#67. fejezet - Az erők krónikája 2. - A múlt árnyai

- Igen, azt én is észrevettem, Lux. - feleltem egy számomra ismeretlen hangon. Sokkoltak a történtek. - Ugyan a démonokkal nem, de Azazellel találkoztam. Nem tudtam semmit se tenni ellene. - néztem fel remegve. Ha belegondolok, milyen szerencsém volt..vagy Azazel direkt így rendezte? Csak bemelegítés volt ez a kirándulás, hogy a zsoldosait küldje rám? Ó, basszameg. - Minden erőmet leblokkolta. Kis híján megkínzott, kényszerített, hogy mondjam meg neki a nevem.
- Elmondtad? - kérdezte szinkronban a zöld és fehér szemű.
- Nem. És láthatóan nagyon is idegesítette. - mondtam keserűen.
- Ha elárultad volna, azzal alá is írod a halálos ítéleted. Elég lett volna kimondania a neved egy megidézéskor, előzmény nélkül áthívott volna az Alvilágba. Talán le is láncolt volna. Okosan tetted, hogy ellenálltál. - mondta Ignis. - Csak egy dolgot nem értek. Hogy sikerült visszatérned...épségben? - kérdezte összehúzott szemekkel.
- Nem tudom. - csaptam le a fejem. Ó, basszus..
- Hohó! Történt valami odaát, ugye? Ki vele! - mondta Aqua szigorúan. Öhh..nekem végem. Louis egyre szorosabban fog, a többiek egyre csúnyábban néznek, Mircea, Rafe, Adony és Markus mit sem tudnak arról, hogy mi itt vagyunk, mostanra már biztosan keresnek minket. Az lesz a legjobb, ha minél hamarabb belekezdek, mielőtt Mircea is megérkezik..
- Hát..

- Louis, lennél szíves letenni, mielőtt belekezdek? - néztem fel rá óvatosan. A tekintete vadul égett az imént hallottak után, pár másodpercnyi tétovázás után lassan letett a földre, de azonnal körém vonta a kezeit és teljesen magához húzott. Megnyugtatóan hatott rám a jelenléte, bátorítón megszorította a kezeim, hogy kezdjek bele.
- Mielőtt minket is kihagynátok belőle, hadd emlékeztesselek titeket, hogy bármelyik pillanatban eltöröm a nyakatok, ha ilyesmire vetemedtek. - lépett be Mircea a többi három hiányzó tag kíséretében. Csípőre tett kézzel fújtatott, gesztenyeszínben égő szemeitől kirázott a hideg. Hurrá, megjött ő is. Garantáltan megalapoztam a jövőmet.

- Eszünk ágába se jutott, Mircea. - szólalt meg Ignis gúnyosan. Ennek mindig ennyi tűz van a pucájában? 

- Nos. - köszörültem meg a torkom. - Mikor reggel pakolásztunk, Louis a rajzaim között rátalált egy olyan lapra, ami tele volt az Irányítás Pecsétjeivel. Azt hittük, hogy valaki felcsempészte hozzám, így lejöttünk hozzájuk. - meséltem el az előzményeket, hogy Mirceáék is tisztába legyenek, hogy miért is vagyunk idelent.
- Ő tudta, hogy azok, de nekem persze nem mondta el. - harsogta mögöttem Őnagysága. Tudtam, hogy nem fogja szó nélkül hagyni..

- Tenebris, mikor meglátta ezeket a...valamiket, elküldött az Alvilágba. - néztem az előbb említettre, mire ő komoran bólintott. - Ott találkoztam egy Démon Lorddal. Khm..Azazellel. Ott..izé..csapdába estem. - makogtam össze-vissza. Vettem egy mély lélegzetet. - Egy kihalt tisztáson kötöttem ki. Vagy inkább halott tisztáson. Vihar tombolt a fejünk felett, de nem esett, csak villámlott. A szél hideget, gonoszságot hordozott magában..rettenetes volt. El sem tudjátok képzeni, ugye? - néztem fel rájuk. Tenebris és Lux összenéztek.
- Dehogynem. Minket inkább az érdekel, mi történt eztán.
- Aztán megjelent Azazel, és rögtön tudta, hogy tiszta vérű árnyvadász vagyok és patróna. - elhalt a hangom. - Pusztán abból, hogy megérintett. - Louis egyre szorosabban markolja a derekam. Úgy látszik őt is nyugtalanítja ez a dolog. Vagy a démon érintése. 

- Állandóan.. csábítgatni akart. - vörösödtem el. - Minden áron tudni akarta, hogy mi a nevem, ki vagyok. Én persze ellenálltam, ami még jobban felizzította őt, megijedtem tőle..és elmenekültem egy erdőbe. Körülbelül öt percig bírtam, addig hagyta, hogy azt higgyem, elmenekülhetek, de megint elkapott és elvitt a szobájába. - emlékeztem vissza. - A nagy terem koromfekete volt, tele fáklyákkal, emberi bútorokkal, és rengeteg tekerccsel. Gondoltam, ha már egyedül hagyott ezen a hátborzongató helyen, akkor hasznossá teszem magam...- valaki felmordult.
- Neked tényleg volt merszed ekkora szarban még kutakodni egy démon után?! - lépett mellém Adony tajtékozva. A legjobbkor akarja tudtomra adni, hogy nincs ki a négy kerekem. - Kezdem azt hinni, az agyadra ment ez az egész. Nem ér neked semmit az életed? Annyira makacs vagy, hogy nem vagy képes elfogadni, ha nem megy valami egyedül. Nem, te inkább elmész az Alvilágba, összetalálkozol egy halálos démonnal és van merszed még kíváncsiskodni is. Ez nem bátorság, hugicám. Öngyilkosság! - mikor szólásra nyitottam a szám, felemelte a mutatóujját és rám szegezte, hogy elhallgattasson. - Nincs semmi de. Nagyon felelőtlen tett volt, hogy lejöttél hozzájuk egy ilyen komoly cuccal - nézett a földön fekvő lapra - anélkül, hogy szóltál volna. Arról se voltál hajlandó beszélni, hogy mostanság komoly fájdalmaid vannak. Tudod, hogy mekkora veszéllyel járhat ez? Mi van, ha egyszer elkap egy roham, mi meg azt se tudjuk, hogy fel vagy le?! - idegesen beletúrt a hajába. Kék szemei parázslottak a dühtől. Most kihúztam a gyufát. Ó, basszus. - Patróna vér száguld az ereidben, de az angyali lényed nem tudja ezt hova tenni. Sokkal érzékenyebb vagy mindenre, mint az újraváltozásodkor. Nem kóricálhatsz egyedül, amíg meg nem történt a felavatásod és le nem ráztad Azazelt. Nincs apelláta. - a verbális sortűz hallatán felment bennem a pumpa. Az elején még be voltam tőle ijedve. Hah! Nem tűröm, hogy holmi szószátyár férfi kioktasson, még akkor sem, ha az illető történetesen a bátyám.
- Ide figyelj Adony, méghozzá jól. - léptem ki Louis karjai közül mérgesen. Próbált utánam kapni, de elrántottam a kezem és egyenesen Adony elé sétáltam. Két fejjel magasabb volt nálam. Nem bántam. Így legalább könnyebben tökön rúghatom. - Nem szóltam a fájdalmaimról, mert nem kell, hogy sajnáljanak. Le tudom gyűrni őket. - néztem dacosan a szemeibe. - Nem kell ahhoz semmiféle hókuszpók, hogy rájöjjek, nagy veszélyben vagyok a pecsétek miatt. De azt hiszem, hogy voltam ennél már nagyobb bajban is.
- Tévedsz. - rázta meg a fejét, göndör tincsei követték feje minden egyes mozdulatát. - Neked fogalmad sincs arról, hogy mekkora veszélyben vagy. Ha nem vetted volna eddig észre, minden egyes nap játszadozol az életeddel. Van fogalmad arról, hogy Lucas mennyire várja már azt a pillanatot, hogy lelepleződjünk? - résnyire szűkültek a szemei. A szemem sarkából körbekémleltem. Csak most vettem észre, hogy a terem közepén állunk, körülöttünk a többiek némán figyelnek minket. - Vagy azt, hogy ezekkel az erőkitörésekkel, amiket a kisujjadból kirázol, egyre csak kísérted a sorsot? Nem is beszélve arról, hogy elfelejtesz beszámolni az álmaidról. Nagyon jól tudod, hogy ezek mind szimbolikus jelentésűek, amelyekről már ébredés után dalolnod kell, mint a kis angyal..de te ehelyett, abszolút önfejűen és éretlenül egy szót se szólsz róluk, mert azt hiszed, így megvédhetsz minket. Már régen vége van annak az időnek, mikor menekülnöd kell és hátrahagynod mindent. Minden megváltozott az életedben. Szeretnek téged, védenek, segítenek. Biztos a pozíciód. Nezzo fülét-farkát behúzta most, hogy majdnem megölted. Ne rágódj a múlton, a jelennel foglalkozz! - mondta oktatón. Ez most komoly..? Hah..nem hiszem el. Komolyan ez akar nekem arról mesélni, hogy mit éltem át?
- Adony, tudod, hogy miről hadoválsz te nekem itt egyáltalán? - röhögtem a képébe. - Én egy katasztrófa vagyok, aki mindig rosszat hoz mások fejére. Szerinted hogy érezném magam, ha megtudnám, valamelyikőtöket pont az ilyen infók miatt kínoztak meg? - ordítom az arcába. - Fogalmad sincs róla, hogy milyen ember vagyok. Nem akarod felfogni, hogy valaki járhat úgy, mint én. De nem, drága bátyám, nem olyan szép az élet, mint ahogy az te elképzeled a hihetetlenül érett és felelősségtudatos agyadban. Tudod milyen, mikor a szüleid a szemed láttára mészárolják le? Ha elrángatnak mellőlük, még el sem búcsúzhatsz tőlük? Egyetlen percet sem adnak arra, hogy menekülj. Vadállatként fognak be..remegsz a félelemtől. Megbénulsz minden porcikádban, akárhányszor eszedbe jut a holttestük! Nem tehetsz semmit. Érted, semmit! - könnybe lábadnak a szemeim, ahogy kiordítom magamból mindazt, ami annyira fáj. Nem érdekel, ha megsajnál. De fogalma sincs róla, hogy mi történt azon az augusztus másodikai reggelen.
- Miután bezártak, labilissá válsz. Sebezhetővé. Minden egyes ág rezdülésére elsírod magad, a gyászba akarsz temetkezni, de nem tudsz semmit felfogni a történtekből. Magatehetetlenül vergődsz a saját nyáladban és könnyeidben, elveszted az önuralmad, gyilkolni akarsz. Sokat. Nagyon sokat. - a hangom reszelőssé vált a könnyektől. Lenyelem őket, hogy folytassam. - Aztán megjelenik Nezzo, hogy gyönyörködjön a kínodban. Kezdetekben csak néz, vigyorog. A legszívesebben ezer cafatra tépnéd, de nem teheted, mert egy mozdulattal végez veled. Félsz a haláltól, félsz tőle, mert tudod, hogy ő ölte meg az apád. Meghunyászkodsz és vársz. Miután kiszórakozta magát a fájdalmadon, megerőszakol.
Sötét van, ó, pokoli sötét. Durván a földhöz szegez, mikor rád hajol, hogy megcsókoljon, érzed rajta azoknak az embereknek a vérét, akiket megölt. - úgy látom magam előtt a történteket, mintha csak tegnap történt volna. -  Némán tűrsz, azt kívánod, bárcsak álom lenne az egész. De nem, nem az. Végigszagol, a füledbe súgja, hogy mennyire gyönyörű és kívánatos vagy, csak az övé vagy, és egyfajta jutalomban részesít azzal, hogy ő veszi el az erényed. Megremegsz. Szabadulni akarsz tőle, de egyre csak szorít, mindened elzsibbad. Elkezdi tépni rólad a ruháidat, közben durván tapogat. Kapálódzol, küzdesz ellene, de megüt és tovább folytatja. Senkit sem érdekelnek a sikolyaid, nincs aki megmentsen. Miután kiélvezte magát, ott hagy, mint egy darab rongyot. És ekkor tudatosul benned, hogy már nem lehetsz szabad. Mindennap átéled ezt, mindennap eszedbe jutnak a szüleid, összezuhansz. Tele vagy sérülésekkel, zúzódásokkal. De erősnek kell maradnod, ha élve akarsz maradni. Az tart életben, hogy egy nap bosszút állhatsz. Hogy őt is láthatod holtan. Vérbe fagyva. És nem lesz senki, aki segíthetne rajta. Aki megsiratná. - csendesülök el. A levegő fagyossá vált körülöttünk a teremben, olyan légkört teremtettem ezzel a monológommal, hogy senki sem mert megszólalni.
Adonynak megtörten csillognak a szemei, ahogy mélyen belefúrom az enyémeket a tekintetébe, hirtelen megint elhidegül.
- Ez semmit sem változtat azon, amit mondtam. Nem játszhatsz mártírt, nincs már Nezzo, nincs erőszak. Nyugalom vesz körül, olyanok, akik az életüket adnák érted. Olyanok, akik bármit megtennének azért, hogy boldog lehess. - pillant előbb Louisra, majd Mirceára. - De ehhez nem szabad bezárkóznod, bármennyire fáj a múlt. Bízz bennünk. - ölel magához, mire belefúrom a fejem a vállába. Istenem, nem is tudja, milyen sokat jelent ez nekem!
- Ami ezeket a démonos dolgokat illeti..miután ma mindannyian elhúzzuk innen a csíkot, amilyen gyorsan csak lehet, reménykedünk benne, hogy nem fogják moja sestra-t megtámadni a démon zsoldosok. Tenebris, mennyi az esélye annak, hogy így legyen? - fordult Tenebrisszel szembe. Halálosan komoly volt a tekintete. Adony visszaadott Louisnak, aki magához karolt és megcsókolta a nyakam.
A sötét sárkány elhúzta a száját.
- Nem jósolok sok jót neki. Minél előbb juttassátok el angyali felségterületre. De még itt is elkaphatják. Nem számít, hogy a démonok megégnek-e a fényben. Csak arra fognak koncentrálni, hogy elkapják. Nagyon óvatosnak kell lennetek. Könnyen megeshet, hogy így, miután érintkezésbe léptek ők ketten, átrántsa az Alvilágba rövidebb időre.
- Meg kell keresnetek az ékszerét. Adony, tudod, hogy hol találod. Ne feledd, neki kell megkeresnie, és akármelyik is az, állandóan nála kell lennie. Elűzi majd a közeléből a sötét erőket, nehezebb lesz a nyomára akadniuk. És valószínű, hogy a fájdalmait is enyhíteni fogja. Ha azt találja meg, amelyiket sejtem, egy fokkal jobb lesz a helyzet. Kettővel. - mondta Lux. Türelmetlenül járkált fel-alá a teremben. Mi? Milyen ékszer?
- Kis boszorkány, vigyáznod kell a rúnák használatával. Különösen a sötét és tűz rúnákkal. Tudsz nélkülük is harcolni. Kontrollálnod kell az érzelmeid, nem engedheted, hogy csak úgy elborítson az elemek hatalma. Mert sajnos az is feltűnik majd azoknak a dögöknek, ha nagyobb mágia szabadul fel egy helyen. Azazelnek elég volt megérintenie, tudja, hogy milyen kaliberű varázslatokra vagy képes. Ha ő tudja, az ölebei is tudják. Nagyon ajánlom, drága testvérem - fordul Luxhoz, aki szórakozottan néz rá angyali fényű tincsei mögül -, hogy igazad legyen az ékszerrel kapcsolatban. De ha az ő kezébe kerül az a csecsebecse is, elkezdek kételkedni abban, hogy biztonságos egy légtérben megmaradnom vele. - mutatott a több színben úszó íriszemre és a kezemen lobogó rúnára. Mikor meglátta, hogy az eddigi hűvös tekintetemből hirtelen jégdarabok kezdtek záporozni, elnevette magát. - Nyugi, vicceltem. Szívesen maradnék veled egy légtérben. - kacsintott rám pimaszul. Louis megmerevedett mögöttem. Izmainak veszélyes rugózása figyelmeztetett, hogy ő már annyira nem támogatna semmilyen jellegű együtt tartózkodást. Nyugtatóan megsimogattam a haját és próbáltam magamra vonni a figyelmét.
- Hé, Párizs. Ne foglalkozz vele, oké? - súgtam oda neki kedvesen. Rám emelte a szemeit. Izzó égkövek. - Később megbeszélünk mindent. Azt is megígérem, hogy kiélheted az alfahím szükségleteidet is. Ki akartam már próbálni az egyik masszázsolajat, amit a plázában vettem. Úgy gondoltam, a segítségemre lehetnél, vajon megérte-e az árát. Nem csábító ajánlat? - viccelődöm vele, mire kisfiús rosszasággal rám vigyorog. Ettől a ragadozó mosolytól mindig hanyatt vágom magam.
- Nope pas, cher. Je t'aime, mon amour. - búgja franciául. De édes vagy!
- Moi aussi, miel. - válaszolom. Boldogan állapítom meg, hogy rajtunk kívül senki sem beszéli a nyelvet. Még az kéne, hogy benyögjék: Zsötem, Louis!
Egy cinkos kacsintás kíséretében visszafordulok a többiekhez.
- Pihenj sokat és meditálj. Ha befelé összpontosítasz, sokkal gyorsabban gyógyulsz. - mondták az ikrek.
- Louis, kényeztesd el a csajod. Egész nap csak az ágyat nyomja, egyen rendesen, érezze jól magát.  Ha kell, vess be mindent, hogy ellazuljon és feloldódjon. Ha érted, mire gondolok. -  fejezte be Aqua sokat sejtető vigyorral az arcán.
- Lesz itt neki lazítás. Napi két edzés velem, egész nyugodtan kipihenheti magát. A kis tréningek után úgy alszik majd, mint a bunda. - tromfolt rá Mircea.
Louisra villant a tekintetem. Széles vigyor ült az ajkain, gyönyörű szemeivel rabul ejtett, elérve, hogy teljesen elpiruljak. Egy ideig még hosszasan szemeztünk, majd olyan nézéssel futtatta végig rajtam a szemeit, hogy úgy éreztem, amint kiérünk a teremből, felfal.
Józanítólag lekevertem magamnak egy hatalmas pofont gondolatban, mert tudtam, hogy most nem érünk rá egymásnak rontani egy gardróbban. Picit fájlaltam, de vissza kellett fognom nemcsak magam, hanem őt is.

- Azt javaslom, hogy menjetek is, mielőtt elbúcsúztok Ricardótól. Keresd meg az ékszered. De ahogy ismerlek, megint nagy meglepetést okozol majd. Ne félj, vigyáznak rád. A múltadat mindannyian sajnáljuk. De ne feledd, ez a jelen, már régen nem irányítanak ilyen...férgek. Miattunk meg ne aggódj. Nem született még olyan ló a tudomásunk szerint, ami lekörözne ilyen sárkányokat. - puszilt homlokon Lux.
- Ilyen jóképű, szívdöglesztő sárkányokat. - húzta ki magát Ignis önelégülten. Ó, ne már.
Mindannyian szorosan megöleltek, majd kiléptünk a cella kellemes levegőjéből a folyosó nyirkosságába. Talán most láttam őket utoljára.

#66. fejezet - Az erők krónikája 1. - Az Irányítás Pecsétjei

- Ami azt illeti, nem tudom. Tenebris barátom azokat szokta ide küldeni hozzám, akiknek bűnhődniük kell. De nem visz rá a lélek, hogy veled is ezt tegyem. - vigyorodott el ismét. - De ha gondolod, akkor meg is ronthatom ezt a tiszta kis lelkedet. - érintette meg az arcom.
- Benne vagy az álmaimban. - mondtam halkan. - Sötét rúnákat rajzolok, és nem tudom, hogy miért. Azért küldött ide Tenebris, hogy te magyarázd el ezt nekem.
- Pontosan milyen jelekről beszélünk? - kérdezte komolyan.
- Az irányítás pecsétjeiről. - fújtam ki a levegőt.
- Nos, akkor azt hiszem, hogy ez csak valami árnyvadász rítus velejárója. Amint felavattak, eltűnnek a pecsétek. - halkan felnevetett. - De én nem.
Hosszú ideig csak bámultam rá. Az a sunyi, gonosz vigyor nem tetszett nekem.
- Ezt meg hogy érted? - kérdeztem hirtelen támadt indulattal. Csábító pillantást vetett rám hosszú szempillái alól.
- Majd megtudod, édesem.
És már be is szippantott az örvény.

Nem tudom pontosan, hogy mennyi ideig nem voltam magamnál, de egyvalamit igen: pokolian lüktet a fejem az utazás miatt. Emlékszem, hogy meg akartam nézni Azazel szobájában a könyvespolcot, hátha találok valami nyomra vezetőt a rengeteg tekercs között, mikor megjelent és kétértelmű megjegyzésekkel próbált eltitkolni előlem valami fontosat, amely vele szorosan kapcsolatban áll. Mérget veszek rá, hogy nekem ebből csak károm származhat. Már akkor tudtam, hogy megint nagy bajban vagyok, amikor Louis megtalálta azokat a szimbólumokat: az Irányítás Pecsétjeit.
Nemrégiben, mikor a három grácia: Nathan, Gaston és Aaron bemutatták őrjítő előzetesüket a könyvtárban, rátaláltam egy olyan kéziratra, amelyben jó néhány olyan furcsaságra lettem figyelmes az erők létrejötte, és ezek között a titokzatos pecsétek között, hogy eddig a pillanatig nem is tudtam mit is jelentenek valójában.
A "találtam" kifejezés nem egészen pontos: a könyv talált énrám, nem én őrá. A nagy pakolászás közepette akkora por szállt fel a keskeny szekrénysorban, hogy véletlenül meglöktem egy polcot, és egy bazi nagy könyv zuhant le előttem. Szitkozódtam egy sort, mire hajlandó voltam megnézni annak a könyvnek a címét, ami kis híján eltalált. Elkerekedett szemekkel bámultam a poros papírkötegre. Az erők krónikája. 
Ösztönös mozdulat volt, ahogy letelepedtem mellé a földre és olvasni kezdtem. Megbabonázottan meredtem a könyv borítójára. Gyönyörű volt. Ősi, erőt sugárzó, tökéletes. Egy egészen különös erő kerített hatalmába, amint végigtapogattam a tetejét, ahhoz fogható, mint az elemekké való átalakulásaim. Egyszerre hihetetlen és felemelő. Nyelnem kellett, hogy magamhoz térjek, majd belelapoztam. A sorokat egymás után falva találtam egy olyan bejegyzést, ami mélyen megmaradt az emlékezetemben.

Jó és Rossz harca

Az Erők létrejötte az Ősökig nyúlik vissza. A mai napig titkok és feltételezések sora fedi keletkezésük idejét, a személyt, aki megteremtette őket, azonban egyvalamit mindig is tudtunk. A célt. Mesterem tanításai kimondják, így én is állítom, hogy az Erők nem mindig ennyien voltak. A kezdetekben csupán hat tagja volt a szövetségnek, amely a Víz, a Tűz, a Föld, a Levegő, a Lélek és a Fény urai és űrnői között jött létre. Addig kizárólag ők használták magas szinten elképesztő erejüket, amiért az emberek istenekként tekintettek rájuk.
A szövetséget addig kizárólag Jók alkották, ám egy napon a Gonosz követet küldött közéjük, hogy biztosítsa hatalmát a földiek között. A Jók nem gyanakodtak a Gonoszra, hitték, hogy erősebbé, jobbá tették világukat azzal, hogy befogadták őt szent szövetségükbe. Azonban tévedtek. A követ hamarosan egyre több embert csábított át a sötétségbe. Uralkodókat, s családjaikat elvakította az a hatalom, amelyet a Gonosz ígért nekik. Az emberi természetet uralta az önzőség, a kegyetlenség és a bűnös vágyak utáni áhítozás. Hódítottak, öldököltek, zsákmányoltak. Maguk is démonokká váltak. Árnyékai lettek régi, jó önmaguknak.
A Jók ezt megtudván száműzték soraikból a Gonoszt, és együttes erővel a Pokol mélyére zárták a idők végezetéig. Azonban hiába távozott a Gonosz, maga után hagyta katonáit, melyek lemészárolták azokat, kik nem álltak melléjük. Rengeteg ember veszett oda ezen háború során, csaknem a Jók is meghaltak, ha egy fehér bőrű hideg férfi és nő nem menti meg őket a Démon Lordok mészárlása elől.  A Jók hálából hatalmas erővel ruházták fel őket, mely a víz, tűz, föld, levegő, lélek és fény feletti uralmat jelentette.
A hideg férfi és nő sokáig uralkodtak egymás mellett békességben, szerelemben. Sokasodtak, gyermekeikre és azok gyermekeire továbbörökítve ezen csodás képességeket, melyekkel az Elemek addigi egyetlen urai felruházták őket. Egy napon, mikor a hideg nő elutazott férjétől távolra a többi hideghez, terjesztve a Jók igéit, a Gonosz követe elfogta őt és démoni asszonyává változtatta az Irányítás Pecsétjeivel. [...]
Az Irányítás Pecsétjei a démonok legerősebb rúnái. Korlátlan hatalmat biztosít annak, aki használja őket egy másik lényen, elrabolja lelkét, elméjét elemészti a harag, gyűlölet, öldöklés. Megszűnik benne minden szeretet, jó, képtelen befolyásolni tetteit. Régebbi feljegyzések alapján a hideg nő is a Pecsétek halálos ereje miatt vesztette életét. A hideg férfi megtudva kedvese végzetét megőrült, és csaknem végzett magával. A birodalom..[...]
A legendák szerint az Irányítás Pecsétjeit mélyen a Pokolban őrzik, azonban minden ötezredik év fordulóján feljut hozzánk, emberek közé. Választás elé állítanak minket, kínozva, kihasználva gyengeségünket, hogy eluralkodjon rajtunk a Gonosz és elpusztuljon világunk. Örökre.
A hideg nő végzetét követve a Gonosz követe minden ötezredik évben újra megfertőz egy hatalmas erejű, páratlan hideg nőt álmaiban. A nőnek meg kell találnia a helyes utat, mielőtt a szörnyeteg Bosszúálló kezébe kerül az ő élete és világunk jövője...


- Gyerünk, ébredj fel, édesem. Itt vagyok, kérlek, nyisd ki a szemeid. Tudom, hogy hallasz. - rázott fel egy lágy hang a transzból. Olyan finoman csengett a fülemben a mély bariton, hogy egy pillanatra azt hittem, álmodom. Aztán még közelebbről éreztem őt. - Nem lesz semmi baj, csak kérlek, nyisd ki a szemeid. Velem biztonságban vagy. - Hatalmasat dobbant a szívem a vallomás hallatán. Tudtam, hogy ki ő.. De nem tudtam kinyitni a szemeim. Mintha ólomsúllyal zárták volna le őket, a végtagjaimat se tudtam megmozdítani, olyan volt, mintha a tenger mélyén láncba verték volna testem, hogy ebben az álomban küzdjek az idők végezetéig, reménytelenül.
Teljesen bepánikoltam, egyre jobban ziháltam, keserű ízt éreztem a számban, ahogy elképzeltem, hogy nem tudok kiszabadulni innen. A félelem eluralkodott rajtam, megremegtem, de tudtam, hogy nem szabad átengednem magamat neki. Ha feladom, meghalok.
A kezeim remegtek, kilátástalannak tűnt minden mindaddig, amíg összpontosítottam az erőmet, arra koncentráltam, hogy szétszaggatom ezeket a láncokat. A víz hullámozni kezdett körülöttem, a láncok megnyúltak, bizsergés száguldott végig bennem. Szólítottam az elemek erejét a lelkem legmélyéről, ajkaimat hangtalanul hagyták el az ősi varázslatok, melyekről azt se tudtam, hogy ismerem őket. Az eddigi erődemonstrációim ehhez képest semmik sem voltak. Felforrt a vérem, ahogy egyre több ige hagyta el a számat, akaratlanul is arra koncentráltam, hogy fenntartsam ezt az idilli állapotot. Minden csontomban, izmomban, sejtemben átjárt ez az euforikus hatalom, örömömben legszívesebben felkiáltottam volna, hogy végre kiszabaduljak a merengésből, de nem tehettem ezt, mert akkor ismét visszazuhantam volna a sötét verembe. Ekkorra már szüntelen őrjöngött körülöttem a tenger, már nem éreztem a feneketlen sötétséget, eltávolodtam tőle..szárnyaltam, izzottak a kezeim, a láncok cérnaként pattantak el...megállíthatatlan voltam. Fenséges. Szabad.
- Jézusom, átváltozik.. - hallottam immár hangosabban a körülöttem lezajló párbeszédeket, de egyre csak élveztem a hatalmam. Elégedettséggel töltött el, hogy erős vagyok, minden elsöprő. Senki sem állíthatott meg.

Hihetetlenül édes és selymes ajkakat éreztem az enyémeken. Azonnal abbahagytam a kántálást, csak a mennyei puhaságra tudtam koncentrálni, amely nyugalmat és békességet sugárzott. Körülölelt, mint egy takaró, meleg volt és gyengéd, olyan érzéseket ébresztett fel bennem, amik miatt azonnal feladtam az erőmet, semmi más nem érdekelt, csak Ő. A boldogság forró lávaként áramlott szét bennem, kitöltött mindenhol, ahol csak akartam. Azt akartam, hogy sose érjen véget ez az isteni pillanat, belekapaszkodtam, szerelmesen, mohón. Magam előtt láttam, ahogy összegabalyodva ülünk a földön, öle bölcsőjébe vonva adjuk át magunkat egymásnak, mint egy pár, akiket egymásnak teremtett a Sors. Gyönyörű volt. Széles válla előtt eltörpültem, nagy kezei között elvesztem, amit egyáltalán nem bántam. Az arcát kémleltem, de csak fényes, göndör aranybarna haját, vonzóan nyers férfias arcát láttam, a szemeit nem. Azt akartam, hogy rám nézzem és rabul ejtsen. Csak kék szeme lehet egy ilyen gyönyörű teremtésnek. A lény még közelebb vont magához, megéreztem karjait a hátamon, csípőmön, a fenekemen, a lábaimon, ahogy végigsimította rajtam hatalmas, erőtől duzzadó tenyereit, én pedig örömmel bújtam hozzá még közelebb, hogy az övé legyek. Örökre.
A pillanatnak azonban vége szakadt, a szemeim pedig kipattantak. Két meseszép égszínkék szempárral találtam szembe magam, amelyekben féltés, szenvedély és szerelem csillogott. Fürkészőn vizslatott, mint akinek legalább olyan kellemes volt ez a csók, mint nekem.
Felemeltem az egyik kezem, bátortalanul végigsimítottam az állkapcsa vonalán, követve mosolya apró gödröcskéit, majd megcirógattam puha ajkait és tudtam, hogy ki volt az, aki visszahozott a valóságba. Louis.
- Köszönöm. - mosolyodtam el megkönnyebbülten és magamhoz vontam még egy csók erejéig. Odaadóan simult hozzám, a hajamba túrva gyengéden megmasszírozta a tarkómat. A csókunk végén szélesen elmosolyodott, kisfiúsan aranyos vigyora még teltebbé varázsolta arcát.
- Ha ezt kapom érte, akkor szívesen, máskor is. - suttogta huncutul. Felnevettem.
- Gyere. - mondta, mire átkaroltam a nyakát, ő pedig szorosan a dereka köré fonta a lábaimat és velem együtt felemelkedett a földről. A fejem még mindig lüktetett, szédelegtem, de legalább egy darabban voltam. Fogalmam sincs, mit tehetett volna Azazel, ha szándékában is áll bántani engem. Nem egészen tudom megérteni, hogy mit értett a titokzatos: "majd megtudod, édesem" alatt. Kiráz a hideg, akárhányszor eszembe jut a gonosz mosolyra húzódó szája, és a sötét öröm, ami akkor áradt szét a tekintetében, mikor az Irányítás Pecsétjei szóba kerültek. Fogalmam se volt, hogyan magyarázhatnám el neki, hogy én még véletlenül sem meghalni jöttem ide...ezért az volt az egyetlen választásom, ha elmondom neki, mégis miért játszik ő ilyen nagy szerepet a sztoriban, amelyben már nyakig benne vagyok. De ezek után úgy érzem, jobb lett volna befognom azt a nagy számat, nem visszabeszélni, pláne nem megengedni, hogy így sarokba szorítson egy démon. Minden irányítás kicsúszott a kezeim közül, a hatalmamat valami korlátozta, míg Azazel birodalmában jártam. Mondjuk, elég nagy hülyeségre és naivitásra vall azt elhinni, hogy majd szépen elbeszélgetünk egy csésze tea társaságában, mindennél könnyedebben, talán még pár teasüteményt is elmajszoltunk volna, megvitatva a lelkem és származásom kilétét, hogy egyáltalán hogyan lehetséges ez az angyal-démon kettősség bennem. Nagyjából attól a pillanattól fogva halottnak kellene lennem, mióta Nezzo megharapta a nyakam, hisz angyali természetem azonnal végzett volna velem, ahogy a sötét, démoni vámpírméreg a szervezetembe jutott. Ezzel szembe még 1270 év után is tétlenül álldogálok, várom a sült galambot, mert minden eddigi kutatásom, amely különleges látomásaimra, családomra irányult, mindig zsákutcába futott. Egy hajszál választott el attól, hogy megtudjam, ki vagyok, miért hajlik el a tűz a kezem alatt, miért nem rohanok ki fejvesztve egy templomból, mikor a többi vámpír a templom gondolatára is összerezzen; és miért nincs senki, aki beavatna ezekbe a titkokba. Belefáradtam a keresgélésbe és bíztam benne, hogy talán egy baleset során a szívemben egy nyárfa karó majd "könnyít a lelkemen". Vártam én erre, de nem minden úgy alakult, ahogy én akartam.
Megismertem Mirceát, aki miután megtudta, hogy ilyen öngyilkos szándékaim vannak, emellett kiválóan tudná hasznosítani a nyelvismeretem, a szárnyai alá vett, az ő szavaival élve azért, mert " egy ilyen gyönyörű és tehetséges vámpírt nem szabad elveszítenünk". Hogy kik voltak azok a "mi"? A Szenátus, természetesen. Román gondviselőm ezer örömmel mutatott be a konzulnak, aki kritikus szemmel meglátta bennem a lehetőséget és a harci tehetséget, felvett a tanácsba, kezdetekben segítőként, tolmácsként. Mikor már javult az életfelfogásom, és lettek céljaim is, befolyásom, ismeretségem, felemelt a Szenátus teljes körű tagjai közé. Potom 700-800 éves mesterek közé, akiktől mindenki retteg. Kimondottan szerencsés vagyok, amiért közülük pont Mirceával hozott össze a sors. Ha tőlük rettegnek mások, akkor Mircea hatalmára, politikai befolyására, és módszereire nincs szó, amely a státusza jelentőségét és veszélyességét is körülírná.
Mircea azonban nem érte be annyival, hogy bekerültem a Szenátus fejesei közé. Ösztönzött arra, hogy művelődjek, kezdjek el komolyabban foglalkozni a rajzolással, és persze..minél több nyelvet sajátítsak el. Így tettem szert több mint egy tucat, még ma is nagy népszerűségnek örvendő nyelvre, amelyeket anyanyelvi szintre fejlesztve használtam, a kínait, japánt társalgási szinten, inkább az írásra koncentrálva, ógörög, azték, szanszkrit, maja, egyiptomi hieroglifákat fejtegettem, ékírást, holt nyelvek szövegeit böngésztem több ezer éves papiruszokon, mert Mircea jónak látta, hogy ennyire fogékony vagyok más nemzetek nyelvére, kultúrájára és történelmére. Én pedig mi mást tehettem volna? Imádom más emberek akcentusát, írását, beszédük változatosságát, és csak azt csinálom, amit szeretek. A munkámmá, életemmé váltak, és mindig igyekeztem fejleszteni magam, hogy verhetetlen lehessek ezen a téren. Van előnye annak, ha valaki a világ egyik legnehezebb nyelvén anyja után páratlanul társalog. Számos nyelvésszel ismerkedtem meg pont ezek miatt, akik szájtátva nézték nyelvi arzenálom skáláját, szintjeit, háttértudásom nagyságát, eredetét. Ez az egyetlen, amire büszke lehetek. És az is vagyok.
Megindulva ezeken a lépcsőfokokon, már más nem is hiányzott volna nekem, csak egy olyan alak, aki most a kezében tart.
Nem engedhettem meg magamnak, hogy bárkit is köze engedhessek magamhoz. Néhányan, mint a jó öreg román barátom, pár évnyi komoly munka után törte fel jégpáncélom és érte el, hogy megbízzak benne. Tudta, hogy makacsságom és piszkosul zárt természetem nem azért van, mert utálom az embereket, és úgy neveltek, hogy senkinek se higgyek. Már első találkozásunkkor nyíltan megkérdezte, hogy mégis honnan ered ez az ellenszenvem mindenkivel szemben.

Megigazította szmokingját, és kedves mosollyal fordult hozzám, miután befejezte a társalgást egy számomra ismeretlen nővel. Egész este próbáltam tudomást se venni róla, de állandóan hozzám csapódott, akárhányszor megpihentem valahol. Egyáltalán nem látszott rajta, hogy zavarnák elutasító szavaim, inkább érdeklődve kérdezgetett rólam, és minden közelünkbe férkőző úriembert elzavart a közelünkből, ezzel tönkretéve a tervem, miszerint hátha megtudok valamit Nezzóról és arról a féregről, Derekről, aki nemrégiben megölte azt a kislányt, aki elvesztette az anyukáját lázban. Alig volt nyolc éves, szegénykém árva lett. Nem tudtam elviselni, hogy nélkülöznie kell, az utcán él, bármelyik pillanatban meghalhat, elég, ha belekeveredik egy részeg férfiba, megerőszakolja, megveri. Befogadtam őt, de meglett az ára a kedvességemnek. Egy év után megcsonkítva hevert a lakásom előtt, meggyalázva. Megfogadtam, hogy megbosszulom a halálát, s azt, hogy soha többé nem vesztek el senkit, aki fontos számomra.
- Mondja csak, miért viselkedik így? - kérdezte kíváncsian. - Tudja, nem szokásom ennyit szenvedni egy beszélgetés során, de magának mindig sikerül zavarba hoznia. Sokkal egyszerűbb lenne, ha nem taszítaná el magától az embereket. Nem egészséges ilyen fiatalon egyedül lennie. Pláne, ha számításba vesszük kegyed gyönyörűségét és vonzerejét. Sokak számára lehet kedvező az ön helyzete. Nincs, aki megvédje. Szabad préda. - kortyolt egyet a borából és barna szemeit az enyémekbe fúrta.
- Senkire sincs szükségem. Senki sem kérte, uram, bocsánat a szóhasználatért, hogy rám akaszkodjon egész estére, mint egy pióca, és tömje a fejem mindenféle csacskasággal. Meg tudom védeni magam, nincs szükségem holmi atyai jó tanácsra. Magam is el tudom dönteni, hogy kinél milyen éles kard van és mire használja. - feleltem ridegen, mire a férfi félrenyelte a vörösbort és fuldokolni kezdett. Köhögött, majd mire véget ért a rohama, szélesen rám mosolygott. Csillogtak a szemei.
- Ahhoz semmi kétség sem fér, hölgyem. Csupán érdekel, hogy mi váltja ki magából ezt a nagy világfájdalmat, gyűlöletet. Ahogy elnézem, maga nem mindig volt ilyen..nyers. - folytatta tovább a provokálást.
- Fogalma sincs, hogy milyen ember vagyok. - néztem rá összeszűkült szemmel. - Ne ítélkezzen felettem anélkül, hogy ismerne.
- Akkor engedje meg, hogy megismerjem. - mosolygott rám ravaszul. - Kifejezetten különleges akcentussal beszéli a nyelvet. Honnan jött? Várjon, kitalálom ...

Aztán egyre többet találkoztunk, vacsoráztunk, ő pedig egyre viccesebbé, kedvesebbé vált a szememben. Órákig képes volt mesélni a kastély teraszán, én pedig csendben hallgattam őt, néha felnevettem, és elfelejtettem egy kis időre, hogyan kellene viselkednem. El kellett volna menekülnöm előle, nyom nélkül, megtartani magamnak az érzelmeim, és tovább folytatnom a vadászatot. Azonban megrészegített annak a gondolata, hogy van olyan, aki odafigyel rám, kedves és nincs szándékában bántani engem. Ugyan gyanútlanul, ártatlan módon kedveltette meg magát velem, nem lehettem rá mérges. Ő csak meg akart érteni, meg akart ismerni, én pedig nagy nehezen, de megnyíltam neki és meséltem a munkámról. A kezdetekben, mikor a családom, korábbi évszázadaim felől kérdezősködött, az addig leomlott kőfalat ismét felhúztam magam előtt, nem voltam hajlandó beszélni róla. Fájtak az emlékek, fájt a szánalma, ahogy rám nézett, mikor könnycsepp buggyant ki a szememből, fájt, hogy ilyen elutasítónak kellett lennem. Fájt, hogy nem lehettem boldog és nem érezhettem magam biztonságban, mert bármelyik pillanatban lecsaphatott rám Nezzo, kiröhögve a naivitásomért és gyengeségemért, elpusztított volna mindent, mindenkit. Ahogy azt a törzsemmel és a családommal tette régen.
Az évek során egyre jobban összeszoktunk, dolgoztunk, néha csak sétáltunk, vagy valamilyen ünnepségre mentünk. Megismertetett Raffaellóval, akinél kreatívabb, bohémabb és szabadabb embert, tetszik, vámpírt nem ismertem. Megnyitotta előttem az életet, nem lehettem elég hálás neki azért, amit értem tett.
A hiányzó láncszem Louis volt. Megismerkedésünkig fogalmam sem volt arról, hogy létezik ilyen zsigeri vonzódás, amelyet addig csak könyvekben olvastam. Elgyengült a lábam a közelében, a gyomrom összeszorult, levegőt pedig muszáj volt vennem, annyira fullasztó volt a közelsége. Egy estét töltöttünk csak együtt, de belehabarodtam a stílusába, a kinézetébe, a viselkedésébe, a gyönyörű beszédébe és műveltségébe. Mikor elváltunk, fájó szívvel vettem tudomásul, hogy csak ennyit jelentettem neki, egy nőt, akivel lerázhatott másokat. És hogy most hogy állunk? Szerintem enyém a világ legszerelmesebb embere cím. Nincs olyan, aki ne szeretne bele Louisba. Ha belegondolok, hány női szív törhetett ripityára csak attól, hogy rájuk pillantott, és ő engem választott az Afrodité-kategóriás, hibátlan szépségek helyett... Még a mai napig emésztgetem ezt a tényt. Na mindegy, hátha egyszer beletörődöm.
Azonban hiába ilyen szép néhány emlékem, a jelen cseppet sem ilyen megnyugtató.
A titokzatos Bosszúálló Pecsétjei kísértenek, az egész világ sorsa az én kezembe került. Rejtegetnem kellett Louis előtt, hogy én már attól a perctől kezdve tudtam, mik is azok a szimbólumok, ahogy meglebegtette a lapot. Amíg nem voltam benne biztos, nem tárulkozhattam ki előtte. Még az kellett volna, hogy ez miatt is aggodalmaskodjon, mikor egész nap őrült módjára élezi a fegyverei pengéjét, könyveket olvas az árnyvadászokról, és ki tudja mennyiszer dobálgatja a tőröket az edzőtéren levő karikába. A céltábla mostanra már úgy néz ki, mintha egy tigris karmolta volna össze éjt nappallá téve. Hát igen, Louis az a típus, aki biztosra megy. De ha már ettől így begolyózott, mert fél, hogy bajom esik, akkor mégis mi történt volna, ha ezzel korán reggel nyakon öntöm?
Ha megtudta volna, két kézzel fojt meg azért, amiért nem mondtam el neki..bár nem hiszem, hogy sokat kell várnom arra, hogy kiszedje belőlem az igazat.
Nem volt eddig elég, hogy gyilkos exmesterrel, bérgyilkos szoknyavadászokkal, pusztító erejű hatalommal találtam szembe magam, de ekkor még kiderült, hogy van egy bátyám, titokban félig angyal vagyok, egy nefilim, jobban tetszik árnyvadász, aki halálos rúnákat rajzol, Démon Lord üldözi az álmaiban, hamarosan démonná válik, ha nagyon sürgősen nem talál ki valamit. Kekszet nekem.

Odaléptünk a sárkányokhoz, akik eddig szájtátva meredtek ránk.
- Miután láttuk a szívszorítóan nyálas ébresztést, elmondanád, hogy mégis mi történt veled, hogy majdnem átalakultál? Szét is rombolhattál volna mindent, ha nem sikerül felkeltenünk! Tudod, hogy mennyire felelőtlen tett elővigyázatlannak lenni ekkora erővel és minden egyéb hókuszpókusszal a birtokodban? - szegezte nekem a kérdést Tenebris. - Nem hinném, hogy Azazel tette ezt veled..
Tenebris szavai megleptek. Hogy mit csináltam?!
- Hogy érted azt, hogy majdnem átalakultam? Mégis mivé? - kérdeztem döbbenten.
- Amikor éreztük, hogy visszatértél, elkezdtünk ébresztgetni. De nem reagáltál rá semmit, meg se mozdultál. Aztán hirtelen olyan nyelven kezdtél el motyogni, amit sose hallottunk eddig. Felizzottál és majdnem teljesen vízszerűvé váltál, de fellángoltál és.. nem tudtuk, mit csináljunk. Gondoltam, az a legjobb, ha kibillentelek ebből az állapotból, mielőtt valami bajod esik. És úgy tűnik, ez sikerült is. - magyarázta nekem Louis szelíden, utolsó mondata után csintalanság csillant ragyogó szemeiben.
- Egy ilyen csók után még egy hulla is felébredt volna. Konkrétan felfaltad őt, ember! - hadarta Ignis megrökönyödve.
- Lassíts, öcskös. Én megtehetem. - nyugtatta le Louis önelégült vigyorral az arcán. Nem hiszem el. Már megint területjelölőset játszunk?
- Egy biztos, nekem nem ez jutott volna eszembe.
- Nem, haver. Neked egészen más jutott volna az eszedbe. - lapogatta meg a vállát vizes testvére, mire mindegyikükből kitört a nevetés. Öhh.. csak én nem értem a pasi humort?
- Egy kis komolyságot, uraim. - szólaltam meg, mire abbahagyták a kuncogást. Tenebrist láthatóan szórakoztatta a helyzetem. - Tenebris. Azazel egy Démon Lord. Mi köze van hozzá az Irányítás Pecsétjeinek? - néztem egyenesen a szemébe. Éreztem, ahogy Louis összes izma megrándul, hitetlenkedő tekintete lyukat éget a fejembe. A többi sárkány azonnal elnémult, feszült csend telepedett rájuk. Ó, jaj, ne. - Azért ennyire nehezet nem kérdeztem. - jegyeztem meg halkan.
- Azt hiszem, ezt majd meg kell nekem magyaráznod. Méghozzá mindent. - suttogta Louis a fülembe fojtott hangon. Nála ez az überideges kategória. Ó, hogy az a..
- Azazel egy nagyon veszélyes Démon Lord. - szólalt meg Lux. Ingerültség csillogott a szemeiben. - Az Alvilágban Lucifer legjobb kezeként emlegetik. Hatalmas területet ural, több száz légiónyi démon áll mögötte. Persze.. itt ne azokra a kis csellengőkre gondolj, akik a mi világunkban járkálnak. - nevetett fel kínosan. -Egyszerű alakváltók, hiába halálos az érintésük vagy harapásuk, ölebeknek számítanak az igazi démonok mellett. Ezek félelmetes, halálos gyilkológépek, akiket a vérszomj és az öldöklés irányít. Lehetsz bárki, ha összefutsz egy ilyen bestiával, elég kicsi rá az esély, hogy élve megúszd. Egy legyintéssel képesek az emberekkel végezni anélkül, hogy megérezték volna, meghaltak. Ezek a szörnyek kiszipolyozzák a lelked, minél erősebb volt a mágiád, annál hatalmasabbá válnak ők maguk. Ha megérzik a jelenléted, kiszagolják a hatalmad, egész nap képesek kémkedni utánad, s mikor párnára hajtanád a fejed..hát, a fejed nincs a helyén. Egyfajta paraziták. Azazel és maga a Sötét Herceg is szívesen alkalmazza őket olyan esetekben...mint mondjuk a tiéd. Nagyon kell vigyáznod, mindig ébernek kell lenned. Bárki alakját felvehetik, megszállhatják az illetőt, és egyszerűen elkábítanak. És pikk-pakk, le is láncolnak. Volt szerencsém egy ilyesfajta démonnal találkozni, hidd el nekem, nem volt kellemes. A szerencsén, és fénymágiám utolsó cseppjén múlott, hogy élve maradtam.
- Igen, azt én is észrevettem, Lux. - feleltem egy számomra ismeretlen hangon. Sokkoltak a történtek. - Ugyan a démonokkal nem, de Azazellel találkoztam. Nem tudtam semmit se tenni ellene. - néztem fel remegve. Ha belegondolok, milyen szerencsém volt..vagy Azazel direkt így rendezte? Csak bemelegítés volt ez a kirándulás, hogy a zsoldosait küldje rám? Ó, basszameg. - Minden erőmet leblokkolta. Kis híján megkínzott, kényszerített, hogy mondjam meg neki a nevem.
- Elmondtad? - kérdezte szinkronban a zöld és fehér szemű.
- Nem. És láthatóan nagyon is idegesítette. - mondtam keserűen.
- Ha elárultad volna, azzal alá is írod a halálos ítéleted. Elég lett volna kimondania a neved egy megidézéskor, előzmény nélkül áthívott volna az Alvilágba. Talán le is láncolt volna. Okosan tetted, hogy ellenálltál. - mondta Ignis. - Csak egy dolgot nem értek. Hogy sikerült visszatérned...épségben? - kérdezte összehúzott szemekkel.
- Nem tudom. - csaptam le a fejem. Ó, basszus..
- Hohó! Történt valami odaát, ugye? Ki vele! - mondta Aqua szigorúan. Öhh..nekem végem. Louis egyre szorosabban fog, a többiek egyre csúnyábban néznek, Mircea, Rafe, Adony és Markus mit sem tudnak arról, hogy mi itt vagyunk, mostanra már biztosan keresnek minket. Az lesz a legjobb, ha minél hamarabb belekezdek, mielőtt Mircea is megérkezik..
- Hát..