#56. fejezet - Angyali ördög

- Na jó, ki vele. - csapta össze az újságot Mircea és fürkészően nézett rám.
- Hát.. Louis és Adony veszekednek, én meg meguntam őket..és gondoltam, hogy itt talán lenyugodhatok. - hadartam el gyorsan, Mircea felkapta a fejét az új név hallatán.
- Ki az az Adony? - kérdezte felháborodva. Istenem, de tudtam, hogy ez lesz..
- A bátyám.

- Hogy ki? - nyomta a képét Mircea az enyémbe.
- A bátyám. - ismételtem el nyugodtan.
- Neked nincs is bátyád. - nézett rám Rafe hitetlenkedve.
- Eddig én is ezt hittem. - néztem vissza rá. - De én már semmin se lepődök meg.
- Hol van?
- Louisszal a szobámban. Veszekednek. - kezdtem el masszírozni a fejem, mielőtt megfájdulna még jobban a fejem.
Fel sem eszméltem, mikor mind a ketten felpattantak és rohanva tették meg az utat a szobámig. Lassan felkeltem, bár iszonyatosan szédültem, elkecmeregtem én is vissza oda, ahonnan az előbb menekültem el.
Minden lépéssel egyre gyengébbnek éreztem magam, fáradtan dőltem neki az ajtófélfának, néztem, ahogy Mircea dühödt fejjel oktatja ki mindkettejüket, Rafe pedig szorgalmasan bólogat mellette. A színek egyre halványodtak, egyre kevésbé kötött le a műsoruk. Lehunytam a szemeim, mélyeket lélegezve nyugtattam magam, nem szabadott, hogy elájuljak. A körmeimet a fába vájva tartottam meg magam, de elszakadt a húr. Zuhantam, a kezem elengedte a támaszt, a lábaim már nem tartottak. Fájdalmasan érkeztem meg a földre, de nem érzékeltem semmit a külvilágból. Kavargó gondolatok. Ez minden.
Nem sokkal később arra ébredtem, hogy a puha ágyban fekszem, és a fejem még mindig hasogat. Homályosan láttam, tapogatóztam. Egy ismerős kéz nyúlt az enyémért, lágyan simogatni kezdte. Lassan felemeltem a fejem, ülő helyzetbe küzdöttem magam, de hiába. Minden szín egybemosódott, szinte nem láttam semmit. Rá is jöttem, hogy miért. Valami különös burok védte a fejemet, ami lassan el is tűnt. Megláttam Louist, Mirceát, Rafet.. a fiúkat .. és a sárkányok arcát?! Tizenöt szempár szegeződött rám, ahogy megláttam a sok embert, hátrahőköltem. Mi a fenét keresnek itt?
- Jól vagy? - hangzott a kérdés. Nem, nem voltam jól.
- Mi történt velem? - kérdeztem halkan.
- Elájultál. Megint. - magyarázta kedvesen Louis. - És ez van a kezeden.. - fordította fel az alkarom, hogy jobban szemügyre vehessem magam.
- Egy tetkó? Azt hittem, hogy ilyen csak Vegasban fordul elő.. mikor raktátok rám? - tapogattam meg a bőröm, furcsán bizsergett.
- Nem mi raktuk rád. Magától jelent meg. És nem tetkó, hanem egy rúna. - mutatott rá Markus, ahogy belépett a szobába ő is. Egy poharat nyújtott felém, valami...egészen visszataszító dolog volt benne. - Ezt idd meg.
Belenyomta a kezembe, megszagoltam, de azonnal elment tőle a kedvem. A többiek felnevettek, ahogy letettem az éjjeli szekrényemre, minél távolabb tőlem. Én azt meg nem iszom..
- Csak gyógynövények meg vér. Mintha véres uniqumot innál. Na, gyerünk. - noszogatott Louis.
- De nem is szeretem az uniqumot. - fújtam fel az arcom. - Nem iszom meg.
- Legalább kóstold meg. - ült le velem szembe Mircea. - Jót fog tenni. Nem fáj majd a fejed.
Még egy pillantást vetettem a pohárra és annak tartalmára, majd az orromat befogtam és egy húzásra felhajtottam. Borzalmas íze volt.. és erősen kétlem, hogy vér és uniqum volt benne. Átvertek.
- Na jó, mi volt ez..?- kérdeztem fuldokolva.
- Sárkányvér és gyógynövények. Vér volt, nem? - kérdezte vigyorogva Markus. Nem vicces.
- Igyál sokat.. - húztam össze a szemeim. Ez a cucc valami egész fura dolgot művelt velem. Brrr. Körbepillantottam, de csak azt láttam, ahogy Ignis és Aaron, Louis és Aqua idegesen méregetik egymást, a többiek pedig csendben figyelik őket, nehogy elfajuljon a helyzet. Hogy még ekkor se tudják magukat kontrollálni..
A rúna ismerős volt nekem. Az ujjaimmal végigkövettem a minta vonalait, éreztem, hogy furcsán reagál, ha megérintem. Az erő feltörőben volt bennem, minden sejtemben éreztem az erejét. Talán, ha kipróbálnám őket egyszerre... Lélegzetelállító élmény fogadott. A rúna minden egyes elemet erősítette, kezelhetőbbé, érdekesebbé tette. Nyugodtan rajzolhattam a levegőbe tűzzel különböző, számomra eddig ismeretlen jeleket. Felizzottak, amikor hozzájuk értem, kellemes borzongás járt át. Csodálkozva néztem fel, a fiúk az ágyam végénél tolongva figyelték, hogy mit művelek.
- Te ezeket honnan ismered? - bökött elém Ignis. Megvontam a vállam. - Ezek mind tűz-rúnák. Csak nagyon kevesen ismerik.- Nem is figyeltem Igniszre. Érdeklődve vizsgálgattam, rajzolgattam őket, teljesen belemerültem. Elmosolyodtam.
- Kipróbálod vízzel is? - térdelt elém Aqua. Kissé meglepett, de kis hezitálás után rábólintottam.
- Persze. - lehunytam a szememet, hagytam, hogy a tüzet eloltsa a víz, majd immár kéken világító szemekkel felfirkantottam a rúnákat. A tüzeseknél még cirkalmasabb ábrák kavarogtak előttem, vizes barátom csodálattal nézett rám. Aqua szava elakadt, láttam. Ahogy a többieké is. Könyörögve kérték, hogy játsszam el ugyanezt az ő képességeikkel is, én pedig boldogan merültem bele a különleges, de annál szebb kis motívumok rajzolgatásába. Egyszerűen elvarázsoltak. Néhány-egészen bonyolult-rúnánál ledermedtek. Állításuk szerint nem ismernek ilyeneket. Furcsa.
- Mondjátok csak, mit jelent ez a rúna a kezemen? Ismerem, de nem tudom, hogy mit jelent.. - néztem rájuk kíváncsian.
- Angyali erő. Az árnyvadászok szimbóluma. Honnan ismered? - kérdezte Mircea.
- Emberi életemben ez volt rám tetoválva. És a szüleimre is. Furcsa fegyvereken is ezek voltak. - vontam meg a vállam.
- Hogy mi?! - kérdezték egyszerre.
- Miután vámpírrá váltam, felszívódott. De most megint itt van.. - néztem vissza a kezemre.
- Te ezzel azt akarod mondani.. - fogott bele a magyarázatba Lux, de Aaron félbeszakította.
- ... hogy Nephilim voltál, mikor átváltoztattak? Egy árnyvadász? - meredt rám rémült tekintettel.
- Láttam pár lényt kislány koromban, de anya és apa azt mondták, hogy csak képzelődöm. Ezt a jelet rajzolgattam a homokba, de megtiltották. Néhányszor egész sokáig elmaradtak, mikor hazaértek, tele voltak csúnya sebekkel meg rajzokkal. Fogalmam se volt, hogy mit jelent ez. - magyaráztam zavartan.
- Nem vagy semmi, az biztos. Tudod te egyáltalán, hogy mi vagy? - kérdezte hitetlenkedve Gaston. Miért tud mindig mindenki MINDENT, és én meg soha SEMMIT? Nem értettem belőle semmit. Egész gyermekkoromban anyukám tanítgatta nekem a jeleket, de sose mondta, hogy miért. Apukám a legkülönfélébb történeteket mesélte nekem szörnyekről, sárkányokról, hősökről, akik fénylő fegyvereikkel végeznek velük, így szabadítva meg az embereket a gonosztól. A többi fiú mindig hencegett azzal, hogy hány szörnyet ölt meg, de sose foglalkoztam velük. Őrültek voltak. Anya sok főzete, a jelek .. az egész gyermekkorom titkokkal teli. Hogy miképp történt ez.. fel se tudom fogni józan ésszel.
- Nem, kik azok a ...
- Az árnyvadászok démonokat ölnek. A legenda szerint Raziel arkangyal véréből ittak, így lettek félig angyalok, félig emberek. Hatalmas varázserejük van, ezért égetik magukra ezeket a rúnákat, amik bármire képesek. Ugyanezeket a rúnákat használjuk mi is, csak más a hatásuk. De mivel te egyszerre vagy Nephilim és vámpír, így nem tudni, hogy mire tudod őket használni. Éppen ezért nagyon veszélyesek. - magyarázta lassan Mircea. Fel se tudtam fogni a hallottakat. Te atya úr Isten.. talán tényleg begolyóztam. Egyszerűen lehetetlennek tűnt ez az egész..félig angyal, félig ember. Nephilim. De ők mind csak mítosz.. vámpírok léteznek...rúnák is..de ez nem lehet. Ha tényleg árnyvadász lennék, akkor..
- Öltél már valaha démont? - kérdezte Louis. Egészen meglepett a kérdése. Üveges tekintettel meredtem magam elé, bőszen próbáltam emlékezni valami rendkívülire. Bármire. Valami halvány emlékem volt csak..
- Tizenhat voltam, mikor egy nagy kígyó támadt rám. Több lába is volt, azokkal dobálgatott. - hunytam le a szemeim- Apám fegyvereiből kaptam fel egyet, és ...leszúrtam vele. Szerif..- próbáltam visszaemlékezni a pengére- szeráfpenge. Azt hiszem ez volt az, amivel megöltem, és rögtön hamuvá vált. Anyukám szaladt hozzám, és amikor meglátta a fegyvert a kezemben, rögtön elvette tőlem. Talán az a lény nem is..
- A démonok bármilyen alakot ölthetnek.. - morfondírozott Lux.
- Így már mindent értek. - lépett elébük Tenebris. - Ezért van ilyen erős varázserőd. És a mozdulatok, amikor harcolsz.. az árnyvadászok harcmodora. A szüleid kislány korodtól fogva árnyvadásznak képeztek ki.. te pedig nem is tudtál róla..és miután átváltoztattak, az öröklött angyali valód nem veszett el. Csak elhalványult egy kis időre. Most, hogy az elemek is melletted állnak, így ez is felszabadult..és csak úgy rajzolgatod azokat a rúnákat, amelyek olyan erősek, hogy talán még a papírt is átégetnék.. lenyűgöző teremtés vagy, Andrea.

Árnyvadász. Árnyvadász vagyok.. és erről nem is tudtam. Ez az én formám. Megmagyarázhatatlan volt minden. Már az is kisebb sokként ért, mikor az elemek erői mondhatni az ölembe hullottak. Mindenki felnézett rám, elismerően bólintott, tudva, hogy én vagyok a legerősebb. Most pedig, hogy még tovább tetézzük.. kiderül, hogy a furcsa esetek, az álmok, a rúnák.. mind azért voltak, hogy harcos váljék belőlem. Annyi éven keresztül kerestem a választ, hogy mit jelent a szimbólum, de csak süket fülekre találtam. Az emlékek is halványultak, mire szinte már csak kósza gondolatként maradtak meg bennem. Nem emlékeztem a buta kis jelekre, amiket anyu szorgalmasan rajzoltatott velem, a fegyverekre sem...mintha kitörölték..vagy blokkolták volna emlékeim ezen részét. S most, hogy eljött az idő, egy csapásra jutnak eszembe a rúnák, és biztonsággal, nehézség nélkül, szinte ösztönösen rajzolgatom őket. És ezzel ijesztgetek mindenkit. Még a sárkányokat is. Hurrá.
Igen, ez egy hónap leforgása alatt. Gratulálok, Andi!
Óvatosan Louisra sandítottam, aki csodálkozva meredt rám. A kezemért nyúlt, majd belehúzott az ölébe és szorosan magához ölelt. Olyan kicsi voltam, hogy szinte elvesztem a kezei közt.
- Mindig is tudtam, hogy különleges vagy. De ennyire..- nevette el magát halkan.
Széles mosoly terült szét az arcomon, még közelebb húzódtam hozzá, majd megpusziltam.
- Több mint különleges. Egyszerűen.. lehetetlen.
- Látjátok, így lehet valaki egyszerre ördög és angyal. - szólalt meg mögöttük Adony. Éppen ideje volt, hogy megérkezzen. - A húgom és én elképesztő dolgot örököltünk. Árnyvadász patrónák. Egyedülálló. De ennek így kellett történnie.
- Adony, te ezt tudtad? - kaptam fel a fejem hirtelen. Felkeltem Louis öléből, farkasszemet néztem vele. A düh hihetetlen sebességgel haladt át rajtam, az erőm hullámokban áradt ki a testemből, megfékezhetetlenül. Hiába állt elém Aqua vagy Lux, semmit se tehettek. Túl erős voltam. Túl dühös voltam. Remegő gyomorral vártam a válaszát, a kezeimet ökölbe szorítva tartottam a testem mellett.
- Igen.
Elszakadt a cérna. Most nem ússza meg. Az biztos.

#55. fejezet - Patthelyzet

Nagyon köszönöm mindenkinek a 3000 feletti megtekintést! :) Ezzel a résszel kívánok kellemes ünnepeket Nektek. :)

Andy #


- Hé! Nem. Senkivel sem. Nekem csak Louis van. - mosolyodtam el. Louis. Igen..
- Az a pasi, akivel együtt járkálsz és mindig olyan ideges, ha más férfi rád mer nézni? - kérdezte kissé cinikusan. Nem bírtam ki nevetés nélkül. Igen, ő az én Louisom.
- Igen, ő az. Senki más. - éreztem, ahogy elpirulok.
- Nagyon szeret téged. De úgy látom, hogy ő is megnyugodhat. - simogatta meg az arcom Adony.
Az ajtó hirtelen kivágódott, Louis ideges arccal rontott be. Emlegetett szamár.
Amint meglátta, hogy újdonsült testvérem fogja a kezem és meglepően közel ül hozzám, azonnal beindult a területvédési ösztön. Hatalmas léptekkel szelte át a szobát, haragvó kifejezéssel méregetett minket. Csípőre tett kézzel megállt előttünk. Azt hiszem egy érdekes beszélgetés veszi most kezdetét..

- Te meg ki vagy? - morgott rá Adonyra Louis. A szemei szikrákat szórtak. Úgy gondoltam, hogy jobb, ha csendben maradok.
- És te ki vagy? - állt fel bátyám. Egészen Louis elé lépett.
- Louis-Caesar Bourbon. Andrea vőlegénye. - húzta ki magát franciám. Szélesen elmosolyodtam.
- Adony vagyok.
- Mégis milyen Adony vagy te? - vette fel Louis a leggúnyosabb mosolyát. Istenem, ha tovább kóstolgatják egymást..esküszöm, nem bírom ki nevetés nélkül.
- Adony Lily. Andrea bátyja. - végem. Louis arcáról leolvadt a vigyor, bátyám győzedelmes mosollyal nézett szembe franciámmal. Próbáltam csendes résztvevője lenni a kínos helyzetnek, de sajnos nem nagyon jött össze. Hirtelen elnevettem magam, mind a kettejük csodálkozó arckifejezéssel kapták felém a fejüket, nem tudták, hogy mi olyan vicces. Hát, ez az volt.
Mindenki járt már úgy élete során, hogy a legfeszültebb, véresen komoly beszélgetés közben próbálta oldani a hangulatot, vagy éppen olyan gyerekesek voltak a felek, hogy csak nevetni lehetett rajtuk. Pont ez történt akkor is, mikor Louis, hősünk belibbent az ajtón, vészesen komoly, féltékeny arckifejezéssel..vele szemben bátyám, aki lazán feltápászkodott, hogy kiálljon a tűzokádó sárkány ellen. Mintha csak egy nehézsúlyú bokszmérkőzés nézője lettem volna, úgy vártam a következő csípős megjegyzést.
- Ez egyáltalán nem vicces. - szólaltak meg egyszerre mély, dörmögős hangjukon.
- Fiúk..- álltam fel a székből, lassan beálltam közéjük, hogy még véletlenül se ugorjanak egymásnak- nem lehetne kevésbé vérengzős módon megbeszélni a történteket? - sandítottam fel rájuk óvatosan, Adony vigyorgott, Louis pedig ellágyulva nézett mélyen a szemembe, a kezét a derekamra fonta, magához húzott. - Ezt igennek veszem.

* eközben Nezzónál *
A szobában csend honolt. A szoba fényei gyéren pislákoltak a kinti vihar miatt, az ablakon kinézve a szemlélő csak dülöngélő fákat lát, melyek meghajolnak a szél előtt. Minden egyes madár elrepült, hogy menedéket keressen magának az ítéletidőben.
A bent azonban nyugodt. Néma kirohanások, érzelmi hullámvölgyek. Nezzo a kanapén ül, mellette pedig egy elég lenge öltözetű nő próbálja felhívni magára a gyilkos figyelmét. De nem érdekli őt semmi. Csak Andrea jár a fejében. A szép idők emléke, mikor még minden a kezében volt. A lány ereje, mert már akkor tudta, hogy nagy erejű fegyvert tart a kezében, ha maga mellett van. Vagy talán már az első pillanattól fogva?

* Andrea halálának napján*
Kora reggel felkeltem, vártam, hogy a többi emberem is elkészüljön, hogy minél hamarabb túl legyünk a portyán. Már napok óta különleges érzés kerített hatalmába, ha csak erre gondoltam. Talán lesz valami, amit érdemes lesz elvennem. Valami értékes.
- Uram, elkészültünk. - hajolt meg előttem Stefan. Indulhatunk.
Hordába verődve vágtunk neki az útnak, a szaglásunkra hagyatkoztunk. Már rég felkelt a nap, világos volt. Páran visszafordultak a parancsomra, hiába, újszülöttek voltak. Nem bírták még annyira a napfényt. Pancserek.
Lovasokat hallottunk közeledni, elrejtőztünk a fákon, megvártuk, míg elvágtáznak mellettünk. Majd az asszonyok után velük is végzünk. Nem lesz félmunka.
A táborban szinte csak pár vénasszony téblábolt, az embereim rögtön rájuk vetették magukat, kiszívva minden egyes csepp vért belőlük. Én valami másra vártam.
Szétszóródva mentünk tovább, jobbomon Derekkel mentünk a hangok irányába. A többi asszony, és fiatal lányok is..hm. Nem rossz.
Mindenkin végigjárt a szemem, azonban egyikük nagyon felkeltette az érdeklődésem. Az aurája hatalmas, erős, szinte elképesztő látványt nyújtott, szépsége kiemelkedő volt. Gyönyörű, hosszú haja, és ehhez hasonlóan hosszú, izmos lábai. A ruha, melyet viselt, ugyan nem mutatott sokat belőle, de tudtam, hogy megtaláltam az én zsákmányomat. Derek már rávetette volna magát, de rámorogtam. Ő az enyém lesz.
Kinyújtózkodott pár gyümölcsért, majd a kosárba tette őket. Mikor fenézett, a tekintetünk találkozott, hagytam, hogy az erőm elkábítsa a jégkék szempárt.
Azonnal elkábult, diadalittas mosoly terült szét az arcomon. Az enyém.
Egyre közelebb sétáltam hozzá, lassan, kimért léptekkel próbáltam fékezni magam. De nem sikerült. Volt benne valami, ami ...
Óvatosan a derekára csúsztattam a kezem, közelebb húztam magamhoz, hogy testünk összeérjen. Majdnem elvesztettem az eszem, mikor megéreztem a puha bőrét, kellemes illatát. A vére dübörgött az ereiben, mintha csak rám várt volna eddig. Remegő kezekkel nyúltam a hajához, nyelnem kellett, mikor a napok óta kínzó érzés felerősödött.
A nyaka fölé hajoltam és beleharaptam a kidudorodó érbe. Mámorban úsztam, ahogy megízleltem a kellemesen fűszeres vért, vérszomjasan rugaszkodtam neki, hogy még többet szerezzek magamnak belőle. Éreztem, ahogy tagjai elnyúlnak, de nem ölhettem meg. Ahhoz túlságosan is érdekelt. Lassan elhúzódtam, egy csókot leheltem a sebhelyre, majd a földre eresztettem a testét, hogy befejeződjék az átváltozása.
A háttérben kiabáló emberekre lettem figyelmes, és egy elégedett mosoly terült szét az arcomon. Szép munka.

*Jelen*
Ha el akarom kapni, akkor nem ez a legmegfelelőbb idő rá. Érzem, ahogy a kapocs, amit a vérkötelék szabályoz, furcsa változáson megy keresztül. Nem kellemetlen módon, sokkal inkább az én malmomra hajtva a vizet. Lehet, hogy nem is lesz olyan nehéz dolgom?
- David, Ricardo. A ma esti támadást elhalasszuk. Más tervem van.

---
- Mégis mire célzol azzal, hogy kevésbé vérengzősen? - vonta fel a szemöldökét Adony. Hát igen, egyikük se az a nyugodt, higgadt ember, pláne, ha rólam van szó. Hiába próbáltam lassan, érthetően elmagyarázni a helyzetet, nagyon úgy tűnt, hogy nem barátkoznak meg egymással egykönnyen. Hát..lehet, hogy Mirceáék segítségére lesz szükségem.
Nap mint nap kerülök kínos helyzetekbe, de állítom, hogy az utóbbi fél év maga volt a káosz. Ha finoman akarok fogalmazni, akkor egy bazi nagy fordulópont, jó néhány húzós üggyel, eljegyzéssel, vérszomjas mesterekkel, mágikus képességekkel rendelkező lényekkel, jó fej, de annál nyomulósabb fickókkal, akiknek hála teljesen felhúztam az agyam, valamint, hogy rákerüljön az a bizonyos cseresznye a fagyi tetejére, egy olyan képességet kaptam, amivel teljesen felhívtam magamra a figyelmet mindenki előtt. Csodásan érzem magam. Tényleg.
Kétségbeesetten néztem fel a két kakaskodó fiúra, akik még mindig nem tettek pontot az ügy végére. Talán elszegődöm pótanyunak. Hozzájuk képest gyerekjáték lenne eligazodni a kisgyerekeken. És ők nem is nagyobbak, mint én. Ez egy jó pont. Ja, és talán nem fenyegetne annak a veszélye, hogy valamelyikük kardot ránt, és így próbál igazságot tenni, hogy melyikük akarja a kakaós csiga belsejét, jelen esetben engem. Szép az élet.
- Khm, akkor én talán megyek is. Úgy látom, hogy nincs sok értelme itt ácsorognom. Szóljatok, ha valamelyikőtöknek benő a feje lágya. Lehetőleg minél előbb. - léptem el Louis mellől és mit sem foglalkozva a dühös pillantásokkal, kilibbentem az ajtón és Mirceáék lakosztálya felé vettem az irányt, hátha ott nincs ilyen helyzet. Hátha.
* Louis és Adony*
Mind a ketten hangosan elröhögtük magunkat, ahogy a kedves elhagyta a szobát. Csillogó szemekkel fogtunk kezet, a tervünk bevált. Végre beszélgethetünk telepátia nélkül is.
- Én azt mondom, hogy jól berágott ezért. - vigyorgott Adony.
- Az tuti. De nyugodj meg, lenyugszik. Azt hiszem, akkor kezdheted is azzal, hogy miért csak most mutatkoztál be neki? Már jó pár napja itt rostokolunk. - kérdeztem tőle halkan. Adony arca elkomorult.
- Nem tehettem. Tudtam, hogy találkozni fog Igniszékkel - elég furcsa fejet vághattam, mire hozzátette, hogy a tüzes sárkány és bandája - így nem közölhettem vele, hogy: Szia, én vagyok a bátyád, nem mellesleg még csak most jutott eszembe elmondani neked...- tudtam, hogy mire gondol. Ha a sok baj tetejébe még ezzel is szembesítette volna..hát, valószínű, hogy összeomlik.
- Jó..világos. Ugye tudod, hogy kísértetiesen hasonlítotok egymásra? - néztem meg jobban magamnak Adonyt. Ugyanaz az arcszerkezet, göndörkés barna haj, csillogóan jégkék szem ... és ugyanaz a mosoly.
- Tudom. - vigyorodott el. - Édesanyánkra pedig Ő hasonlít. Gyönyörű nő volt. - felelte szomorkás mosollyal. Próbáltam terelni a témát, beszéltünk kardokról, kalandokról..de fúrta az oldalam a kíváncsiság.
- Te is patróna vagy? - kérdeztem óvatosan.
- Igen. De csak négyet irányítok. Ő meg..
- ..hetet. Ha jól tudom, akkor hetet. Bár..
- Már hetet irányít? Jézusom.. de hát akkor..- nézett rám merev tekintettel Adony. Jaj, ne..
- Mi az? Mondd már! - keltem fel a fotelből idegességemben.
- Igniszék nem mondták, hogy mi fog történni? - nézett rám hitetlenkedve.
- Adony! Mi van? - kiabáltam rá dühödten.
- Mind a hét elemet biztonsággal irányítva bővülni fog az ereje. Ami azt jelenti, hogy a föld mellett a fémeket, a levegő mellett az időjárást, a tűz mellett .. érted? Mindent! És ha rossz emberekkel ismerkedik meg, akkor bazi nagy gubancba keveredtünk! Nem állhat Ricardo mellé! - rázta a fejét idegesen.
- De hát ő nincs vele jóban.. egyenesen irtózik tőle! - érveltem.
- Tudod, hogy mi az a tenebrisi adomány? - szegezte nekem a kérdést. Elhallgattam. - Tenebris a hét sárkány egyike, állandó harcban áll a jó oldallal. Tenebrisi adománynak nevezzük azt, mikor a patróna az ő képességei egy részét is birtokolja, ám nem képes féken tartani a vele járó rosszat. Ez történt Franciosszal, az egykori patrónával. A mestere volt az akkori mészáros. A lány kiváltotta magát, ám aztán mikor patróna lett belőle, és minden hatalom a kezében volt, lesújtott rá Tenebris adománya. A lány halomra gyilkolta az embereket, visszatért mesteréhez, ami ezek után következett.. azt még a történelem könyvek se említik. Csupán néhány feljegyzés maradt meg, miszerint volt egy angyali nő ördögi képességgel, aki bármire képes volt. Gyilkolt, rabolt, kínzott.. holott az nem ő volt..
-..hanem Tenebris varázslatának hatása alatt állt. A mestere ezt kihasználva irányította a lányt. - sápadtam le teljesen. - És mi történt a lánnyal?
- Nem tudni pontosan. Állítólag Tenebris asszonya lett, de a többi sárkány végzett vele. Mások szerint a nőt álmában ragadta el Tenebris, hogy a lelkét megtartsa magának..
- Basszus! - szorítottam ökölbe a kezem. Miért? Miért történik ez?!
- Ugye nem mondod, hogy Nezzo él, mert hallottam, hogy megölték.. - nézett rám jelentőség teljesen Adony. - Ugye nem..?
- Pár napja levelet kapott tőle.- akadt el a szavam- Nezzo él.
---
Pár percben belül meg is érkeztem Mirceáékhoz, kopogtattam, vártam, hogy ajtót nyissanak. Pár másodpercen belül Rafe nyitott ajtót hatalmas mosollyal az arcán, mögötte Mircea merült el az újságolvasással.
- Mia stella, miben segíthetünk? - kérdezte kedvesen.
- Bejöhetnék egy kicsit? - néztem rá kiskutya szemekkel.
- Gyere. Nyugodtan. - besétáltam, Rafe mögöttem becsukta az ajtót. Leültem az egyik kanapéra, gondterhelten sóhajtottam fel.
- Na jó, ki vele. - csapta össze az újságot Mircea és fürkészően nézett rám.
- Hát.. Louis és Adony veszekednek, én meg meguntam őket..és gondoltam, hogy itt talán lenyugodhatok. - hadartam el gyorsan, Mircea felkapta a fejét az új név hallatán.
- Ki az az Adony? - kérdezte felháborodva. Istenem, de tudtam, hogy ez lesz..
- A bátyám.

#54. fejezet - Családban marad

Arra keltem fel a szunyókálásból, hogy kihűlt a fürdővizem. Óvatosan kimásztam a kádból,megtörülköztem, bekentem magam testápolóval. Sokkal frissebbnek, kipihentebbnek éreztem magam ezután. Magamra kaptam a köntöst.. lusta voltam felöltözni. Kimentem a szobába, keresgélni kezdtem a szekrényben. Kopogtattak. Az ajtó elé léptem, majd egy halk kattintással kizártam, lenyomtam a kilincset. Az ajtóban nem az állt, akit vártam. Nagyon nem.

- Öö, helló. - szólaltam meg először zavartan. A "tetős" csávó nézett velem farkasszemet.
- Helló. Úgy látom..rosszkor jöttem. - mosolyodott el halványan, ahogy végignézett rajtam. Hát, a köntösön kívül más nem volt rajtam. Miért mindig én?! 
Nem tudtam, hogy mit mondjak. A férfi kísértetiesen hasonlított valakire... sugárzóan kék szemei, mélybarna haja, éles arcíve volt. Nagyon magas, jó kiállású.. alig 2 évvel lehetett nálam idősebb. Elegáns öltönyt viselt, ami szépen kiemelte a széles vállakat. Ilyen felsőteste csak úszóknak...vagy íjászoknak van. A szemei kíváncsian méregettek, ahogy ráemeltem a tekintetem, vörös pír öntötte el az arcom, amit az idegen egy széles mosollyal jutalmazott. 
- Hát, én, izé.. gyere be. - sütöttem le a szemem. Nem igaz, hogy nem tudok normálisan viselkedni. Ez a fickó túl ismerős volt nekem... mintha már nagyon rég ismerném. 
Szélesebbre tártam az ajtót, hagytam, hogy beoldalazzon a szobámba, majd becsuktam az ajtót. Ekkor már kényelembe helyezte magát a kanapén, mosolygós szemekkel figyelte minden mozdulatom. Basszus..miért nem tudom, hogy.. 
- Nagyon csinos szoba. Kellemes az illata is. Vanília? - kérdezte, miközben a rajzos füzetemért nyúlt. Mit akarsz te azzal?! 
- Köszönöm. Igen. - válaszoltam tömören.- Mindjárt jövök. 
Csak biccentett, mert már teljes figyelmét a firkáimmal teli füzetnek szentelte. Firkák. Hát, ezért Louis minden bizonyára kinyírt volna, ha még egyszer így nevezem a szerinte " állati jó rajzokat" . Elfintorodtam, majd beviharzottam a fürdőbe, hogy a lustaságból ott hagyott ruhákat végre tényleg felvegyem. 
A pólómat igazgattam, ahogy én is levágódtam a vele szembeni fotelba. Elmosolyodott.
- Nos, nem akarok bunkó lenni, de mégis... mit szeretnél? - néztem mélyen a szemébe.
- Már vártam, hogy mikor kérdezed meg. - mondta kuncogva. - Ugye tudod, hogy lehetnél elővigyázatosabb is? - komorodott el. Féltőn csengett a hangja.
- Igen, tudom. Csak azt áruld el nekem, hogy honnan ismersz. - szegeztem neki a kérdést. Valami furcsát láttam a szemében. Mintha düh vagy sajnálat csillant volna benne. Idegesen kezdett el fészkelődni..mintha menni akarna. Dühödten horkant fel, nyelt egyet. Mi rosszat mondtam? 
- Elmondom, hogy miért jöttem. De meg kell ígérned, hogy végighallgatsz. Nem dobsz ki a felénél. Rendben? 
- És cserébe mit kapok én? - nem tetszik ez nekem.
- Minden kérdésedre válaszolok. 
Na jó, ez tényleg nem hangzik jól.

*Louis szemszöge*
Fáradtan dőltem neki a falnak. Miután a kedves elment lepihenni, muszáj volt valahogy levezetnem azt a mérhetetlen dühöt, ami tombolt bennem. Már vagy fél órája ostromoltam az egyik bábut, amely sajnos mostanra már nem maradt egyben. Sőt, egy múmia szívmelengetőbb látványt nyújtott, mint ez a szétkaszabolt fadarab. 
Mi történhetett, hogy ennyire rosszat álmodott? Talán én tettem valamit, ami miatt ennyire kiborult.. de nem hiszem. Minden alkalommal odafigyelek rá, nehogy rontsak a kedvén, amit a folytonos kialvatlanság, zűr okoz. Mindig összeszorul a szívem, mikor látom, hogy valaki vagy valami miatt szenved. Istenem, ha tudnék neki valahogy segíteni.. csak szorítanám magamhoz, halkan sutyorogva a fülébe, simogatnám a selymes haját, hogy megnyugodjon, hallgatnám a halk szuszogását, ahogy az ölemben alszik. Az angyali nevetést, amitől mindig fülig ér a szám, az édes csókját, ami miatt mindig hevesebben ver a szívem. Már nem tudnám elképzelni nélküle a létet. Egyszerűen..kifordulok önmagamból, ha nincs mellettem. Büszkén állítom, hogy ez szerelem a javából. A legszebb. 
Egy furcsa, rossz érzés kerített hatalmába. Eldobtam a kardot, és már rohantam is a szobája felé. Istenem, csak ne ő.. 
---
- Hallgatlak. 
- Gondolom nem mondok új dolgot, ha azt mondom, hogy szokatlanul nagy az erő hatása, mikor egymás közelében vagyunk. - nézett rám jelentőségteljesen. - Vagy a folyamatos rémálmok. Egyik sem véletlen. 
- Mire akarsz ezzel kilyukadni? - szűkült össze résnyire a szemem. A beszélgetés kezd rossz vizekre evezni..
- Csupán arra, hogy van köztünk egy kapocs. Egy meglehetősen erős. Hajdanán édesanyámmal és édesapámmal éltünk magyar területen. Apám remek íjász volt. Ahogy nézem, te is az lehetsz. - mosolyodott el halványan. Ezzel meg mit akar..- Tudom, hogy a vállaimat nézted. Nos.. ami azt illeti, én is rengeteg vadászaton voltam, sokat tanultam. Anyám gyönyörű nő volt. Apámmal őrülten szerették egymást, az első pillanattól fogva. - mintha csak az én szüleimről beszélne.. csak nem ismerte őket?
- Ez nagyon szép. Az én szüleim is ilyeneket voltak.. csak..meghaltak. - nyögtem lassan a szavakat. Tudtam, hogy nem sokáig bírom. - De mégis hogyan kapcsolódik ez hozzánk? - tettem egyértelművé, hogy jó lenne, ha végre a tárgyra térne. 
- Egy napon, mikor betöltöttem a 23-at, apám úgy gondolta, hogy a férfivá avatásom részeként el kell ejtenem egy szarvast, az agancsát pedig el kell hoznom neki. - sóhajtott egyet. Látszott, hogy nehezére esik erről beszélnie. - Így is történt. A vadászat jobban nem is sikerülhetett volna. Büszke voltam, hogy végre bebizonyíthatom apámnak, hogy igazi férfi vagyok. Hazafelé menet egy csapat vámpír megtámadott.. és ekkor haltam meg. Soha többé nem mehetettem vissza.. - nézett rám szomorúan. - Nem sokkal később mindig visszajártam, hogy tudjam, rendben vannak-e. Két évvel később anyám egy kislánnyal volt várandós. A kislány napról napra nagyobb lett, a szüleim úgy féltették őt, mint a világ legnagyobb kincsét. Rengeteg dolgot megtanult. Az összes fiút elverte íjászatban, gyorsabban lovagolt, mint bármelyik vele egykorú suhanc. Gyönyörű nővé ért, azonban egy férfi se nyúlhatott hozzá. - mosolygott rám szórakozottan. Ez..olyan..mintha.. Felállt, elém térdelt. - Egy nap aztán meghaltak a szüleink. Ugyanaz a vámpírhorda végzett velük, mint velem. A húgom túlélte. Mivel Nezzo változtatta át magának. Innentől már neked is ismerős a sztori. - nézett fel rám elgyötörten.
Szaggatottan vettem levegőt, hatalmas tőrként hasított belém a felismerés. Hitetlenkedve bámultam a férfi szemébe, nem tudtam felfogni azt, amit mondott. Sírni, ordítani lett volna kedvem. 
- Ki vagy te? - kérdeztem halkan, egyre hátrább húzódva a fotelban. 
Lassan közelebb húzódott, megfogta a kezem. 
- Adony vagyok, a bátyád. Te pedig a húgom. Mondhatni, ikrek vagyunk, hisz egy a végzetünk. - felelte könnyes szemmel. - Sajnálom. 
- Nem lehetsz a bátyám.. nekem nincs bátyám..- kiabáltam rekedten. A könnyek feltartózhatatlanul potyogtak, minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne menjek neki a fickónak. Egyszerűen.. lehetetlen volt. 
- De igen..és én nagyon sajnálom, hogy csak most tudod meg, de..
Ez nem lehet. Nem. Kizárt..hogy én... várjunk csak. Ezért volt az, hogy amikor megkérdeztem a szüleimet, hogy miért nincs testvérem, akkor mindig hárítottak.. A kép lassan kezdett összeállni a fejemben, üres tekintettel emésztgettem a hallottakat. Megannyi éven át nem jelentkezett, nem foglalkozott velem, hagyta, hogy Nezzo markában legyek, hogy szenvedjek. A sok emlék hatalmas hullámokban csapott le rám. Apám minden szava, hogy védjen, ne viselkedjek fiúként..anyám féltő nézése, mikor nagyobb vadászatokra mentem..mind ezért volt. Pontosan ezért. Akárhányszor lóra pattantam, hogy kiszellőztessem a fejem az aktuális seggf*j miatt, apám szigorú tekintete volt a válasz. A fene egye meg, hogy ..
- És mégis mikor akartad elmondani?! - ordítottam rá. Nincs mázlija. Akár a bátyám, akár nem.
- Nem tudtam, hogy merre vagy, egészen addig, amíg be nem zengték, hogy egy nő érkezik ide. És történetesen Lily a családneve. Rögtön tudtam, hogy megtaláltalak. Mikor először összefutottunk, nem ijedtél meg a hófehér tekintetemtől. Aztán a tetőn is.. akkor már tudtam, hogy csak te lehetsz az. Nagyon hasonlítasz édesanyánkra, a merészségedet pedig apánktól örökölted. - lassan a kezemért nyúlt, majd a kezébe vette és óvatosan megsimogatta. - Olyan vagy, mint ők. 
- Most már tudom, hogy miért hasonlítottál annyira valakire. Apára.. csak fiatalabb kiadásban. De a szemedet..
- ..anyától örököltem. - mosolyodott el. 
- El sem tudom hinni...Adony? - sandítottam rá. Egy szégyenlős pillantás volt a válasz. 
- A-A. Apánk Attila volt, anyánk Anna. Te Andrea vagy, én Adony. Családban marad. - közelebb hajoltam hozzá.
- Kísértetiesen hasonlítasz apára! 
- Tudom. - vigyorodott el. - Mondd csak, összejöttél valaha az egyik Tas gyerekkel.. mármint az idősebbel, vagy fiatalabbikkal.. 
- Hé! Nem. Senkivel sem. Nekem csak Louis van. - mosolyodtam el. Louis. Igen..
- Az a pasi, akivel együtt járkálsz és mindig olyan ideges, ha más férfi rád mer nézni? - kérdezte kissé cinikusan. Nem bírtam ki nevetés nélkül. Igen, ő az én Louisom.
- Igen, ő az. Senki más. - éreztem, ahogy elpirulok. 
- Nagyon szeret téged. De úgy látom, hogy ő is megnyugodhat. - simogatta meg az arcom Adony. 
Az ajtó hirtelen kivágódott, Louis ideges arccal rontott be. Emlegetett szamár. 
Amint meglátta, hogy újdonsült testvérem fogja a kezem és meglepően közel ül hozzám, azonnal beindult a területvédési ösztön. Hatalmas léptekkel szelte át a szobát, haragvó kifejezéssel méregetett minket. Csípőre tett kézzel megállt előttünk. Azt hiszem egy érdekes beszélgetés veszi most kezdetét..