#71. fejezet - Az erők krónikája 6. - Végzősök

Úgy álltam ott, mint akit fejbe vertek, egyáltalán nem erre a reakcióra számítottam tőle.
- Gyere, Angyalom. Ne várakoztassuk meg őket. - fogta meg a kezem és az autók felé kezdett húzni.
Tessék?!
- Louis, várj.. - kezdtem bizonytalanul. - Nem utálsz? Hisz láttad, hogy mi lett belőlem..
Nem volt időm befejezni a mondatot, mert felkapott a kezeibe és megcsókolt. Olyan lágyan érintett meg, hogy azt hittem, menten elájulok a gyengédségtől és a belőle áradó melegségtől. Mikor már kellően sikerült lecsillapítania, elvált tőlem, a homlokát az enyémnek döntve nézett rám.
- Nem utállak. Sose utáltalak azért, ami vagy. Nekem mindegy, hogy ember, vámpír, tündér, vagy árnyvadász vagy. Csak te kellesz nekem azóta, mióta megláttalak. Nem érdekel a többi árnyvadász, csakis te. Csodaszép voltál, mikor kiterjesztetted a szárnyaidat. Ehhez foghatót még sose láttam. Úgy éreztem magam, mint egy fanatikus rajongó, aki bámulja a bálványát. - nevette el magát halkan. - Örülök, hogy egy ilyen nő az enyém. Szeretlek, Angyalka. És ezen még Koppány sóvárgó képe se változtat. - csókolta meg a homlokom.
- Akkor oda is vihetsz a kocsihoz, kedves rajongóm. - mosolyogtam vissza rá. Azzal a ragadozószerű mosollyal nézett vissza rám, amitől mindig elgyengült a térdem. Pontosan tudta, hogy mikor mit kell tennie, hogy elvesszem az eszem. És nagyon is tisztában volt ezzel a ténnyel.
- Ahogy kívánja. - nevetett fel vidáman és az orrát az enyémnek dörgölte.
Fülig érő szájjal ültünk be a terepjáró hátuljába, ahol Louis belehúzott az ölébe és egy pillanatra se eresztett.
A nyakamban lógó nyakláncokból lüktetett az energia, nem tudtam, hogy mitől töltődtek fel ennyire. Felvillantak, mire ijedten kirántottam a nyakamból az összeset. Illetve, csak egyet. Ez az egy lett az ékszerem. A végzetem.

Három órával később az autók egy erdei ösvényre kanyarodtak be. Rossz érzés fogott el, ahogy egyre beljebb értünk, minden egyre sötétebbé, elhagyatottabbá vált. Amikor felnéztem Louisra, legalább olyan feszült volt ő is, mint én.
- Hova megyünk? - kérdeztem Koppánytól.
- A gyakorlati szállás igazgatójával le kell beszélnünk, hogy legyen hol megszállnotok. - felelte vidáman. - Aztán megyünk vissza Pannonhalmára, hogy találkozhass a Mesterrel. A továbbiakat még én se tudom.
Nagyszerű.
- És muszáj lesz itt megszállnunk? - kérdeztem ártatlanul.
- Nem. Ott lehettek a központban is, de Adony mondta, hogy feltétlen olyan helyre kell menned, ahol kerülöd a feltűnést. Azt már most megmondom, hogy a lehetetlennel próbálkozol. A Mester biztos nem enged majd el ide. Minél közelebb vagy az angyali védelemhez, annál kisebb a valószínűsége, hogy a démonok rád találnak.
Honnan tudja, hogy én..? Adony..én úgy megölöm..
- Ja, igen, még valami. - fordult hátra az ülésben. - Ereszd ki a blokkolt energiádat. Nem ajánlatos visszatartanod, most, hogy az angyali is felszínre került. Ha gondolod, akkor még megállhatunk itt is, gyakorlatilag a semmi közepén vagyunk.
- Nem tartanám jó ötletnek. Irdatlan mennyiségű. A testvére segítségével szedte össze. Ő kell ahhoz is, hogy biztonságban előhozza. - szólt közbe Louis. Sose hallottam még ennyire tisztán beszélni magyarul, meglepett, hogy ilyen jól megy neki.
- Nem lehet nagyobb ereje, mint amivel a serdülő árnyvadász srácok birkóznak meg. Ha jól tippelem, velük leszel egy hónapig, amíg tart az elméleti kiképzésed. A gyakorlatért nem tudom, hogy ki fog felelni.
Miféle árnyvadász fiúk? Ó, ne már.
- Pisisekkel leszek egy hónapig összezárva?
Erre Koppány már egy szót se szólt, csak előre fordult és magában nevetgélt a válaszomon. Miért olyan vicces ez?

Miután túlestünk a bemutatkozáson, Attila- a szállás igazgatója- megígérte, hogy több szobát előkészítenek nekünk, ha úgy dönt a titokzatos Mester, hogy itt maradunk. De tőle is ugyanazt hallottam, amit Koppánytól. A Mester nem valószínű, hogy elenged a közeléből.
Louis vagy fél órán keresztül füstölgött az ülésen, mert Attila megjegyezte, hogy mennyire visszataszítónak találja, hogy egy olyan démoni teremtmény, mint ő, beszennyez engem, annyira elszaladt vele a ló, hogy nekem kellett lenyugtatnom. Mikor már nem bírtam tovább nézni az önostorozását, az ölébe huppantam és addig csókoltam őt, amíg annyira el nem lazult, hogy újra biztonságos légkört nem teremtettünk. Hálásan mosolygott rám, majd szorosan magához húzott.
A visszaút sokkal rövidebb ideig tartott, azonnal felengedtem, ahogy a kocsi kerekei ismét aszfaltot értek és haladtak vissza a városba. Pannonhalma otthona volt a kiváló boroknak, gyönyörű műemlékeknek, és, mint kiderült, az ország legnevesebb fiú iskolájának, ahol történetesen a árnyvadász fiúk kiképzése zajlott. A nagyközönség számára nem volt más ez a hely, mint egy olyan iskola, ahova olyan fiatalok járnak, akik messze meghaladják kortársaik képességeit, különleges nyelvi érzékkel rendelkeznek, vagy éppen kiváló sportolók, akiknek helyén van az esze és nem távolodtak el az egyháztól. És pont ezek közé fogok én is egy hónapig beállni.
Nem sokkal később a bencés apátság épületéhez értünk, ahol az őrök már nyitott kapuval várták az érkezésünket, s mikor beértünk, bezártak minket. Több zárból álló rendszer védte az intézmény falait, amelyet csak a szakavatott kezek tudtak kinyitni.
Megnyugtató.
Kiszálltunk a kocsiból és bementünk az épületbe. Koppány és Adony előttünk lépdelt, Mircea, Markus és Rafe pedig a folyosóra aggatott képekkel voltak elfoglalva. Kirázott a hideg, ahogy egyre beljebb merészkedtünk, a hangok egyre erősebbé váltak, nyitott ajtók előtt haladtunk el, ahol éppen óra folyt. Éppen csak bekukucskáltam a terem ajtaján, lázasan körmölő alakokat láttam, akik a tanár mindegy egyes szavát szentírásnak vették. A bent ülök mind 12-13 évesek lehettek, nem tűntek veszélyesnek. Hát mégis igazam volt. Egy hónapig pisisekkel leszek bezárva.
- Kiver a víz ettől a helytől. - jegyezte meg Louis halkan. Nem álltam le vele vitatkozni.
- Szerintem nem lesz itt semmi gond. - mondtam. Louis összevont szemöldökkel nézett le rám. - Mármint, láttad, hogy milyen kicsik a növendékek. Nem hiszem, hogy majd pont egy 12 éves fog lekörözni a francia rendhagyókkal.
Huncutul elvigyorodott, majd megcsókolta a homlokom.
- Veled amúgy se tudnának versenyezni. Több mint egy tucat nyelvet beszélsz anyanyelvi szinten, és a többit, amit megértesz, vagy már majdnem teljesen fújod, még nem is számoltuk bele. - húzott magához még közelebb. - Hogy tudtál ennyit megtanulni?
- Hogy tudsz olyan sok módon kibillenteni az egyensúlyomból? - kérdeztem vissza.
- Milyen helyzetben? - húzódott komisz vigyorra a szája. Jaj, ne már.
Azonnal vérvörösre váltott a fejem, lehajtottam, hogy ne látsszon, mennyire sikerült zavarba hoznia. Már megint.
- Hagyjuk. - feleltem pironkodva, mire hangosan elnevette magát.
A vállába bokszoltam, hogy fejezze már be a nevetést, de még harsányabban kezdett hahotázni.
- Louis, fejezd már be. - suttogtam rákvörös fejjel. A szemei könnyeztek, a rohama végére a hasát fogta és mélyeket lélegezett. Derűs mosoly játszott az ajkán, mire én csak elfintorodtam és megindultam előre a többiek után.
- Hé. - nyúlt utánam és maga felé fordított. - Tudod, milyen ennivaló vagy, mikor megsértődsz? - mosolygott rám huncutul és megpuszilta az arcom.
- Nem vagyok az. - vágtam rá sértődötten és próbáltam elhajolni a következő csók elől.
- Ha tovább mocorogsz, nehéz lesz kibírnom anélkül, hogy kibillentselek az egyensúlyodból. - súgta halkan. Azonnal felengedtem, ahogy a karjai közé kapva felemelt és megcsókolt. A lábaim izmos dereka köré kulcsolódtak, mindkét kezem a nyaka köré kulcsolódott és egy pillanatra se váltam el meleg ajkaitól. Éreztem, hogy haladunk, s mikorra szétváltunk, a többiekkel együtt egy hatalmas tornateremben álltunk, ahol éppen kiképzés folyt. Magas, izmos és meglepően férfias jelenségek harcoltak előttünk kiképzőikkel, egyáltalán nem hasonlítottak az előbb látott gyerekekhez.
- Velük fogsz harcolni és tanulni egy hónapig. - kacsintott rám Koppány.
- De hát ezek nem is gyerekek! - mondtam felháborodva.
- Ki mondta, hogy gyerekekkel leszel? Azt mondtam, hogy itt leszel a fiúkkal. Azt egy szóval sem említettem, hogy milyen korosztállyal. Ők a tizenegyedik évfolyam diákjai, a végzősöknek éppen nyelvórájuk van. A következő órán jönnek ide, tehát addig van időd átöltözni a harchoz. - magyarázta vidáman.
- Mi? Várj.. ha velük leszek, akkor miért a végzősökkel harcolok?
- A gyakorlati oktatásodon nem kell sokat csiszolni, az elméletin viszont kell. A tizenegyedikesek épp most veszik át újra az elmúlt évek anyagát, így fel tudsz zárkózni és nem kell két teljesen eltérő órarendet összeegyeztetnünk. A végzősök az év vége után teljes jogú árnyvadásszá válnak, készen a harcra és a szolgálatra. Hogy minél több varázslénnyel találkozzanak, mielőtt megtapasztalják a valódi szörnyeket, igyekszünk színessé tenni az utolsó évüket. Te tökéletesen megfelelsz a célra, sőt, még pár trükköt is elleshetnek tőled. Ahogy hallom, páratlan nyelvi érzékkel rendelkezel, ezért remélem nem lesz teher számodra, hogy a délutáni foglalkozásokon is meg kell jelenned.

Ezt biztosan álmodom. Nem lehet igaz.
- Mikor találkozunk a Mesterrel? - kérdezte Adony.
- Ő tartja a kiképzést a végzősöknek, tehát következő órán lesz szerencséd megismerni. - biccentett Koppány önelégülten. - Kicsengettek. Hozattunk pár pólót és nadrágot a kiképzésedre, negyed órád van átöltözni az óra kezdetéig. A szabályok mostantól rád is vonatkoznak, tehát a késés ugyanolyan büntetéssel jár rád nézve, mint a diákoknak. A szobád itt lesz a kollégiumban, elrendezzük, hogy a barátaid is itt kapjanak szállást, de biztosat nem ígérhetek. Jó munkát, órák után gyere le az irodára, ahol megkapod az órarended, tankönyveket meg minden egyebet. - ezzel kiviharzott a teremből, magunkra hagyva minket.
Adony lépett hozzám büszke mosollyal az arcán, majd a mellére vonva szorosan megölelt.
- Tudom, hogy ügyes leszel. Nem lesz olyan szörnyű, mint amilyennek elképzeled. Bízz bennem. Én is itt leszek a kollégiumban, felügyelő leszek. Ha bármi baj történne, csak szólj nekem, oké? - simogatta meg a hajam.
- Könnyen beszél az, aki nem áll be kisdiáknak. - böktem bele a mellkasába. - Hol öltözhetek át? - néztem rá fáradtan.
- Az egyik öltözőben. A ruháid a portán várnak, elszaladok értük. Addig Tamás testvér elkísér az öltözőhöz, Louisék pedig itt maradnak órán. - nyomott egy puszit a homlokomra és elviharzott.
Azt hiszem, ez rosszabb lesz, mint elképzeltem.
Tamás testvér elkísért az egyik öltözőhöz, amely bűzlött az izzadságszagtól és a mindent átitató férfi dezodortól. Adony hamar visszaért hozzánk, majd pár perc alatt átvedlettem a meglepően kényelmes iskola pólóba és macskanadrágba, felhúzva hozzá egy sportcipőt. A hajamat copfba kötöttem, megigazítottam magamon a ruhát és kisétáltam az öltözőből. A tornateremben a ruháimat Louis kezébe nyomtam, aki már a lelátón ült és Mirceáékkal sugdolózott. Egy "hajrá-csókkal" sétáltam le a pályára, ahol egy szem lélek se volt.
A gondolatomra rímelve megérkezett a tanár és vele együtt pár kiképző, akiknek a hangos kacaja megtöltötte az egész termet. Mind férfiak voltak, mondjuk, mi mást vártam egy fiú iskolától. Magas, nyúlánk, szikár alakjukat melegítőbe és pólóba burkolták, minden szabad bőrfelületet, amely kilátszott, cirkalmas fekete tetoválások fedtek. Mindegyikük ugyanazokat a rúnákat viselte, csupán az ábrák mérete, helye és körvonalainak élessége jelentette a különbséget. Ámulva meredtem rájuk, hogy milyen felségesek voltak, áradt belőlük a harci szellem, a jókedv és az a megfoghatatlan energia, amely miatt én is közéjük tartoztam. Kidolgozott vállaikon és mellkasukon a póló megfeszült, akárhányszor valamiféle játékos mozdulattal löktek egyet egymáson, azonnal észrevették, hogy bámulom őket, így mind felém fordultak.
- Ki vagy, szépségem? - lépett hozzám közelebb az egyikük. Méregzöld szeme úgy csillogott, akár a smaragd, kíméletlenül végigjártatta rajtam a tekintetét, mire a szemembe nézett, éreztem, hogy enyhén elpirultam.
- Andrea Lily. - válaszolt helyettem a tanár. Meglepetten kapták fel a fejüket a többiek, mikor meghallották a nevem. - Attila vezérünk lánya, Adony testvérünk húga. Üdvözöllek közöttünk, drága húgom. - közelebb lépett hozzám és homlokon csókolt. - Zente vagyok, népünk vezére. Örülök, hogy ennyi idő után visszataláltál hozzánk, apád biztosan büszke lenne rád. De most ha megbocsátasz, elkezdjük az oktatást, a délutáni foglalkozás után elküldetek érted Adonnyal, s lesz időnk beszélgetni.
Leforrázva álltam a tekintetét, nem értettem, hogy tud rólam ennyi mindent. És hogy a délutáni fejtágítás után még hozzá is el kellett mennem, külön meglepetésként ért. Elmosolyodtam, és bólintottam.
- Remek. A fiúk mindjárt megérkeznek. A mai napon tőrökkel harcolunk. - azonnal elmosolyodtam, ahogy kiejtette a száján a mai feladatot, láthatóan ő is igencsak megörült annak, hogy nem húztam el a számat.
Nagy zsivajjal megérkezett az osztály is, akik ahogy meglátták, hogy a tanár és kiképzők bent vannak, azonnal elcsendesedtek és tornasorba álltak. Ahogy elnéztem őket, meg kellett állapítanom, hogy piszok jóvágású fiatalok állnak előttem, akik egyáltalán nem szégyellik azt, amijük van. Büszkén feszítettek az iskola egyen pólójában, vaskos karjaikat nem rejtették el, amiket a már ismerős tetoválások díszítettek.
- Állj be a sorba te is. Mostantól te is 12. a-s vagy. - súgta le nekem Zente vidáman. Némiképp zavarodottan álltam be a többiek közé, akiknek a tekintete szinte lyukat égetett a hátamba. A mellettem álló fiú le nem vette rólam a szemét, de próbáltam figyelmen kívül hagyni.
- Nos, uraim! - kezdett bele a mondókájába Zente.- A mai napon egy különleges vendég csatlakozott hozzánk, aki ezentúl a ti osztályotokba jár. A hölgy Andrea Lily, régóta távol levő húgunk, ki oly sok idő után hazatalált. Viselkedjetek vele tisztelettudóan, ismerjétek meg, segítsetek neki és ami a legfontosabb: bánjatok vele árnyvadászhoz méltóan. - nézett végig mindegyikükön. - Rendben. Hát akkor kezdjünk bele. A mai napon tőrökkel fogunk harcolni, így megkérek pár embert, hogy fejenként két tőrt hozzanak ki mindenkinek. Az oktatóknak is. Egyéb kérdés?
Jó pár kéz a magasba emelkedett, mire Zente elmosolyodott.
- Ami nem Andreához kapcsolódik.
A fiúk azonnal visszahúzták a kezüket, majd páran megindultak a szertár felé, hogy kihozzák a tőröket. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, majd odafordultam Zentéhez, de helyette az a fiú állt velem szemben, aki az előbb olyan kitartóan vizslatott.
- Khm..izé. Szia. Csongor vagyok. - nyújtott kezet felém. Egy pillanatig rámeredtem, de aztán megráztam.
- Szia, Csongor. Andrea vagyok. De nyugodtan szólíts Andinak. - engedtem el, mire elmosolyodott.
- Örülök, hogy megismertelek. Hm, nos.. gondolom, te is részt veszel a délutáni foglalkozásokon. - fúrta kék szemét az enyémekbe.
- Igen.
- Melyikre jelentkeztél?
- Nem tudom, mivel még nem is mondták, hogy mit választhatok. - mosolyodtam el, mire halkan felnevetett.
- Délután leginkább nyelvekkel és sporttal foglalkozunk. Mondjuk, én inkább hajlok a nyelvek felé, mint a focihoz. - ismerte be szégyenlős mosollyal.
- Az remek. Én is inkább nyelvész vagyok. - ja, nyelvész. Ennyi nyelvvel és tapasztalattal egyetemen taníthatnék. Nehéz lesz eltitkolnom előlük, hogy ki is vagyok valójában, ha ilyen helyzetekbe hoznak.
- Mondjuk még így se érek fel Dershez. Ő a legjobb a suliban. Hét nyelven tanul. - mutatott a terem végében idétlenkedő srácra. - Te mennyit tanulsz?
- Ő, hát, nos. Az az igazság, hogy..
- Anyanyelveként beszél angolul, franciául, románul, szerbül, németül, svédül, spanyolul, latinul, lengyelül, szlovákul, olaszul, horvátul, görögül, csehül, szlovénul, oroszul, ukránul, magyarul. Ógörög, azték, szanszkrit, maja, héber, arámi, egyiptomi hieroglifákat fejteget szabadidejében, a többi csak a ráadás. - felelte mellettem Adony, pimaszul mosolyogva Csongorra. Azonnal elfordítottam a fejem, hogy ne lássák az arcom, de csúfos kudarcot vallottam, mert újdonsült barátom kíváncsi tekintete még így is meglátott.
- Azt a mindenit. Hát, ez nem semmi. - ámuldozott Csongor. Sötét tekintettel néztem Adonyra. Sikerült elrontania a tervem, miszerint egy átlagos diák leszek a többiek között.
- Ezt majd később megbeszéljük. - néztem fel rá szigorúan.
- Rendben. Jó gyakorlást.
Adony távozása után csak úgy zúgott a fejem a haragtól. Úgy éreztem, muszáj levezetnem a feszültséget. Az egyik srác két tőrt adott a kezembe, majd beállt a sorba. Céltábláknak dobálták a pengeéles késeket, miközben oktatóik lázasan magyaráztak nekik. Beálltam Csongor csapatába, ahol újdonsült barátomat körülállták csapattársai. Beindult a pletyka. A csapatban ott volt Ders is, aki idióta vigyorral az arcán lépett mellém.
- Olyan jól bánsz a tőrökkel is, ahogy a nyelvekkel, Andrea? - kérdezte, majd az egyik tőrt egyenesen a tábla közepébe dobta. - Segítsek? - kérdezte németül.
- Nem kell, kösz. - vetettem oda franciául és én is elhajítottam a tőrt. A másik kés mellé érkezett, pontosan az ábra közepébe. Nesze neked, professzor.
- Ders, a táblát mindegyikünk eltalálja. Harcolni még te se tudsz vele tökéletesen. - jött oda hozzánk az egyik éjfekete hajú és szemű fiú. Áradt belőle a vonzerő, amit a benne rejlő sötétség és titokzatosság okozott, mégis volt benne valami angyali, a vonásai és beszéde elárulta. Bevallom, ha tinilány lettem volna, bizonyára azonnal elolvadok tőle. De Louis mellett ő csak egy jó havernak ígérkezett, semmi többnek. Legalábbis az én részemről.
- Adorján vagyok. - nyújtott kezet, mire én is felé nyúltam. Ahelyett, hogy megrázta volna, egy gyengéd csókot lehelt rá. Na jó, ha tinilány lennék, már a síromban feküdnék.
- Andrea vagyok. - mosolyogtam rá kedvesen.
- Nagyon örülök. Lenne kedved a páros harc alatt a párom lenni?
- Ne, ne legyél vele. Kíméletlen és piszok ügyes. - szólt közbe Csongor. Aggodalmasan csillogott a tekintete. - Ő mindig a kiképzőkkel harcol, sose velünk.
- Azt hiszed, hogy bántanám? Csak arról van szó, hogy szeretném megismerni. Pont ezt mondta a Mester is, nem? Mellesleg, a dobása alapján nem lehet olyan rossz, mint te. - nézett rájuk lesajnálóan, majd mikor rám pillantott, huncutul csillogott a szeme. - Lenne kedved?
- Persze. - mosolyogtam rá ugyanúgy. Te még nem tudod, hogy mire vagyok képes.
- Szuper. - kacsintott rám, majd visszaszaladt a csapatához.

- Rendeződjetek párokba! Ne mindig ugyanazzal az ellenféllel legyetek! A való életben se mindig egy fajta démonnal kell megküzdenetek! - mondta Zente, majd megfújta a sípot. - Gyerünk!
- Eléggé bemelegedtél? - kérdezte Adorján, miközben felém sétált.
- Pont eléggé ahhoz, hogy elverjem a seggedet. - válaszoltam, mire elnevette magát.
- Ne bízd el magad. Én sose vesztek. - nézett rám sokatmondóan, majd beállt kezdő állásba.
Gyorsan felpillantottam a lelátóra, láttam, hogy mindhárom fiú mereven figyel minket. Mircea egy köteg pénzt szorongatott a kezében, Markusszal vitatkozott. Hát persze, még ilyenkor is fogadtak. Louis rám kacsintott, majd Mircea kezébe nyomott ő is egy kisebb köteg pénzt. Haha.
Visszafordultam Adorjánhoz, aki már csak a sípra várt, hogy támadhasson. A tőrjei éppen olyan lazán lógtak a kezében, mint Adonyéban. Kíváncsi voltam, hogy milyen módon harcol. Nyersen és eltökélten, kíméletlen rúgásokkal, mint Nezzo. Gyorsan és precízen, mint Louis. Hirtelen és kiszámíthatatlanul, mint Mircea. Ravaszul, mint Markus. Vagy megfigyelőként, gondosan véghezvitt támadással és kegyetlenül, mint én.

#70. fejezet - Az erők krónikája 5. - Wings

- A Mester is nagyon jól tudja, hogy ideje visszatérnem a Szenátushoz, hiszen az új év új bállal vár minket és két új tagunk beavatása is közeleg. - mondtam halkan, de határozottan.
- Nem is csodálom, hogy te vagy a Szenátus egyik fő tisztviselője, hiszen éppen olyan elbűvölő vagy, ahogy mondják. Nem vagyok meglepve, amiért sikerült két fiamat is átcsábítanod hozzátok.
- Mester, alighanem az összes testvérem követné ezt a gyönyörű nőt akár a halálba is, ahogy legutóbb mesélték nekem a fiúk. Vigyáznunk kell, nehogy mi is ebbe a csapdába essünk. - mondta Lucas vidáman mellettem. Nem, drága Lucas, nem kell követned a halálba. Én magam küldelek oda, a két szép tőrömmel a mellkasodban.

- Hallottad, Adony? Elbűvölő vagyok. - fordultam bátyám felé, miközben beszálltunk az autóba. Éppen a csomagokat ellenőrizte, egy pillantást se vetve rám kiröhögött.
- Egy ujjamon meg tudom számolni, hányszor viselkedtél így eddig.
- Azért be kell látnod, hogy nem vagyok annyira szörnyű, mint amilyennek elmondasz. Lehet, hogy rosszul ismertél meg? - kérdeztem enyhe szarkazmussal a hangomban. Megismerkedésünk óta azzal piszkál, hogy egy makacs, önfejű, hisztis boszorkány vagyok, aki mindenkivel bunkón viselkedik csak azért, mert megragadt a múltban, amelyben ez az elszigetelt, elutasító viselkedés jelentette a féltést, védelmet azok számára, akiket szeretek.
- Sosem állítanám azt, hogy nem jónak ismertelek meg. De megmondtam már, hugicám. Nem kell mindenkit eltaszítanod magadtól csak azért, mert te úgy érzed, hogy ez így helyes. De nyugodj meg, nem sokára eljön annak az ideje, mikor mindent belátsz majd. - nyomott puszit a homlokomra és beszállt az anyósülésre. Teljesen kiakadtam a pofátlansága láttán, már éppen azon voltam, hogy kirángatom a kocsiból és jól kiosztom, de eszembe jutott, hogy talán jobb, ha most az egyszer tényleg megtartom magamnak a véleményem és nem keveredek bajba. Így dohogva én is beültem Louis mellé szorosan és hagytam, hogy franciám közel húzzon magához, miközben a tájat bámultam az ablaküvegen keresztül. A kastély egyre kisebb és fakóbb lett a ködfátyolban, ami december 2-án nem is volt annyira meglepő. Eljött az ideje, hogy hazamenjünk. Az Árnyvadászokhoz. Magyarországra.

- Üdvözöljük kedves utasainkat Magyarországon. A levegő hőmérséklete 3°C, az ég borult, havazás várható. Kérjük utasainkat, hogy ne kapcsolják ki biztonsági öveiket, amíg a repülőgép nem állt meg. További szép napot kívánunk, köszönjük, hogy Önök a mi légitársaságunkat választották. - szólalt meg a hangszóróban a légiutas kísérő kellemes hangja. Az ablak mellett ülve láttam, ahogy a repülőnk lassan begurul az átjáró kapuhoz, hogy mindenki nyugodtan leszállhasson. Kirajzolódott előttem a budapesti reptér jellegzetes körvonala, a stuardessek a gép végében sürgölődtek. A csomagszekrények ajtajai automatikusan kinyíltak, ami jelezte, hogy megálltunk és megkezdhetjük a kirakodást. Louis érdeklődve fordult felém, nem értette, hogy mi bajom lehet, hisz egész út alatt némaságba burkolózva bámultam kifelé az ablakon és nem reagáltam semmire.
- Minden rendben? Egész út alatt egy szót se szóltál. - cirógatta meg az arcom gyengéden a kézfejével. Aggódva fúrta kristálytiszta szemeit az enyémekbe. A haja kissé kócos volt, az állán megjelent a borosta, azonban ruháján egy gyűrődés se látszott. Ugyanolyan istenien állt rajta a háromrészes öltöny, még mielőtt eljöttünk volna Stockholmból.
- Persze, csak kicsit fáradt vagyok. - hunytam le a szemeim. Nem sokat hazudtam. Tényleg fáradt voltam. A fejem zsibogott a vibráló energiámtól, amely még mindig nyugtalankodott bennem. Koncentrálnom kellett, hogy ne izzon fel a szemem hirtelen valamilyen földöntúli színben, mert a többi utas valószínűleg azonnal leugrana a gépről, és nem akartam, hogy Louis lássa, mennyire nem vagyok rendben.
- Ezt mondd annak, aki el is hiszi. Látom, hogy már megint fáj a fejed. Hogy áll az..- érintette meg a karomat, de megrázta a bőröm a kezét. Hitetlenkedve meredt rám, de már nem hallottam, hogy mit mond. A fejem lebukott, és elvesztettem az eszméletem.

*Louis szemszöge*
- A rohadt életbe..megmondtam, hogy mielőbb oda kell érnünk, hogy ne történhessen semmi ilyen..- dühöngött Adony, amikor a kezeim között tartva őt kibotorkáltunk a reptérről. Tudtam, hogy van valami gond, mert egész út alatt összeszorított fogakkal bámult kifelé, egy szót se szólt, rám se nézett és az aurájában akkora kiugrások voltak, hogy megijedtem, bármilyen kis ügy úgy felborzolná nála a kedélyeket, hogy lezuhanna a gép.
Úgy éreztem magam, mint egy vad, ahányszor egy kíváncsi szempár tévedt ránk, Rá, ahogy eszméletlenül, remegve fekszik a karjaimban. Legszívesebben megöltem volna mindenkit, aki végigfuttatta tekintetét rajta, ámulva a gyönyörűséges hajon, a karcsú, izmos lábakon, az angyali arcon. Meg akartam védeni mindentől, egész álló nap érezni az illatát, apró teste minden rezdülését, simogatni, csókolni, kényeztetni, szeretni.
- Fogd be. - szólt rá Mircea magyarul. Amióta itt tartózkodtunk, egyetlen angol szó se hagyta el a szájukat. - Mi is ugyanolyan idegesek vagyunk, mint te, mégsem kezdünk el hisztizni a halandók előtt. Ha elhúztunk innen, tőlem úgy szidod a légitársaságot, meg minden egyebet, ahogy csak akarod, de legalább annyival megtisztelhetnéd, hogy csendben maradsz. Semmit se javít a helyzetén, ha itt sisteregsz. Ha olyan nagy legény vagy, akkor miért nem állsz ki ellenem? Ne félj, kerítek rá alkalmat, hogy elverjem a büszkeséged. - sétált mellém a székely és megsimogatta Andrea arcát. - Siessünk. Egyre nagyobb fájdalmai vannak. Nem maradhatunk itt tovább.

A parkolóban fekete autók vártak ránk, előttük pedig ugyanolyan fekete ruhás férfiak álldogáltak kíváncsian kémlelve minket. Adony csapatunk elején kezet fogott mindegyikükkel, nem kerülte el a figyelmemet, hogy bőrüket fekete és fehér tetoválások tarkították. Árnyvadászok.
- Angyal hozott, Adony. - ölelte meg feltehetőleg a vezérük. Mosolya őszintének tűnt, de kisugárzása cseppet sem volt megnyugtató. Ugyanolyan erőszakosság és vad harci szellem lengte őket körül, mint az eddigi párbajfeleimet. Azonnal tudtam, hogy itt nem lesz elég a csúnya nézés ahhoz, hogy megvédjem a karomban fekvő apróságot ezektől az emberektől.
Tekintete Adonyról Mirceára, Rafere, Markusra, majd ránk vándorolt. Egyenesen a szemembe nézett a férfi, nem is próbálta titkolni erejét, inkább még nagyobbra duzzasztotta, hogy mindenki számára nyilvánvalóvá váljon, ki is itt az úr. Sajnos, ez engem pont nem hatott meg.
Gúnyosan elvigyorodott, majd éjfekete szemeit kíváncsian szegezte Andreára. Mohón itta a látványát, nem leplezte vágyát előttem. Mikor szemei elszakadtak a kezemben tartott csöppségről, a pillantása azt üzente: ez a nő az enyém lesz. A düh hirtelen felágaskodott bennem, közelebb vontam magamhoz Andreát. Álmodozz még, seggfej.
- Mondd csak, drága testvérem, kiket tisztelhetünk a társaságban?- szegezte a kérdést nyilvánvalóan Adonynak.
- Koppány, ők itt Lord Mircea Tepes. - bökött a székelyre, aki mereven kezet nyújtott a férfinak. - Raffaello Sanzio és Markus Berkesh. - mutatott a párosra, akik pont előttünk cövekeltek le, kísérletet téve arra, hogy ne legyünk olyan feltűnőek. - És ott van hátul...
- Ne fáradj, Adony. Magam is be tudok mutatkozni. - vágtam közbe, mikor előrébb sétáltam. Andreát Mircea kezébe adtam, akinek rögtön kisimultak a vonásai, amikor magához vonta és megsimogatta az arcát. Szánt szándékkal eresztettem ki az energiám nagy részét, éreztetve Koppánnyal, hogy nem érdemes kikezdenie velem. Kíváncsian nézett rám a megnyilvánulás láttán, azonban a meglepett kifejezés amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan hervadt le az arcáról, hogy egy megvető, gúnyos vigyor vegye át a helyét. Egyenesen elé léptem, a szemünk egy vonalba került. Még erősebben éreztem a pasasból áradó agressziót, fékezhetetlen harcvágyat és rögtönzött álarcának repedezéseit. Akármennyire is próbálta titkolni valódi természetét, előttem kudarcot vallott. Fekete szemei könyörtelenséggel és haraggal telve fúródtak az enyémbe, egy ideig kitartóan vizsgálta az erőmezőm, majd egy furcsa mosoly kíséretében kezet nyújtott.
- Nagyillyési Koppány vagyok. És te, idegen?
- Louis-Caesar Antoine Bourbon.
- Franciaország is tiszteletét teszi magyar földön? Micsoda meglepetés. A kis hölgy kicsoda? - nézett el a vállam felett, egyenesen Mirceáék irányába. A rohadt életbe!
- Ne érdekeljen annyira. - vetettem elé mereven. Fenyegetésem azonnal lepörgött róla, majd ellépve mellettem lassan Mirceáékhoz sétált. Azonnal utána fordultam és eléjük suhantam, elállva az utat közöttük. Ha csak egy ujjal hozzá mer érni..
- Mircea...- szólalt meg egy gyenge hang mögülem. Ezer közül felismertem volna az angyali kiejtést és a dallamos beszédet. Hatalmasat nyögött, ahogy próbálta felemelni a fejét, azonban fájdalmasan bicsaklott hátra a nyaka. - Hol van Louis?
- Itt vagyok, Angyalom. - fordultam feléjük, mit se törődve Koppány izgatottságával. A szeme tágra nyílt a fájdalomtól, az ismerős szivárványos árnyalatban úszott az írisze, arcán fáradtság tükröződött. A kezei remegtek, ahogy összpontosítani próbált. Mircea lehunyt szemmel próbálta csökkenteni a fájdalmait, de még így se volt elég ereje, hogy egy ilyen kaliberű energiával szembeszálljon.
- Add ide, kérlek. - mondtam, és akár egy kismacskát, úgy vettem a karjaimba és megsimogattam az arcát. - Hogy érzed magad? - hajoltam le hozzá, hogy megcsókoljam.
- Őszintén? Nem olyan felemelő érzés félig vámpírként és nefilimként. Azt hiszem, tudom, mit érezhet egy duracel nyuszi, ha rákapcsolják egy atomreaktorra. - nevetett fel halkan. - Pedig azt hittem király lesz úgy hazajönni, hogy majd szétrobbanok az energiától és kedvemre mászhatom a hegyeket. Nem mellékelték a használati utasításban, hogy ha nem akarod, hogy szétszakadjon a fejed és nem akarsz egy démon célpontjává válni, akkor ne ájulj el és aludj többet, valamint ne sűrűn látogass az alvilágba. - motyogta halkan, de láttam, hogy nehezére esik beszélnie.
- Ne beszélj, pihenj. Nem sokára jobban leszel, ígérem. Elviszlek a hegyekbe, szétrúgom az összes démon seggét, aki rád mer nézni, csak tarts ki, oké? - mosolyogtam rá és megcsókoltam az ajkait.
- Megnyugtató. - válaszolta halkan. - Segítenél nekem kicsit? Felállok.
- Kizárt dolog. Felejtsd el. Túl gyenge vagy. - szidta le azonnal Mircea.
- Majd én eldöntöm, hogy milyen erős vagyok, rendben? - harag csillant gyönyörű szemeiben. A szőr égnek állt a hátamon a hangsúlyától és a benne hordozott határozottságtól. Mindig, mikor ezzel a hangnemmel utasított valakit, lehetetlenség volt ellenkezni vele. Vagyis, jobb volt nem ellenkezni.
- Csak rosszabbul leszel. - döntöttem a homlokomat az övéhez. Pár pillanattal később ajkai gyengéden az enyémhez nyomódtak, olyasfajta energia áradt belőle, hogy teljesen elkábultam és letettem őt a földre. Még akkor se vált el tőlem, mikor már több perce ott állt előttem, kezeibe véve az arcomat.
- Ennél nyilvánvalóbb erődemonstrációt sose láttam eddig. - szólt közbe Adony szórakozottan, Koppány arckifejezésén mulatva. A pasi teljesen bedühödött, nem bírta rólunk levenni a szemét egy pillanatra se. Úgy vigyorogtam, mint a vadalma, mikor megláttam, hogy a többi árnyvadász hasonló dühvel mered ránk.
Andrea derűsen mosolygott a karomban, ahogy még közelebb vontam magamhoz. Pipiskedett és még egy csókot nyomott a szám sarkába, mielőtt a többiek felé fordult volna.
Hirtelen egy furcsa nyelven kezdett el testvérének beszélni, aki elmosolyodott húga szavai hallatán. Koppány hasonlóképpen tett, majd megfogva az angyalom kezét, egy gyengéd csókot lehelt rá. Ha jól tippeltem, megtörtént a bemutatkozás, majd a többi férfi is átszivárogva hozzánk, egy furcsa vigyorral az arcukon bemutatkoztak. Egyikük megölelte, másikuk még a levegőben is megforgatta, fogalmam se volt, hogy mégis mit csinálnak. Valamiféle energia lengte őket körül ezalatt, Andrea szeme felragyogott és a kezén lévő rúna fellángolt. Olyan volt, mintha éppen valamit felébresztettek volna benne, ami olyan erővel tombolt, akár egy orkán. Leesett az állam, mikor egy pillanattal később két szárny tűnt fel a hátán, büszkén, gyönyörűen ragyogva, ezüstös csíkokkal és különféle motívumokkal díszítve a tollakat. Kétségtelen volt számomra, hogy az angyalok népéhez tartozik, gyönyörűsége elárulta. De most, hogy megpillanthattam őt ilyen tiszta lényként, nyilvánvaló volt, hogy miért találtam olyan különlegesnek még egyszerű öltözetben is, mikor megismertem. A lénye természetéből adódóan vonzott, amit az iránta érzett szeretetem még csak erősített. Most, hogy láttam, ki is ő valójában, büszke voltam magamra, hogy ő az enyém. Én pedig az övé.
---
- Valamelyikőtök elárulná, hogy mégis hogy tudom ezt elrejteni? Vagy eltüntetni? - néztem Adonyra és Koppányra. Mindkettőjük vigyorgott és le nem vette a szemét a szárnyaimról, amik akkorák voltak, akár egy szekrény.
- Eltüntetni nem tudod, de elrejteni igen. Innentől kezdve bármikor előhívhatod őket, de jól jegyzed meg. Ez az Angyal adománya, tehát úgy is kezeld ezeket. Harcban, védelemben és különleges esetekben. Elég megérintened az erő-rúnát és belesüllyednek a hátadba. Ugyanígy elő is csalhatod őket. - magyarázta nekem Adony még szüleink nyelvén. - De ha azt akarod, hogy Louis továbbra is úgy bámuljon minket, mint egy holtkóros, azt ajánlom, gyorsan csináld. - nevetett fel.
- Tetszik neki? - kérdeztem halkan.
- Úgy néz rád, akár egy istenre. Szerinted?
Elmosolyodtam. Feljebb húztam a kezemen az anyagot és megérintettem a rúna vonalait. A rajzolat ívei kiélesedtek, mióta a többi testvérem feltöltött angyali energiával. Segítettek, hogy előtörjön belőlem a rég elfeledett varázslat, és hogy végre ne ájuljak el öt percenként a tomboló energiától.
Éreztem, hogy a szárnyak lassan egyre könnyebbé válnak, majd egy furcsa érzés kíséretében a hátamba nyomódnak. Egyszerűen varázslatos érzés volt angyallá válni.
- Ideje mennünk. A fiúk nem bírják már sokáig a védőfalat fenntartani, és a mester is nyugtalankodik már, hogy miért nem értünk még mindig vissza. Szedd össze a pasidat, Hajnal. - kacsintott rám Koppány.
Nagyot nyeltem, mielőtt megfordultam. Vajon Louis mit fog szólni? Megijed tőlem? Megutál..? Amit eddig az árnyvadászokról mesélt nekem..amilyen véleménnyel volt róluk.. lehet, hogy elhagy.
Az ajkamat beharapva fordultam felé, a szemeit keresve próbáltam erőt gyűjteni ahhoz, hogy belekezdjek. Meglepetésemre közvetlenül előttem állt, ajkai boldog mosolyra húzódtak, kék szemei ragyogtak, amint rám nézett.
Úgy álltam ott, mint akit fejbe vertek, egyáltalán nem erre a reakcióra számítottam tőle.
- Gyere, Angyalom. Ne várakoztassuk meg őket. - fogta meg a kezem és az autók felé kezdett húzni.
Tessék?!
- Louis, várj.. - kezdtem bizonytalanul. - Nem utálsz? Hisz láttad, hogy mi lett belőlem..
Nem volt időm befejezni a mondatot, mert felkapott a kezeibe és megcsókolt. Olyan lágyan érintett meg, hogy azt hittem, menten elájulok a gyengédségtől és a belőle áradó melegségtől. Mikor már kellően sikerült lecsillapítania, elvált tőlem, a homlokát az enyémnek döntve nézett rám.
- Nem utállak. Sose utáltalak azért, ami vagy. Nekem mindegy, hogy ember, vámpír, tündér, vagy árnyvadász vagy. Csak te kellesz nekem azóta, mióta megláttalak. Nem érdekel a többi árnyvadász, csakis te. Csodaszép voltál, mikor kiterjesztetted a szárnyaidat. Ehhez foghatót még sose láttam. Úgy éreztem magam, mint egy fanatikus rajongó, aki bámulja a bálványát. - nevette el magát halkan. - Örülök, hogy egy ilyen nő az enyém. Szeretlek, Angyalka. És ezen még Koppány sóvárgó képe se változtat. - csókolta meg a homlokom.
- Akkor oda is vihetsz a kocsihoz, kedves rajongóm. - mosolyogtam vissza rá. Azzal a ragadozószerű mosollyal nézett vissza rám, amitől mindig elgyengült a térdem. Pontosan tudta, hogy mikor mit kell tennie, hogy elvesszem az eszem. És nagyon is tisztában volt ezzel a ténnyel.
- Ahogy kívánja. - nevetett fel vidáman és az orrát az enyémnek dörgölte.
Fülig érő szájjal ültünk be a terepjáró hátuljába, ahol Louis belehúzott az ölébe és egy pillanatra se eresztett.
A nyakamban lógó nyakláncokból lüktetett az energia, nem tudtam, hogy mitől töltődtek fel ennyire. Felvillantak, mire ijedten kirántottam a nyakamból az összeset. Illetve, csak egyet. Ez az egy lett az ékszerem. A végzetem.