#53. fejezet - Paparazzi

- Nem tudod elviselni, hogy olyannal van, aki tényleg szereti, nem pedig csak játékszernek tekintené, Aaron? Mert ő nem olyan, aki ezt eltűrné. - válaszolt fölényesen Louis. Éreztem, hogy nagy erő kell ahhoz, hogy féken tartsa magát.
- ELÉG LEGYEN! - emeltem fel a fejem. Bár még mindig sírtam, képes voltam már megszólalni. Egy jó erős energia fátylat eresztettem kettejük közé. - MOST AZONNAL FEJEZZÉTEK BE!
- Sss, ne zaklasd fel magad. Nyugodj meg. Befejezzük. - csókolt meg Louis óvatosan.
- Egyelőre. - vágtatott ki Aaron a szobából.
Egyelőre..

Nem tudtam felfogni. Aaron tényleg ilyen lenne? Mégis mire célzott ezzel a " nálam sokkal jobb helyen lenne" megszólalással?! Egyszerűen.. felfoghatatlan. Képes lenne elszakítani Louistól, hogy az ő kedvére tegyek? Majd ha fagy!
Gaston és a többiek is nem sokkal távoztak a szobából, mindegyikük intézett egy ölelést, ám ők már nem zavarták annyira Louist, mint Aaron. Amint Louis becsukta mögöttük az ajtót, rögtön felém fordult és felvett a karjaiba, hogy megnyugtasson. Igen, még mindig szipogtam, üresen bámultam magam elé. Nem kívánom senkinek, hogy ilyen álomban legyen része.
Szorosan magához szorított, belepuszilt a hajamba. Mindent elkövetett, hogy jobban érezzem magam. Imádtam. Halkan dúdolta nekem az egyik kedvenc magyar dalomat, majd lassan befektetett az ágyba,
a mellkasára húzva folytatta a halk melódiát. Minden egyes érintése azt sugallta, hogy védeni, óvni akar. Hatalmas tenyerei melegen siklottak a hátamra, ujjai játékosan tekergették a tincseimet. Lehiggadtam. Ezt ő is érezhette, hisz boldogan csókolta meg a nyakam, majd lassan, apró puszikkal elért a számhoz is. Halkan felkuncogtam, mikor megcsikizte az arcom a hajával. Elégedett mosoly terült el az arcán, felhúzott magával, így ültünk egymással szemben. Kék szemei csillogtak, szinte szikráztak. Még mindig mérges volt Aaronra, de valamennyire sikerült elfeledtetnem vele a rossz élményt. Szörnyű lehetett végignéznie, hogy mit tesz "barátja", miközben önkívületi állapotban lebegek. Szörnyen szégyellem magam.
Valószínű, hogy olvasott a gondolataimban, mert nem a legfinomabb arckifejezéssel akarta a tudtomra adni, hogy hülye vagyok.
- Ne hibáztasd magad. Nem tehetsz arról, hogy ez történt. Nem csináltál semmit. Nekem kellene szégyellnem magam, amiért nem akartam megengedni Aaronnak, hogy segítsen. Lehet, hogy igaza van és.. - nálam itt telt be a pohár. Feldöntöttem, majd ráültem. Jó alaposan kioktattam.
- Hogy mit hiszel te?! Louis, én szeretlek téged. Nem rá van szükségem, hanem Rád. Hát nem érted? - kérdeztem elfúló hangon. Szólásra nyitotta a száját, de be is fogtam. - Én se akartam volna megengedni egy nőnek sem, hogy hozzád érjen. Tudom, hogy mit érzel. De ezzel nincs semmi baj.
- Köszönöm. - húzott le magához, hogy egy puszit nyomjon a dühtől forrongó arcomra.

* Aaron szemszöge*
Fáradtan dőltem neki az ablaknak, unottan bámultam a szomszéd szobát. Egyet találhattok, hogy kinek a szobájára vetül a legjobb rálátás. Aha, az Övére. Láttam, ahogy gondterhelten ül le az egyik fotelbe, csak maga elé bámul. Vajon neki is ez jár a fejében? Azon, hogy én segítettem rajta, és nem a francia? Vagy azon, hogy miért történt meg ez? Bárcsak tudnám!
Dühösen löktem el magam az ablaktól, ki kellett tisztítanom a fejemet. Egész. Álló. Nap. Csak. Rá. Tudok. Gondolni. Mi a rák van veled, Aaron?!
Már az első találkozásunkkor felkeltette a figyelmemet a földöntúli szépség jelenléte. Egész megjelenésében izé.. de nyálas vagyok. De legalább.. nem. Nekem ez nem megy. Majd megpusztulok, hogy megint megérinthessem, mindig a szobája ablakát kukkolom, mint egy rossz paparazzi, de nincs bátorságom beszélni vele.. hát ja, balf*sz vagyok.
Már ha csak a puha bőrére, vagy a kellemes illatára gondolok, ami miatt annyiszor összerándul a gyomrom.. nem viccelek, a Nagy Aaron kezd idegesedni. A lábairól akkor nem is beszélek.. két tökéletes szobordarab. A haja sűrű zuhatagként omlik a derekára, csillog a napfényben. Szemei szinte szikráznak, mindig megbabonázottan keresem az ezüstös csíkokat, hogy belefeledkezzek a viszonzatlan, de annál szebb szerelembe. Beleszerettem. Nem is kicsit.
Visszasétáltam lassan az ablakhoz, olyat láttam, amit jobb, ha nem. Ó, a francba..

---
Fáradtan vágódtam le az egyik fotelba, a fejem zúgott. Ugyan még alig telt el fél nap, mégis úgy érzem magam, mint aki lefutott 10 maratont.. Felhúzott lábaimra hajtottam a fejem, mélyen lélegeztem. Hagytam, hogy az oxigén eljusson minden egyes sejtemig, hátha így elmúlik a fejfájásom. Erősen koncentráltam, de valami mindig lyukat ütött ez eddig olyan stabilnak tűnő védőfalamon. Aaron.
Egész végig olyan furcsán viselkedett velem. Mindig figyelt, néha már a hátam borsódzott attól a sejtelmes, mégis melengető tekintettől. Minden találkozásunkkor figyelmes, humoros volt. No persze a flörtről még így se mondott le.
Szinte mindig arra játszott, hogy kiborítsa Louist, amit eddig nem is igazán értettem.. úgy voltam vele, hogy direkt cseszegetik egymást, pasi dolog. Ám egy idő után nekem is kezdett leesni, hogy amit Aaron csinál kezdettől fogva, az nem egyszerű jólneveltség, vagy barátság. Mintha .. mintha tetszenék neki. De az nem lehet. Ő egy igazi nőcsábász... nők tucatjai várják, hogy akár fütyüljön nekik, máris ugranak. De én nem érzek többet barátságnál.. istenem, de utálom az ilyen helyzeteket! Idegesen pattantam fel a fotelból, le-föl járkáltam a szobában.
- Miért vagyok ilyen balfék? Miért nem tudok úgy összebarátkozni valakivel, hogy ne jusson rögtön az az eszébe, hogy....? Á, feladom. - keltem ki magamból hangosan. Mindig ezt csináltam, ha valami kiborított.
Nem bírtam tovább. Le kellett nyugtatnom magam. Tudom! Letusolok. Attól talán még a borzasztó fejfájás is elmúlik.
Megszabadultam minden ruhámtól, a villanyokat lekapcsoltam a szobában, majd fogva egy törülközőt és pár tiszta holmit, beszambáztam a fürdőszobába. Magamra zártam az ajtót, hogy senki se zavarhasson meg a tisztító rítus közben. Megnyitottam a forró csapot, majd jó pár cseppnyi habfürdőt öntöttem a zubogó, minden érzékemet ellazító vízbe. Mikor már éppen kifutott, leengedtem belőle egy keveset, majd beleültem a kellemes forróságba. Ez kellett nekem. Végre lazítottam. Ah.

*Aaron szemszöge*
Te atya úr Isten. Mit csinál ez?! Vetkőzik?
Kiguvadt szemekkel bámultam ki az ablakon, a szám egészen kiszáradt. Nyelnem kellett..olyan lassan vetkőzött, hogy többször is meg kellett nyalnom a számat.
Mikor megszabadult a kötött pólótól, a haja belelógott az arcába.. a következő pillanatban a cicanadrág már a kanapén landolt, a szemem pedig egyre több részletet vélt felfedezni. Izgatottan néztem végig combjainak gyönyörű íven, aranybarna bőrén, gömbölyű fenekén. Kecsesen, kínzó érzékiséggel szabadult meg attól a falatnyi trikótól is..egyre jobban éreztem, hogy beindulok. Már csak fehérneműket viselt, mikor lekapcsolta a lámpákat, csak egy kis asztali égő világított, éppen annyira, hogy mindent lássak. Mindent láttam. Óvatosan csatolta ki a melltartó kis csatjait, lehúzta magáról a finom szatént...és leesett az állam. Olyan volt, akár egy istennő. A szemeim izgatottan siklottak végig a bőre minden négyzetcentiméterén, kíváncsian, kiéhezve vártam a következő lépést. Levette az alsóneműt is, így már teljes pompájában csodálhattam meg. Mit ne mondjak.. dögösebb, mint hittem. Talán mégiscsak visszamegyek a szobájába, nehogy így merüljön álomba. Nélkülem.

---
Arra keltem fel a szunyókálásból, hogy kihűlt a fürdővizem. Óvatosan kimásztam a kádból,megtörülköztem, bekentem magam testápolóval. Sokkal frissebbnek, kipihentebbnek éreztem magam ezután. Magamra kaptam a köntöst.. lusta voltam felöltözni. Kimentem a szobába, keresgélni kezdtem a szekrényben. Kopogtattak. Az ajtó elé léptem, majd egy halk kattintással kizártam, lenyomtam a kilincset. Az ajtóban nem az állt, akit vártam. Nagyon nem.

#52. fejezet - Egyelőre..

*Louis-jelen*
Istenem, mennyi minden történt azóta, hogy megismertem! Hirtelen kopogtattak az ajtómon, nem tudtam, hogy ki lehet az. Csak reménykedni tudtam. A levére gondoltam, így ismét dühbe gurultam. Kinyitottam az ajtót, és Ő állt ott. Kisírt, vörös szemei néztek fel rám, összeszorult a szívem a látványtól. De nem tudtam határt szabni az érzelmeknek. Magamhoz rántottam és megcsókoltam. Éhesen, pokolian szenvedélyesen. Ismét beszívhattam az illatát, érezhettem az ízét. Őrá volt szükségem, senki másra.

* Az ismeretlen vámpír*
Mikor fogom elmondani neki, hogy ki is vagyok valójában? Tudom. Megkeresem. És ebben senki sem állíthat meg.

---

- Én...sajnálom, Louis. - hajtottam le a fejem, iszonyatosan szégyelltem magam a történtek miatt.

- Én is sajnálom. - emelte fel a fejem. Minden érzelem tükröződött a tekintetében. Aggódott, hisz csaknem véget vetettem a kapcsolatunknak, amit mind a ketten megsínylettünk volna.. az nem kifejezés. Szerelem, vágy csillogott, hisz tudta, hogy minden rendben lesz. Tudta, hogy szeretem őt. És ő is engem. Menthetetlenül szenvedélyesek voltunk, de nem érdekelt. Megtaláltam azt, akire szükségem volt. Furcsa volt arra gondolnom, hogy egy másik nő mellett van, öleli.. egyenesen féltékenységi rohamot kaptam. Megcsupáltam volna a haját, kivájtam volna a szemeit, hogy soha többé ne vessen rá pillantást, börtönbe zártam volna az ellenem elkövetett " bűneiért". Vad birtoklási vágy lobogott bennem legbelül. Nem engedhettem el őt, akárhogy diktálta a józan eszem. A szívem volt a döntő. Semmi más.

- Kérlek, ne. Én tettem ezt.. nem a te hibád. Meg sem érdemlem a bocsánatodat. - próbáltam elrejteni az arcomat előle, hogy ne lássa a kisírt szemeim, és a megtört arckifejezésem. Nem érdemeltem meg, hogy megbocsásson. Olyat tettem, ami..

- Sss. Már rég megbocsátottam. - mormolta, miközben lágy csókokkal hintette be az állam vonalát. - Egyvalamit azonban meg kell ígérned nekem. - felkaptam a tekintetem, láttam, hogy halálosan komolyan beszél. 

- Meg kell ígérned, hogy nem titkolsz előlem semmit. Én se titkoltam előled eddig semmit. Pedig nekem is van jócskán takargatni valóm. Én itt vagyok neked, bármit elmondhatsz. Ha baj van, akkor megoldjuk. Ketten. - simított végig egyik ujjával az arcomon. - Oké? 

Nem tudtam, hogy mit mondjak. Gondolkodtam. De egyetlen meggyőző érv se jutott eszembe, amivel megvédhetném Louist. A levegő vágyakozással telt meg, ahogy már percek óta némaságba burkolóztam. Mi lesz, ha...? A fene egy már meg.. muszáj lesz kimondanom. Nem ragadhatok meg a múltban, élnem kell a mának. Bármeddig is tart. 

- Megígérem. - feleltem határozottan, igyekeztem, hogy a hangom ne remegjen. Louis elmosolyodott, olyan erősen ölelt magához, hogy kissé már fájt. 

- Köszönöm. - lehelte a fülem mellett. - Most itt az ideje, hogy megmosakodjunk. Már napok óta nem tusoltam, kezdem úgy érezni magam, mint aki csatornákban mászkált. - tudtam, hogy mire gondol. Békülünk. Minden értelemben. Nem tiltakoztam. Hagytam, hogy behúzzon maga után a fürdőbe, hogy végre újra érezzük egymást. Egy lelkes csók kísértében csuktuk be magunk után az ajtót, hogy csak mi legyünk tanúi a szerelem szépségének. Csak mi ketten. Örökre. 

Fél óra elteltével, frissen, nyugodtan hagytam, hogy Louis a karjaiban szorongasson, hallgattam a szuszogását. A kellemes melegben én is lassan elálmosodtam, egyre kevesebbet láttam, majd elnyomott a fáradtság. A szépnek indult álom, miszerint újra a Szenátusban voltunk, edzést tartottunk franciámmal, majd kézen fogva sétáltunk vissza a szobámba, hogy lepihenjünk. Egy egyszerű napot álmodtam, annál is egyszerűbb forgatókönyvvel. Mindenki nyugodt volt, nem fenyegette veszély Cassiéket sem. Nezzótól se kellett tartanom. Aaronék és a sárkányok barátok voltak. Harmónia volt. 

A szép nyugalmat kettéhasította a hatalmas gyűlölet, halálvágy. Mindenütt düh keveredett vérrel, vér a halállal. Az épületet lerombolták, nekünk pedig menekülnünk kellett. Ricardo Lucasszal elfogta a mágikus lényeket, hideg vastömlöcbe zárva őket. Aaronék meghaltak. Mindenki.. Mircea, Rafe.. Louis. Mindegyikük tekintete üresen csillogott, a szívükbe vájt karók büszkén meredeztek. Összetörten sírtam szeretteim fölött, leírhatatlan veszteség ütött rést a szívemben. Fájón néztem végig mindenkin. Elvesztettem őket. Nem voltam elég erős. Louisra borulva zokogtam, kapaszkodtam belé, mint mindig, most is őt akartam. Követelőzve öleltem, simogattam a haját, hátha láthatom még egyszer a szemeit. Élettel telt szerelmes, óvó tekintetét, mely azt sugallja, hogy minden rendben lesz. Biztató mosolyát, hogy ne féljek, ő itt van. De nem.. ő már nem volt velem. Élettelenül feküdt vérben úszva a karjaim között, utolsó mondata még mindig a fülemben csengett: Szeretlek. A bársonyos illata már nem nyugtatott, nagy keze már nem simogatott.. csak tovább hergelt. A sírógörcs közepette két kegyetlen kar húzott el tőle, esélyt sem adva a búcsúzásra, vigaszra. Őrjöngve próbáltam szabadulni a kezek szorításából, de nem engedtek. Ehelyett a káröröm színtiszta hangja hagyta el fogva tartóm száját, ahogy látta a kínomat. Kinevetett, szívből jövő kacaja megrengetett. Nevetett a halálon. Nevetett mindenen. 

Louis erősen rázogatott, szólítgatott. Bőgve nyitottam ki a szemeim, ahogy megláttam Őt, rögtön magamhoz szorítottam, olyan erősen fúrtam a fejem a mellkasába, ahogy csak tehettem. Közel húzódtam hozzá, magamnak követeltem. Szorosan magához szorított, nagy, elnyújtott körökben simogatta a hátam, halkan duruzsolt a fülembe. 

- Ssss, kedvesem, sss. Már elmúlt.. csak egy rossz álom volt. Már senki sem bánthat. Senki. 

Azonban őrjöngésem alig csillapodott. Hallottam, ahogy mások is bejönnek, az ajtó hangosan kivágódott, többen szaladtad be rajta. 

- Engedj oda hozzá. - szólalt meg Aaron.- Meg tudom nyugtatni. 

- Ne is álmodozz erről. Nem érhetsz hozzá. - Louis hangja kegyetlen volt. Határozott. 

- Nem látod, hogy milyen állapotban van? Transzba esett. Nem fog lenyugodni, amíg vissza nem hozom a varázserőmmel. - fogta meg a vállam Aaron, kezét rögtön lesöpörte rólam Louis.

- Arra Mircea is alkalmas. -sziszegte franciám.

- Igaz, de ő most Ricardonál van. Nem lenne szerencsés megtudnia, hogy mi történt. Szóval most azonnal lejjebb adsz a büszkeségedből, vagy nézheted, ahogy kínozza az álma. Választhatsz! 

Nem sokkal később éreztem, ahogy Louis felemel és átad neki. Aaron erősen magához szorított, egy furcsa varázslatot mormolt, ami csillapított. Egyre nyugodtabbá vált a légzésem, a görcsösség eltűnt, helyét a fáradtság és kimerültség vette át. Túl nyugodttá váltam. Aaron pedig túl erősen szorított, simogatott. Nem úgy, mint egy barát. Hanem mint egy szerető. Féltő gondoskodással nyomott lelkes puszit a szám sarkába, majd visszaadott Louisnak. A nyugodt levegőt felváltotta a düh és a féltékenység. Nyöszörögve próbáltam leküzdeni a feltörő sírást. Felnevettek.

- Látod, Louis? Ha nem lennél olyan feszült, akkor nem sírna megint. Felzaklattad. Meg se érdemled, hogy veled legyen. 

- Hagyd abba Aaron. Ez nem vicces. - állt közéjük Gaston. 

- Nem viccnek szántam. Csak ő is pontosan tudja, hogy Andrea nálam lenne jó kezekben. Nem nála. - HOGY MI VAN?! 

- Nem tudod elviselni, hogy olyannal van, aki tényleg szereti, nem pedig csak játékszernek tekintené, Aaron? Mert ő nem olyan, aki ezt eltűrné. - válaszolt fölényesen Louis. Éreztem, hogy nagy erő kell ahhoz, hogy féken tartsa magát. 

- ELÉG LEGYEN! - emeltem fel a fejem. Bár még mindig sírtam, képes voltam már megszólalni. Egy jó erős energia fátylat eresztettem kettejük közé. - MOST AZONNAL FEJEZZÉTEK BE! 

- Sss, ne zaklasd fel magad. Nyugodj meg. Befejezzük. - csókolt meg Louis óvatosan. 

- Egyelőre. - vágtatott ki Aaron a szobából. 

Egyelőre.. 

#51. fejezet ( 2. évad ) - Merengő

Sírva rogytam össze a szoba közepén, őrjöngve ordítottam, olyan fájdalommal járt ez a döntés. Reszkettem, védtelennek, ostobának éreztem magam, aki most dobta el magától azt, amire a legjobban szüksége volt. Aki éltette, kitartott mellette, és szerette. Mintha lyukat ütött volna mélyen a szívemben, kiszakították volna a lelkem egy darabját. Megállíthatatlanul vérzett, a fájdalom tépdeste. Megtörtem. De muszáj volt így döntenem. Nem tehettem mást. Ha velem marad, akkor baja esik. Meg kellett tennem. Nem éltem volna túl, ha Nezzo rajta áll bosszút. Belehaltam volna a fájdalomba. Így legalább biztonságban van.

Vörösre sírt szemekkel, kócos hajjal, világfájdalmasan battyogtam be a fürdőszobába. A tükörből egy megkeseredett, szerencsétlen ember nézett vissza rám, aki egy utolsó ökör, amiért ezt tette. Mérhetetlenül nagy fájdalom tombolt bennem. De ha nem teszem meg, akkor Louis issza meg a levét. Louis. Nem én. Hanem Louis. Nezzo megírta.. várjunk csak.. hol van a levél?! Idegesen rohantam vissza a szobába, átkutattam a földet, az ágyat, de sehol sem találtam a papírt. Louis.. ne! Ő vitte el..

Rögtön kirontottam az ajtón, csaknem kiszakadtak a zsaluk, olyan erővel vágódtam ki. Szaporán szedtem a lábaim a szobájáig, majd dörömbölni kezdtem az ajtó előtt. Pár másodperccel később az ajtó kinyílt, és Louis metsző, ideges arcával, fájdalommal teli szemeivel találtam szembe magam. Jeges volt a levegő körülöttünk, de amint feleszmélt, hogy ki van az ajtajában, nem várt. Csak cselekedett. Magához rántott, mohón kereste a szájával az enyémet. Én meg csak hagytam. Alig telt el két óra a veszekedés óta, máris békülünk. Nem így terveztem. 

Louis behúzott az ajtón, majd gondosan becsukta, de egy pillanatra se vált el tőlem. A könnyek feltartóztathatatlanul folytak végig az arcomon, hisz mart a bűntudat. Elváltunk, majd csak a gyönyörűen csillogó szemekre tudtam koncentrálni, amik ezúttal is magukkal ragadtak. Megbocsátás, és gyengédség áradt meleg tekintetéből, gyengéden letörölte könnyeimet, majd szorosan magához ölelt. Nem tudtunk megszólalni, csak néma párbeszédünkből derült ki, hogy közel sincs vége. Hatalmas megkönnyebbülés volt, de nagy áldozat is. Belerángattam abba, amiben nem kellett volna. Veszélybe sodortam. De úgy néz ki, az én franciámat éppen nem érdekli a kockázat. Csak én. 

*Louis*

Drágám,

Ne hidd, hogy olyan könnyen megszabadulhatsz tőlem. A halálból könnyen vissza lehet térni, magad is jól tudod. Halloween éjfélkor várlak, hogy végleg lezárjuk a mi kis csatánkat, drágaság. Ha Louis-Caesart magaddal mered hozni, vagy akár bárki mást meglátok, akkor végzek velük. Az ilyennel nem szoktam viccelni, ajánlom, hogy egyedül gyere.  Remélem nem okozol csalódást a mesterednek. Alig várom, hogy megint találkozzunk. 

Csók, 

Nezzo xx

Már vagy ötödszörre olvasom ezt a szennyet, de még mindig némán ülök a székben. Ezért tette. Pontosan ezért. Nem akarta, hogy bármi bajom/ bajunk essen. Képes lenne feláldozni magát, hogy megoldja a problémát. A papír mostanra szinte olvashatatlanná gyűrődött, nem élte túl a haragom. Dühösen pattantam fel a székemből, és a kandallóba dobtam a levelet. Lassan bebarnult, majd a tűz martalékává vált. Idegesen szorítottam össze az ajkaimat, ordítani volt kedvem. Gyűlöltem Nezzot, amiért ezt tette Vele. Több száz éven keresztül kínozta, megtörte, megszégyenítette. Megölte a szüleit, mindenkit, aki bármikor kapcsolatba került vele. Elképzelni is nehéz, hogy miken ment át. Még a bálon is, amikor először találkoztunk, akkor is érezhető volt a fájdalma. 

*1837. - Párizs, a bál*

Csendesen sétálgattam a többi vendég között, de így se sikerült elkerülnöm a szemérmes hölgyek pillantását. Kacéran járkáltak a közelemben, mialatt a férjeik vígan italoztak az asztaloknál. Mondhatom, szép. 

Csupán egy nő volt egyedül, kiemelkedett a tömegből. Arca a fájdalomról, szomorúságról árulkodott, amit bőszen próbált leplezni a mosolyával. 

Gyönyörű volt. A teremhez hasonlóan kék bársonyba burkolózott, a gyertyák, lámpák halvány fényében tündökölt. Finom, kecses léptekkel járkált, meg-megállt a falakat díszítő képek előtt. Megjelenésében erőt, hatalmat sugárzott.. meg persze hatalmas vonzerőt. Látszott, hogy nincs tisztában azzal, hogy milyen hatással van a férfiakra. Mindenki megfordult, amint elhaladt mellettük, páran meg is állították egy-egy tánc ígéretében, de elutasította mindet. Nem táncolni jött.. más céllal látogatott el ide. Bárcsak tudnám miért!

Nem volt túl magas, se alacsony. Nőies, gyönyörű vonalait követte a ruha, amit pedig az én szemem. Minden egyes részletnél elidőztem. A vékony dereka, az izgató domborulatok, vékonyka, hosszú karok nem engedték, hogy másfelé figyeljek. Haja selyemként suhogott a hátán, a göndör fürtök rakoncátlanul örvénylettek. Szívesen végigsimítottam volna rajtuk. És ekkor elvesztettem az eszem. Tekintetünk találkozott, megláttam a tiszta, jégkék szemeket. Az ezüstös kis barázdák felvillantak, amint tekintete egybeolvadt az enyémmel. Időközben észre se vettem, hogy a lábaim egyre közelebb visznek felé. Beszélnem kellett vele. Ezt diktálta az ösztön. 

* 1837.- Párizs, a bál - Andrea*

Próbáltam észrevétlenül sétálgatni a teremben, hátha Nezzo, vagy valamelyik csatlósa eljött ide. Meg kellett keresnem azt a férget. Tartoztam neki valamivel. A halálával. 

Féltem, hogy a ruhám alatti tőrök elárulnak majd, de szerencsére sikerült észrevétlen maradnom. Azonban valami nem hagyott nyugodni. A gyönyörű képek a falon. Mindig is imádtam a művészetet, kiváltképp a festészetet. Jó pár Raffaello festményt véltem felfedezni, nem régen megismert barátom képei még idáig is eljutottak. Azt hiszem most már értem, hogy miért ekkora barátok Mirceával. Meg van bennük a közös. A szenvedély. 

- Felkérhetem egy táncra, mademoiselle? - lépett finoman elém egy rendkívül jóképű úrfi. Bármikor, csak nem most. 

- Elnézését kell kérnem, de majd máskor. - mosolyogtam rá óvatosan, mire halványan elvigyorodott. 

- Ó, ugyan, semmi gond. Nevét szabad megtudnom? - araszolt közelebb egy lépéssel. 

- Andrea. Maga? - kezdtem el nézelődni, hátha megmenekülhetek. 

- Jules Axel, szolgálatára hölgyem. - hajolt közelebb. 

- Jules, drága kisfiam, hadd mutassam be neked.. - ráncigálta el idősebb hölgy, feltételezhetően az édesanyja. Megmenekültem!

Egyre több emberen néztem végig, de sehol sem találtam Nezzot. Se senki olyat, aki segíthetne. Hurrá..

Éreztem, hogy valaki figyel. Nagyon figyel.

És akkor észrevettem. Egy magas, iszonyatosan jóképű férfi nézett velem farkasszemet. Lassan közeledett felém, miközben le se vette rólam a szemét. A szemem önálló életre kelt.. 

kíváncsian siklott végig jól szabott fekete öltönyön, és a hozzá illő cipőn. Az ing alatt domborodó izmok, széles vállak, és minden bizonnyal kockás has lapult, ami felkeltette a kíváncsiságom. Nagy, erős, férfias karjai, hatalmas tenyerei voltak, elképzeltem, ahogy gyengéden az állam alá nyúl, majd egy káprázatos csókot lehel a számra... Hasított arcélei, gyönyörű, íves ajkai, csillogóan kék szemei elvarázsoltak. Mogyoróbarna, göndör haját pár arany csattal szedte össze, de így is elszabadult pár rakoncátlan tincs, amely szépen keretezte a férfias, rendíthetetlen arcot. Egész megjelenésében erőt, hatalmat, és delejes vonzerőt sugárzott. Látszott, hogy nem ember. Ő is vámpír volt. Aurája elárulta. 

Már csak pár lépésre volt tőlem, mikor észrevettem, hogy ő is hasonlóan mért végig. Egészen zavarba jöttem, amikor egy hihetetlenül lusta, ragadozószerű, érzéki mosolyt villantott felém. Hasfal megfeszül, gyomor összeszorul. Itt állt előttem életnagyságban. A testéből áradó erő egészen letaglózott, sokkal magasabb volt, mint én. Mint mindig.. 

- Üdvözlöm, mademoiselle. Louis-Caesar vagyok. - csókolta meg a kézfejem. - Ön? - jézusom, ez a pasi..

- Andrea. - mosolyodtam el. A szívem egyre jobban dübörgött.

- Mondja csak, mit keres egy ilyen gyönyörű hölgy itt, egy egyszerű kis bálon? - hajolt közelebb hozzám.

- Kikapcsolódom. - basszus.. minek kérdezősködik annyit?!

- Á, értem. 

- És ön? Ha jól gondolom, akkor a párjával érkezett. Hol van? - most ugrik a katica a kútba..

- Egyedül érkeztem. Ennél fogva felkérem, hogy legyen a partnerem. Megtiszteltetés lenne. Szabad? - ért gyengéden a kezemhez, elkezdett húzni a tánctér felé. Nem tudom, hogy mi ütött belém, de igent mondtam, és hagytam magam. Gyengéden átfogta a derekamat, a kezemet összekulcsolta az övével, és lágyan ringatózni kezdtünk a zene ritmusára. Felnéztem rá, és láttam, hogy mosolyogva néz. Megint elvörösödtem. Ahj.. Egyszerűen lenyűgözött a túlzott önbizalma. Egyenesen megbolondultam tőle. 

---

*Louis*

Már akkor magával ragadott. A bál után azt hittem, hogy soha nem találkozok vele többet, hisz csak a nevét tudtam, azt nem, hogy honnan jött. Nagyon sajnáltam a dolgot. Aztán egyik nap ellátogattam a Szenátusba, ahol ismét összefutottunk. Innentől kezdve tudtam, hogy nekem is itt kell lennem.

*1902.- Szenátus*

Már vagy egy órája lovagoltam, mire a kastélyhoz értem. Hiába, a követek feladata mindig nehéz.. 

A fogadó bizottság lelkesen vezetett át a hosszú folyosón, amely falán szebbnél szebb kardok függtek. Jó ízlés. Ez az. 

Páran kicsit furcsán néztek rám, kiváltképp egy fekete hajú, barna szemű férfi. Olyan..lenéző volt. Álltam a pillantását, majd bekísértek egy nappaliba, ahol várakoznom kellett a konzulra, meg talán a tolmácsra. A szobában járkáltam, mikor egy furcsa zaj ütötte meg a fülem. Valakik beszélgettek. Egy ismerős hang. De hiszen ez.. Rögtön az ajtóhoz rohantam, kinéztem. Ahogy láttam, Ő állt ott életnagyságban. Egy egyszerű, barna kötött ruhát viselt, haját laza kontyba fogta, de még így is szívdöglesztően nézett ki. Jó pár szótárral a kezében egyensúlyozott, miközben az ellenséges fickó beszélgetett vele. Nehogy segítsen neki.. nehogy.. 

Felém pillantott, majd rögtön elvigyorodott, egészen felderült az arca. Ott hagyta a férfit, és felém sietett. 

- Louis-Caesar? Hát te? - üdvözölt izgatottan. Istenem, de aranyos volt..akár csak egy kislány. 

- Andrea. Nagyon örülök, hogy találkozunk. Látogatóban? - nyújtottam felé a kezem, hogy segítsek fogni a könyveket, amikből párat átadott. 

- Ó, nem. - nevette el magát. - Itt élek. A Szenátus tagja vagyok. Meg persze tolmács. Állítólag valami francia követnek kell majd fordítanom.. nem tudod, hogy ki lehet az? - kérdezte huncutul. Esküszöm, most azonnal nyomnék egy csókot azokra az íves ajkakra. 

- Akkor most már tudom, hogy hova kell jönnöm. - mosolyogtam rá. Elpirult. Hm. - Nem tudom, de majd szólok, ha megtudok valamit.. - felnevetett. - Öö, mondd csak, ráérsz ma este? 

- Hát, ma este edzést tartok. Ha gondolod, akkor gyere el. Gondolom még pár napig itt leszel. 

- Persze. Akkor este. - ez az! Randira hívtam!

- Szia. 

- Szia. 

*1902.- Szenátus, Andrea*

Már vagy egy tíz perce el kellett volna vinnem ezeket a könyveket, de még mindig itt szaladgálok le-föl. Gyorsan összeszedtem a hajam, majd felkaptam a cuccomat, és kiegyensúlyoztam a folyosóra. Mircea állított meg. Barna szemei ahogy mindig, most is csillogtak.  

- Szervusz drágám, hova-hova? 

- Tolmácsolás. Mint mindig.

- Látod, ezért örülök, hogy csak három nyelvet beszélek.. - nevetett fel. 

- Kac-kac-kac. 

Borsódzni kezdett a hátam, éreztem, hogy figyelnek. Olyan ismerős volt.. elkaptam a fejem Mirceáról, és akit láttam.. az Louis volt. Életnagyságban. Te atya úr Isten.. ez a pasi még szívdöglesztőbb, mint hittem.. 

gyorsan odaszaladtam hozzá, majd a végén rájöttem, hogy jól beégettem magam, hogy ilyen kislányként ugrálok itt egy komoly férfi előtt. Bocsánat, pontosítok. Egy komoly, szexi férfi előtt. 

Elbeszélgettünk, majd randira hívott. Úristen, randira hívott! Jó, oké.. nyugodjunk meg. 

Alig várom, hogy este találkozzunk! Ááá..

--- 

*Louis-jelen*

Istenem, mennyi minden történt azóta, hogy megismertem! Hirtelen kopogtattak az ajtómon, nem tudtam, hogy ki lehet az. Csak reménykedni tudtam. A levére gondoltam, így ismét dühbe gurultam. Kinyitottam az ajtót, és Ő állt ott. Kisírt, vörös szemei néztek fel rám, összeszorult a szívem a látványtól. De nem tudtam határt szabni az érzelmeknek. Magamhoz rántottam és megcsókoltam. Éhesen, pokolian szenvedélyesen. Ismét beszívhattam az illatát, érezhettem az ízét. Őrá volt szükségem, senki másra.

* Az ismeretlen vámpír*

Mikor fogom elmondani neki, hogy ki is vagyok valójában? Tudom. Megkeresem. És ebben senki sem állíthat meg.