - kelt fel, felhúzott. - Sok sikert. Holnap találkozunk ugyanitt.
- Köszönöm. - mosolyogtam rá hálásan. - Jó, ugyanitt.
Ekkor olyat tett, amit nem kellett volna. Pláne Louis szeme láttára nem.
- Most irány aludni. Még két zacskó vér. Így estére visszanyered az erőd. - kelt fel, felhúzott. - Sok sikert. Holnap találkozunk ugyanitt.
- Köszönöm. - mosolyogtam rá hálásan. - Jó, ugyanitt.
Ekkor olyat tett, amit nem kellett volna. Pláne Louis szeme láttára nem.
Szorosan magához húzott és megölelt. Állítom, hogy Lucastól erre pont nem számítottam. Nem tudtam, hogy mit csináljak, de legalább annyira meglepődtem, mint Louis. Mikor elengedett, dermedten álltam előtte. Ő derűsen elmosolyodott és eltűnt. Még egy ideig ott álltam egy helyben és éreztem az ereje maradékát a bőrömön. Kirázott a hideg. Louis ölelő karjai hoztak vissza a valóságba. Ő maga is megrázkódott az erőfoszlányoktól.
- Elfáradtál? - kérdezte Louis eltúlzott lazasággal.
- Louis, nem kell úgy tenned, mintha nem lennél ideges.. annál rosszabb. - motyogtam halkan. Na most vagy leszeded a fejem, vagy nem..
- Jó. Egyáltalán nem vagyok nyugodt, így jó? - kérdezte ingerülten.
- Mindjárt más. - dőltem bele az ölelésbe.
- Nem semmi erőd van. - mondta Mircea, ahogy elém lépett.
- Nem nagy valami.
- Hidd el, az. Az a terem, amely vészhelyzet esetére van építve, már ettől a " nem nagy valamit"-től is remegett.
- Baromság.
- Ne erősködj. - puszilta meg a homlokom. - Úgyse győzhetsz. - vigyorgott.
- Próbáljuk ki.
- Most nem. Menj aludni, enni. Szükséged lesz az erődre. Ha jól számolom, akkor van 9 órád és 27 perced éjfélig. Ott leszünk mi is, nyugodj meg, drágám. - simogatta meg az arcom.
- Tudom. Csicseregték a kismadarak. - mosolyogtam rá.
- Gyerünk, sicc innen.
- Fffffff..
És ekkor Louis egy egyszerű mozdulattal felkapott és nem hagyta, hogy ellenkezzek. Zsarnok!
- Louis.. - morogtam, ahogy léptünk ki a folyosóra. Felnevetett.
- Nyugi, cicuska. Nem kell itt puffogni. - CICUSKA?! Louis.. ezt te se gondoltad komolyan. Inkább egy kecske, aminek négyzet alakú a pupillája..
- Hú, de vicces vagy, kandúrka. - csak egy kicsit hallatszódott ki a szarkazmus a kijelentésemből..
Louis majd megszakadt a röhögéstől.
- Szeretem, ha simogatnak. - suttogta a fülembe, ahogy elhagytuk az edzőtermet.
- Nem csak te. - suttogtam vissza. Louis majdnem nekiment a folyosó falának.
- Ennek örülök. - fordult be a konyhába. Feltett az asztalra, ő pedig bement a hűtőkamrába pár zacskó nasiért. Mikor kijött éppen le akartam szállni az asztalról, de ő beállt elém.
- Hova a menet? - kérdezte, miközben odaadta az 5 tasak vért.
- A szobámba. A lábamon. - mosolyogtam rá bűbájosan.
- Szóval a szobádba a karomban. Remek. - mosolygott vissza ördögien és már vett is fel.
- 5 zacskó vér? Ki eszik meg ennyit? - kérdeztem Louist, miközben beértünk a szobámba.
- 3-at te, 2-t én.
- Ennyi meg se bírok enni..
Mint később kiderült, simán legyűrtem mind a 3 tasakkal, plusz még Louis egyik adagjába is belenyaltam. Jó étvágyam volt. Pár vércsepp díszelgett az államon, amiket Louis lecsókolt. Jóllakottan dőltem el a fotelben, fejem Louis mellkasán pihent. Annyira megnyugtató volt, hogy elnyomott az álom.
A képzeletem szárnyalt. És akkor puff. A szépnek indult ábránd átváltott rémálomba.
Nezzo állt előttem teljes harci díszben, arcán ugyanaz a felejthetetlen ördögi vigyor ült. Mellette Derek, aki fogja Louist és szorosan tartja. A háttérben sikolyok törnek fel. Ártatlan embereket gyilkolnak meg, köztük vannak a szüleim. Tehetetlenül állok, szemem előtt pereg le haláluk. És ekkor beüt a mennykő. Louis szívét Derek egy karddal átszúrja, utolsó szavai némák számomra. Csak a szája mozog, hangja nincs. " Szeretlek." - tátogja Louis, s ekkor sírva fakadtam. Ahogy körbenézek a csatatéren, az összes barátom holtan fekszik. A fájdalom, amit már régebben átéltem, nem hasonlítható ehhez. A harag, gyűlölet, melyet Nezzo táplál, nem írható le szavakkal. Az érzés, hogy mindened megdermed, s úgy nézed végig szeretteid halálát, hogy nem tehetsz semmit, felőröl. Lelkileg megtorpansz, megtörsz. Mindent elveszettnek érzel.
Sírva hánykolódtam Louis karjaiban, aki próbált felébreszteni a rémálomból. Erősen rázogatott, én pedig zokogtam. Nagy nehezen kinyitottam a szemem, zihálva néztem körbe. Louist meglátva a nyakába ugrottam. Csak egy rossz álom volt.
- Hé, nyugodj meg. Semmi baj, csak egy rossz álom volt. - ölelt meg szorosan.
- Istenem, annyira megijedtem...- fújtattam.
- Itt vagyok. Nem történt semmi. - simogatta a hátam.
- Mennyit aludtam?
- 5 órát. Már vagy egy órája felébredtem, néztem, ahogy alszol. Egyszer csak elkezdtél sírni meg sikítani. Kapálóztál. Megijedtem.
- Bocsánat.. - hajtottam le a fejem szégyenlősen.
* Dabrione szobája, 4 órával és 11 perccel éjfél előtt*
- Haver, nem sokára éjfél.- mondta Derek. Hangjában izgalom bujkált.
- Tudom.
- Nálad van a fiola?
- Igen.
A szoba közepén álldogáltak, egy-egy pohár vörösbort szürcsölgetve. Az alkohol illata mámorossá varázsolta a szoba levegőjét, a gyertyák pedig hangulatos fényt kölcsönöztek a sötét szobának. A nő, akitől David az elején megijedt, lázasan kényeztette a tégla minden porcikáját a szomszédos szobában. A halk sikolyok, pokoli nyögések megtörték a pillanat varázsát. A kastélyt árulás lengte körül.
* Lucas szobája, edzés után*
A férfi nyugodtan ül egy fotelban, szórakozottan gondol vissza a találkozásra Andreával. A lány lenyűgözte. A harciassága, a leleményessége, szépsége, az ereje. Képes lesz legyőzni Nezzót, s csatlósait? Megjelenik-e az edzésen, a történtek után? Visszamegy-e vele Svédországba, hogy beteljesítse küldetését?
2013. augusztus 21., szerda
#26. fejezet - Mr. Ross
- Nekem ez nem tetszik. - látszott, hogy idegesíti a dolog.
- Nekem se. Gyere, vigyük el a konzulnak ezt a lapot. Szüksége lesz rá. - mondtam és kézen fogtam Louist. Kéz a kézben sétáltunk. Miután leadtam a fordítást, a konzul gratulált a sikeres átváltozásért, egy ötletem támadt.
- Mi a terved? - kérdezte Louis. Gyanúsan méregetett.
- Kiderítjük, hogy ki a tégla.
- Na, hogy ment?
- Haver, muszáj lesz kölcsön adnod néha.
- Hogy ment? - kérdezte Nezzo fogcsikorgatva.
- Simán. Sikerült felidegesítenem. - vigyorodott el Derek.
- Jó. Akkor estére előkészítetted őket?
- Igen. Minden készenlétben áll. Ha még ez a kiskutya is a segítségünkre van, akkor sima az ügy.
- Remek.
- Louis, ide vele! - néztem rá komoran.- Komolyan beszélek.
- Nem.
- Louis!
- Ne-e-m. - válaszolta nyugodtan.
- Feladom. - ezzel kicsörtettem a gardróbomba, hogy keressek magamnak egy másik ruhát. Louis ellopta.
Nem volt vicces a szoba közepén állni egy szál fehérneműben, közben pedig könyörögni Őnagyságának, hogy szolgáltassa vissza a bézs ruhámat. Azonban nem volt könnyű dolgom. Amint keresgéltem a többi ruhadarab között, nagy kezek tapadtak a csípőmre, szorosan tartottak. Louis közelebb húzott magához, belecsókolt a nyakamba.
- Hol a ruhám? - kérdeztem, miközben Louis ölelgetett. Felnevetett.
- Az titok. - súgta a fülembe.
- Tudod, jó célt szolgálnál azzal, ha elárulnád, hogy hol van. - néztem fel rá, kisfiús vigyor fogadott. Elég ideges voltam, de ezzel az aranyos megnyilvánulással meglágyította a szívem.- Szóval? - fordultam felé. Ha szép szavakkal nem megy, akkor más eszközökhöz kell fordulnom.. Elkezdtem simogatni a tarkóját. Az egyik gyenge pontját.
- Titok. - mondta ki a szót egy halk sóhaj kíséretében.
- Biztos vagy benne? - tértem át a gerincére. Parázsló szemekkel nézett rám nagy szempillái alól.
- Fürdőszoba szekrény. - szinte még ki se mondta és már csókolt is. Nekiszorított a falnak, testünk teljesen összeért. Csókja lágyan megbizsergette a bensőmet, azonnali folytatást akartam. Tarkójánál fogva lehúztam őt, éreztem, ahogy elmosolyodik. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem indultam be. Nagyon is..
Elhúzódtam, egy kis puszit nyomtam a szájára, igyekeztem lenyugtatni vágtázó pulzusomat.
- Köszönöm. - és ezzel bementem a fürdőbe a ruháért. Jobban mondva mentem volna, ha Louis utánam nem szól.
- Edzést tartunk. Neked. Hogy fel tudj készülni estére. - megfordultam. Louis komolyan beszélt.
- Jó. - sétáltam vissza, hogy keressek magamnak valami sportosabb ruhát.
- Féltelek. - szólalt meg a hátam mögül. Odasétáltam hozzá.
- Ne aggódj. Nem engedem, hogy bármit is elkövessen ellenünk.
Látszott, hogy valamit akar mondani. Valami nyomta a szívét. Valami más. Semmi köze nem volt a ma estéhez. Mi a baj? Hirtelen nagy levegőt vett.
- Öltözz fel. A teremben találkozunk 20 perc múlva. - ezzel elsuhant.
Mi lehet a baja? Mit csináltam?
Ezzel a gondolattal karöltve kerestem meg a göncöket, felöltöztem. Egy sima fehér trikó, egy rövid, kék nadrág, befont haj, kétségekkel teli gondolatok. 20 perccel később a teremben álldogáltam. Louis sehol. Úgy döntöttem, hogy elmegyek, mikor egy titkos ajtó kinyílt. Az ajtónak pedig Louis volt támaszkodva. Intett, hogy kövessem.
Egy, eddig számomra ismeretlen folyosón mentünk végig. Csak pár fáklya égett, halvány fényt adva a sötét átjárónak. A végére érve egy nagy vasajtóval találkozunk. Louis kinyitotta, beléptünk. A nagy, tágas, újszerű szobában Mircea, Rafe és egy ismeretlen férfi volt. A fickó elkerekedett szemmel nézett, mikor beléptem az ajtón. Hirtelen franciám megragadta a kezem, biztatóan megszorította. Közelebb mentem az idegenhez, egy karnyújtásnyira megálltam előtte. Még Louisnál is magasabb volt. Félelmetesnek hatott, hisz törpe voltam mellette. De nem féltem. Bátran néztem fel a szemébe.
A férfi fekete hajú, ragyogóan zöld szemű volt. Körülbelül egyidős velem. Végignéztem rajta. A fehér póló, fekete nadrág remekül kihangsúlyozta az izmait. Szemében valami furcsa fényt láttam felvillanni, majd a zöld szem kéken kezdett el izzani. Leesett az állam. Kikerekedett szemekkel néztem, ahogy a fickó elvigyorodik. Vigyora láttán arra a következtetésre jutottam, hogy piszkosul jól néz ki. Hát jó. Most én jövök.
Én is felvettem a kék ragyogást, amin az idegen egy cseppet sem lepődött meg. Szöges ellentétben a három fiúval. Láttam, ahogy Mircea elmosolyodik, kíváncsian várja a következő lépést.
Az férfi ezek után pirosban, fehérben, zöldben villogott. Ahogy én is. Nekem más is volt még a tarsolyomban. Ahogy véget ért az Év Színes Szempárja bemutató, felvettem magamra a legújabb erőm színét. Szemeim csillámként csillogtak, most Lucas álla esett le.
- Te mester vagy. De hiszen már 4000 éve.. - szólalt meg rekedt hangon.
- Valami olyasmi.
- Bocsánat az udvariatlanságért. Lucas Ross. Örvendek. - nyújtotta a kezét.
- Andrea Lily. Szintúgy. - ráztam vele kezet.
- Ó, akkor te vagy a Szenátus bajnoka.- nyomozott? - Hány éves vagy?
- Ilyet kérdezni egy nőtől?- Louis felröhögött.
- Én 1263. Te? - nem hagyta annyiban. Ó, fiatalabb.
- 1270. - mosolyogtam rá.
- Mióta birtoklod az erőt?
- Nem régen kapta meg. De már biztonsággal irányítja. - Mircea..
- Kiképezni jöttem téged. Ma este lesz telihold. Ilyenkor vagyunk a legerősebbek. Ennél fogva megpróbálok neked minél több dolgot mutatni. - kiképezni?!
- Azt akarod mondani, hogy oktatni akarsz? - csak egy mákszemnyi szarkazmus volt a kérdésemben..
- Lucas patróna. Régóta birtokolja az erőt. Sokat tud. És tud mutatni új harcmozdulatokat, hidd el nekem.- mondta Rafe.
- Azt javaslom, hogy nézzük meg, hogy mennyit tudsz. - szólalt meg Lucas. Teljesen előttem állt. Mélyen a szemembe nézett.
- Legyen.
- Mi a fegyvernemed?
- Tőr, kard.
- Remek. - dobta felém a kiskéseket. Okééé.. te akartad.
Tisztesen beálltunk egymás elé. Meghajoltunk. Védekező állást vettem fel. Elmosolyodott.
- A legfontosabb, hogy sose hidd azt, hogy legyőzhetetlen vagy. - dobta felém az egyik pengét, kikerültem. - Bármi megtörténhet. - kiengedte az erejét. Bármi megtörténhet. A falnak csapódtam. Ezt nem kellett volna, Lucas.
Elrugaszkodtam a faltól, követtem a példáját. A falba préseltem, a késekkel körbedobáltam a teste körül.
- Nem rossz.- mondta. - Most én jövök.
A következő pillanatban az ujjai végén tűzgolyók jelentek meg.. mi a rák?
- Az erődet átalakíthatod valós anyaggá is. - magyarázta a reakciómat látva. Eldobta őket.
Valós anyag. Elképzeltem a vizet, ahogy a kezemhez ér, nedves, hűvös. Eloltja a tüzet. Pár pillanattal később vízpajzsok jelentek meg előttem, felfogva a tüzes bombákat. Ez az. - mosolyodtam el.
- Mindegyikkel meg tudom ezt csinálni?
- Igen.
Az edzés további részében a három fiú ülve nézte a gyakorlatokat, Lucas meg én pedig gyakoroltunk. Elég kemény volt.
- Pihenő. - mondta, miután megint a falnak csapódott.
Felvillanyozva sétáltam oda a fiúkhoz, akik kíváncsian néztek rám. Louis rögtön felkelt, magához húzott. A hátamat simogatta.
- Jól vagy?
- Persze.
- Elég durván a falhoz vág. Nekem fáj.- mosolyodott el.
- Már nem is érzem.
- Velem nem küzdesz meg?
- De, gyere.
- Egy kitétel. Nem használhatod az erőt. Nekem nincs. Csak harc.
- Rendben, megígérem.
Összekaptam magam, elővettem a tőröket, Louis maradt a kardnál. Ideje kipróbálni az új mozdulatokat.
A meghajlás után Louis rögtön támadásnak indult, elsuhantam mellette. Kirúgtam maga alól a lábát, kiterülve feküdt a földön. A kard kiesett a kezéből, én pedig ráültem.
- Ennyi? - kérdeztem pimaszul.
- Csak hiszed. - lökött le magáról. Felállt, majd Mircea is beszállt. Mind a ketten karddal kergettek, hevesen támadtak. Rafe tőrjei ébresztettek fel, mikor elszáguldtak a fejem mellett. És akkor, puff.
Egy erő ledöntött a lábamról. Fáradtan terültem el a földön, Lucas ült rám.
- Szóval? - kérdeztem, mikor már meguntam a helyzetet.
- Most irány aludni. Még két zacskó vér. Így estére visszanyered az erőd. - kelt fel, felhúzott. - Sok sikert. Holnap találkozunk ugyanitt.
- Köszönöm. - mosolyogtam rá hálásan. - Jó, ugyanitt.
Ekkor olyat tett, amit nem kellett volna. Pláne Louis szeme láttára nem.
- Nekem se. Gyere, vigyük el a konzulnak ezt a lapot. Szüksége lesz rá. - mondtam és kézen fogtam Louist. Kéz a kézben sétáltunk. Miután leadtam a fordítást, a konzul gratulált a sikeres átváltozásért, egy ötletem támadt.
- Mi a terved? - kérdezte Louis. Gyanúsan méregetett.
- Kiderítjük, hogy ki a tégla.
- Na, hogy ment?
- Haver, muszáj lesz kölcsön adnod néha.
- Hogy ment? - kérdezte Nezzo fogcsikorgatva.
- Simán. Sikerült felidegesítenem. - vigyorodott el Derek.
- Jó. Akkor estére előkészítetted őket?
- Igen. Minden készenlétben áll. Ha még ez a kiskutya is a segítségünkre van, akkor sima az ügy.
- Remek.
- Louis, ide vele! - néztem rá komoran.- Komolyan beszélek.
- Nem.
- Louis!
- Ne-e-m. - válaszolta nyugodtan.
- Feladom. - ezzel kicsörtettem a gardróbomba, hogy keressek magamnak egy másik ruhát. Louis ellopta.
Nem volt vicces a szoba közepén állni egy szál fehérneműben, közben pedig könyörögni Őnagyságának, hogy szolgáltassa vissza a bézs ruhámat. Azonban nem volt könnyű dolgom. Amint keresgéltem a többi ruhadarab között, nagy kezek tapadtak a csípőmre, szorosan tartottak. Louis közelebb húzott magához, belecsókolt a nyakamba.
- Hol a ruhám? - kérdeztem, miközben Louis ölelgetett. Felnevetett.
- Az titok. - súgta a fülembe.
- Tudod, jó célt szolgálnál azzal, ha elárulnád, hogy hol van. - néztem fel rá, kisfiús vigyor fogadott. Elég ideges voltam, de ezzel az aranyos megnyilvánulással meglágyította a szívem.- Szóval? - fordultam felé. Ha szép szavakkal nem megy, akkor más eszközökhöz kell fordulnom.. Elkezdtem simogatni a tarkóját. Az egyik gyenge pontját.
- Titok. - mondta ki a szót egy halk sóhaj kíséretében.
- Biztos vagy benne? - tértem át a gerincére. Parázsló szemekkel nézett rám nagy szempillái alól.
- Fürdőszoba szekrény. - szinte még ki se mondta és már csókolt is. Nekiszorított a falnak, testünk teljesen összeért. Csókja lágyan megbizsergette a bensőmet, azonnali folytatást akartam. Tarkójánál fogva lehúztam őt, éreztem, ahogy elmosolyodik. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem indultam be. Nagyon is..
Elhúzódtam, egy kis puszit nyomtam a szájára, igyekeztem lenyugtatni vágtázó pulzusomat.
- Köszönöm. - és ezzel bementem a fürdőbe a ruháért. Jobban mondva mentem volna, ha Louis utánam nem szól.
- Edzést tartunk. Neked. Hogy fel tudj készülni estére. - megfordultam. Louis komolyan beszélt.
- Jó. - sétáltam vissza, hogy keressek magamnak valami sportosabb ruhát.
- Féltelek. - szólalt meg a hátam mögül. Odasétáltam hozzá.
- Ne aggódj. Nem engedem, hogy bármit is elkövessen ellenünk.
Látszott, hogy valamit akar mondani. Valami nyomta a szívét. Valami más. Semmi köze nem volt a ma estéhez. Mi a baj? Hirtelen nagy levegőt vett.
- Öltözz fel. A teremben találkozunk 20 perc múlva. - ezzel elsuhant.
Mi lehet a baja? Mit csináltam?
Ezzel a gondolattal karöltve kerestem meg a göncöket, felöltöztem. Egy sima fehér trikó, egy rövid, kék nadrág, befont haj, kétségekkel teli gondolatok. 20 perccel később a teremben álldogáltam. Louis sehol. Úgy döntöttem, hogy elmegyek, mikor egy titkos ajtó kinyílt. Az ajtónak pedig Louis volt támaszkodva. Intett, hogy kövessem.
Egy, eddig számomra ismeretlen folyosón mentünk végig. Csak pár fáklya égett, halvány fényt adva a sötét átjárónak. A végére érve egy nagy vasajtóval találkozunk. Louis kinyitotta, beléptünk. A nagy, tágas, újszerű szobában Mircea, Rafe és egy ismeretlen férfi volt. A fickó elkerekedett szemmel nézett, mikor beléptem az ajtón. Hirtelen franciám megragadta a kezem, biztatóan megszorította. Közelebb mentem az idegenhez, egy karnyújtásnyira megálltam előtte. Még Louisnál is magasabb volt. Félelmetesnek hatott, hisz törpe voltam mellette. De nem féltem. Bátran néztem fel a szemébe.
A férfi fekete hajú, ragyogóan zöld szemű volt. Körülbelül egyidős velem. Végignéztem rajta. A fehér póló, fekete nadrág remekül kihangsúlyozta az izmait. Szemében valami furcsa fényt láttam felvillanni, majd a zöld szem kéken kezdett el izzani. Leesett az állam. Kikerekedett szemekkel néztem, ahogy a fickó elvigyorodik. Vigyora láttán arra a következtetésre jutottam, hogy piszkosul jól néz ki. Hát jó. Most én jövök.
Én is felvettem a kék ragyogást, amin az idegen egy cseppet sem lepődött meg. Szöges ellentétben a három fiúval. Láttam, ahogy Mircea elmosolyodik, kíváncsian várja a következő lépést.
Az férfi ezek után pirosban, fehérben, zöldben villogott. Ahogy én is. Nekem más is volt még a tarsolyomban. Ahogy véget ért az Év Színes Szempárja bemutató, felvettem magamra a legújabb erőm színét. Szemeim csillámként csillogtak, most Lucas álla esett le.
- Te mester vagy. De hiszen már 4000 éve.. - szólalt meg rekedt hangon.
- Valami olyasmi.
- Bocsánat az udvariatlanságért. Lucas Ross. Örvendek. - nyújtotta a kezét.
- Andrea Lily. Szintúgy. - ráztam vele kezet.
- Ó, akkor te vagy a Szenátus bajnoka.- nyomozott? - Hány éves vagy?
- Ilyet kérdezni egy nőtől?- Louis felröhögött.
- Én 1263. Te? - nem hagyta annyiban. Ó, fiatalabb.
- 1270. - mosolyogtam rá.
- Mióta birtoklod az erőt?
- Nem régen kapta meg. De már biztonsággal irányítja. - Mircea..
- Kiképezni jöttem téged. Ma este lesz telihold. Ilyenkor vagyunk a legerősebbek. Ennél fogva megpróbálok neked minél több dolgot mutatni. - kiképezni?!
- Azt akarod mondani, hogy oktatni akarsz? - csak egy mákszemnyi szarkazmus volt a kérdésemben..
- Lucas patróna. Régóta birtokolja az erőt. Sokat tud. És tud mutatni új harcmozdulatokat, hidd el nekem.- mondta Rafe.
- Azt javaslom, hogy nézzük meg, hogy mennyit tudsz. - szólalt meg Lucas. Teljesen előttem állt. Mélyen a szemembe nézett.
- Legyen.
- Mi a fegyvernemed?
- Tőr, kard.
- Remek. - dobta felém a kiskéseket. Okééé.. te akartad.
Tisztesen beálltunk egymás elé. Meghajoltunk. Védekező állást vettem fel. Elmosolyodott.
- A legfontosabb, hogy sose hidd azt, hogy legyőzhetetlen vagy. - dobta felém az egyik pengét, kikerültem. - Bármi megtörténhet. - kiengedte az erejét. Bármi megtörténhet. A falnak csapódtam. Ezt nem kellett volna, Lucas.
Elrugaszkodtam a faltól, követtem a példáját. A falba préseltem, a késekkel körbedobáltam a teste körül.
- Nem rossz.- mondta. - Most én jövök.
A következő pillanatban az ujjai végén tűzgolyók jelentek meg.. mi a rák?
- Az erődet átalakíthatod valós anyaggá is. - magyarázta a reakciómat látva. Eldobta őket.
Valós anyag. Elképzeltem a vizet, ahogy a kezemhez ér, nedves, hűvös. Eloltja a tüzet. Pár pillanattal később vízpajzsok jelentek meg előttem, felfogva a tüzes bombákat. Ez az. - mosolyodtam el.
- Mindegyikkel meg tudom ezt csinálni?
- Igen.
Az edzés további részében a három fiú ülve nézte a gyakorlatokat, Lucas meg én pedig gyakoroltunk. Elég kemény volt.
- Pihenő. - mondta, miután megint a falnak csapódott.
Felvillanyozva sétáltam oda a fiúkhoz, akik kíváncsian néztek rám. Louis rögtön felkelt, magához húzott. A hátamat simogatta.
- Jól vagy?
- Persze.
- Elég durván a falhoz vág. Nekem fáj.- mosolyodott el.
- Már nem is érzem.
- Velem nem küzdesz meg?
- De, gyere.
- Egy kitétel. Nem használhatod az erőt. Nekem nincs. Csak harc.
- Rendben, megígérem.
Összekaptam magam, elővettem a tőröket, Louis maradt a kardnál. Ideje kipróbálni az új mozdulatokat.
A meghajlás után Louis rögtön támadásnak indult, elsuhantam mellette. Kirúgtam maga alól a lábát, kiterülve feküdt a földön. A kard kiesett a kezéből, én pedig ráültem.
- Ennyi? - kérdeztem pimaszul.
- Csak hiszed. - lökött le magáról. Felállt, majd Mircea is beszállt. Mind a ketten karddal kergettek, hevesen támadtak. Rafe tőrjei ébresztettek fel, mikor elszáguldtak a fejem mellett. És akkor, puff.
Egy erő ledöntött a lábamról. Fáradtan terültem el a földön, Lucas ült rám.
- Szóval? - kérdeztem, mikor már meguntam a helyzetet.
- Most irány aludni. Még két zacskó vér. Így estére visszanyered az erőd. - kelt fel, felhúzott. - Sok sikert. Holnap találkozunk ugyanitt.
- Köszönöm. - mosolyogtam rá hálásan. - Jó, ugyanitt.
Ekkor olyat tett, amit nem kellett volna. Pláne Louis szeme láttára nem.
2013. augusztus 19., hétfő
#25. fejezet - Derek
- Éjfélig még sok idő van, fiam. Nem sokáig élvezi a szabadságát az én drágám. Nyugodj meg.
Ezzel a mondattal hagyta rágódni szolgáját, s fejében már össze is állt a terv. A terv, ami sorsfordító kimenetelű volt.
Élet és halál. Kín és gyönyör. Szabadság és fogság.
Andrea és Nezzo.
- Mennyit kérsz? - kérdezte Louis, miközben a hűtőből vette ki a vért.
- Kettőt.
- Köszönöm. - mondtam, ahogy elvettem tőle a teli tasakokat. Hálásan rámosolyogtam.
- Kapaszkodj. - mondta Louis, és már vett is a kezébe. Idegesen szorítottam össze a szám, hogy már megint poggyászként végzem. Ő nyugtatóan homlokon puszilt, szemtelen vigyor ült ki a szája szélére.
- Ennyi erővel magam is tudok közlekedni. - morogtam, de ő úgy tett, mintha meg se hallotta volna.
A szobám felé érve különös dolgot éreztem a levegőben. Kirázott a hideg. Ez az illat túl régi volt. Túl ismerős.
- Érzed? - kérdeztem Louist, aki lelassított.
- Igen. Zavar az illat? - kérdezte, miközben a kezemet tördeltem.
- Nezzo. Ez az ő illata. Az a drága pacsuli. - fintorodtam el.
- Hozzám megyünk. - mondta Louis, és már el is sétált az ajtóm előtt.
Szorosan belé kapaszkodtam. Érezni akartam őt. Az ő illatát. Nem pedig a nyomorom, fogva tartóm illatát. Ha Nezzóra gondoltam, a hideg futkosott a hátamon. Az, amit tett a családommal, barátaimmal, aztán velem.. soha nem fogom elfelejteni. Még mindig élesen visszaemlékszem a szüleim halálára, és a gyilkosuk elégedett mosolyára. A 300 évre, amit fogolyként töltöttem, a párbajra, amiben felül kerekedtem.
- Nagyon csendben vagy. - mondta Louis, ahogy letett a kanapéra. Mellém ült.
- Sok dolog jár a fejemben. Ma este választ kell adnom Davidnek. Nezzo éjfélkor merényletet tervez ellenem. Addig van 13 óránk. - suttogtam, a távolba meredt a tekintetem.
- Cassie biztonságban lesz. Tomas magával vitte. Jobbnak látta, ha ő is mellette van. Hiányzott volna neki. - mosolygott rám Louis.
- És ezt eddig miért nem mondtad?!
- Mert én is nem rég tudtam meg, kedves.
- És Nezzóval mi a terved?
- Te. Neked kell legyőznöd. Biztos vagyok benne, hogy van egy segítője. Nekem vele kell foglalkoznom. Mircea és Rafe pedig őrködnek majd.
- Akkor látom, hogy nem csak én jutottam erre a következtetésre. - mosolyodtam el. Ravasz.
- Sok dolgot nem tudsz, drágám. - nézett rám kaján vigyorral.
- Mint például? - fordultam felé. Kíváncsi tekintettel néztem rá.
- Nem csak az erőd növekedett. Hanem..- siklott a tekintete a mellemre. Felnevetett.
- Csibész! - csaptam a hátára, nekem is nevetnem kellett. - Ezért még kapsz.
- Mit? - kérdezte sokat sejtetően.
- Nem mondtam, hogy szexuális jellegű lesz a büntetés. - még szélesebb lett a vigyor az arcán.
- Hanem milyen? - vadalma.
- Eljön majd az ideje, hogy megtudd. - suttogtam a fülébe.
- Hm, ez tetszik. - elkomolyodott.- Mondd csak, jobban vagy már?
- Igen. De az átváltozás borzalmas volt. Szinte szétszakított. Louis.. - hajtottam le a fejem- azt hittem, hogy nem élem túl.
- Ez butaság. - emelte fel a fejem, hogy a szemébe nézhessek. - Nagyon megijedtem, de tudtam, hogy erős vagy. - szemeiből őszinteség sugárzott. - Nálad erősebb vámpír nincs. Ami azt illeti, szebb se. - mosolyodott el.
- Köszönöm. - mosolyodtam el halványan, hozzá bújtam.
- Én mindig itt leszek neked, kedves. - suttogta a fülembe, közben szorosan magához szorított.
Nem tudom megmondani, hogy mennyi ideig ültünk így, de elég sokáig. Jó érzés volt, hogy túlestem az átváltozáson. Erősebbnek éreztem magam. Tudtam, hogy Louis szeret és mellettem áll. Mircea és Rafe is. Nekem ennél több nem kellett.
- Éhes vagyok. - mondtam, ahogy felnéztem Louisra. Kordult egyet a gyomrom.
- Éhes vagy. - mosolyodott el. Odaadta a tasakokat. Azonnal beleharaptam az egyikbe. A vér mámorító íze azonnal megtette hatását, nem sokkal később kiürítettem az első zacskóval. A második volt a desszert. Jóllakottan dőltem hátra, mint a kisgyerekek az uzsonna után. Louis a három tasak vért gyorsan eltüntette. Neki is szüksége volt az erejére.
- Tudom, hogy mit akartam. - keltem fel hirtelen. El kell vinnem a konzulnak a fordítást.
- Veled megyek. - vágta rá.
Bólintottam.
Visszasiettem a lakosztályomba, óvatosan nyitottam ki az ajtót. Derek volt bent. Az egyik fotelomban ült, kíváncsi tekintettel meredt rám. Hirtelen elmosolyodott. Megfagyott a vér az ereimben. Mit keres ez itt?!
Derek Nezzo legjobb barátja, valamint ő akart engem annak idején megvenni tőle. Mivel Nezzo nem adta be a derekát, így Derek próbálkozott nálam. Mondhatom, hogy még rosszabb volt, mint az akkori gazdám. Állandóan zaklatott. Azt akarta, hogy álljak át hozzá. De nem akartam egy perverz alak karmai közé kerülni.
Derek egy magas, barna hajú, szemű vámpír volt. Erős, izmos. Egész jóképű. A Jégember jobb keze. De mit keres ő itt? Nezzo nem merte elém tolni a pofáját?
- Mit keresel te itt? - kérdeztem azonnal. Az ajtó közelében maradtam.
- Téged. - vigyorodott el. - Gyönyörű vagy még mindig.- mért végig- Ha nem tévedek, akkor nem rég változtál át. - csillant egyet a szeme.
- Semmi közöd hozzá. Takarodj innen. - sziszegtem.
- És ha nem?- kelt fel hirtelen. Hozzám lépdelt. Előttem állt meg, testünk majdnem összeért. Összeszűkült szemmel várta a választ. Nem léptem hátra. Dacosan felszegtem az állam.
- Nem éled túl. - válaszoltam nyersen. Elvigyorodott.
- Nem változtál semmit. Ugyanolyan harcos és makacs maradtál, mint voltál. Jó látni. - közelebb hajolt hozzám. A lehelete csiklandozta a fülemet. - Nem Nezzóé leszel. Az enyém. - suttogta, egyik kezét a csípőmre csúsztatta. Azonnal lesöpörtem magamról.
- Soha. - morogtam vissza.
- Éjfélkor ne felejts el megjelenni. Nezzo mondta, hogy emlékeztesselek.
- Akkor azt is megmondhatod neki, hogy forduljon fel. Lehetőleg minél hamarabb. - válaszoltam fölényesen.
Felnevetett.
- Még találkozunk. - ezzel végigsimított az ajkaimon. És huss. Eltűnt.
Dühömben azonnal szétszedtem volna valamit. Ehelyett inkább a mappámhoz léptem és kiszedtem a fordítást. És már mentem is ki a szobából. Ebből nem eszel, Derek.- morogtam magamban, ahogy sétáltam Louis felé.
- Megtaláltad? - kérdezte Louis vidáman. A bosszús tekintetem közelről sem fedte a valóságot. Nagyon ideges voltam. - Mi az? - nézett rám kérdőn az arckifejezésem láttán.
- Derek. - sziszegtem. Franciám kérdőn nézett rám. - Nezzo jobb keze. Ott volt a szobámban. Üzenetet hozott. Attól tartok, hogy több segítője is jelen lesz éjfélkor. - mondtam mereven.
- Bántott? - kérdezte Louis.
- Nem. - kirázott a hideg, ahogy visszagondoltam az érintésére.
- Hogy érted azt, hogy többen?
- Úgy, hogy Derek is ott lesz. Ő olyan erős, mint Nezzo. Ők ketten az enyémek. De ott lesz a tégla is. Nezzo most mindent bevet.
- Nekem ez nem tetszik. - látszott, hogy idegesíti a dolog.
- Nekem se. Gyere, vigyük el a konzulnak ezt a lapot. Szüksége lesz rá. - mondtam és kézen fogtam Louist. Kéz a kézben sétáltunk. Miután leadtam a fordítást, a konzul gratulált a sikeres átváltozásért, egy ötletem támadt.
- Mi a terved? - kérdezte Louis. Gyanúsan méregetett.
- Kiderítjük, hogy ki a tégla.
Ezzel a mondattal hagyta rágódni szolgáját, s fejében már össze is állt a terv. A terv, ami sorsfordító kimenetelű volt.
Élet és halál. Kín és gyönyör. Szabadság és fogság.
Andrea és Nezzo.
- Mennyit kérsz? - kérdezte Louis, miközben a hűtőből vette ki a vért.
- Kettőt.
- Köszönöm. - mondtam, ahogy elvettem tőle a teli tasakokat. Hálásan rámosolyogtam.
- Kapaszkodj. - mondta Louis, és már vett is a kezébe. Idegesen szorítottam össze a szám, hogy már megint poggyászként végzem. Ő nyugtatóan homlokon puszilt, szemtelen vigyor ült ki a szája szélére.
- Ennyi erővel magam is tudok közlekedni. - morogtam, de ő úgy tett, mintha meg se hallotta volna.
A szobám felé érve különös dolgot éreztem a levegőben. Kirázott a hideg. Ez az illat túl régi volt. Túl ismerős.
- Érzed? - kérdeztem Louist, aki lelassított.
- Igen. Zavar az illat? - kérdezte, miközben a kezemet tördeltem.
- Nezzo. Ez az ő illata. Az a drága pacsuli. - fintorodtam el.
- Hozzám megyünk. - mondta Louis, és már el is sétált az ajtóm előtt.
Szorosan belé kapaszkodtam. Érezni akartam őt. Az ő illatát. Nem pedig a nyomorom, fogva tartóm illatát. Ha Nezzóra gondoltam, a hideg futkosott a hátamon. Az, amit tett a családommal, barátaimmal, aztán velem.. soha nem fogom elfelejteni. Még mindig élesen visszaemlékszem a szüleim halálára, és a gyilkosuk elégedett mosolyára. A 300 évre, amit fogolyként töltöttem, a párbajra, amiben felül kerekedtem.
- Nagyon csendben vagy. - mondta Louis, ahogy letett a kanapéra. Mellém ült.
- Sok dolog jár a fejemben. Ma este választ kell adnom Davidnek. Nezzo éjfélkor merényletet tervez ellenem. Addig van 13 óránk. - suttogtam, a távolba meredt a tekintetem.
- Cassie biztonságban lesz. Tomas magával vitte. Jobbnak látta, ha ő is mellette van. Hiányzott volna neki. - mosolygott rám Louis.
- És ezt eddig miért nem mondtad?!
- Mert én is nem rég tudtam meg, kedves.
- És Nezzóval mi a terved?
- Te. Neked kell legyőznöd. Biztos vagyok benne, hogy van egy segítője. Nekem vele kell foglalkoznom. Mircea és Rafe pedig őrködnek majd.
- Akkor látom, hogy nem csak én jutottam erre a következtetésre. - mosolyodtam el. Ravasz.
- Sok dolgot nem tudsz, drágám. - nézett rám kaján vigyorral.
- Mint például? - fordultam felé. Kíváncsi tekintettel néztem rá.
- Nem csak az erőd növekedett. Hanem..- siklott a tekintete a mellemre. Felnevetett.
- Csibész! - csaptam a hátára, nekem is nevetnem kellett. - Ezért még kapsz.
- Mit? - kérdezte sokat sejtetően.
- Nem mondtam, hogy szexuális jellegű lesz a büntetés. - még szélesebb lett a vigyor az arcán.
- Hanem milyen? - vadalma.
- Eljön majd az ideje, hogy megtudd. - suttogtam a fülébe.
- Hm, ez tetszik. - elkomolyodott.- Mondd csak, jobban vagy már?
- Igen. De az átváltozás borzalmas volt. Szinte szétszakított. Louis.. - hajtottam le a fejem- azt hittem, hogy nem élem túl.
- Ez butaság. - emelte fel a fejem, hogy a szemébe nézhessek. - Nagyon megijedtem, de tudtam, hogy erős vagy. - szemeiből őszinteség sugárzott. - Nálad erősebb vámpír nincs. Ami azt illeti, szebb se. - mosolyodott el.
- Köszönöm. - mosolyodtam el halványan, hozzá bújtam.
- Én mindig itt leszek neked, kedves. - suttogta a fülembe, közben szorosan magához szorított.
Nem tudom megmondani, hogy mennyi ideig ültünk így, de elég sokáig. Jó érzés volt, hogy túlestem az átváltozáson. Erősebbnek éreztem magam. Tudtam, hogy Louis szeret és mellettem áll. Mircea és Rafe is. Nekem ennél több nem kellett.
- Éhes vagyok. - mondtam, ahogy felnéztem Louisra. Kordult egyet a gyomrom.
- Éhes vagy. - mosolyodott el. Odaadta a tasakokat. Azonnal beleharaptam az egyikbe. A vér mámorító íze azonnal megtette hatását, nem sokkal később kiürítettem az első zacskóval. A második volt a desszert. Jóllakottan dőltem hátra, mint a kisgyerekek az uzsonna után. Louis a három tasak vért gyorsan eltüntette. Neki is szüksége volt az erejére.
- Tudom, hogy mit akartam. - keltem fel hirtelen. El kell vinnem a konzulnak a fordítást.
- Veled megyek. - vágta rá.
Bólintottam.
Visszasiettem a lakosztályomba, óvatosan nyitottam ki az ajtót. Derek volt bent. Az egyik fotelomban ült, kíváncsi tekintettel meredt rám. Hirtelen elmosolyodott. Megfagyott a vér az ereimben. Mit keres ez itt?!
Derek Nezzo legjobb barátja, valamint ő akart engem annak idején megvenni tőle. Mivel Nezzo nem adta be a derekát, így Derek próbálkozott nálam. Mondhatom, hogy még rosszabb volt, mint az akkori gazdám. Állandóan zaklatott. Azt akarta, hogy álljak át hozzá. De nem akartam egy perverz alak karmai közé kerülni.
Derek egy magas, barna hajú, szemű vámpír volt. Erős, izmos. Egész jóképű. A Jégember jobb keze. De mit keres ő itt? Nezzo nem merte elém tolni a pofáját?
- Mit keresel te itt? - kérdeztem azonnal. Az ajtó közelében maradtam.
- Téged. - vigyorodott el. - Gyönyörű vagy még mindig.- mért végig- Ha nem tévedek, akkor nem rég változtál át. - csillant egyet a szeme.
- Semmi közöd hozzá. Takarodj innen. - sziszegtem.
- És ha nem?- kelt fel hirtelen. Hozzám lépdelt. Előttem állt meg, testünk majdnem összeért. Összeszűkült szemmel várta a választ. Nem léptem hátra. Dacosan felszegtem az állam.
- Nem éled túl. - válaszoltam nyersen. Elvigyorodott.
- Nem változtál semmit. Ugyanolyan harcos és makacs maradtál, mint voltál. Jó látni. - közelebb hajolt hozzám. A lehelete csiklandozta a fülemet. - Nem Nezzóé leszel. Az enyém. - suttogta, egyik kezét a csípőmre csúsztatta. Azonnal lesöpörtem magamról.
- Soha. - morogtam vissza.
- Éjfélkor ne felejts el megjelenni. Nezzo mondta, hogy emlékeztesselek.
- Akkor azt is megmondhatod neki, hogy forduljon fel. Lehetőleg minél hamarabb. - válaszoltam fölényesen.
Felnevetett.
- Még találkozunk. - ezzel végigsimított az ajkaimon. És huss. Eltűnt.
Dühömben azonnal szétszedtem volna valamit. Ehelyett inkább a mappámhoz léptem és kiszedtem a fordítást. És már mentem is ki a szobából. Ebből nem eszel, Derek.- morogtam magamban, ahogy sétáltam Louis felé.
- Megtaláltad? - kérdezte Louis vidáman. A bosszús tekintetem közelről sem fedte a valóságot. Nagyon ideges voltam. - Mi az? - nézett rám kérdőn az arckifejezésem láttán.
- Derek. - sziszegtem. Franciám kérdőn nézett rám. - Nezzo jobb keze. Ott volt a szobámban. Üzenetet hozott. Attól tartok, hogy több segítője is jelen lesz éjfélkor. - mondtam mereven.
- Bántott? - kérdezte Louis.
- Nem. - kirázott a hideg, ahogy visszagondoltam az érintésére.
- Hogy érted azt, hogy többen?
- Úgy, hogy Derek is ott lesz. Ő olyan erős, mint Nezzo. Ők ketten az enyémek. De ott lesz a tégla is. Nezzo most mindent bevet.
- Nekem ez nem tetszik. - látszott, hogy idegesíti a dolog.
- Nekem se. Gyere, vigyük el a konzulnak ezt a lapot. Szüksége lesz rá. - mondtam és kézen fogtam Louist. Kéz a kézben sétáltunk. Miután leadtam a fordítást, a konzul gratulált a sikeres átváltozásért, egy ötletem támadt.
- Mi a terved? - kérdezte Louis. Gyanúsan méregetett.
- Kiderítjük, hogy ki a tégla.
#24. fejezet - Sikolyok
Kiléptem az ajtón, ott hagytam Louist. A szobámba érve kiszellőztettem, kidobtam a virágot, levelet elégettem. Kitöröltem mindent, ami Rá emlékeztetett. A kézirat fordításába fogtam, amit várt a konzul. A szerb szöveg 2 oldalas volt, de gyorsan végeztem vele. Egész szépen adtam vissza.
Beletettem a mappámba. Gyorsan lezuhanyoztam, felkaptam valami edző ruhát. Louist vártam. De helyette valaki más lépett be az ajtón.
Beletettem a mappámba. Gyorsan lezuhanyoztam, felkaptam valami edző ruhát. Louist vártam. De helyette valaki más lépett be az ajtón.
- Szép napot, szép hölgy. - szólalt meg az idegen.
- Mondd csak, Franco. - tértem a lényegre.
- Nem lenne kedve velem eljönni vacsorázni.. talán..
- Franco, ha nem vetted volna észre eddig, akkor Louis a párom. Szóval ez egy nem. - mosolyogtam rá kedvesen.
- Hogy? Louis mester..? Ó..- képedt el teljesen az újonc.
- Van valami gond? - sétált be az előbb említett a szobába, magához húzott. Na de Louis.. beindult a terület jelölés..?
Franco rögtön kiegyenesedett, állában az izmok megfeszültek. Kissé idegesen szugerálta Louist.
- Semmi gond. Találkozunk a tréningen. - szólalt meg Franco és már ment is.
Louis rosszallóan fordult felém, de a tekintete elárulta. Egyáltalán nem volt mérges. Legalábbis rám nem.
- Csak egy kis időre hagylak magadra, és rögtön gyülekeznek a férfiak?
- Úgy látszik. - feleltem mosolyogva. Közelebb húzódtam hozzá.
- El foglak valahova zárni, hogy mások ne férjenek hozzád..- suttogta a fülembe, de hallottam, ahogy vissza kell tartania a nevetést.
- Álmodozz még. - mondtam, és elhúzódtam.
Ez éppen elég volt ahhoz, hogy Louis rögtön megcsókoljon. Úristen, az a csók.. Mikor szétváltunk, Louis szemei csillogtak. Puszit nyomtam a szájára.
- Gyere, mert lekéssük az edzést.
- Jó, menjünk. Igazad van. - éppen vett volna fel, de elhúzódtam.
- Nana, a végén nem tudom használni a lábaim.
- Nana, ne menj sehova. Nem úszod meg, kedves.
Ekkor vámpírsebességre kapcsolva kirohantam a szobából, és az edző terem felé futottam. Nyitottam volna már az ajtót, mikor valaki megragadott és a falhoz nyomott. Fel sem eszméltem, hogy ki volt a támadóm, amikor az ajkamat megharapta. David volt az. Rátapasztotta a száját az enyémre, és leszorított. Na ebből nekem nem kell.. jó erősen mellbe taszítottam az erőmmel, a falnak vágódott. A száján az én vérem díszelgett.
- Még.. - csak ennyit mondott.
- Ha még egyszer hozzám mersz érni, nem éled túl. Ezt jól vésd az eszedbe. - a szemeim összeszűkültek a hirtelen támadt düh miatt. Hú, de megkínoznám most.. szerencsére a harapás már be is gyógyult.
- Édes vagy. Nem tudok betelni veled.. - mondta úgy, mint aki be volt lőve.
- Hé, mi történt? - szaladt hozzám Louis, a keblére ölelt. Látta, hogy ki voltam akadva.
- Megharapott. De nézz rá, mint aki bedrogozott...- mutattam a még mindig kábult Davidre.
Louis dühösen mordult fel.
- Gyere, menjünk inkább. - mondtam neki és húztam. De ő le se tudta venni a szemét Davidről. Nagyon pipa volt rá.
Amint beléptünk a terembe, már mindenki javában küzdött. Franco pont az én újoncom verte el. Hát igen, a kislány tényleg kislány volt. Mivel mindenki párban volt, így Louis én és küzdöttünk együtt. Ez a küzdés leginkább ilyen mozdulat-élesítő volt, nem ment vérre a párbaj. Ezek után minden normálisan telt. Louis tanítgatta Francót, én szállingóztam egyik emberről a másikra, Mircea és Rafe pedig vidáman elvívódtak. Jó volt a hangulat. Elégedetten dőltem le a székbe, mikor egy hűvös fuvallat száguldott végig rajtam. Elkezdtem remegni, verítékeztem. Leestem a székről. Minden elhomályosodott.
* az író szemszöge*
Andrea elkezdett remegni, a verejték csöpögött az arcáról. Leesett a székéről, valami kínozta. Eljött az idő. Az erő átadatásra kerül.
A vívódó testhez Louis, Mircea és Rafe rögtön odasietett, kétségbeesetten próbálták visszahozni a valóságba Andreát. Louis arcán az aggodalom miatt ráncok gyűrődtek, egy tapodtat se mozdult kedvese mellől. Nem tudta, hogy mit tegyen. Mircea éppen a pulzusát vizsgálta, Rafe pedig azon ügyködött, hogy minél előbb véget vessen a hirtelen támadt riadalomnak. Mircea a vizsgálat után maga elé meredt. Mindenki feszülten figyelte a test hánykolódását, a lány fájdalmas sikolyait. A tűz belülről szinte felemésztette, ahogy az esszenciális erő végigcikázott rajta. Szemei fennakadtak.
- Se-segítse-tek..- nyöszörögte.
- Drágám, mi történt? - hajolt rá Louis, nagyon félt.
- Nem tehetsz ez ellen semmit. - mondta Mircea teljes nyugodtsággal, ahogy felnézett. Merev tekintettel nézte a "lánya" csatáját a kínokkal. - Most száll át bele az esszenciális. Meg kell várnunk, míg a rohama elmúlik. Az összes energia most összpontosul, azért viseli meg ennyire az átváltozás. Mást nem tehetünk, csupán azt, hogy kiürítjük a termet. Itt hamarosan nagy erőmezők fognak tombolni. - újabb sikoly.
- Pont most kellett megkapnia.. - motyogta Louis, ahogy kezében tartotta kedvese testét.- ennyit szenvedni..
A lány testéből egy karmazsinvörös ív tört fel, a bent levőket szorongatva annak sűrűségével, erejével.
- Elkezdődött.
- Mindenki kifelé! - kiabálta Rafe, ahogy tessékelte ki a többi vámpírt az ajtón.
Ezek után a hófehér, tengerkék, majd a smaragdzöld hullám is megrázta a termet. A három férfi fulladozott, de kitartóan várták, amíg a roham elmúlik. Kis szünet után a lány egész testében megfeszült, felkiáltott és a terem parkettáját kaparta körmeivel, hogy levezesse a fájdalmát. Louis megfogta egyik kezét, lágy csókot lehelt a kézfejére. Szemei könnyesek voltak.
- Nyugodj meg, drágám. Mindjárt vége...- suttogta Mircea. Már ő is alig bírta idegekkel.
- Mi történik, ha átváltozott? - kérdezte Rafe zavartan.
- Hatalmas erő lesz az övé. És ahogy elnéztem, irányítani is tudja majd. Azt hiszem, ő lesz az eddigi legerősebb a mesterek közül. - felelte Mircea. - Meg kell védenünk.
Ekkor bekövetkezett a tetőpont. Mind a három férfi a falnak csapódott, Andrea teste felemelkedett a földről. Jéghideg fuvallat hatolt át a szoba fülledt melegén. Szemei fényesen felizzottak. Teste átalakult.
Az izmai eddiginél sokkal erősebbek, ellenállóbbá váltak. Haja hosszabb lett. A fizikai változás kívülről nem sok nyomot hagyott, ám belülről a csontok, izmok, szalagok megnyúltak, megerősödtek. A testét eddig uraló erő közelébe se ért a mostaninak.
Miután az erők lecsillapodtak, a fuvallat eltűnt, Andrea erőtlenül feküdt a földön. Lassan pislogni kezdett. Mikor kinyitotta szemeit, még az eddiginél is élesebben látott. Egyik pillanatban a plafon pirosan, kéken, a másikban pedig zölden fogadta. Ereiben furcsa bizsergést érzett, kicsattanó erőben volt. Komótosan felkelt a kemény parkettáról. Körbenézett.
---
- Mi történt velem? - kérdeztem halkan mindhármuktól. Az ismeretlen erő majd szétfeszített, hajam kissé az arcomba lógott.
- Átváltoztál. Megkaptad az esszenciálist is. Vergődtél. - mondta Mircea.
- Vergődtem.. - gondolkoztam el hangosan. - Hihetetlenül fájt. - emeltem fel a tekintetem, Louis aggódó szemeivel találtam szembe magam.
- Tudjuk, itt voltunk veled egész végig. - mosolygott rám Rafe.
- Nagyon megijedtünk. - mondta Louis. Odasétáltam hozzá. Megöleltem. Ő szorosan magához vont, már kicsit fájt. Azt hittem, hogy összeroppant.
- Nincs semmi bajom. Már jobban vagyok. - próbáltam őt nyugtatni.
- Mit érzel? - kérdezte Mircea.
- Bizsereg az erő az ereimben, szétfeszít. Néha színesben látok. Élesebb a látásom. - mondtam miközben felvettem a szemeimre a négy alaperő színeit.- Úgy érzem, hogy bármire képes vagyok.
- Például? - fordultam meg, miközben Rafe felém hajította az egyik kardot. Elkaptam.
- Például ezt. - ezzel karddal a kezemben az eddigieknél is nagyobb sebességgel száguldtam oda Rafehez, és fellöktem. Gondolkodási időt se hagytam neki.
- Gyorsabb vagy. Erősebb. Még az eddiginél is.. nem mintha, ha az nem lett volna nagy. - mondta Rafe, ahogy felkönyökölt.
Ránéztem Louisra, aki már szemmel láthatóan megnyugodott. Büszkeség áradt a tekintetéből. Ajkán a halvány mosoly arra engedett következtetni, hogy jól szórakozott.
Visszasuhantam hozzá, és megcsókoltam.
- Szeretlek. - mosolyogtam rá.
- Én is téged, kedves. - simogatta meg az arcom, ő is elmosolyodott. Melegség, szeretet áradt a tekintetéből.
- Khm, gyerekek. Jó lenne, ha máskor rendeznétek ezeket az ügyeket. Most le kell nyomni kicsit az erejét, megnézni, hogy mire képes. - morogta Mircea.
- Már megbocsájts, Mircea. - kezdtem kedvesen.- Most estem át életem eddigi legfájdalmasabb, legkínzóbb átváltozásán. Amire most a legkevésbé szükségem van, az a hergelés. Illetve a dirigálás. - vetettem rá a " ha érted, mire gondolok " pillantásomat, hogy leessen neki a tantusz.
- Látom, nem változtál. - röhögött fel a székely. - Féltelek. Tudod jól.
- Tudom. - léptem oda hozzá, megpusziltam. Elmosolyodott, magához szorított. Lám-lám, Mircea is könnyen megpuhítható egy kis puszival. - Éhes vagyok. - szólaltam meg hirtelen. Louis elmosolyodott.
- Gyere, együnk valamit. - szólt, és kibontakoztam Mircea öleléséből. Kicsit megszédültem. Rögtön utánam kaptak.
- Nyugi, fiúk! Semmi bajom. Esküszöm. - mondtam, és próbáltam leszedni a karomról a kezüket.
Louis meg se várta a reakciómat, rögtön felkapott a karjai közé. Morcosan fújtattam egyet, amit ő egy kuncogással jutalmazott. Pimasz.
* eközben Dabrione szobájában*
David fejvesztve rohan a folyosón, a hír hallatán azonnal Nezzóhoz siet. Amint belép a szoba ajtaján, Nezzo lazán kiterülve fekszik az ágyon, mellette egy ismeretlen nő. David elszégyelli magát. Lehajtott fejjel kémleli a padlót, torkában ragad a hangja.
- Uram, bocsánat a zavarásért, de...
- Mi történt? - kérdezte az idegen, miközben a lázasan vetkőző nőt nézte.
- Andrea átváltozott. Erő-mester lett. - suttogta David, arca kipirult a véletlenül meglátott női mellek láttán.
- Micsoda? - kelt fel Nezzo. Hangjában ijedtség hallatszódott. Legbelül az erős, legyőzhetetlen Jégember megrázkódott. Remegő térdekkel ereszkedett vissza az ágy szélére, arcára veszélyes kifejezés ült ki. Lábával gyorsan dobolt, megrázták a történtek. Mintha egy pillanatra valami lesöpörte volna róla a félelem árnyát, arca kitisztult, ördögi mosolyt vett fel. Pontosan tudta, hogy mit kell tennie.
- Éjfélig még sok idő van, fiam. Nem sokáig élvezi a szabadságát az én drágám. Nyugodj meg.
Ezzel a mondattal hagyta rágódni szolgáját, s fejében már össze is állt a terv. A terv, ami sorsfordító kimenetelű volt.
Élet és halál. Kín és gyönyör. Szabadság és fogság.
Andrea és Nezzo.
A vívódó testhez Louis, Mircea és Rafe rögtön odasietett, kétségbeesetten próbálták visszahozni a valóságba Andreát. Louis arcán az aggodalom miatt ráncok gyűrődtek, egy tapodtat se mozdult kedvese mellől. Nem tudta, hogy mit tegyen. Mircea éppen a pulzusát vizsgálta, Rafe pedig azon ügyködött, hogy minél előbb véget vessen a hirtelen támadt riadalomnak. Mircea a vizsgálat után maga elé meredt. Mindenki feszülten figyelte a test hánykolódását, a lány fájdalmas sikolyait. A tűz belülről szinte felemésztette, ahogy az esszenciális erő végigcikázott rajta. Szemei fennakadtak.
- Se-segítse-tek..- nyöszörögte.
- Drágám, mi történt? - hajolt rá Louis, nagyon félt.
- Nem tehetsz ez ellen semmit. - mondta Mircea teljes nyugodtsággal, ahogy felnézett. Merev tekintettel nézte a "lánya" csatáját a kínokkal. - Most száll át bele az esszenciális. Meg kell várnunk, míg a rohama elmúlik. Az összes energia most összpontosul, azért viseli meg ennyire az átváltozás. Mást nem tehetünk, csupán azt, hogy kiürítjük a termet. Itt hamarosan nagy erőmezők fognak tombolni. - újabb sikoly.
- Pont most kellett megkapnia.. - motyogta Louis, ahogy kezében tartotta kedvese testét.- ennyit szenvedni..
A lány testéből egy karmazsinvörös ív tört fel, a bent levőket szorongatva annak sűrűségével, erejével.
- Elkezdődött.
- Mindenki kifelé! - kiabálta Rafe, ahogy tessékelte ki a többi vámpírt az ajtón.
Ezek után a hófehér, tengerkék, majd a smaragdzöld hullám is megrázta a termet. A három férfi fulladozott, de kitartóan várták, amíg a roham elmúlik. Kis szünet után a lány egész testében megfeszült, felkiáltott és a terem parkettáját kaparta körmeivel, hogy levezesse a fájdalmát. Louis megfogta egyik kezét, lágy csókot lehelt a kézfejére. Szemei könnyesek voltak.
- Nyugodj meg, drágám. Mindjárt vége...- suttogta Mircea. Már ő is alig bírta idegekkel.
- Mi történik, ha átváltozott? - kérdezte Rafe zavartan.
- Hatalmas erő lesz az övé. És ahogy elnéztem, irányítani is tudja majd. Azt hiszem, ő lesz az eddigi legerősebb a mesterek közül. - felelte Mircea. - Meg kell védenünk.
Ekkor bekövetkezett a tetőpont. Mind a három férfi a falnak csapódott, Andrea teste felemelkedett a földről. Jéghideg fuvallat hatolt át a szoba fülledt melegén. Szemei fényesen felizzottak. Teste átalakult.
Az izmai eddiginél sokkal erősebbek, ellenállóbbá váltak. Haja hosszabb lett. A fizikai változás kívülről nem sok nyomot hagyott, ám belülről a csontok, izmok, szalagok megnyúltak, megerősödtek. A testét eddig uraló erő közelébe se ért a mostaninak.
Miután az erők lecsillapodtak, a fuvallat eltűnt, Andrea erőtlenül feküdt a földön. Lassan pislogni kezdett. Mikor kinyitotta szemeit, még az eddiginél is élesebben látott. Egyik pillanatban a plafon pirosan, kéken, a másikban pedig zölden fogadta. Ereiben furcsa bizsergést érzett, kicsattanó erőben volt. Komótosan felkelt a kemény parkettáról. Körbenézett.
---
- Mi történt velem? - kérdeztem halkan mindhármuktól. Az ismeretlen erő majd szétfeszített, hajam kissé az arcomba lógott.
- Átváltoztál. Megkaptad az esszenciálist is. Vergődtél. - mondta Mircea.
- Vergődtem.. - gondolkoztam el hangosan. - Hihetetlenül fájt. - emeltem fel a tekintetem, Louis aggódó szemeivel találtam szembe magam.
- Tudjuk, itt voltunk veled egész végig. - mosolygott rám Rafe.
- Nagyon megijedtünk. - mondta Louis. Odasétáltam hozzá. Megöleltem. Ő szorosan magához vont, már kicsit fájt. Azt hittem, hogy összeroppant.
- Nincs semmi bajom. Már jobban vagyok. - próbáltam őt nyugtatni.
- Mit érzel? - kérdezte Mircea.
- Bizsereg az erő az ereimben, szétfeszít. Néha színesben látok. Élesebb a látásom. - mondtam miközben felvettem a szemeimre a négy alaperő színeit.- Úgy érzem, hogy bármire képes vagyok.
- Például? - fordultam meg, miközben Rafe felém hajította az egyik kardot. Elkaptam.
- Például ezt. - ezzel karddal a kezemben az eddigieknél is nagyobb sebességgel száguldtam oda Rafehez, és fellöktem. Gondolkodási időt se hagytam neki.
- Gyorsabb vagy. Erősebb. Még az eddiginél is.. nem mintha, ha az nem lett volna nagy. - mondta Rafe, ahogy felkönyökölt.
Ránéztem Louisra, aki már szemmel láthatóan megnyugodott. Büszkeség áradt a tekintetéből. Ajkán a halvány mosoly arra engedett következtetni, hogy jól szórakozott.
Visszasuhantam hozzá, és megcsókoltam.
- Szeretlek. - mosolyogtam rá.
- Én is téged, kedves. - simogatta meg az arcom, ő is elmosolyodott. Melegség, szeretet áradt a tekintetéből.
- Khm, gyerekek. Jó lenne, ha máskor rendeznétek ezeket az ügyeket. Most le kell nyomni kicsit az erejét, megnézni, hogy mire képes. - morogta Mircea.
- Már megbocsájts, Mircea. - kezdtem kedvesen.- Most estem át életem eddigi legfájdalmasabb, legkínzóbb átváltozásán. Amire most a legkevésbé szükségem van, az a hergelés. Illetve a dirigálás. - vetettem rá a " ha érted, mire gondolok " pillantásomat, hogy leessen neki a tantusz.
- Látom, nem változtál. - röhögött fel a székely. - Féltelek. Tudod jól.
- Tudom. - léptem oda hozzá, megpusziltam. Elmosolyodott, magához szorított. Lám-lám, Mircea is könnyen megpuhítható egy kis puszival. - Éhes vagyok. - szólaltam meg hirtelen. Louis elmosolyodott.
- Gyere, együnk valamit. - szólt, és kibontakoztam Mircea öleléséből. Kicsit megszédültem. Rögtön utánam kaptak.
- Nyugi, fiúk! Semmi bajom. Esküszöm. - mondtam, és próbáltam leszedni a karomról a kezüket.
Louis meg se várta a reakciómat, rögtön felkapott a karjai közé. Morcosan fújtattam egyet, amit ő egy kuncogással jutalmazott. Pimasz.
* eközben Dabrione szobájában*
David fejvesztve rohan a folyosón, a hír hallatán azonnal Nezzóhoz siet. Amint belép a szoba ajtaján, Nezzo lazán kiterülve fekszik az ágyon, mellette egy ismeretlen nő. David elszégyelli magát. Lehajtott fejjel kémleli a padlót, torkában ragad a hangja.
- Uram, bocsánat a zavarásért, de...
- Mi történt? - kérdezte az idegen, miközben a lázasan vetkőző nőt nézte.
- Andrea átváltozott. Erő-mester lett. - suttogta David, arca kipirult a véletlenül meglátott női mellek láttán.
- Micsoda? - kelt fel Nezzo. Hangjában ijedtség hallatszódott. Legbelül az erős, legyőzhetetlen Jégember megrázkódott. Remegő térdekkel ereszkedett vissza az ágy szélére, arcára veszélyes kifejezés ült ki. Lábával gyorsan dobolt, megrázták a történtek. Mintha egy pillanatra valami lesöpörte volna róla a félelem árnyát, arca kitisztult, ördögi mosolyt vett fel. Pontosan tudta, hogy mit kell tennie.
- Éjfélig még sok idő van, fiam. Nem sokáig élvezi a szabadságát az én drágám. Nyugodj meg.
Ezzel a mondattal hagyta rágódni szolgáját, s fejében már össze is állt a terv. A terv, ami sorsfordító kimenetelű volt.
Élet és halál. Kín és gyönyör. Szabadság és fogság.
Andrea és Nezzo.
2013. augusztus 17., szombat
#23. fejezet - Ó, basszus, bocs.
Na, jó. Ez nekem nem tetszik. Nagyon nem tetszik.
A levél kiesett a kezemből, ahogy a kézirat végére értem. Ledermedtem. Elkezdtem szédülni, a lábaim rogyadoztak. Ólomsúlynak éreztem magam, mely a mélybe kívánkozik. Szemeim lassan lecsukódtak, testem elernyedt. Elájultam.
Lassan kinyitottam a szemeim, éreztem, hogy valakinek a karjaiban vagyok. Fel akartam rögtön kelni, de visszanyomtak.
- Csak lassan. Nyugi. Jól vagy, kedves? - kérdezte Louis, miközben egy tincset kisöpört az arcomból.
- Persze. Csak kicsit megszédültem. - motyogtam, miközben felálltam.
- Elájultál. - nézett rám mogorván.- A levél miatt. Elolvashatom? - a lehető legeltökéltebb tekintettel nézett rám.
- Itt van. - emeltem fel a papír darabot, átadtam neki.
Figyeltem Louist. Ahogy olvasta, a lap egyre jobban gyűrődött. A végén leginkább egy papírgombóchoz hasonlított, mintsem egy levélhez. Amint rám emelte tekintetét, kétségbeesettség áradt szemeiből.
- Louis, sajnálom. Nem is csodálnám, ha ezek után..- folytattam volna, de befogta a számat.
- Nem szakítok veled. Szeretlek. És ez ellen még maga a Jégember se tehet semmit. - őszinteség áradt gyönyörű szemeiből, teljesen elképedtem.
Megcsókolt. Ez a csók gyengéd, vigasztaló céllal indult, azonban átfordult követelőzővé, erőssé. Szememből kibuggyant egy könnycsepp.
Én szakítottam meg a heves csókot.
- Köszönöm. Szeretlek, Louis. - s ekkor már a többi könnyem is szabadjára indult. Hihetetlen érzés, ha tudod, hogy szívből szeretnek. Igen, elérzékenyültem. Én magam, aki minden kapcsolat ellenzője volt.
Szorosan magához húzott, az inge puha selyme mindig is a kedvenc helyem volt. Belefúrtam az arcomat. Így álldogáltunk tovább még jó ideig.
- Kedvesem, én mindig itt vagyok neked. - suttogta a fülembe. - Gyere, menjünk innen. - ezzel felemelt, és kivitt a szobából. A másik pillanatban Louis szobájában találtam magunkat.
Letett. Felé fordultam.
- Louis, lehet egy kérdésem?
- Persze, kedves. - kíváncsiság sugárzott tekintetéből.
- Miért hordasz mindig? Miért nem mehetek melletted?
- Mert így tudom, hogy biztonságban vagy. - Ó, te gyönyörűség.
Elmosolyodtam. Ő is. Lágyan végigsimított az arcomon, amitől mosolyom vigyorba fordult át.
- Jó látni, hogy újra mosolyogsz. - motyogta. Szemei vidáman csillogtak.
- Mondd csak, el tudnál nekem hozni egy tokot a szobámból? Fekete.
- Persze, mindjárt jövök.
Amint Louis kilépett az ajtón, azon kezdtem el agyalni, hogy mit játsszak neki. Hegedűn. Úgy döntöttem, hogy Lindsey Stirling Elements című számát játszom el neki.
http://www.youtube.com/watch?v=sf6LD2B_kDQ
2 perccel később megérkezett.
Letette a tokot az asztalra, kibontottam, kiemeltem a hegedűmet. 150 éve játszottam ezen a hangszeren.
Tudtam, hogy Louis imádja a hegedűszót. Ő helyet foglalt egy székben, én pedig beálltam helyes pozícióba és elkezdtem játszani. A dallamok követték egymást, én pedig átadtam magam a pillanatnak. A dal végére érve meghajoltam, Louis pedig csillogó szemekkel tapsolt. Hihetetlenül büszke voltam magamra, hogy ekkora örömöt szereztem neki.
- Nem is tudtam, hogy hegedülsz. Csodásan játszol. - mondta, miközben visszatettem a hangszert a tokjába. A vonót is gondosan betakargattam. Ő pedig szorosan átölelt hátulról.
- Hát, sok dolgot nem tudsz még rólam. - mondtam kissé kacéran. - Engem nehéz kiismerni.
- Ó, dehogynem. Előttem nem titkolhatsz semmit. Ismerlek téged. - morogta a fülembe érzékien.
- Ne hidd, hogy én nem ismerlek téged, drágám. - visszavágtam.
- Tudom.
Ennyi elég is volt Louisnak ahhoz, hogy vigyorogjak. Amikor megfordultam az ölelésében, rögtön szájon csókolt, felkapott. A lábaim a dereka köré fontam, kezeimet pedig a nyaka köré. Beletúrtam a dús fürtökbe, meg nem szakítva az érzéki megnyilvánulást. A kezemmel lassan simítottam végig a gerincén, amitől felsóhajtott. Észbe se kaptam, mikor már az ágyon feküdtem, Louis pedig fölöttem van. Teljesen bepörögve. A lábamat simogatta, ami miatt elvesztettem a fejem. Ez az éjszaka, jobban mondva hajnal izgalmas lesz.
Reggel Louis szoros ölelésében ébredtem, aki még vígan aludt. Na, keljünk fel. Éppen kiszabadítottam magam az öleléséből, kezdtem volna felkelni az ágyból, mikor erős rántás visszahúzott az ágyra. Rémült sikoly hagyta el a számat. Mi volt ez?
- Hova készülsz? - kérdezte Louis, amint ismét az ölelésében találtam magam.
- Fel akartam kelni. Tudod, felöltözni.
- Hm, nem mész sehova. - mormolta, az ölelése gyengéd simogatásba fordult át. Megfordultam, és ránéztem.
- Ez meg mit jelentsen? - kérdeztem összeszűkült szemmel.
- Azt, hogy itt maradsz velem. Itt nyomjuk az ágyat. - mormolta az ajkaimra, majd megcsókolt.
- Hm, nem rossz program.. - láttam, ahogy elvigyorodik.
- Jó válasz.
De úgy látszott, hogy valaki így se bírta ki, hogy ne zavarjon meg minket. Mircea lépett be az ajtón, mikor meglátott minket, elkerekedett a szeme.
- Ó, basszus, bocs. - sütötte le a szemeit.
- Semmi gond. - mondta Louis. Kuncogtam. - Miben segíthetek?
- Hát, először őt öltöztesd fel. Ne le. - felkacagtam. - Utána pedig gyertek edzetni. Drágám, várja a konzul a fordítást. Ennyi lenne. - darálta le, és ki is sasszézott a szobából.
Kis pókként kúszott fel a kezem Louis izmos hasán, aki parázsló szemmel nézett le rám. Ekkor törtem meg a varázst.
- Ideje felkelni. Egy-kettő. - feltápászkodtam, és felvettem a tegnapi ruhám. Louis morcosan könyökölt fel az ágyban. Szívdöglesztő volt a kócos hajával, meg aranyos, kisfiús durcijával. - 1 óra múlva találkozunk. Akkorra kész lesz a kézirat. Megyünk edzésre.
- Jó. Szervusz, kedves. - mosolyodott el.
Kiléptem az ajtón, ott hagytam Louist. A szobámba érve kiszellőztettem, kidobtam a virágot, levelet elégettem. Kitöröltem mindent, ami Rá emlékeztetett. A kézirat fordításába fogtam, amit várt a konzul. A szerb szöveg 2 oldalas volt, de gyorsan végeztem vele. Egész szépen adtam vissza.
Beletettem a mappámba. Gyorsan lezuhanyoztam, felkaptam valami edző ruhát. Hasznosan próbáltam elütni az időt, amíg Louist vártam. A fotelemben ülve firkálgattam, mikor kopogtattak. Biztos Louis. Feltápászkodtam a székből és kinyitottam az ajtót. De Louis helyett valaki más lépett be az ajtón.
A levél kiesett a kezemből, ahogy a kézirat végére értem. Ledermedtem. Elkezdtem szédülni, a lábaim rogyadoztak. Ólomsúlynak éreztem magam, mely a mélybe kívánkozik. Szemeim lassan lecsukódtak, testem elernyedt. Elájultam.
Lassan kinyitottam a szemeim, éreztem, hogy valakinek a karjaiban vagyok. Fel akartam rögtön kelni, de visszanyomtak.
- Csak lassan. Nyugi. Jól vagy, kedves? - kérdezte Louis, miközben egy tincset kisöpört az arcomból.
- Persze. Csak kicsit megszédültem. - motyogtam, miközben felálltam.
- Elájultál. - nézett rám mogorván.- A levél miatt. Elolvashatom? - a lehető legeltökéltebb tekintettel nézett rám.
- Itt van. - emeltem fel a papír darabot, átadtam neki.
Figyeltem Louist. Ahogy olvasta, a lap egyre jobban gyűrődött. A végén leginkább egy papírgombóchoz hasonlított, mintsem egy levélhez. Amint rám emelte tekintetét, kétségbeesettség áradt szemeiből.
- Louis, sajnálom. Nem is csodálnám, ha ezek után..- folytattam volna, de befogta a számat.
- Nem szakítok veled. Szeretlek. És ez ellen még maga a Jégember se tehet semmit. - őszinteség áradt gyönyörű szemeiből, teljesen elképedtem.
Megcsókolt. Ez a csók gyengéd, vigasztaló céllal indult, azonban átfordult követelőzővé, erőssé. Szememből kibuggyant egy könnycsepp.
Én szakítottam meg a heves csókot.
- Köszönöm. Szeretlek, Louis. - s ekkor már a többi könnyem is szabadjára indult. Hihetetlen érzés, ha tudod, hogy szívből szeretnek. Igen, elérzékenyültem. Én magam, aki minden kapcsolat ellenzője volt.
Szorosan magához húzott, az inge puha selyme mindig is a kedvenc helyem volt. Belefúrtam az arcomat. Így álldogáltunk tovább még jó ideig.
- Kedvesem, én mindig itt vagyok neked. - suttogta a fülembe. - Gyere, menjünk innen. - ezzel felemelt, és kivitt a szobából. A másik pillanatban Louis szobájában találtam magunkat.
Letett. Felé fordultam.
- Louis, lehet egy kérdésem?
- Persze, kedves. - kíváncsiság sugárzott tekintetéből.
- Miért hordasz mindig? Miért nem mehetek melletted?
- Mert így tudom, hogy biztonságban vagy. - Ó, te gyönyörűség.
Elmosolyodtam. Ő is. Lágyan végigsimított az arcomon, amitől mosolyom vigyorba fordult át.
- Jó látni, hogy újra mosolyogsz. - motyogta. Szemei vidáman csillogtak.
- Mondd csak, el tudnál nekem hozni egy tokot a szobámból? Fekete.
- Persze, mindjárt jövök.
Amint Louis kilépett az ajtón, azon kezdtem el agyalni, hogy mit játsszak neki. Hegedűn. Úgy döntöttem, hogy Lindsey Stirling Elements című számát játszom el neki.
http://www.youtube.com/watch?v=sf6LD2B_kDQ
2 perccel később megérkezett.
Letette a tokot az asztalra, kibontottam, kiemeltem a hegedűmet. 150 éve játszottam ezen a hangszeren.
Tudtam, hogy Louis imádja a hegedűszót. Ő helyet foglalt egy székben, én pedig beálltam helyes pozícióba és elkezdtem játszani. A dallamok követték egymást, én pedig átadtam magam a pillanatnak. A dal végére érve meghajoltam, Louis pedig csillogó szemekkel tapsolt. Hihetetlenül büszke voltam magamra, hogy ekkora örömöt szereztem neki.
- Nem is tudtam, hogy hegedülsz. Csodásan játszol. - mondta, miközben visszatettem a hangszert a tokjába. A vonót is gondosan betakargattam. Ő pedig szorosan átölelt hátulról.
- Hát, sok dolgot nem tudsz még rólam. - mondtam kissé kacéran. - Engem nehéz kiismerni.
- Ó, dehogynem. Előttem nem titkolhatsz semmit. Ismerlek téged. - morogta a fülembe érzékien.
- Ne hidd, hogy én nem ismerlek téged, drágám. - visszavágtam.
- Tudom.
Ennyi elég is volt Louisnak ahhoz, hogy vigyorogjak. Amikor megfordultam az ölelésében, rögtön szájon csókolt, felkapott. A lábaim a dereka köré fontam, kezeimet pedig a nyaka köré. Beletúrtam a dús fürtökbe, meg nem szakítva az érzéki megnyilvánulást. A kezemmel lassan simítottam végig a gerincén, amitől felsóhajtott. Észbe se kaptam, mikor már az ágyon feküdtem, Louis pedig fölöttem van. Teljesen bepörögve. A lábamat simogatta, ami miatt elvesztettem a fejem. Ez az éjszaka, jobban mondva hajnal izgalmas lesz.
Reggel Louis szoros ölelésében ébredtem, aki még vígan aludt. Na, keljünk fel. Éppen kiszabadítottam magam az öleléséből, kezdtem volna felkelni az ágyból, mikor erős rántás visszahúzott az ágyra. Rémült sikoly hagyta el a számat. Mi volt ez?
- Hova készülsz? - kérdezte Louis, amint ismét az ölelésében találtam magam.
- Fel akartam kelni. Tudod, felöltözni.
- Hm, nem mész sehova. - mormolta, az ölelése gyengéd simogatásba fordult át. Megfordultam, és ránéztem.
- Ez meg mit jelentsen? - kérdeztem összeszűkült szemmel.
- Azt, hogy itt maradsz velem. Itt nyomjuk az ágyat. - mormolta az ajkaimra, majd megcsókolt.
- Hm, nem rossz program.. - láttam, ahogy elvigyorodik.
- Jó válasz.
De úgy látszott, hogy valaki így se bírta ki, hogy ne zavarjon meg minket. Mircea lépett be az ajtón, mikor meglátott minket, elkerekedett a szeme.
- Ó, basszus, bocs. - sütötte le a szemeit.
- Semmi gond. - mondta Louis. Kuncogtam. - Miben segíthetek?
- Hát, először őt öltöztesd fel. Ne le. - felkacagtam. - Utána pedig gyertek edzetni. Drágám, várja a konzul a fordítást. Ennyi lenne. - darálta le, és ki is sasszézott a szobából.
Kis pókként kúszott fel a kezem Louis izmos hasán, aki parázsló szemmel nézett le rám. Ekkor törtem meg a varázst.
- Ideje felkelni. Egy-kettő. - feltápászkodtam, és felvettem a tegnapi ruhám. Louis morcosan könyökölt fel az ágyban. Szívdöglesztő volt a kócos hajával, meg aranyos, kisfiús durcijával. - 1 óra múlva találkozunk. Akkorra kész lesz a kézirat. Megyünk edzésre.
- Jó. Szervusz, kedves. - mosolyodott el.
Kiléptem az ajtón, ott hagytam Louist. A szobámba érve kiszellőztettem, kidobtam a virágot, levelet elégettem. Kitöröltem mindent, ami Rá emlékeztetett. A kézirat fordításába fogtam, amit várt a konzul. A szerb szöveg 2 oldalas volt, de gyorsan végeztem vele. Egész szépen adtam vissza.
Beletettem a mappámba. Gyorsan lezuhanyoztam, felkaptam valami edző ruhát. Hasznosan próbáltam elütni az időt, amíg Louist vártam. A fotelemben ülve firkálgattam, mikor kopogtattak. Biztos Louis. Feltápászkodtam a székből és kinyitottam az ajtót. De Louis helyett valaki más lépett be az ajtón.
2013. augusztus 16., péntek
#22. fejezet - Döbbenet
A szobából szinte semmi zaj nem szűrődik ki, csupán Nezzo alakja táncol a gyertyák fényében. A sötét árny meg- megállva köröz, mint a dögkeselyűk, amik áldozatukat várják. Érezni a levegőben a vörösbor gyenge alkoholos aromáját, s egy furcsa parfümöt. Vajon kié ez az illat?
- Ne olyan erősen! Finomabban. - kiabáltam oda a kislánynak tőr dobálgatás közben.
- Értem. - morogta vissza.
- Csak akkor dobáld erővel, ha már a gyengéd megy. Ne akarj rögtön világot megváltani..- oktattam ki, miközben adogattam a késeket a kezébe.
- Jóóó..
Miután Lo teljesen kidobálta magát- illetve teljesítette a neki szánt mennyiséget- elment. Én magam ledőltem egy kicsit az egyik székbe, onnan figyeltem a többi harcost. Franco gyanúsan méregetett, de álltam a pillantását. Te akartál felvágóskodni, itt a következménye.
Louis az újoncot támadta. Mikor megláttam, azt hittem, hogy ott helyben szétesek.. végignéztem Louison. Mozdulatai olyan tiszták és határozottak voltak, hogy csak bámultam. Selymes haja örvénylett a nagy mozdulatok miatt, egy-egy tincs felcsapott néha. Szemei szikráztak, vadul égtek a versenyszellem miatt. Mit is mondhatnék..ő az én pasim.
Szemem tovább itta volna a látványt, azonban David jelent meg előttem. Az arcán meg kaján vigyor.
- Lenne kedved egy meccshez? - dorombolta a fülembe.
- Igen.
Nem tudom, hogy mi ütött belém, de nagyon harcos kedvemben voltam. Így hát felálltam, felvettem a fegyvereim,- amiket azóta már visszaszolgáltatott Franco- és beálltunk. Észrevettem a szemem sarkából, hogy Mircea és Rafe párbaja ez miatt véget is ér. Idegesen kémleltek minket. Louist pont eltakarta Franco, ennél fogva nem látta az eseményeket. Kissé elvonták a figyelmem.
- Na, mi az, cica?
- Ne cicázz, mert összekarmolom a szemtelen képed. - sziszegtem, ahogy megütötte a fülem a gúnyos megjegyzés.
- Hm, már alig várom.
- Harcolunk vagy beszélgetünk? Nem mintha egyikhez is lenne nagy kedvem, pláne, hogy veled kell lennem. -mosolyodtam el gúnyosan.
- Harcolunk. Most ahhoz van kedvem. Ha gondolod.. utána máshoz is.. - lesütött róla, hogy mire utazik.
- Arra kérd meg a ribanc duót. Ne engem. - persze, hogy Romana meg Kira jutott eszembe.
- Féltékeny vagy? - vigyorodott el.
- Soha.
Ezzel befejeztem a kétértelmű társalgást és meghajoltam. Miután leesett neki a tantusz, ő is követte a mozdulatot. Nála kard volt, nálam pedig a két tőröm. Kör alakban méregettük egymást, majd hirtelen lecsapott. Elhajoltam előle, kitérve az éles penge elől. Ekkor olyat tett, amit eddig még soha. Magához húzott, és szájon harapott. A vér kiserkent a szám sarkából, amire mindenki odakapta a fejét. Hát persze, vér szag. Lenyaltam az élénkpiros folyadékot, összeszedtem magam.
Amikor Davidre néztem, fényesen csillogtak a szemei. Arcán szemtelen vigyor, alul.. khm. Nem részletezem.
Úgy döntöttem, hogy most jön a hadüzenet.
Odasiklottam hozzá, belevágtam a karjába, térden rúgtam, földre rogyott. A kard hangos csörömpöléssel ért földet, David arca pedig elkomorult a heves reakcióm láttán. A következő pillanatban kiterülve alattam, egyik kést a torkának, másikat pedig a szívének szegezve feküdt gyorsan emelkedő-süllyedő mellkassal. Kicsit megijedt. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy a belepréseljem az erőmmel a talajba, de nem tettem. Igaz a szemeim nem erről árulkodtak. Tengerkéken csillogtak, fénylettek.
Felkeltem Davidről, aki álló cerkája miatt még mindig csak feküdt és figyelt. Lehet, hogy mégsem ijedt meg. Erre nem tudok megfelelő választ adni.
Elsétáltam, majd leültem. Mi volt ez a szemvillanás? Talán.. nem, az nem lehet.
- Mester lettél. - hallottam egy hangot a hátam mögül, Mircea volt az. Arca pedig izgatottságról árulkodott.
- Mi? Hogy? - fordultam meg. Elég érdekes fejem volt..
- Te lettél a patróna mester. Megkaptad a tüzet, meg a szelet is. Nem kell sokat várni az esszenciálisra.
- Mi?! Várj. Hogyan? - nem is használtam se tüzet, se szelet!
- Úgy, hogy mikor Davidet ledöntötted a lábáról, a szemed elkezdett fényleni. Karmazsinvörös, hófehér, tengerkék, és smaragdzöld. Gyönyörű volt.- suttogta Louis, és átölelt hátulról.
Beledőltem az ölelésébe, az ismerős illat lecsillapított.
- Aha.. - vágtam a legértetlenebb fejet.- És mi az az esszenciális? - én se tudtam, hogy mi az.
- Olyan, mint a villámlás. Vagy az áramütés. Összefügg a széllel. - mondta Mircea.
- És akkor mi lesz most? Mi történik velem? - esett le a tantusz. Ez nem egy egyszerű kis erő.
- Semmi különös.. csupán uralni fogsz minden elemet. S irányítod őket. Ahogy kedved tartja. A rangod megnő. Ilyen apróságok. - hallottam, ahogy Louis kuncog mögöttem.
- Ezt ti se gondolhatjátok komolyan. Ez nem lehet az enyém...
- A legjobb helyre kerül. - mondta a konzul. Mikor ért ide?!
Ezek után a sokkoló tények után, hogy magam lettem a legnagyobb erejű vámpír, elég feszült voltam. Már azt is nagy dolognak tekintettem, hogy én lehettem a bajnok, legyőztem Louist. Nem hogy ez mind a nyakamba zúduljon! Egyre több dolog miatt főhet a fejem. Davidnek valamilyen választ kell adnom Cassie miatt. Nezzo a nyomomban van, vissza akar kapni. Egyre több dolgom van. Tulajdonosa vagyok olyan adottságnak, amely csak 4000 évente egyszer fordul elő. Louis csókolgatja a nyakam, mert tudja, hogy ott vagyok csikis.
- Hékás! Párizs! Röhögőgörcsöt fogok kapni, ha nem hagyod abba! - kuncogtam a karjaiban, amint mentünk vissza a lakosztályomba.
- Ez a cél. Budapest. - megfagytam.
- Szóval Budapest. Tudsz még valamit magyarul? - kérdeztem az anyanyelvemen.
- Persze. 50 évet ott éltem. Veszprémben. - válaszolta könnyedén. Iszonyatosan aranyos volt a francia akcentust kihallani a magyar szövegben. Ó, te gyönyörűség.
- És ezt eddig miért nem mondtad? - kérdeztem angolul. Térjünk vissza a gyökerekhez.
- Mert élveztem azt, hogy nem tudod, hogy minden egyes szavadat, amik álmodban elhagyták a szád, azt megértem. - röhögött fel. Mi van?!
- Te megértetted az én kis buta álmaim, néha elhangzott szavaim? És nem szóltál? - teljesen elszégyelltem magam.
- Istenem, de aranyos vagy. - vigyorgott rám. Szemei csillogtak. - Igen, megértettem. Elég vadakat álmodsz, sűrűn szereplek bennük. De ennek örülök. - kaján vigyorba ment át. Ó, ne..
- Ki foglak hallgatni. Nem úszod meg ennyivel. - morogtam, és durcásan összehúztam magam. A szemem sarkából láttam, hogy Louis éppen kitörőben van, hogy tisztességesen kinevessen.
- Már várom. Apropó.. várom. Ma este nálam alszunk.
- Honnan veszed, hogy elmegyek hozzád?- kérdeztem csípősen. A vigyort nem lehetett levakarni az arcáról.
- Ha nem jössz, magam viszlek. És azt ne akard. Add meg magad. - suttogta, amint kinyitotta a szobám ajtaját.
- Ha harc, hát legyen harc. - mondtam, mikor letett a földre.
Valami furcsa dolgot éreztem. Valami szokatlant. Valaki szokatlant.
- Te is érzed? - kérdeztem halkan.
- Az egész belengi a szobát. Valaki járt itt.
Felkapcsoltam a villanyt és akkor megláttam. Ez nem lehet. Egy fekete rózsa hevert az ágyamon. Mellette egy levél. Lassan odasétáltam és felvettem, kinyitottam a borítékot.
Drágám.
Szemed színe akár egy égkő. Hajad selymes, mint a bársony. Tested oly tökéletes, mint egy szobor. Egy dolog nyomaszt csupán, hogy nem az én ágyam melegíted.
Ha jót akarsz magadnak, meg a kisfiúnak, akivel összeszűrted a levet, akkor holnap este éjfélkor megjelensz az erdei tisztáson. Van egy ajánlatom.
Szeretnélek újra látni, drágám. Már hiányzol.
Csók, Nezzo. xx
Na, jó. Ez nekem nem tetszik. Nagyon nem tetszik.
A levél kiesett a kezemből, ahogy a kézirat végére értem. Ledermedtem. Elkezdtem szédülni, a lábaim rogyadoztak. Ólomsúlynak éreztem magam, mely a mélybe kívánkozik. Szemeim lassan lecsukódtak, testem elernyedt. Elájultam.
- Ne olyan erősen! Finomabban. - kiabáltam oda a kislánynak tőr dobálgatás közben.
- Értem. - morogta vissza.
- Csak akkor dobáld erővel, ha már a gyengéd megy. Ne akarj rögtön világot megváltani..- oktattam ki, miközben adogattam a késeket a kezébe.
- Jóóó..
Miután Lo teljesen kidobálta magát- illetve teljesítette a neki szánt mennyiséget- elment. Én magam ledőltem egy kicsit az egyik székbe, onnan figyeltem a többi harcost. Franco gyanúsan méregetett, de álltam a pillantását. Te akartál felvágóskodni, itt a következménye.
Louis az újoncot támadta. Mikor megláttam, azt hittem, hogy ott helyben szétesek.. végignéztem Louison. Mozdulatai olyan tiszták és határozottak voltak, hogy csak bámultam. Selymes haja örvénylett a nagy mozdulatok miatt, egy-egy tincs felcsapott néha. Szemei szikráztak, vadul égtek a versenyszellem miatt. Mit is mondhatnék..ő az én pasim.
Szemem tovább itta volna a látványt, azonban David jelent meg előttem. Az arcán meg kaján vigyor.
- Lenne kedved egy meccshez? - dorombolta a fülembe.
- Igen.
Nem tudom, hogy mi ütött belém, de nagyon harcos kedvemben voltam. Így hát felálltam, felvettem a fegyvereim,- amiket azóta már visszaszolgáltatott Franco- és beálltunk. Észrevettem a szemem sarkából, hogy Mircea és Rafe párbaja ez miatt véget is ér. Idegesen kémleltek minket. Louist pont eltakarta Franco, ennél fogva nem látta az eseményeket. Kissé elvonták a figyelmem.
- Na, mi az, cica?
- Ne cicázz, mert összekarmolom a szemtelen képed. - sziszegtem, ahogy megütötte a fülem a gúnyos megjegyzés.
- Hm, már alig várom.
- Harcolunk vagy beszélgetünk? Nem mintha egyikhez is lenne nagy kedvem, pláne, hogy veled kell lennem. -mosolyodtam el gúnyosan.
- Harcolunk. Most ahhoz van kedvem. Ha gondolod.. utána máshoz is.. - lesütött róla, hogy mire utazik.
- Arra kérd meg a ribanc duót. Ne engem. - persze, hogy Romana meg Kira jutott eszembe.
- Féltékeny vagy? - vigyorodott el.
- Soha.
Ezzel befejeztem a kétértelmű társalgást és meghajoltam. Miután leesett neki a tantusz, ő is követte a mozdulatot. Nála kard volt, nálam pedig a két tőröm. Kör alakban méregettük egymást, majd hirtelen lecsapott. Elhajoltam előle, kitérve az éles penge elől. Ekkor olyat tett, amit eddig még soha. Magához húzott, és szájon harapott. A vér kiserkent a szám sarkából, amire mindenki odakapta a fejét. Hát persze, vér szag. Lenyaltam az élénkpiros folyadékot, összeszedtem magam.
Amikor Davidre néztem, fényesen csillogtak a szemei. Arcán szemtelen vigyor, alul.. khm. Nem részletezem.
Úgy döntöttem, hogy most jön a hadüzenet.
Odasiklottam hozzá, belevágtam a karjába, térden rúgtam, földre rogyott. A kard hangos csörömpöléssel ért földet, David arca pedig elkomorult a heves reakcióm láttán. A következő pillanatban kiterülve alattam, egyik kést a torkának, másikat pedig a szívének szegezve feküdt gyorsan emelkedő-süllyedő mellkassal. Kicsit megijedt. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy a belepréseljem az erőmmel a talajba, de nem tettem. Igaz a szemeim nem erről árulkodtak. Tengerkéken csillogtak, fénylettek.
Felkeltem Davidről, aki álló cerkája miatt még mindig csak feküdt és figyelt. Lehet, hogy mégsem ijedt meg. Erre nem tudok megfelelő választ adni.
Elsétáltam, majd leültem. Mi volt ez a szemvillanás? Talán.. nem, az nem lehet.
- Mester lettél. - hallottam egy hangot a hátam mögül, Mircea volt az. Arca pedig izgatottságról árulkodott.
- Mi? Hogy? - fordultam meg. Elég érdekes fejem volt..
- Te lettél a patróna mester. Megkaptad a tüzet, meg a szelet is. Nem kell sokat várni az esszenciálisra.
- Mi?! Várj. Hogyan? - nem is használtam se tüzet, se szelet!
- Úgy, hogy mikor Davidet ledöntötted a lábáról, a szemed elkezdett fényleni. Karmazsinvörös, hófehér, tengerkék, és smaragdzöld. Gyönyörű volt.- suttogta Louis, és átölelt hátulról.
Beledőltem az ölelésébe, az ismerős illat lecsillapított.
- Aha.. - vágtam a legértetlenebb fejet.- És mi az az esszenciális? - én se tudtam, hogy mi az.
- Olyan, mint a villámlás. Vagy az áramütés. Összefügg a széllel. - mondta Mircea.
- És akkor mi lesz most? Mi történik velem? - esett le a tantusz. Ez nem egy egyszerű kis erő.
- Semmi különös.. csupán uralni fogsz minden elemet. S irányítod őket. Ahogy kedved tartja. A rangod megnő. Ilyen apróságok. - hallottam, ahogy Louis kuncog mögöttem.
- Ezt ti se gondolhatjátok komolyan. Ez nem lehet az enyém...
- A legjobb helyre kerül. - mondta a konzul. Mikor ért ide?!
Ezek után a sokkoló tények után, hogy magam lettem a legnagyobb erejű vámpír, elég feszült voltam. Már azt is nagy dolognak tekintettem, hogy én lehettem a bajnok, legyőztem Louist. Nem hogy ez mind a nyakamba zúduljon! Egyre több dolog miatt főhet a fejem. Davidnek valamilyen választ kell adnom Cassie miatt. Nezzo a nyomomban van, vissza akar kapni. Egyre több dolgom van. Tulajdonosa vagyok olyan adottságnak, amely csak 4000 évente egyszer fordul elő. Louis csókolgatja a nyakam, mert tudja, hogy ott vagyok csikis.
- Hékás! Párizs! Röhögőgörcsöt fogok kapni, ha nem hagyod abba! - kuncogtam a karjaiban, amint mentünk vissza a lakosztályomba.
- Ez a cél. Budapest. - megfagytam.
- Szóval Budapest. Tudsz még valamit magyarul? - kérdeztem az anyanyelvemen.
- Persze. 50 évet ott éltem. Veszprémben. - válaszolta könnyedén. Iszonyatosan aranyos volt a francia akcentust kihallani a magyar szövegben. Ó, te gyönyörűség.
- És ezt eddig miért nem mondtad? - kérdeztem angolul. Térjünk vissza a gyökerekhez.
- Mert élveztem azt, hogy nem tudod, hogy minden egyes szavadat, amik álmodban elhagyták a szád, azt megértem. - röhögött fel. Mi van?!
- Te megértetted az én kis buta álmaim, néha elhangzott szavaim? És nem szóltál? - teljesen elszégyelltem magam.
- Istenem, de aranyos vagy. - vigyorgott rám. Szemei csillogtak. - Igen, megértettem. Elég vadakat álmodsz, sűrűn szereplek bennük. De ennek örülök. - kaján vigyorba ment át. Ó, ne..
- Ki foglak hallgatni. Nem úszod meg ennyivel. - morogtam, és durcásan összehúztam magam. A szemem sarkából láttam, hogy Louis éppen kitörőben van, hogy tisztességesen kinevessen.
- Már várom. Apropó.. várom. Ma este nálam alszunk.
- Honnan veszed, hogy elmegyek hozzád?- kérdeztem csípősen. A vigyort nem lehetett levakarni az arcáról.
- Ha nem jössz, magam viszlek. És azt ne akard. Add meg magad. - suttogta, amint kinyitotta a szobám ajtaját.
- Ha harc, hát legyen harc. - mondtam, mikor letett a földre.
Valami furcsa dolgot éreztem. Valami szokatlant. Valaki szokatlant.
- Te is érzed? - kérdeztem halkan.
- Az egész belengi a szobát. Valaki járt itt.
Felkapcsoltam a villanyt és akkor megláttam. Ez nem lehet. Egy fekete rózsa hevert az ágyamon. Mellette egy levél. Lassan odasétáltam és felvettem, kinyitottam a borítékot.
Drágám.
Szemed színe akár egy égkő. Hajad selymes, mint a bársony. Tested oly tökéletes, mint egy szobor. Egy dolog nyomaszt csupán, hogy nem az én ágyam melegíted.
Ha jót akarsz magadnak, meg a kisfiúnak, akivel összeszűrted a levet, akkor holnap este éjfélkor megjelensz az erdei tisztáson. Van egy ajánlatom.
Szeretnélek újra látni, drágám. Már hiányzol.
Csók, Nezzo. xx
Na, jó. Ez nekem nem tetszik. Nagyon nem tetszik.
A levél kiesett a kezemből, ahogy a kézirat végére értem. Ledermedtem. Elkezdtem szédülni, a lábaim rogyadoztak. Ólomsúlynak éreztem magam, mely a mélybe kívánkozik. Szemeim lassan lecsukódtak, testem elernyedt. Elájultam.
2013. augusztus 15., csütörtök
#21. fejezet - "Szivi"
Amint elhelyezkedik a bútor puha kényelmében, lehunyja szemeit. A verejték esőként csöpög le homlokáról, vad táncot járnak egymással a kósza cseppek. A fájdalom, amit a pajzs megérintése okozott, hatalmas fejfájással jár. Kínzó fájdalom. Egy dolgon kattog az agya. Hogy történt meg mindez?
...
- Louis, engedd meg, hogy normálisan letusoljak, lécci! - néztem rá kiskutya szemekkel a fürdőszoba ajtóban. Az utamat állta..
- Nem.
- Louis, könyörgöm!
- Ne-e-m.
- Basáskodó francia! - bukott ki belőlem és kitrappoltam.
- Sértődékeny magyar!
- Minek neveztél?! - a hisztéria csak " kicsit" hallatszódott ki a hangomból.
- Sértődékeny magyar. Nem utolsó sorban hisztis, könyörgő... és meztelen. - tette hozzá, ahogy közeledett felém.
- Akkor minek szánsz rám időt, ha ily idegesítő vagyok? - résnyire szűkült a szemem.
- Mert szeretlek, te buta. - ekkor már az ajkaimat súrolta a szája, úgy morogta az egyszerű választ.
Ellágyultam. Két kezem közé fogtam az arcát, megcsókoltam. Éreztem, ahogy elmosolyodik. A csókunk tovább folytatódott. Mit ne mondjak.. a vágyak is felkorbácsolódtak. Így hát, mikor Louis felemelt, hogy a fürdőbe vigyen, nem ellenkeztem.
Miután meg volt a fürdés, én úgy döntöttem, hogy kiülök a tetőre, és nézem a csillagokat. Gondolkodnom kellett. Louis persze nem támogatta az ötletet, hisz neki vívást kellett tartania Daviddel.. ezért jobbnak látta volna, ha én is bent ülök, vagy éppen küzdök. Hála Istennek beadta a derekát.
Kimásztam a konyha ablakon és már kint is voltam a tetőn. Kellemesen hűs szél fújt kint, megint vihar lesz. Imádom a vihar előtti szelet meg sötétséget. Megnyugtatott.
Figyeltem, ahogy a fák ágai lengedeznek, jó pár levél útnak indul a gallyakról. Szinte egy élőlényt se látni. Csak a nagy ragadozó madarak pásztázzák az eget. Ahogy végignéztem a tájon, elállt a szavam. A kastély egy hegyoldalba épült, jó magasan. Körülötte erdők. Lent dombság húzódott néhány szántófölddel, legelővel. Gyönyörű volt. Élveztem, ahogy a hideg levegő kellemesen ellazít, azonban valami megtörte a csendet. Vagy inkább valaki.
Sötét csuklyát viselt, nem láttam az arcát. Egyre csak közeledett felém, nevetés hagyta el a száját. Úgy döntöttem, hogy nem most fogok leállni küzdeni, ezért futni kezdtem. Ő meg utánam. Ahogy ugráltunk a tetőn, cserepeken, nagy zajt csaptunk. Hallottam, amint a küzdő terem fölött vágtáztam el kicsit hangosan. Na, ezt tuti hallották.. Megláttam egy nyitott ablakot, bevágódtam. Az előbb említett helyiség felé vettem az irányt, hátranéztem. Támadóm már nem követett.
Beléptem az ajtón, leültem a nézőtér elejére, ahonnan jól láttam Louist. Ő éppen az aktuális újoncnak, Francónak mutatta meg a kardkiütést. A kölök elég nagy nőcsábász hírében állt, ezért mikor meglátott, rám kacsintott. Az volt a mázlija, hogy ebből Louis nem látott semmit. Franco olyan magas lehetett, mint Louis, de szőke hajú, zöld szemű volt. Ki volt gyúrva, haja be volt lőve. Ruhája elég sportos volt. Nem nézett ki rosszul. Azonban Louis melegítő, kócos haj, csábos, féloldalas mosoly- kombója mellett labdába se rúghatott.
Nem hagyta abba a láthatatlan flörtöt. Vagy csókot, vagy puszit küldött felém, amitől meg kell, hogy mondjam, felállt a hátamon a szőr. Úgy döntöttem, hogy véget vetek ennek. Felkeltem és odasétáltam hozzájuk. Louis felvirult.
- Mondd csak, mi volt ez a tetőn?- kérdezte.
- Majd később elmesélem.
- Rendben. Ő itt Franco, az újonc. Elég ügyesen bánik a karddal. Franco- Andrea. Andrea- Franco.
- Örvendek. - biccentettem oda neki.
- Magam is, hölgyem. Nem jönne el velem vacsorázni, madame? - kérdezte kacéran.
Louisban felment a pumpa. Előrébb léptem.
- Én mást szeretnék csinálni. - súgtam oda neki. A biztonság kedvéért gondolatban üzentem Louisnak, hogy ne aggódjon, csak elverem a tanoncát.
- Ó, s mi lenne az, szép hölgy? - látszott, hogy arra gondolt..
- Nézzük meg, hogy olyan ügyesen forgatod-e a kardodat, mint ahogy kacérkodsz.
- Nem szeretném önt megsebesíteni..
- Majd meglátjuk. - elmosolyodtam. - Louis, ideadnád a kardod? - mikor hátra fordultam, Louis arcán gonosz vigyor ült.- Köszönöm.
- Hát jó, de ha veszít, akkor vacsoráznia kell velem.
- Jó. Ha te veszítesz.. majd a végén megmondom. Alap állás, újonckám.
Mivel a terem közepén álltunk, így mindenki jól látott minket. Louis elégedetten állt egy helyben, várta a csatát. Rafe állt mellé.
- Ez a kölök tényleg azt hiszi, hogy a bajnokot elverheti? - kérdezte Rafe.
- Nem tudja, hogy ki ő. Még csak hallott a bajnokról, de ódákat zengett róla. Azt hiszem, hogy ideje lesz megkóstolni az erejét. Úgy látom, hogy megleckézteti kicsit. - mondta mosolyogva Louis.
- Akkor nem fogadunk?
- Szerintem túl egyértelmű lenne.
- Újonc, alap állás. Megnézzük, hogy mennyit tudsz.
- Ahogy kívánod, szivi.
Szivi a nénikéd.
Meghajoltunk egymás előtt, mint ahogy azt szokás. A következő pillanatban Franco támadásba lendült, gyorsan mozgott. Nem is olyan rossz. Most én jövök.
Megiramodtam felé, folyamatosan lecsaptam. Az újonc megijedt. Hogy tetézzem, egy pillanatra megálltam, ritmus nélkül támadtam, kiszámíthatatlanul. Ezek után neki voltak még kísérletei, amiket kivédtem. Kivertem a kezéből a kardot, amivel még az előbb büszkén virított. Szemmel láthatóan meglepődött. Az arcomon pedig gúnyos mosoly ült.
- Nos, újonc, mivel vesztettél, így egy hétig te fényesíted az itteni fegyvereket.
- Még nem győzött. - húzott el tőröket. Ó, szóval játszani akarsz.
Mikor megfordultam, Louis dobta felém a tőrjeimet. Elkaptam őket, beálltam védekező pozícióba.
- Szóval játszani akarsz. Legyen.
Franco elém lépett, belém akarta vágni fegyverét, de kivédtem. Gyorsan mozgott a keze, egész jól célzott. Én nem támadtam. Előtte szórakozok kicsit. Elléptem előle, a fegyvereit elkapkodtam tőle. Ezt nevezik leszerelő figurának. A kölök nem tágított, azt hitte, hogy menekülök előle. Elégedett vigyor ült az arcán.
A tőröket olyan erővel csaptam ki a markából, hogy a padlóba szúródtak, lábammal felrúgtam ellenfelem. Idegesen lihegett, kereste a lenyúlt fegyvereit. Na most legyen nagy szád.
Hátulról hallottam, ahogy Mircea röhög.
- Tényleg azt hitted, hogy győzhetsz a bajnok ellen? - kérdezte Mircea tőle.
A kölök felém fordult. Megfagyott a tekintete.
- Maga a bajnok? De hiszem maga nő! -szegezte nekem a megállapítást.
- Attól még, hogy nő vagyok, az nem jelent semmit. És igen, én vagyok a bajnok. Egyéb kérdés, mielőtt véged?- ördögi vigyor ült az arcomon.
Lassan kúszott tovább a földön, tehetetlen volt. Addig mászott, míg falnak nem ütközött a hátával. Megálltam előtte. Egyik tőrömet a feje fölé, másikat az ékszerek felé hajítottam. A két tőr a falba szúródott, teljesen beszorítva a szájhőst. Megijedt. Lehajoltam hozzá.
- Két hét fegyver fényesítés.
Ezzel elsétáltam a meggyalázott önbizalmú újonc elől, Louisék felé vettem az irányt. Mikor oda értem, láttam, hogy mind a hárman kuncognak.
- Mi olyan vicces, fiúk?
- Semmi-semmi. - mondta Mircea.
- A végén ez a figura Oscart ér. - pukkadozott Rafe.
- De jól ég a szénátok. Louis, megkérhetlek, hogy a következő újoncnak se mondd meg, hogy ki vagyok, jó? - kértem meg, miközben odaléptem hozzá és szájon pusziltam. - Remek szórakozás.
- Rendben, kedves. - morogta, miközben visszaadta a puszit és átölelt.
- Na szép, én nem kapok semmit. - adta a sértődöttet Mircea.
Elmosolyodtam. Kibújtam Louis öleléséből, majd odaléptem Mirceához, és cuppanós puszit kapott az arcára. Ellenkezett volna, de aztán hagyta magát. Ezzel őt mindig meg lehet lágyítani.
- Gyerünk, edzünk tovább. Nekem még van kedvem. Nektek nincs? -kérdeztem kíváncsian.
- Dehogynem.
A következő 2 órában a vívás élvezetes volt. Persze addig, amíg meg nem láttam Davidet engem szugerálni. Vadul égett a szeme. Idegesítő barom.
A kislány, akivel megküzdöttem, nem győzött áradozni, hogy milyen jó voltam, de én csak mosolyogtam. Titokban hízott a májam. Elég ügyesen bánt a karddal, ám neki a tőr jobban kézre állt. Az már kevésbé tetszett benne, hogy Louist figyelte mindig.
Lehet, hogy kicsit féltékeny voltam. Kicsit.
* Dabrione szobája, edzés alatt*
- Halló, igen. Én vagyok az, Derek. Nem sikerült elkapnom.
- Nezzo, sürget az idő. Jó lenne, ha csipkednéd magad.
- Meg lesz, ne aggódj. Nem sokára újra találkozunk. Helló.
- Helló.
Szóval úgy néz ki, ahogy mondják. Gyönyörű. És olyan gyors és erős, mint képzeltem. Ám nem hiszem, hogy sokáig menekülhetne. A tervem nem sokára a végére ér. Nem leszek könyörületes.
A szobából szinte semmi zaj nem szűrődik ki, csupán Nezzo alakja táncol a gyertyák fényében. A sötét árny meg- megállva köröz, mint a dögkeselyűk, amik áldozatukat várják. Érezni a levegőben a vörösbor gyenge alkoholos aromáját, s egy furcsa parfümöt. Vajon kié ez az illat?
...
- Louis, engedd meg, hogy normálisan letusoljak, lécci! - néztem rá kiskutya szemekkel a fürdőszoba ajtóban. Az utamat állta..
- Nem.
- Louis, könyörgöm!
- Ne-e-m.
- Basáskodó francia! - bukott ki belőlem és kitrappoltam.
- Sértődékeny magyar!
- Minek neveztél?! - a hisztéria csak " kicsit" hallatszódott ki a hangomból.
- Sértődékeny magyar. Nem utolsó sorban hisztis, könyörgő... és meztelen. - tette hozzá, ahogy közeledett felém.
- Akkor minek szánsz rám időt, ha ily idegesítő vagyok? - résnyire szűkült a szemem.
- Mert szeretlek, te buta. - ekkor már az ajkaimat súrolta a szája, úgy morogta az egyszerű választ.
Ellágyultam. Két kezem közé fogtam az arcát, megcsókoltam. Éreztem, ahogy elmosolyodik. A csókunk tovább folytatódott. Mit ne mondjak.. a vágyak is felkorbácsolódtak. Így hát, mikor Louis felemelt, hogy a fürdőbe vigyen, nem ellenkeztem.
Miután meg volt a fürdés, én úgy döntöttem, hogy kiülök a tetőre, és nézem a csillagokat. Gondolkodnom kellett. Louis persze nem támogatta az ötletet, hisz neki vívást kellett tartania Daviddel.. ezért jobbnak látta volna, ha én is bent ülök, vagy éppen küzdök. Hála Istennek beadta a derekát.
Kimásztam a konyha ablakon és már kint is voltam a tetőn. Kellemesen hűs szél fújt kint, megint vihar lesz. Imádom a vihar előtti szelet meg sötétséget. Megnyugtatott.
Figyeltem, ahogy a fák ágai lengedeznek, jó pár levél útnak indul a gallyakról. Szinte egy élőlényt se látni. Csak a nagy ragadozó madarak pásztázzák az eget. Ahogy végignéztem a tájon, elállt a szavam. A kastély egy hegyoldalba épült, jó magasan. Körülötte erdők. Lent dombság húzódott néhány szántófölddel, legelővel. Gyönyörű volt. Élveztem, ahogy a hideg levegő kellemesen ellazít, azonban valami megtörte a csendet. Vagy inkább valaki.
Sötét csuklyát viselt, nem láttam az arcát. Egyre csak közeledett felém, nevetés hagyta el a száját. Úgy döntöttem, hogy nem most fogok leállni küzdeni, ezért futni kezdtem. Ő meg utánam. Ahogy ugráltunk a tetőn, cserepeken, nagy zajt csaptunk. Hallottam, amint a küzdő terem fölött vágtáztam el kicsit hangosan. Na, ezt tuti hallották.. Megláttam egy nyitott ablakot, bevágódtam. Az előbb említett helyiség felé vettem az irányt, hátranéztem. Támadóm már nem követett.
Beléptem az ajtón, leültem a nézőtér elejére, ahonnan jól láttam Louist. Ő éppen az aktuális újoncnak, Francónak mutatta meg a kardkiütést. A kölök elég nagy nőcsábász hírében állt, ezért mikor meglátott, rám kacsintott. Az volt a mázlija, hogy ebből Louis nem látott semmit. Franco olyan magas lehetett, mint Louis, de szőke hajú, zöld szemű volt. Ki volt gyúrva, haja be volt lőve. Ruhája elég sportos volt. Nem nézett ki rosszul. Azonban Louis melegítő, kócos haj, csábos, féloldalas mosoly- kombója mellett labdába se rúghatott.
Nem hagyta abba a láthatatlan flörtöt. Vagy csókot, vagy puszit küldött felém, amitől meg kell, hogy mondjam, felállt a hátamon a szőr. Úgy döntöttem, hogy véget vetek ennek. Felkeltem és odasétáltam hozzájuk. Louis felvirult.
- Mondd csak, mi volt ez a tetőn?- kérdezte.
- Majd később elmesélem.
- Rendben. Ő itt Franco, az újonc. Elég ügyesen bánik a karddal. Franco- Andrea. Andrea- Franco.
- Örvendek. - biccentettem oda neki.
- Magam is, hölgyem. Nem jönne el velem vacsorázni, madame? - kérdezte kacéran.
Louisban felment a pumpa. Előrébb léptem.
- Én mást szeretnék csinálni. - súgtam oda neki. A biztonság kedvéért gondolatban üzentem Louisnak, hogy ne aggódjon, csak elverem a tanoncát.
- Ó, s mi lenne az, szép hölgy? - látszott, hogy arra gondolt..
- Nézzük meg, hogy olyan ügyesen forgatod-e a kardodat, mint ahogy kacérkodsz.
- Nem szeretném önt megsebesíteni..
- Majd meglátjuk. - elmosolyodtam. - Louis, ideadnád a kardod? - mikor hátra fordultam, Louis arcán gonosz vigyor ült.- Köszönöm.
- Hát jó, de ha veszít, akkor vacsoráznia kell velem.
- Jó. Ha te veszítesz.. majd a végén megmondom. Alap állás, újonckám.
Mivel a terem közepén álltunk, így mindenki jól látott minket. Louis elégedetten állt egy helyben, várta a csatát. Rafe állt mellé.
- Ez a kölök tényleg azt hiszi, hogy a bajnokot elverheti? - kérdezte Rafe.
- Nem tudja, hogy ki ő. Még csak hallott a bajnokról, de ódákat zengett róla. Azt hiszem, hogy ideje lesz megkóstolni az erejét. Úgy látom, hogy megleckézteti kicsit. - mondta mosolyogva Louis.
- Akkor nem fogadunk?
- Szerintem túl egyértelmű lenne.
- Újonc, alap állás. Megnézzük, hogy mennyit tudsz.
- Ahogy kívánod, szivi.
Szivi a nénikéd.
Meghajoltunk egymás előtt, mint ahogy azt szokás. A következő pillanatban Franco támadásba lendült, gyorsan mozgott. Nem is olyan rossz. Most én jövök.
Megiramodtam felé, folyamatosan lecsaptam. Az újonc megijedt. Hogy tetézzem, egy pillanatra megálltam, ritmus nélkül támadtam, kiszámíthatatlanul. Ezek után neki voltak még kísérletei, amiket kivédtem. Kivertem a kezéből a kardot, amivel még az előbb büszkén virított. Szemmel láthatóan meglepődött. Az arcomon pedig gúnyos mosoly ült.
- Nos, újonc, mivel vesztettél, így egy hétig te fényesíted az itteni fegyvereket.
- Még nem győzött. - húzott el tőröket. Ó, szóval játszani akarsz.
Mikor megfordultam, Louis dobta felém a tőrjeimet. Elkaptam őket, beálltam védekező pozícióba.
- Szóval játszani akarsz. Legyen.
Franco elém lépett, belém akarta vágni fegyverét, de kivédtem. Gyorsan mozgott a keze, egész jól célzott. Én nem támadtam. Előtte szórakozok kicsit. Elléptem előle, a fegyvereit elkapkodtam tőle. Ezt nevezik leszerelő figurának. A kölök nem tágított, azt hitte, hogy menekülök előle. Elégedett vigyor ült az arcán.
A tőröket olyan erővel csaptam ki a markából, hogy a padlóba szúródtak, lábammal felrúgtam ellenfelem. Idegesen lihegett, kereste a lenyúlt fegyvereit. Na most legyen nagy szád.
Hátulról hallottam, ahogy Mircea röhög.
- Tényleg azt hitted, hogy győzhetsz a bajnok ellen? - kérdezte Mircea tőle.
A kölök felém fordult. Megfagyott a tekintete.
- Maga a bajnok? De hiszem maga nő! -szegezte nekem a megállapítást.
- Attól még, hogy nő vagyok, az nem jelent semmit. És igen, én vagyok a bajnok. Egyéb kérdés, mielőtt véged?- ördögi vigyor ült az arcomon.
Lassan kúszott tovább a földön, tehetetlen volt. Addig mászott, míg falnak nem ütközött a hátával. Megálltam előtte. Egyik tőrömet a feje fölé, másikat az ékszerek felé hajítottam. A két tőr a falba szúródott, teljesen beszorítva a szájhőst. Megijedt. Lehajoltam hozzá.
- Két hét fegyver fényesítés.
Ezzel elsétáltam a meggyalázott önbizalmú újonc elől, Louisék felé vettem az irányt. Mikor oda értem, láttam, hogy mind a hárman kuncognak.
- Mi olyan vicces, fiúk?
- Semmi-semmi. - mondta Mircea.
- A végén ez a figura Oscart ér. - pukkadozott Rafe.
- De jól ég a szénátok. Louis, megkérhetlek, hogy a következő újoncnak se mondd meg, hogy ki vagyok, jó? - kértem meg, miközben odaléptem hozzá és szájon pusziltam. - Remek szórakozás.
- Rendben, kedves. - morogta, miközben visszaadta a puszit és átölelt.
- Na szép, én nem kapok semmit. - adta a sértődöttet Mircea.
Elmosolyodtam. Kibújtam Louis öleléséből, majd odaléptem Mirceához, és cuppanós puszit kapott az arcára. Ellenkezett volna, de aztán hagyta magát. Ezzel őt mindig meg lehet lágyítani.
- Gyerünk, edzünk tovább. Nekem még van kedvem. Nektek nincs? -kérdeztem kíváncsian.
- Dehogynem.
A következő 2 órában a vívás élvezetes volt. Persze addig, amíg meg nem láttam Davidet engem szugerálni. Vadul égett a szeme. Idegesítő barom.
A kislány, akivel megküzdöttem, nem győzött áradozni, hogy milyen jó voltam, de én csak mosolyogtam. Titokban hízott a májam. Elég ügyesen bánt a karddal, ám neki a tőr jobban kézre állt. Az már kevésbé tetszett benne, hogy Louist figyelte mindig.
Lehet, hogy kicsit féltékeny voltam. Kicsit.
* Dabrione szobája, edzés alatt*
- Halló, igen. Én vagyok az, Derek. Nem sikerült elkapnom.
- Nezzo, sürget az idő. Jó lenne, ha csipkednéd magad.
- Meg lesz, ne aggódj. Nem sokára újra találkozunk. Helló.
- Helló.
Szóval úgy néz ki, ahogy mondják. Gyönyörű. És olyan gyors és erős, mint képzeltem. Ám nem hiszem, hogy sokáig menekülhetne. A tervem nem sokára a végére ér. Nem leszek könyörületes.
A szobából szinte semmi zaj nem szűrődik ki, csupán Nezzo alakja táncol a gyertyák fényében. A sötét árny meg- megállva köröz, mint a dögkeselyűk, amik áldozatukat várják. Érezni a levegőben a vörösbor gyenge alkoholos aromáját, s egy furcsa parfümöt. Vajon kié ez az illat?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)