- Szervusz, Markus Berkesh. Látom sikerült meglágyítanod a jégkirálynőnk szívét. - ráztak kezet.
- Szervusz, Louis - Caesar Bourbon. - mosolygott rá.- Hát, nagyon úgy néz ki.
Kezdtek el haverkodni. Mindenről beszélgettek. Engem meg persze kizártak. A végén már régi haverokként dumálgattak, sugdolóztak. Kellett bemutatnom őket egymásnak..
Én elmentem magamnak egy kis vízért, magukra hagytam a fiúkat. A nagy asztalhoz léptem, kitöltöttem magamnak a jéghideg folyadékot. Váratlanul megjelent valaki mellettem.
- Te honnan ismered Markust? - szegezte nekem a kérdést Lucas. Kíváncsi szemekkel nézett, várta a választ.
- Régi barátom. - kortyoltam egyet.- Miért?
- Ó, semmi különös. - mosolyodott el. - 10 perc és kezdődik a harc. Le ne késd. - húzta végig az ujját a számon. Mielőtt még bármit is mondhattam volna, elsuhant. Mi a franc..
Mindenki megtalál?!
Muszáj volt levezetnem a stresszt. Le kellett higgadnom. Tudom! Kimegyek egy kicsit a folyosóra..
Gondosan ügyeltem arra, hogy ne keltsek nagy feltűnést azzal, hogy kisurranok, ám valaki túl jól figyelt.
- Hova mész? - ragadott meg az ajtó előtt Ricardo, szembe fordított magával.
- Kicsit ki akartam menni.. - kezdtem aprókat hátrálni.
- Ne, inkább gyere velem. Szeretnélek bemutatni másoknak. - csúsztatta le a kezét a csuklómig, finoman húzni kezdett, biztatóan mosolygott rám. Ha tudná, hogy ettől a hideg futkos a hátamon..
Apró léptekkel próbáltam húzni az időt, hogy ne is legyen időm találkozni az újabb idegenekkel. Nehogy azt higgyétek, hogy antiszociális vagyok.. csak valahogy Ricardo barátai nem tűntek meggyőzőnek számomra...ahogy ő sem. A terem közepe felé menet láttam, ahogy Louis idegesen nézi, ahogy feszengek a svéd mester mellett, megindult volna a kimentésemre, azonban Markus visszahúzta. Valamit a fülébe súgott, amitől franciám kissé megnyugodott.
Ricardo elengedett, s mire feleszméltem, két magas férfi előtt álltam lesütött szemekkel. Egyikük egy szőke, zöld szemű divatfi volt, elég flancos öltönyben feszített, a másik egy barna hajú, hozzám hasonlóan kék szemű úriember volt. Szorosan egymás mellett álltak. Ismertem ezt a felállást. Ezek mindenben kiállnak egymásért, az tuti.
A szőke derűsen elmosolyodott, követve a barna példáját. Közelebb lépett az utóbbi, a kezemért nyúlt, majd egy apró csókot csempészett a jól irányzott kézfogás mellé.
- Craig Swanson. Andrea, ha nem tévedek. Bár, nem hiszem, hogy bárki is így tündökölne ebben a teremben, mint kegyed.
Hűha, ez se spórol a bókokkal.
- Igazán kedves. - mosolyodtam el.
- Brian Smith. Szólíts csak Braynek. Ha nem tévedek, akkor a híres párbajhősnőhöz van szerencsém. - hajolt meg.
- Ó, ne, kérlek. Ne hajolgassatok.. - kezdtem el kalimpálni. Elvigyorodtak. - Kényelmetlen helyzetbe hoztok.
- Aligha. - felelte Ricardo kuncogva. - Inkább te őket. Nálunk ez a szokás a nagy hatalmú patrónák üdvözlése esetén.
- Mi csak három elemet birtoklunk, ezért te velünk ellentétben aranyvérű vagy. Ez a dolgunk. - magyarázta kedvesen Craig.
- Nem tehet róla, hogy nem tudja. Még csak pár napja érkezett. - mi van?! Ezek mindenről tudnak, vagy mi a fene? Csak kicsit félelmetesek.
- Kérhetek valamit? - fordult felém Brian. - A szemedet szeretném megnézni erősokk alatt. - hajolt közelebb.- Megtisztelnél vele.
- Akkor kapaszkodj meg, Bray. Nem semmi. - szólt be Ricardo.
Lassan előhívtam az összes elemet, hagytam, hogy a barázdák egyesével foglalják el a helyüket az íriszemben. Mikor kiteljesedtem, felnéztem a két új tagra, akik leesett állal nézték végig a folyamatot.
- Ez.. - makogott Bray, nem tudta levenni a tekintetét a szemeimről.
- .. nem semmi. - fejezte be helyette a barátja.
- Ahogy mondod. - nézett rá komoly képpel Ricardo.
- Így hagyhatnád. Nem áll rosszul. - Markus! Istenem, mindig tudja, hogy mikor kell érkeznie.
- Kac-kac. - hunytam le a szemeim, újra a régiben láttam.
- Uraim, a párbaj perceken belül kezdődik! Foglalják el a helyüket a lelátón! - szólalt meg Lucas egy dobogón állva. Mindenki felé kapta a tekintetét. Uraim..? Kösz.
- Gyere. - ragadott meg Louis a derekamnál, így ráncigált el az idegenek elől.
Minden egyes székre egy apró cetli volt feltéve, a sor közepén kaptunk helyet. Egyik oldalamon Ricardo, másikon Louis terpeszkedett. Hurrá, két tűz között.
Franciám a kezemet fogta, néha-néha lehajolt egy puszit nyomva az arcomra. Csúfondárosan vigyorgott rám, amikor meglátta, hogy elpirultam. Rossz gyerek!
Ricardo már nem repesett ennyire az örömtől, mikor szem - és fültanúja lett a " Louis-Caesar vagyok, és ne kezdj ki a csajommal, mert felnyársallak" - hadműveletnek. Jézusom, hogy mik nem jutnak az eszembe..
önkéntelenül is elmosolyodtam a hülye néven. Bár, ha jobban meggondolom, akkor még mindig jobb, mintha egy méhecske feltámadásán kezdenék el vacillálni.. azt hiszem kezdek becsavarodni..
Eldőltem a puha székben, szokásomhoz hívem keresztbe tettem a lábaim, elnyúltam. Kíváncsian néztem szét a lelátó tetejéről.
Egy kisebb udvar helyezkedett el alattunk 20 méterrel. A kövekkel kirakott kicsi harctér közepére cirkalmas minták voltak felfestve. Egészen pontosan hét. A fehér festékkel kiemelt széleik egymásba kapcsolódtak, így alkottak egy kört. A küzdőtér felől két ajtó nyílt, melyeket az előbb már említett motívumok kopott változata díszített. Hatalmas kőfal ölelte körbe a teret, mindvégig székekkel telerakva. A székeken pedig kíváncsi vámpírok ültek, feszülten kémlelve engem. Egyikükkel farkasszemet néztem, mire az elvigyorodott.
Nem féltem tőle. Bár a tekintetéből kiindulva, lehet, hogy kellett volna. Hófehér volt a szeme.
- Ez történik, ha megtanulod őket egyesével is használni. - súgta le nekem Ricardo. - Látod? - fehéredett el az ő írisze is.
- Így? - telítettem be a szemem vörössel. Elégedett mosoly volt a válasz.
Nem sokáig gyakorolhattam, ugyanis megérkezett a két harcos. Mindketten fekete nadrágot és trikót viseltek, az oldalukon a jól ismert tőrök lógtak. Szemükben vad tűz égett, látszott, hogy innen csak egy kerül ki élve. Hm, kipróbálnám.
A kör közepébe lépett az egyikük, három ikon villant fel. Micsoda?! Ez hogy történt? Kidülledt szemekkel bámultam rá, a három jel kéken, pirosan, zölden izzott. Nem akartam hinni a szememnek. Vagy mégis?
A férfi kilépett a körből, hagyta, hogy a másik is megmutassa magát. Két ikon. Piros, és erősen csillogó.
Ezt muszáj lesz kipróbálnom!
A két fél támadásba lendült, egyre gyorsan mozogtak. Emberi szemmel elmosódott árnyakat látnánk, ám vámpírszemmel minden másképp látszik. A határozott, aprólékos mozdulatok egymást követték, mindkét fél ejtett vágást a másikon. Izgatottan vártam a következő megmozdulásukat, ám az első hirtelen elterült a földön a mellkasában a másik tőrével. Lélegzetemet visszafojtva néztem a halott ellenfelet, aki pillanatokon belül fájdalmasan feltápászkodott, majd meghajolt a másik előtt, ezzel elismerve a győzelmét. Azt a mindenit!
- Ki mer kiállni ellenem? Van - e oly bátor férfi közöttünk? - szólalt meg fellengzősen a párbaj nyertese.
- Én. - álltam fel a helyemről. Tudom, én se vagyok százas..
- Ó, hát én...- meredt rám zavartan.
- Kiállok ellened. Megsértenél, ha visszautasítanál.
- Én ezt nem támogatom. - szólalt meg egyszerre Louis és Mircea.
- Nyugi, nem lesz semmi baj. - mosolyogtam rájuk, Louis arcára nyomtam egy puszit és kiléptem a helyemről. - 5 percet kérek.
Visszaszaladtam a szobámba, átvedlettem egy fekete atlétába és egy melegítőbe. A hajamat összefontam, kényelmes cipőt húztam. Kilépve a szobámból már vártak.
- Jöjjön velem. - kérte.
A folyosó végén egy ismeretlen ajtón léptünk be, amely egy kísérteties pincére emlékeztetett. A szobát beterítette a por, kosz és pókháló. Biztos a drámai hatás kedvéért..
a szobát elhagyva egy újabb folyosót értünk el, ahonnan már egyedül kellett továbbmennem. Összeszedtem magam, magabiztos léptekkel sétáltam. A hideg levegő miatt néha kirázott a hideg, de még ez se rendített meg. Mélyeket lélegeztem, kiürítettem a gondolataim. A falak kopársága, tégláinak rendezetlen stabilsága segített más felé terelni a gondolataim. Talán valahova máshova.
* 1259. - Párizs*
Jézusom, mi fog most történni velem? Sose voltam még ilyen helyen.. Párizs gyönyörűségével szöges ellentétben áll ez a sikátor. Elhagyatott, üres, hátborzongató. Mindenhol üres tekintetű, félelmetes árnyak vannak, egyikük se mozdul, csupán átható pillantással mérik végig az érkezőket. A hideg levegő miatt libabőrös leszek, a sivár környék pedig csak tovább növeli bennem az adrenalint. Fuss, fuss! Szólít meg a belső hang, de nem tudok. Nezzo szorosan fogja a derekamat, hogy egy pillanatra se szakadjak el tőle. Derek a másik oldalamon kullog, éppen a harc menetét próbálja elmagyarázni nekem. De nem figyelek. Nem tudok figyelni.
Csak az ellenfelem tud lefoglalni.
Az első harcom előtti izgalom, idegesség, remegés. A másik fél kihívó tekintete. A nevem kiabálása. Az őrjöngő tömeg jelenléte minden egyes csapás után, amit bevittem a másik nőnek. A felülmúlhatatlan ölés vágya. A végső döfés.. amivel végleg leterítettem. Az üres tekintet.. ahogy elszáll belőle a lélek. A rezzenéstelen arcom, semmi bűntudat. Szörnyeteggé válok.
---
Tudom, hogy sikerülni fog. Nyugalom, kislány.
Az utam végére érve levettem a kikészített tőröket, az oldalamra csatoltam őket. Élesek. A tőr szegélyén körbemenő minták az én fegyvereimre emlékeztetnek. Ugyanúgy bizsereg a vér az ujjaimban, ahogy máskor. Nem lesz semmi gond.
Remegő kézzel nyitottam ki a nagy ajtót, kiléptem az udvarra. Felnéztem a lelátóra, láttam, ahogy Louis, Mircea, Rafe, Lucas, Ricardo és Markus bőszen figyelnek. Louis idegesen dőlt neki a párkánynak, aggódó tekintetébe ütköztem. Biztatóan elmosolyodtam, csókot leheltem a kezemmel felé. Levettem róla a tekintetem, minden figyelmemet ellenfelemre fordítottam.
Az előttem álló férfi David hasonmása lehetett volna. Erős vonások, sötét szemek és haj. Fürkésző tekintettel vizsgálgatott, felmért. Hasonlóképp tettem én is.
Két tőr, 3 kiskés van nála. Nem sok.
- Dominic Auguste vagyok. - hajolt meg.
- Andrea Lily. - tettem én is hasonlóan. Megtörtént a hivatalos bemutatkozás. Dominic intett a kezével, hogy lépjek be a körbe.
Vettem egy nagy levegőt, lassan közelítettem meg a jeleket. Csak kicsit féltem..
A lelátó szélén egyre több kíváncsi-izgatott-ideges tekintet véltem felfedezni, ahogy az alakzat szélére léptem. Figyelemmel kísértem, ahogy kék, piros, fehér, zöld, csillogó és sárga fények villannak fel. Egy fekete sugár pislákolt, a szemeim kidülledtek. Ez meg mit jelentsen?! Sárga és fekete? Ez meg hogy a büdös francba kerül ide..?! Ellenfelem ijedt szemei emlékeztettek arra, hogy lépjek ki innen. Remegő léptettek oldalaztam el, vártam, ahogy Dominic is elvégezze ezt.
Senkit sem hatott meg az ő bemutatója. Mindegyikük engem nézett. Fagyos volt a levegő a harctéren. Tapintható volt a feszültség, amit a jelenlétem okozott. Az ábra jelei okoztak. A sötét jel felbukkanása okozott.
Meg se várta, hogy feleszméljek, hisz ellenfelem elém lépett, lecsapott. Felvettem vele a ritmust, belekapcsolódtam a harcba. Összeszedtem magam, koncentráltam a lépésekre, a harcelemek ütemére. Nem mozgott rosszul, ám egy csapásomat se védte ki. A harctól felhevülve éreztem, ahogy mindkettőnk ereje felszabadul, de nem tud mit kezdeni hét erő ellen semmit. Az ereimben az izgalom, harcvágy vadul áradt szét, éreztem, ahogy hatalmába kerít az erő. Az előttem heverő ellenfelem kihozta belőlem az állatot. Egészen falig hátrált, ahol nekidobtam a tőrjeimet. Ruhája a falba szegeződött az éles fegyver miatt, úgy közelítettem meg.
Elé lépve gúnyosan elmosolyodtam, mélyen az ijedt szempárba néztem.
Legszívesebben átéreztem volna minden egyes rémült kiáltását, fájdalmas ordítását, ahogy megéli az általam okozott fájdalmakat. Minden egyes sebéből kiáramló vér cirkalmas mintáját, ahogy átitatja mocskos ruháját. A rémült tekintetét, ahogy szembesül mindennel. Ahogy élete lepereg előtte. Minden emléke lejátszódik a fejében. Örökre az emlékezetébe vésve a nap minden egyes mozzanatát. Lebegést élet és halál közt. Én döntsek felette. Élet és halál ura legyek.
Hirtelen minden kitisztult. Ez nem én vagyok. Én nem vagyok gyilkos, mások élete felett döntő személy. Ez valami.. valaki más volt. Nem én.
Elléptem Dominic elől, remegő térdekkel hátráltam el előle. Majdnem megöltem őt. Belülről mélyen megrettentem. Kétségbeesetten hanyatlottam a térdeimre, kitört belőlem a sírás. Magamba burkolózva áztattam a harctér sokat megélt, kopott köveit, kicsi vízcseppeket hullatva rájuk. A könnyeim záporoztak, véget nem érően hullottak.
Nem tudtam elhinni. Nem lehettem ilyen szörnyeteg, hogy ilyenre gondoljak. A tudat, hogy majdnem megöltem ellenfelem, puszta ridegségből, semmi bűntudat, reszketés nélkül.. vigyorogva, büszkeséggel telve szabadítottam volna meg az életétől. A kemény penge lyukat vájt volna a szívébe.. de nem az övébe repült most a tőr éle. Hanem az én lelkembe. Ketté hasítva azt. Két félre. Jóra s rosszra. Rám és valaki másra osztva az egy szívet. Hogy melyikünk kerül ki győztesen? Nem tudom.
2013. szeptember 28., szombat
2013. szeptember 22., vasárnap
#42. fejezet - A hét sárkány
A test összeesett, a nyaki erekből kiszivárgó vér kacskaringós mintában festette meg az ebédlő köveit. A barázdákba be-be szivárgó vörös folyadéknak nem sok ideje lesz megalvadni. Szőke hajat immáron leginkább vörösnek lehetett nevezni, a zöld tekintetből kiveszett a fény. Ott feküdt élettelenül, vérben úszva, Ricardo arca pedig rezzenéstelen maradt.
A szobát belengő illat a többi vámpír érdeklődését is felkeltette. Közel öten léptek be a szobába, lassan megközelítve a nőt. Elégedetten engedték bele fogukat a vékony nyaki és csuklói erekbe, utolsó ízben kiélvezve a meleg folyadék frissítő hatását.
Nem a legbiztonságosabb hely egy ember számára.
A szobát belengő illat a többi vámpír érdeklődését is felkeltette. Közel öten léptek be a szobába, lassan megközelítve a nőt. Elégedetten engedték bele fogukat a vékony nyaki és csuklói erekbe, utolsó ízben kiélvezve a meleg folyadék frissítő hatását.
Nem a legbiztonságosabb hely egy ember számára.
Louis ölében ültem, szorosan köré kulcsolva a kezeimet. Átható pillantással nézett rám, az estéről, jóllétemről kérdezősködött, miközben egy-egy csókot mindig becsempészett.
Kopogtattak az ajtón. Nesze neked romantika!
Kiszálltam Louis öléből, az ajtó felé vettem volna az irányt, mikor visszahúzott.
- Bárki is az, a szobámban vagy. Engem keresnek. Meglepődnének, ha te nyitnál ajtót. Sipirc a fürdőbe!
- Oké. - ezzel beslattyogtam a szobába, Louis megvárta, míg becsukom az ajtót is.
Hallgatóztam.
- Helló. Andreát keresem. - szólalt meg Lucas.
- Helló, itt nincs. Miért keresed? - hallottam Louis hangjában az ellenségeskedést. El tudom képzelni, hogy milyen fejjel nézett..
- Holnap délelőtt lenne egy kis párharc. Meghívta nézőnek. Izgalmas szokott lenni. Téged is vár. - tette hozzá savanyúan Lucas.
- Jó, ha látom, átadom neki.
- És, milyen itt? - kérdezte gúnyosan Lucas.
- Milyen lenne? Hasonló kastély a miénkhez. Nem rossz. Csak máskor ne ide küldd a rongyokat.
- Á, értem. Csak nem elpártolsz máshova? Lehet, hogy más csap le Rá, mielőtt feleszmélsz, Bourbon.
- Álmodozz csak. Az sose rossz dolog. Csak ne olyan után, akit nem érdemelsz meg. Ne kezdj ki velem, Lucas. - jézusom Louis, és még én voltam vérszomjas vadállat? Haha, területjelölés. Nem rossz.
- Én most megyek. Még találkozunk. - hallottam, ahogy ellépnek az ajtóból, becsukódik a zár.
Rosszallóan léptem ki, a félfának támaszkodva néztem a franciámra. Megátalkodottan vigyorgott.
- És én vagyok a vérszomjas vadállat, mi? - kuncogtam, ahogy felvett a karjaiba.
- Muszáj. - puszilt meg. - Egy ilyen kincset védeni kell. - nézett rám melegséggel teli tekintettel.
- Jó válasz. - csókoltam meg.
- Itt alszol, ugye? - nézett rám kaján mosollyal.
- Hm, még megfontolom.
- Megismétlem: Itt alszol, UGYE? - nem bírtam ki nevetés nélkül.
- Igen, megígértem. - mosolyogtam rá.
- Erről ennyit.
Másnap reggel Louis ágyában kissé morcosan ébredtem, ugyanis nem volt mellettem. Idegesen fújtattam, majd kikászálódtam, elloptam az egyik ingét, majd visszamentem a saját szobámba. Benyitva egy hatalmas csokor liliom fogadott, benne egy cetlivel, amire Louis elegáns betűi voltak felkarcolva.
Bocsánat, hogy nem voltam reggel melletted, de egy kis dolgom akadt.
Ha minden igaz, akkor hamar visszaérek. Ígérem, bepótolom a reggeli lustálkodást.
Remélem ezzel a kis ajándékkal nem állsz olyan morcosan a mai naphoz.
Csók.
L. xx
Úgy ismer, mint a rossz pénzt.. akaratlanul is elmosolyodtam a kis cetlijén. Bebújtam a puha ágyamba, magamra húztam Louis hosszú ingét és csak feküdtem összegömbölyödve.
Elég érdekesen telt el ez az időszak.
Louis és én összejöttünk, akármilyen hihetetlennek hangzik. Én, az örök maradi megtalált egy ilyen férfit..
Olyan dolgot kaptam, aminek köszönhetően a legnagyobb erejű vámpír lettem. A mesterem végre eltűnt az életemből. Rengeteg barátra .. ellenségre tettem szert. Szinte felfordult az életem.
Kinyújtóztattam a lábaim, élveztem, ahogy a meleg paplan alatt elnyúlnak az izmaim. Kellemes bizsergés futott végig az ereimben, teljesen ellazultam. A ködfátyol egyre jobban beterített, szemeim lassan lecsukódtak. Az álmosság jeleként nagyot ásítottam, próbáltam ébren maradni. Minden erőmmel küzdöttem, de kevésnek bizonyult. Úgy döntöttem, hogy rajzolok.
Odasétáltam az asztalomhoz, elvettem egy lapot, rajzszént és leültem az egyik fotelbe. Egy ceruzát a hajamba tűztem, úgy fontam egy kontyba a hajzuhatagot.
Mintha láthatatlan kéz vezetett volna, úgy siklott a szén a papíron. Csak hagytam, hogy vezessen a kezem, mélyen koncentráltam, és figyeltem a vonalakra. Éreztem, hogy az erő mozgolódik bennem, ahogy az egyes részletekhez értem. Meg - megremegtem, ahogy szembesültem a végeredménnyel. Még sose rajzoltam ilyet.
Sárkányok. Méghozzá nem öt, hanem hét fajta. Víz, levegő, fény, sötétség, esszenciális, tűz és végül föld. Ebből nekem mindössze csak öt van meg. Fény és sötétség. Furcsa.
Egy jó ideig még tartogattam a lapot, néztem az elkészült művet. Vajon ez valami célzás volt rám vonatkozóan? Fény és sötétség költözik belém? Nem tudom.
Idegesen ráncoltam a homlokom, sírni lett volna kedvem. A kezeim közé hajtottam a fejemet, próbáltam magamhoz térni.
Aggodalmas szavak keltettek fel a kísérteties gondolatmenetemből. Louis térdelt előttem.
- Drágám, mi a baj? - emelte fel a fejem. Megkövült tekintettel nézett.
- Ez. - adtam oda neki a lapot.
- De hiszem ez nagyon jó lett. Mégis mi a baj ezzel? - nézte, halványan elmosolyodott. Aztán leesett neki. Elkomorult. - Ezek a.. - nézett fel rám.
- Igen. De nem öt, hanem hét. Mit jelent ez, Louis? - néztem mélyen a szemeibe.
- Fogalmam sincs. - nézett rám értetlenül. - Gyere ide. - húzódott közelebb, majd kivett a székből.
Belefúrtam a fejem az ingébe, amíg ő elvitt az ágyig és letett rá. Belehúzott az ölébe, gyengéden simogatta a hátam, hogy megnyugodjak.
- Látom, megkaptad a virágokat. - próbált jobb kedvre deríteni.
- Igen, köszönöm. - mosolyogtam fel rá.
- Természetes. Sajnálom, de egy kis dolgom volt. Ki nem hagytam volna a reggeli lustálkodást.. pláne, hogy úgy kellett kirugdosnom magam a szobából. - vigyorgott le rám. Homlokon puszilt.
- Merre voltál?
- Az meglepetés. - dörmögte a fülembe.
- Naaa.. - néztem rá kiskutya szemekkel.
- Most nem. Majd később megtudod. - az a vigyor..
- Jó. - fordultam el durcásan.
Elkezdett csikizni. Kislányként kacagtam a karjai között, szaporán vettem a levegőt, igyekeztem szabadulni. De ő csak elvetemült vigyorral szorított és csikizett. Kétségbeesetten néztem fel rá, kiabáltam, hogy hagyja abba.
- Lo-louis.. könyörgöm. - hanyatlott hátra a nyakam, megfájdult az oldalam.
- Mit is mondtál? - kérdezte kuncogva.
- Hagy' abba. Kö-könyörgöm. - leheltem fáradtan.
Még egy ideig csiklandozott, végül abbahagyta. Végre. Fáradtan dőltem el az ágyon, Louis pedig fölöttem feküdt. Kíváncsi tekintettel vizsgálgatott.
- Ezért még megfizetsz, Louis- Caesar. - szűkült össze a szemem. Nagy erő kellett, hogy visszafojtsa a röhögést. - Csúnyán.
- Igen? Milyen büntetés? Jól hangzik. - vigyorodott el.
- Egy szóval se mondtam, hogy a büntetés élvezetes lesz. - a vigyor még szélesebb lett.
- Hanem milyen, kedves?
- Az benne a pláne. - mosolyodtam el gúnyosan. Jézusom, ezt én mondtam?!
Elpirultam zavaromban. Á, nem hiszem el..
- Szeretem, amikor elpirulsz miattam. Nagyon aranyos vagy ilyenkor. Ennivaló. - nyomott puszit az orromra. A vörös távolról sem fedte az arcszínem. - De azt szeretem a legjobban, hogy csak én tudom kiváltani ezt belőled. - suttogta.
- Haha. - kacagtam fel. - Megengeded, hogy felöltözzek? Ha nem tévedek, párbajra vagyunk hivatalosak.
- Meg, de ha egyet kérhetek, akkor az ingeimet szolgáltasd majd vissza. Lassan nem lesz mit felhúznom. - mosolygott.
- De ha olyan jók.. nem teheted ezt. Nem is tudod, hogy milyen jó illatuk van. - néztem fel rá kislányos tekintettel.
- Ennyi erővel én is ellophatnám a te ruháid.. de mégse teszem.
- Nem, te a sálaimat lopkodod. Tényleg nem. - vigyorogtam rá.
- Honnan tudod? - sápadt le.
- Louis, vak nem vagyok.
- Lebuktam. - nevetett fel.
Oldalra gördült, én meg felkeltem, hogy valami normálisat felvegyek magamra. Végignéztem Louison. Fekete nadrág, vajszínű ing, barna köves mandzsetta. Hm..
Előhalásztam ezt meg egy bézs kötött sálat. A hajamat laza kontyba fogtam, a fehér pici fülbevalók is a helyükre kerültek.
A barna mindig is kedvenc színem volt. Melengető.
Gyorsan elkészültem, Louis a tarkóját szorongatta. Ja, előtte öltöztem át...
Beleléptem a cipőmbe, és már húztam is fel, hogy mehetünk. 10 órára vártak minket, de már előtte 10 perccel odaértünk. Rafe és Mircea is ott várakoztak, Lucasszal és egy - két számomra ismeretlen vámpírral beszélgettek. Megtorpantam, de Louis biztatóan szorította meg a kezem, jelezve, hogy ne féljek.
Mircea észrevett minket, elvigyorodott, ahogy meglátott. Próbáltam egy mosolyt erőltetni az arcomra, de szerintem nem sok sikerrel..
homlokon puszilt, és bemutatta nekünk az újakat.
- Szervusz drágám, jó látni. Ő itt Marcello és Stefan. Előbb ment el Markus.
- Üdvözletem. Marcello Pitrini. A párbajnok, ha nem tévedek. - fogta meg a kezem.
- Igen, Andrea Lily. Szintén. - mosolyogtam rá kedvesen.
- Szép napot. Stefan Imbrahimovic. Tegnap láttalak. - hajolt meg.
- Markus Berkesh. Andrea? Te vagy az?! - szólalt meg mögülem. Markus?! Te csibész!
- Markus? - fordultam hátra. - Hát te? - öleltem meg.
- Szia! - vigyorodott el. - Én is patróna vagyok, mint te. De rég láttalak, kislány! - ölelt vissza.
Markust még korai éveimből ismerem, mikor még Németországot jártam. Nagyon jó barátom volt, egy ideig együtt is éltünk, jártunk nyelvtanfolyamra, párbajtőrözésre. Hát igen.. akkoriban a legjobb vívómesterek Németországban telepedtek meg.
Markus egy magas, barna hajú és szemű vámpír, termetileg inkább hasonlít Lucasra, mint Louisra. Azokban a barna szemekben a mai napig megmaradt a rosszaság.
- Gyönyörű vagy még mindig. - nyomott egy puszit a kezeimre. - Jó újra látni.
Ahogy hátrafordultam, láttam, hogy Louis színlelt közönnyel figyeli a barátomat.
- Markus, gondolom Mirceát és Rafet már ismered. Ő itt Louis. Ő a párom. - mosolyogtam Louisra.
- Szervusz, Markus Berkesh. Látom sikerült meglágyítanod a jégkirálynőnk szívét. - ráztak kezet.
- Szervusz, Louis - Caesar Bourbon. - mosolygott rá.- Hát, nagyon úgy néz ki.
Kezdtek el haverkodni. Mindenről beszélgettek. Engem meg persze kizártak. A végén már régi haverokként dumálgattak, sugdolóztak. Kellett bemutatnom őket egymásnak..
Én elmentem magamnak egy kis vízért, magukra hagytam a fiúkat. A nagy asztalhoz léptem, kitöltöttem magamnak a jéghideg folyadékot. Váratlanul megjelent valaki mellettem.
2013. szeptember 21., szombat
#41. fejezet - Esti vacsi
* Eközben a Tégla*
- Nem úgy néz ki, hogy sikerült megnyerned a bizalmát. - felelte fogcsikorgatva Nezzo.
- Hát nem.- kontrázott rá a Tégla.
- Nyugodjatok meg. Idő kérdése és megbízik bennem. A kis vizsgálatom miatt elgyengült, tudatán kívül volt. Ha blokkolt volna velem szemben, meg se történt volna a vizsgálat. Biztos vagyok benne, hogy sikerül a tervünk.
- Nagyon ajánlom. - felelte a Tégla.
- Ne aggódj,....
- És, mi a terved mára? - nézett rám Louis sokatmondó tekintettel.
- 1 óra múlva vacsoráznom kell Ricardóval. - Louist elkapta az ideg. Láttam, éreztem.
- Mi?! - szorította meg a derekam. Kicsit kiakadt..
- Jól hallottad. - feleltem zavartan.
- Egy apácaként mész oda, és szende, halk kislány leszel.. ugye?
- Hülye.. - nevettem fel. - Nem lesz semmi, megígérem!
- Ajánlom is. - hajolt le egy csókért, egy pillanatra megállt. - Ha gond van, jelzel nekem, megegyeztünk? - morogta a számra.
- Meg. - ahogy kimondtam, már rám is akadt.
Kb. 20 perc romantika után Louis elengedett. Persze, csak azzal a feltétellel, ha ma nála alszok a vacsora után.. férfiak. Visszasétáltam a szobámba, kutatni kezdtem a ruháim között. Csinos legyen..
visszafogottabb legyen.. hm.. el kell majd mennem ruhát vásárolni hamarosan.
Kis idő után- persze az egész gardróbot felforgatva- megtaláltam a megfelelő darabot. A hajamat kifésültem, kiengedve hagytam, csatokkal igazítottam a helyére a szétálló fürtöket. Hogy ezt mind megkoronázzam, kicsi kék fülbevalót raktam be, és ezzel megegyező színű topánkát vettem fel. Bekékültem.
Ránéztem az órára. 19.24. Ideje lenne megkeresni az ebédlőt. Kiszambáztam a szobából, lementem a lépcsőn, ahol egy csoportnyi férfi vámpír beszélgetett, néhányuk fitogtatta az erejét. Ahogy leértem, minden szempár rám szegeződött. Megláttam a tömegben Lucast, így hozzá sétáltam.
- Megmondanád, hogy hol az ebédlő? - mosolyogtam rá.
- Erre egyenesen, nagy faajtó. Nem tévesztheted el.- mosolygott vissza rám.
- Köszönöm.
Ahogy elléptem előle, rögtön kezdetét vette a sugdolózás. Halványan elmosolyodtam, majd kis séta után elértem a nagy ajtót. Óvatosan benyitottam, beléptem. Nem volt bent senki. Beljebb sétáltam, láttam a megterített asztalt, rózsákat a vázában. Utálom a rózsát.
Ellenben a szoba tetszett. Falai vérvörösek- biztos, hogy megjöjjön az étvágy.. hű, ez szar vicc volt- , nagy kristálycsillár, fehér asztalok, kényelmes, elegáns székek, ízléses berendezkedés. Nem rossz.
Az ajtó hirtelen kinyílt, Ricardo lépett be rajta. Megdermedt az ajtóban.
Az enyémhez hasonló sötétkék inget, fekete nadrágot, cipőt húzott, haja kissé bozontos. Őszintén.. nem nézett ki rosszul. Sőt.. de Louist még így se überelte.
Finoman megköszörültem a torkom, mire felkapta a tekintetét. Zavartan toporgott, majd elém lépett.
- Szép estét. Gyönyörű vagy.- csókolt kézfejen.
- Szép estét, köszönöm, igazán kedves. - mosolyogtam rá.
- Örülök, hogy eljöttél. Féltem, hogy a francia úr nem enged el. - vigyorodott el, finoman karon ragadott, húzott az asztal felé.
Kihúzta előttem a széket, leültem. Ő is helyet foglalt velem szemben. Nos?!
- Nem sokára hozzák a vacsorát. Remélem szereted a nullás vért. - vigyorgott rám.
- Persze.
- Nos, mikor kaptad meg az erődet?
- Hát.. alig egy hete az enyém a teljes. Kicsit furcsa, de megszokható.
- Csak ilyen kevés ideje? - hajolt közelebb hozzám. Jaj, mintha Lucas nem mondta volna.. ugyan kérlek..
- Igen.
- Mindet birtoklod? - kíváncsiság csillant a szemében.
- Víz, tűz, föld, levegő, esszenciális. Mind. - vettem fel őket a szemeimre, hogy meggyőzzem.
- Nem kell a szép kis szemeidet mutogatnod, hogy elhiggyem. - simított végig az egyik ujjával az államon. Hátrébb húzódtam. Elmosolyodott.- Miért félsz tőlem?
- Én nem félek. Csak nem vagyok nagy barátkozó típus. - feleltem fölényesen. A vigyor egyre szélesebb lett.
- Ühüm. - bólogatott, mint aki egy szavamat se hiszi. Éppen meghozták a tasakokat. Hurrá.
Komótosan beleharaptam a zacskóba, hagytam, hogy a vér a nyelvemhez érjen, és elöntsön a vágy. Íze kellemesen lágy, édes volt, kissé meleg. Mintha élő embertől szedték volna le nem sokkal ezelőtt. Elégedetten ürítettem ki a kis tasakot, lenyaltam a szám széléről is.
Mikor felnéztem, láttam, hogy ő már rég végzett, engem figyelt. Szórakozott vigyor ült az arcán.
- Hm?
- Igen?- kérdeztem zavartan.
- Miért félsz tőlem? - nézett mélyen a szemembe.
- Nem félek. - vettem fel a szemkontaktust. Láttam, ahogy szeme egy árnyalattal sötétebb lesz, kihívóan nézett. - Te mióta rendelkezel velük? - dőltem hátra a székemben.
- Közel 60 éve. De nem nagy valami. Neked még így is több van, mint nekem.
- Á, értem. Honnan veszed mindezt?
- Tudom. Amikor találkoztunk, láttam az erőmeződ. Lehengerlő volt. Amikor az aulába mentem, a többi patróna is alátámasztotta ezt. Sőt, mást is. - vigyorodott el. Tudtam, hogy mire akar kilyukadni. Nem játszunk ilyet. - Egészen furcsa, hogy nő kapott ilyen mennyiségű erőt. Sőt, egyáltalán az, hogy kaptál. - állt fel az asztaltól. - Kíváncsi lennék rá, hogy mire vagy képes.
- Azt hittem, hogy Lucas mindent elmesélt már.- feleltem ravaszul. Elmosolyodott.
- És még okos is.
- Szóval. Miért hívattál? - tértem a lényegre.
- Micsoda váltás.. - felelte unottan, meg se leptem.- Fel akarom mérni az erőd, szükségem van rád. A népemnek kell egy mesternő is. Nem csak egy mester.- ( nemcsak, hanem, is..)
- És erre miért én kellek? - szűkült össze a szemem. Nem értettem.
- Te vagy 8000 éve az egyetlen, akinek ilyen nagy ereje van. Még nálam is több. Szeretem, ha megfelelő emberek vesznek körül. - hajolt le hozzám, halványan elmosolyodott.
- Ó, értem. - álltam fel. Kényelmetlennek éreztem a helyzetet. De még így is sokkal magasabb volt nálam..
- Örülök. - lépett közelebb.- Egy ilyen kincset kár lenne elpazarolni. - tette a kezét a derekamra. Elfogott a méreg. Tudtam. Éreztem. Eltoltam magamtól.
- Ricardo, én már foglalt vagyok. Tudod jól. Nem vagyok olyan nő, aki megcsalja azt, akit szeret. - néztem mélyen a szemébe.
- És gondolod, hogy ő ezt veled szemben is betartja? - mosolyodott el szórakozottan.
- Igen.- nem tudtam, hogy mit mondjak erre..
- Akkor az is véletlen volt, hogy egy embernővel láttam csevegni nem sokkal fél 8 előtt, ugye? - vigyorodott el ördögien. Nem, Louis soha nem tenne ilyet..
Nem állhattam ott tétlenül. Tudnom kellett, hogy igaza van-e Ricardónak.
Kiviharzottan a nagy ajtón, a folyosón átvágva szaladtam. A nagytermet keresztülszelve ugrottan fel a lépcsőre. Egyenesen Louis félig nyitott ajtaja felé vettem az irányt. Odaosontam, bepillantottam. Olyat láttam, amit nem kellett volna. Amit nem akartam.
Louis egy gyönyörű, korombeli lánnyal csókolózott. A lány szorosan hozzá simult, ahogy megláttam őket. A szemembe könnyek szöktek, összecsuklottam. Nem tudtam elhinni, hogy Louis ezt teszi velem.
Szerettem.
A lány egyre közelebb húzódott hozzá, de Louis eltolta. MI?! Bosszúsan nézett a lányra.
- Te meg mit csinálsz? - förmedt rá.
- Szerinted? - simított végig kacéran a száján. Louist egyre jobban elöntötte a düh. MINDJÁRT MEGFOJTOM EZT A SZAJHÁT!
- Takarodj innen! Én mást szeretek. Nem akarlak többet itt látni! - szinte üvöltötte.
- Jól van na.. - biggyesztette le az ajkát, az ajtó felé indult. Amikor meglátott, gúnyosan elmosolyodott. - Csak nem ő az?- Louis is felém fordult, a düh egy pillantásra elillant az arcáról, megijedt. - Nem egy szépség. - nevetett fel megvetően a szőke ribanc.
Nem bírtam tovább, felálltam. A csaj elé léptem. Olyan kaparni való szemei voltak.. Istenem, de jószívű vagyok. Én is elmosolyodtam.
- Szia drágám. Te se vagy egy eget döngető szépség. Tudod, ilyen riherongyokkal szoktam feltörölni a padlót, mint amilyen te vagy. - a haragvó kifejezés távolról is fedte a valóságot.
- Tényleg? - rebegtette meg a szempilláit. Azt hiszi vicces. A pillantásom átment gyilkosba. Kicsikém, kár volt belemenned ebbe a játékba. Úgyse nyerhetsz.
- Vagy most azonnal elhúzod innen a szőke fejedet a hülye libás megjegyzéseiddel együtt, vagy azt a napot is megbánod, hogy ide beengedtek. Tudom, nehéz lehet, hogy csak arra tartanak, hogy kiéljék magukat rajtad, de ne aggódj. Feletted is eljár az idő és nem leszel több, mint egy kis esti vacsi. - mosolyogtam rá. A csaj vasvilla szemekkel nézett rám. - De tudod, hogy mi a legszebb? Az, hogy én ennyi idősen, smink nélkül is jobban nézek ki, mint te. Ennyit erről. - durcásan elvágtatott mellettem. Ahogy Louisra néztem, meglepődöttség tükröződött a szemeiből. Közelebb araszolt hozzám, látta, hogy sírtam.
- Sajnálom, nem akartalak megbántani. - hitetlenkedve beszélt. - Képtelen voltam kivédeni..erre te meglátod ezt. Sajnálom. - fogta meg a kezeim. Elmosolyodtam.
- Tudom. Tudom, hogy nem direkt csináltad. De én nem bírtam megállni, hogy ne szóljak be.. jézusom, mint egy vérszomjas vadállat. - nevettem fel keserűen.
- Nekem tetszett. - mosolygott vissza rám. - Egészen meglepett, hogy ilyen is tudsz lenni. De nagyon tetszik ez vérszomjas vadállat. - nyomott cuppanós puszit a számra.
- Nekem meg az őrjöngő magánszám. - öleltem meg. - Azt hittem, hogy.. vége. - temettem a mellkasába az arcom.
- Arról ne is álmodozz. El kell engem viselned még mindig. - emelte fel az állam mosolyogva.
- Neked is engem. - vigyorogtam rá.
- Jó válasz. - morogta az ajkamra, majd megcsókolt. Nesze neked hülye ribanc. - Szeretlek.
- Én is téged. - ugrottam a karjaiba.
* eközben Ricardonál*
- Na, hogy ment?
- Elküldött. Kiabált velem. A csaj mikor meglátott, kiosztott. Félelmetes volt. Nagyon szép nő, az biztos. A szája se kicsi.. - felelte morogva a szőke.
- Azt hittem, hogy ügyesebb leszel. - vonta össze a szemöldökét Ricardo. - Mindegy, van egy meglepetésem számodra.- lépett közelebb a nőhőz. Elmosolyodott.
- Igen? Mi az? - kérdezte vidáman.
- Ez. - simította az ujjait a nyakára, majd egy rántással letépte a fejet a helyéről.
A test összeesett, a nyaki erekből kiszivárgó vér kacskaringós mintában festette meg az ebédlő köveit. A barázdákba be-be szivárgó vörös folyadéknak nem sok ideje lesz megalvadni. Szőke hajat immáron leginkább vörösnek lehetett nevezni, a zöld tekintetből kiveszett a fény. Ott feküdt élettelenül, vérben úszva, Ricardo arca pedig rezzenéstelen maradt.
A szobát belengő illat a többi vámpír érdeklődését is felkeltette. Közel öten léptek be a szobába, lassan megközelítve a nőt. Elégedetten engedték bele fogukat a vékony nyaki és csuklói erekbe, utolsó ízben kiélvezve a meleg folyadék frissítő hatását.
Nem a legbiztonságosabb hely egy ember számára.
- Te vagy 8000 éve az egyetlen, akinek ilyen nagy ereje van. Még nálam is több. Szeretem, ha megfelelő emberek vesznek körül. - hajolt le hozzám, halványan elmosolyodott.
- Ó, értem. - álltam fel. Kényelmetlennek éreztem a helyzetet. De még így is sokkal magasabb volt nálam..
- Örülök. - lépett közelebb.- Egy ilyen kincset kár lenne elpazarolni. - tette a kezét a derekamra. Elfogott a méreg. Tudtam. Éreztem. Eltoltam magamtól.
- Ricardo, én már foglalt vagyok. Tudod jól. Nem vagyok olyan nő, aki megcsalja azt, akit szeret. - néztem mélyen a szemébe.
- És gondolod, hogy ő ezt veled szemben is betartja? - mosolyodott el szórakozottan.
- Igen.- nem tudtam, hogy mit mondjak erre..
- Akkor az is véletlen volt, hogy egy embernővel láttam csevegni nem sokkal fél 8 előtt, ugye? - vigyorodott el ördögien. Nem, Louis soha nem tenne ilyet..
Nem állhattam ott tétlenül. Tudnom kellett, hogy igaza van-e Ricardónak.
Kiviharzottan a nagy ajtón, a folyosón átvágva szaladtam. A nagytermet keresztülszelve ugrottan fel a lépcsőre. Egyenesen Louis félig nyitott ajtaja felé vettem az irányt. Odaosontam, bepillantottam. Olyat láttam, amit nem kellett volna. Amit nem akartam.
Louis egy gyönyörű, korombeli lánnyal csókolózott. A lány szorosan hozzá simult, ahogy megláttam őket. A szemembe könnyek szöktek, összecsuklottam. Nem tudtam elhinni, hogy Louis ezt teszi velem.
Szerettem.
A lány egyre közelebb húzódott hozzá, de Louis eltolta. MI?! Bosszúsan nézett a lányra.
- Te meg mit csinálsz? - förmedt rá.
- Szerinted? - simított végig kacéran a száján. Louist egyre jobban elöntötte a düh. MINDJÁRT MEGFOJTOM EZT A SZAJHÁT!
- Takarodj innen! Én mást szeretek. Nem akarlak többet itt látni! - szinte üvöltötte.
- Jól van na.. - biggyesztette le az ajkát, az ajtó felé indult. Amikor meglátott, gúnyosan elmosolyodott. - Csak nem ő az?- Louis is felém fordult, a düh egy pillantásra elillant az arcáról, megijedt. - Nem egy szépség. - nevetett fel megvetően a szőke ribanc.
Nem bírtam tovább, felálltam. A csaj elé léptem. Olyan kaparni való szemei voltak.. Istenem, de jószívű vagyok. Én is elmosolyodtam.
- Szia drágám. Te se vagy egy eget döngető szépség. Tudod, ilyen riherongyokkal szoktam feltörölni a padlót, mint amilyen te vagy. - a haragvó kifejezés távolról is fedte a valóságot.
- Tényleg? - rebegtette meg a szempilláit. Azt hiszi vicces. A pillantásom átment gyilkosba. Kicsikém, kár volt belemenned ebbe a játékba. Úgyse nyerhetsz.
- Vagy most azonnal elhúzod innen a szőke fejedet a hülye libás megjegyzéseiddel együtt, vagy azt a napot is megbánod, hogy ide beengedtek. Tudom, nehéz lehet, hogy csak arra tartanak, hogy kiéljék magukat rajtad, de ne aggódj. Feletted is eljár az idő és nem leszel több, mint egy kis esti vacsi. - mosolyogtam rá. A csaj vasvilla szemekkel nézett rám. - De tudod, hogy mi a legszebb? Az, hogy én ennyi idősen, smink nélkül is jobban nézek ki, mint te. Ennyit erről. - durcásan elvágtatott mellettem. Ahogy Louisra néztem, meglepődöttség tükröződött a szemeiből. Közelebb araszolt hozzám, látta, hogy sírtam.
- Sajnálom, nem akartalak megbántani. - hitetlenkedve beszélt. - Képtelen voltam kivédeni..erre te meglátod ezt. Sajnálom. - fogta meg a kezeim. Elmosolyodtam.
- Tudom. Tudom, hogy nem direkt csináltad. De én nem bírtam megállni, hogy ne szóljak be.. jézusom, mint egy vérszomjas vadállat. - nevettem fel keserűen.
- Nekem tetszett. - mosolygott vissza rám. - Egészen meglepett, hogy ilyen is tudsz lenni. De nagyon tetszik ez vérszomjas vadállat. - nyomott cuppanós puszit a számra.
- Nekem meg az őrjöngő magánszám. - öleltem meg. - Azt hittem, hogy.. vége. - temettem a mellkasába az arcom.
- Arról ne is álmodozz. El kell engem viselned még mindig. - emelte fel az állam mosolyogva.
- Neked is engem. - vigyorogtam rá.
- Jó válasz. - morogta az ajkamra, majd megcsókolt. Nesze neked hülye ribanc. - Szeretlek.
- Én is téged. - ugrottam a karjaiba.
* eközben Ricardonál*
- Na, hogy ment?
- Elküldött. Kiabált velem. A csaj mikor meglátott, kiosztott. Félelmetes volt. Nagyon szép nő, az biztos. A szája se kicsi.. - felelte morogva a szőke.
- Azt hittem, hogy ügyesebb leszel. - vonta össze a szemöldökét Ricardo. - Mindegy, van egy meglepetésem számodra.- lépett közelebb a nőhőz. Elmosolyodott.
- Igen? Mi az? - kérdezte vidáman.
- Ez. - simította az ujjait a nyakára, majd egy rántással letépte a fejet a helyéről.
A test összeesett, a nyaki erekből kiszivárgó vér kacskaringós mintában festette meg az ebédlő köveit. A barázdákba be-be szivárgó vörös folyadéknak nem sok ideje lesz megalvadni. Szőke hajat immáron leginkább vörösnek lehetett nevezni, a zöld tekintetből kiveszett a fény. Ott feküdt élettelenül, vérben úszva, Ricardo arca pedig rezzenéstelen maradt.
A szobát belengő illat a többi vámpír érdeklődését is felkeltette. Közel öten léptek be a szobába, lassan megközelítve a nőt. Elégedetten engedték bele fogukat a vékony nyaki és csuklói erekbe, utolsó ízben kiélvezve a meleg folyadék frissítő hatását.
Nem a legbiztonságosabb hely egy ember számára.
2013. szeptember 18., szerda
#40. fejezet - Önuralom!
A terem közepén egy hatalmas diófa asztal állt, olyan fényes volt, hogy láttam benne a tükörképem. A falak szintén vajszínűek, az ablakokat pedig a megszokott függönyök rejtik el. Az antik szekrényeken különféle díjak, fegyverek, könyvek sorakoztak, a falakat olajfestmények sokasága lepte el. Az unalmas összhangban egy ragyogó csillár törte meg a nyugalmat.
Úgy néz ki, hogy itt már valamennyivel kreatívabbak voltak.
Helyet foglaltunk, Lucas és Louis közé kerültem. Utóbbi biztatóan mosolygott rám, megcsókolta a kézfejem. Elpirultam. Milyen jó, hogy velem jött!
És akkor megjelent. A várva várt Ricardo.
Ricardo egy magas, izmos, kék szemű, szőkésbarna hajú vámpír volt. Mozdulataiból ítélve tekintélyt parancsoló, mégis meggyőző. Valami viszont idegesített benne.. nem tudtam, hogy mi az.
Végignézett az asztalnál ülőkön, mikor meglátta a fiúkat, enyhén elfintorodott. Azonban mikor rám vetült a tekintete, kíváncsi szemekkel közeledett felém. Lucas intett, hogy álljak fel.
Nem szívesen, de elengedtem Louis kezét, óvatosan felálltam. Végigsimítottam a csipkés bézs ruhámon, feszülten vártam, hogy Ricardo megérkezzen.
Elém lépve végigfuttatta a tekintetét rajtam, egy-egy részletnél elidőzve. A vizsgálódás után kedvesen elmosolyodott és mélyen a szemembe nézett. Ismeretlen bizsergés járt át, éreztem, ahogy kihozta belőlem az erőt. A szemeim színes barázdákkal gazdagodtak. Megremegtem.
Ahogy összeszedtem magam, láttam, ahogy vigyorog. Jobban megnéztem magamnak. Nem nézett ki rosszul.
- Üdvözöllek. Ricardo Vascez vagyok, a fajtánk mestere. Örömömre szolgál megismerni egy ilyen szép és különleges hölgyet. - felelte udvariasan, majd a kezemért nyúlva egy finom csókot lehelt a kézfejemre, mindvégig tartva a szemkontaktust.
- Köszönöm. Andrea Lily vagyok, mester. - hajoltam meg. Elkapta a kezem, és kényszerített, hogy kiegyenesedjek.
- Kérlek, ne hajolj meg. Rendkívül zavar. Nekem kellene előtted. - mondta kedvesen. Mindvégig mosolygott.
- Bocsánat. - léptem hátra. Szégyellősen hajtottam le a fejem. Ő azonban közelebb araszolt hozzám, és felemelte a fejem.
- Szabad? - mutatott a kezemre. Bólintottam. Határozotton megragadta, majd közelebb vont magához. Végighúzta az ujjait a tenyeremen, az ismeretlen bizsergés ismét eluralkodott rajtam. Éreztem, ahogy egyre jobban feltörni készül bennem az erő, mindenhol éreztem. A számat is egy lágy szellő birizgálta, nem kellemetlen módon. Mintha..mintha az erejével előcsalogatott volna belőlem valamit.
Felszisszentem, ahogy egyre jobban bejárt a titokzatos érzés, szinte önkívületi állapotba kerültem.
Elvette a kezét és így lassan visszanyertem a valómat. Felemeltem rá a tekintetem, láttam, ahogy az eddigi kék szempár már az enyémhez hasonlóan több színben izzik. De nem úgy, mint máskor.. sokkal parázslóbban.
Elkaptam a tekintetem, becsuktam a szemeim. Mikor kinyitottam, újra a régi voltam. Lenéztem Louisra, aki idegesen szugerálta Ricardót, Lucas és Mircea büszkén néztek minket, Rafe pedig nem tudta hova tenni a történteket.
Visszanéztem Ricardóra, de nem tudtam semmit se kiolvasni a tekintetéből. Léptem egyet hátra, így valamennyivel biztonságosabban éreztem magam. Hirtelen elvigyorodott, majd Louis felé fordult. Franciám felállt, és elé lépett. Kezet ráztak.
- Ricardo Vascez. Örvendek. - nyújtott kezet.
- Louis-Caesar Bourbon. Szintúgy. - fogta kézen.
- Ó, a híres vasálarcos.. micsoda véletlenek vannak! - mosolyodott el gúnyosan Ricardo. - Ha nem tévedek, te lennél a Szenátus párbajnoka.
- Tévedsz, uram. - kelt fel Mircea. - Andrea a párbajnokunk. - lépett mellém, és fél kézzel megölelt.
- Mircea, komolyan beszélsz? - meredt rá Ricardo.
- Igen.
- Ó! Akkor ezért ilyen megrettentő a kis hölgy ereje. - nézett rám úgy, mintha megvilágosodott volna.
- Az, bizony. - kelt fel Lucas is. - Kivételes.
- És az úr, aki ott ül? - bökött Rafere.
- Raffaello Sanzio, uram. - kelt fel végül Rafe is a helyéről. Udvariasan kezet ráztak.
- Örvendek, Raffaello.
- Ha nem tévedek, akkor ők a kísérőid, Andrea. - fordult felém Vascez.
- Igen. Ők a kísérőim. - mosolyogtam Louisra. Ricardo tekintete megkeményedett.
- Khm, akkor.. szerintem megmutatjuk a szobáitokat. Egy lakrészen helyeztük el a szállásotok. Nem tévedtek el. - mondta Lucas, és már húzta is Ricardót magával.
Miért lepődött meg ennyire Ricardo? Miért néz ennyire önelégülten Louis? Mindegy.
Az őrök elkísértek minket a szobáinkba, ahol a csomagjaink már vártak minket. Pont Louis melletti szobát kaptam. Ez az!
Jézusom, úgy beszélek, mint egy kis lelkes tinilány..
A szobám káprázatosan nézett ki.
A függönyök csokibarnák, a falak a ruhámmal megegyezőek. Lágy, selyemszerű anyagok kereteztek mindent. A sarokban egy bükkfa íróasztal állt, rajta papírokkal, rajzhoz elengedhetetlen eszközökkel. Hm, nem rossz.
A franciaágy fehérsége megtörte az őszies hangulatú kuckót. Az egyik párnán egy kis papír pihent.
Fél 8-kor vacsora az ebédlőben.
Öltözz fel csinosan!
R. V. x
Okéééé.. csinosan.
Gyorsan kicsomagoltam, helyére raktam a dolgaimat. Gondoltam, átugrok Louishoz, hogy megnézzem, mit csinál..
Kisurrantam a szobámból, halkan Louis ajtajához léptem. Kettőt kopogtam, az ajtó rögtön kinyílt, és két erős kar megragadott a csuklóimnál. Berántott, majd a lábával belökte az ajtót. A falnak szorított és megállíthatatlanul közeledett.
- Végre. - suttogta, majd szájon csókolt. Erősen nyomott a falhoz, egy pillanatra se engedett el. Nyelve élvezettel kereste az enyémet, amit nem féltem viszonozni. Egyre közelebb húzódott, felkapott, én pedig a dereka köré fontam a lábaim. Zihálva váltunk szét, lángoló tekintetét meglátva felkuncogtam. Nesze neked, önuralom!
- Neked is szép napot. - mosolyodtam el.
- Ennél szebb már nem lehet. - suttogta, szája éppen érintette az ajkaimat. Finoman végighúzta az ujját az oldalamon, felszisszentem. - Vagy mégis?
- Önuralom! - ciccegtem rosszallóan.
- Nálam? Pláne melletted? Lehetetlent kérsz. - nevetett fel.
- Nem árt, ha gyakorlod. - bontakoztam ki az öleléséből. Földet értem. Elléptem előle és szétnéztem a szobájában. Minden rendben volt, kipakolt. Az ágya hasonló volt az enyémhez.
- Nos, mire vagy kíváncsi? - kapott el hátulról.
- Gondoltam megnézem, hogy mit csinálsz. Tényleg kíváncsi voltam. - mosolyogtam fel rá.
- Remek gondolat. - csókolt bele a nyakamba. Na de Louis.. az ott csikis!
- Mondd csak, mi volt ez a vasálarcos megjegyzés? Mi a baja veled Ricardónak?
A mosoly lehervadt az arcáról.
- Nem tudom. De az se nagyon tetszett neki, hogy közöltem vele, hogy együtt vagyunk. Idegesít ez a pasi. Pláne, ha a közelében vagy. Megijedtem, amikor remegtél a vizsgálódása alatt. Mit csinált? - fordított meg.
- Jó kérdés. De valami ismeretlen cikázott bennem végig. Teljesen elhomályosodott minden. - feleltem zavartan.
- De jól vagy?
- Persze. - mosolyogtam rá, hogy megnyugtassam.
* Eközben a Tégla*
- Nem úgy néz ki, hogy sikerült megnyerned a bizalmát. - felelte fogcsikorgatva Nezzo.
- Hát nem.- kontrázott rá a Tégla.
- Nyugodjatok meg. Idő kérdése és megbízik bennem. A kis vizsgálatom miatt elgyengült, tudatán kívül volt. Ha blokkolt volna velem szemben, meg se történt volna a vizsgálat. Biztos vagyok benne, hogy sikerül a tervünk.
- Nagyon ajánlom. - felelte a Tégla.
- Ne aggódj,....
Úgy néz ki, hogy itt már valamennyivel kreatívabbak voltak.
Helyet foglaltunk, Lucas és Louis közé kerültem. Utóbbi biztatóan mosolygott rám, megcsókolta a kézfejem. Elpirultam. Milyen jó, hogy velem jött!
És akkor megjelent. A várva várt Ricardo.
Ricardo egy magas, izmos, kék szemű, szőkésbarna hajú vámpír volt. Mozdulataiból ítélve tekintélyt parancsoló, mégis meggyőző. Valami viszont idegesített benne.. nem tudtam, hogy mi az.
Végignézett az asztalnál ülőkön, mikor meglátta a fiúkat, enyhén elfintorodott. Azonban mikor rám vetült a tekintete, kíváncsi szemekkel közeledett felém. Lucas intett, hogy álljak fel.
Nem szívesen, de elengedtem Louis kezét, óvatosan felálltam. Végigsimítottam a csipkés bézs ruhámon, feszülten vártam, hogy Ricardo megérkezzen.
Elém lépve végigfuttatta a tekintetét rajtam, egy-egy részletnél elidőzve. A vizsgálódás után kedvesen elmosolyodott és mélyen a szemembe nézett. Ismeretlen bizsergés járt át, éreztem, ahogy kihozta belőlem az erőt. A szemeim színes barázdákkal gazdagodtak. Megremegtem.
Ahogy összeszedtem magam, láttam, ahogy vigyorog. Jobban megnéztem magamnak. Nem nézett ki rosszul.
- Üdvözöllek. Ricardo Vascez vagyok, a fajtánk mestere. Örömömre szolgál megismerni egy ilyen szép és különleges hölgyet. - felelte udvariasan, majd a kezemért nyúlva egy finom csókot lehelt a kézfejemre, mindvégig tartva a szemkontaktust.
- Köszönöm. Andrea Lily vagyok, mester. - hajoltam meg. Elkapta a kezem, és kényszerített, hogy kiegyenesedjek.
- Kérlek, ne hajolj meg. Rendkívül zavar. Nekem kellene előtted. - mondta kedvesen. Mindvégig mosolygott.
- Bocsánat. - léptem hátra. Szégyellősen hajtottam le a fejem. Ő azonban közelebb araszolt hozzám, és felemelte a fejem.
- Szabad? - mutatott a kezemre. Bólintottam. Határozotton megragadta, majd közelebb vont magához. Végighúzta az ujjait a tenyeremen, az ismeretlen bizsergés ismét eluralkodott rajtam. Éreztem, ahogy egyre jobban feltörni készül bennem az erő, mindenhol éreztem. A számat is egy lágy szellő birizgálta, nem kellemetlen módon. Mintha..mintha az erejével előcsalogatott volna belőlem valamit.
Felszisszentem, ahogy egyre jobban bejárt a titokzatos érzés, szinte önkívületi állapotba kerültem.
Elvette a kezét és így lassan visszanyertem a valómat. Felemeltem rá a tekintetem, láttam, ahogy az eddigi kék szempár már az enyémhez hasonlóan több színben izzik. De nem úgy, mint máskor.. sokkal parázslóbban.
Elkaptam a tekintetem, becsuktam a szemeim. Mikor kinyitottam, újra a régi voltam. Lenéztem Louisra, aki idegesen szugerálta Ricardót, Lucas és Mircea büszkén néztek minket, Rafe pedig nem tudta hova tenni a történteket.
Visszanéztem Ricardóra, de nem tudtam semmit se kiolvasni a tekintetéből. Léptem egyet hátra, így valamennyivel biztonságosabban éreztem magam. Hirtelen elvigyorodott, majd Louis felé fordult. Franciám felállt, és elé lépett. Kezet ráztak.
- Ricardo Vascez. Örvendek. - nyújtott kezet.
- Louis-Caesar Bourbon. Szintúgy. - fogta kézen.
- Ó, a híres vasálarcos.. micsoda véletlenek vannak! - mosolyodott el gúnyosan Ricardo. - Ha nem tévedek, te lennél a Szenátus párbajnoka.
- Tévedsz, uram. - kelt fel Mircea. - Andrea a párbajnokunk. - lépett mellém, és fél kézzel megölelt.
- Mircea, komolyan beszélsz? - meredt rá Ricardo.
- Igen.
- Ó! Akkor ezért ilyen megrettentő a kis hölgy ereje. - nézett rám úgy, mintha megvilágosodott volna.
- Az, bizony. - kelt fel Lucas is. - Kivételes.
- És az úr, aki ott ül? - bökött Rafere.
- Raffaello Sanzio, uram. - kelt fel végül Rafe is a helyéről. Udvariasan kezet ráztak.
- Örvendek, Raffaello.
- Ha nem tévedek, akkor ők a kísérőid, Andrea. - fordult felém Vascez.
- Igen. Ők a kísérőim. - mosolyogtam Louisra. Ricardo tekintete megkeményedett.
- Khm, akkor.. szerintem megmutatjuk a szobáitokat. Egy lakrészen helyeztük el a szállásotok. Nem tévedtek el. - mondta Lucas, és már húzta is Ricardót magával.
Miért lepődött meg ennyire Ricardo? Miért néz ennyire önelégülten Louis? Mindegy.
Az őrök elkísértek minket a szobáinkba, ahol a csomagjaink már vártak minket. Pont Louis melletti szobát kaptam. Ez az!
Jézusom, úgy beszélek, mint egy kis lelkes tinilány..
A szobám káprázatosan nézett ki.
A függönyök csokibarnák, a falak a ruhámmal megegyezőek. Lágy, selyemszerű anyagok kereteztek mindent. A sarokban egy bükkfa íróasztal állt, rajta papírokkal, rajzhoz elengedhetetlen eszközökkel. Hm, nem rossz.
A franciaágy fehérsége megtörte az őszies hangulatú kuckót. Az egyik párnán egy kis papír pihent.
Fél 8-kor vacsora az ebédlőben.
Öltözz fel csinosan!
R. V. x
Okéééé.. csinosan.
Gyorsan kicsomagoltam, helyére raktam a dolgaimat. Gondoltam, átugrok Louishoz, hogy megnézzem, mit csinál..
Kisurrantam a szobámból, halkan Louis ajtajához léptem. Kettőt kopogtam, az ajtó rögtön kinyílt, és két erős kar megragadott a csuklóimnál. Berántott, majd a lábával belökte az ajtót. A falnak szorított és megállíthatatlanul közeledett.
- Végre. - suttogta, majd szájon csókolt. Erősen nyomott a falhoz, egy pillanatra se engedett el. Nyelve élvezettel kereste az enyémet, amit nem féltem viszonozni. Egyre közelebb húzódott, felkapott, én pedig a dereka köré fontam a lábaim. Zihálva váltunk szét, lángoló tekintetét meglátva felkuncogtam. Nesze neked, önuralom!
- Neked is szép napot. - mosolyodtam el.
- Ennél szebb már nem lehet. - suttogta, szája éppen érintette az ajkaimat. Finoman végighúzta az ujját az oldalamon, felszisszentem. - Vagy mégis?
- Önuralom! - ciccegtem rosszallóan.
- Nálam? Pláne melletted? Lehetetlent kérsz. - nevetett fel.
- Nem árt, ha gyakorlod. - bontakoztam ki az öleléséből. Földet értem. Elléptem előle és szétnéztem a szobájában. Minden rendben volt, kipakolt. Az ágya hasonló volt az enyémhez.
- Nos, mire vagy kíváncsi? - kapott el hátulról.
- Gondoltam megnézem, hogy mit csinálsz. Tényleg kíváncsi voltam. - mosolyogtam fel rá.
- Remek gondolat. - csókolt bele a nyakamba. Na de Louis.. az ott csikis!
- Mondd csak, mi volt ez a vasálarcos megjegyzés? Mi a baja veled Ricardónak?
A mosoly lehervadt az arcáról.
- Nem tudom. De az se nagyon tetszett neki, hogy közöltem vele, hogy együtt vagyunk. Idegesít ez a pasi. Pláne, ha a közelében vagy. Megijedtem, amikor remegtél a vizsgálódása alatt. Mit csinált? - fordított meg.
- Jó kérdés. De valami ismeretlen cikázott bennem végig. Teljesen elhomályosodott minden. - feleltem zavartan.
- De jól vagy?
- Persze. - mosolyogtam rá, hogy megnyugtassam.
* Eközben a Tégla*
- Nem úgy néz ki, hogy sikerült megnyerned a bizalmát. - felelte fogcsikorgatva Nezzo.
- Hát nem.- kontrázott rá a Tégla.
- Nyugodjatok meg. Idő kérdése és megbízik bennem. A kis vizsgálatom miatt elgyengült, tudatán kívül volt. Ha blokkolt volna velem szemben, meg se történt volna a vizsgálat. Biztos vagyok benne, hogy sikerül a tervünk.
- Nagyon ajánlom. - felelte a Tégla.
- Ne aggódj,....
2013. szeptember 17., kedd
#39. fejezet - Teljesen belehabarodtál, haver.
- Ha-hagyj békén..
- Ne félj, nem bántalak. Valaki más akar. - csókolt meg. Próbáltam ellökni magamtól, küzdöttem. De semmit sem tehettem az erőpajzs ellen. Egyre durván tapogatott, a rosszullét kerülgetett. Sok idő telt el, mikor valaki így ért hozzám. Az illető ellopta tőlem az érzést, hogy egy férfi érintése gyengéd, gondoskodó tud lenni. Ezt Louis visszaadta, de most Lucas elveszi.
Az ajtó kivágódott. Ó, Istenem!
- Ne félj, nem bántalak. Valaki más akar. - csókolt meg. Próbáltam ellökni magamtól, küzdöttem. De semmit sem tehettem az erőpajzs ellen. Egyre durván tapogatott, a rosszullét kerülgetett. Sok idő telt el, mikor valaki így ért hozzám. Az illető ellopta tőlem az érzést, hogy egy férfi érintése gyengéd, gondoskodó tud lenni. Ezt Louis visszaadta, de most Lucas elveszi.
Az ajtó kivágódott. Ó, Istenem!
Az ajtóban Louis állt, mellette Aaron. Lucas azonban még mindig rám volt akadva, pedig küzdöttem, nem is kicsit. Éreztem, ahogy a test elszakadt tőlem, én pedig a földre rogytam. Beverem a fejem. Ahogy a szemeim lassan lecsukódtak, láttam, hogy Louis és Aaron még éppen kezelésbe vette Lucast. Nem irigyeltem.
Mikor felébredtem, az ágyamon találtam magam, mellettem pedig Louis ült, és figyelt. Lassan pislogni kezdtem, hogy hozzászokjak a fényhez. A szobában Louison és rajtam kívül még a fiúk is bent voltak. Ez a második eset, hogy így találnak meg.
- Hála Istennek, jól vagy, drágám? - kérdezte Louis, miközben a kezemet szorongatta.
- Persze. - kezdtem volna felkelni, de megszédültem. A fiúk elmosolyodtak.
- Pihenj, rád fér. - szólalt meg halkan Aaron.
- Nem, pár dolgot még el kell intéznem.. - ezúttal sikeresen felkeltem, pár bizonytalan lépést tettem előre. De Louis az utamat állta. - Louis, sipirc! - szűkült össze a szemem.
- Nem mész sehova. Van mit megbeszélnünk. - a fiúk kezdtek kiszállingózni a szobából, egyedül Aaron nézett még minket egy ideig. Aztán fújtatva kiviharzott. Ennek meg mi baja van?!
Louis megfogta a kezem, leültetett az ágyra. Velem szemben helyet foglalt, megfogta a kezeim. Összeszedte minden bátorságát, majd nekikezdett.
- Nagyon sajnálom, amiért kiabáltam veled. Iszonyatosan szégyellem és utálom magam ezért. Hülyén viselkedtem. - hajtotta le a fejét.
- Louis, ne, kérlek ne. Semmi baj. - simogattam meg az arcát.
- Ne, ne mondd ezt. Megbántottalak, nem védtelek meg ma attól a suttyótól és te akarsz bocsánatot kérni? - nézett fel hitetlenkedve. - Nem érdemlek meg semmi ilyesmit.
- Ide figyelj. - húzódtam közelebb hozzá.- Nem bántottál meg. Csak megijesztettél. Ne hibáztasd magad, oké? - emeltem fel a fejét, kedvesen rámosolyogtam.
- Aranyos vagy. -puszilta meg a homlokom. - Nem tudom akkor se elfelejteni, amit tettem. Meg tudsz nekem bocsájtani?
- Ilyenkor haragszok meg. - néztem rá szigorúan. Durcásan elfordultam tőle, mint a kislányok, akik nem kapnak meg valamit.
Kezeit a derekamra fonta, magához húzott. Éreztem a testéből áradó erőt, melegséget, fejem a mellkasán pihent. A nyakamba fúrta az arcát, kezeit pedig a hasamra kulcsolta. Halványan elmosolyodtam.
- Ezzel nem oldasz meg semmit. - feleltem unottan. Dehogynem, ezzel mindent meg lehet oldani.
- Nem-e? - suttogta a fülembe, majd megfordított.
Ajkaival lágyan érintett meg, majd egyre jobban felbátorodott. Ilyenkor már nem tudtam megjátszani magam. Átadtam magam a csóknak, a kezeim a nyaka köré kulcsoltam. A fene egye meg, hogy mindig sikerül megpuhítania!
Éreztem, ahogy elmosolyodik, és még közelebb húz. Mondhatni az ölében ültem.
Egy pillanatra elvált tőlem, hogy pimasz mosollyal közölje velem:
- Győztem. - majd ismét az rám tapasztotta a száját. Pont ezért szeretem. Pimasz kisfiú.
- Fogadjunk, hogy most kér Tőle bocsánatot..a lehető legszánalmasabb módon. - morogta Aaron az orra alatt. Bosszús arckifejezéssel figyelte a többieket. Nem tetszett neki, hogy egy ilyen nő nem az övé. Nagyon nem.
A falnak támaszkodott, amíg Yves Enzo mellett terpeszkedett a kanapén, Nathan újságot olvasott, Gaston pedig whiskyt töltött magának.
- És mit érdekel az téged? - kérdezte Nathan gúnyosan az újsága mögül. - Louis nője, nem a tiéd.
- Ezt te nem érted..- felelte Aaron fogcsikorgatva.
- Ó, dehogynem. Teljesen belehabarodtál a csajba. És van egy olyan érzésem, hogy nem úgy, mint egy "egy éjszakásba".
- Az tuti. - szúrt közbe Gaston. Komótosan kortyolgatta az italát.
- Kuss legyen.
- Aaron, haver, csak nem fáj az igazság?
- Egyébként szerintem nincs köztünk olyan, akinek nem jönne be. Gyönyörű. Okos. Harcias. - vetette fel Nathan.
- Nem rossz párosítás. A csókja se rossz. - felelte vigyorogva Gaston.
- Hát nem. - kezdett el oldódni Aaron.
- Te is lekaptad? - fordult felé Gaston.
- Még hamarabb, mint te. - vette fel ördögi mosolyát a kérdezett.
- Ti most csak vicceltek velem, ugye? - nyögte be Enzo.
- Nem. - válaszolt egyszerre a két férfi.
- Menjetek a francba..
Louis meleg karjai között feküdtem, néztem ki a fejemből. Fejem a mellkasán volt, átöleltem széles mellkasát. Mélyen magamba szívtam az ismerős, részegítő illatot, élveztem a pillanatot. Azonban fúrta az oldalam a kíváncsiság..
fölé tornáztam magam, majd mélyen a gyönyörű kék szemeibe néztem. Elmosolyodott.
- Louis, lehet egy kérdésem? - hajoltam hozzá közelebb.
- Persze. - húzta kaján vigyorra a száját.
- Mit csináltatok Lucasszal? - kíváncsi voltam. A mosoly levakarhatatlan maradt. Döbbenten vontam fel a szemöldököm.
- Szerinted?
- Louis. Mit csináltatok vele? - kérdeztem határozottan.
- Levettük a habókját. De ettől függetlenül holnap elmegyünk. - simított ki egy tincset az arcomból.
- És ezalatt pontosan mit értsek?
- Amit akarsz.
* Pár órával később*
- Összepakoltál mindent? - kérdezte Mircea idegesen. Az ajtóban toporgott.
- Igen, apu. - öltöttem rá a nyelvem.
- Szemtelen öregasszony. - mosolygott rám.
- Mindenki készen van? - lépett be Lucas. Kissé.. megviseltnek tűnt.
- Igen, indulhatunk.
A csomagjainkat bepakolták egy külön autóba, majd Louis, Mircea, Rafe, Lucas és én beszálltunk egy kisbuszba. Elsőnek szálltam be, Louis azonnal mellém telepedett, szorosan átkarolta a derekam.
- Lazíthatsz is. - néztem fel rá.
- Nem. Ez túl jó ahhoz, hogy lazítsak. - felelte csibészes vigyorral.
- Gyerekek, ne itt a kocsiban, jó? - mordult fel Mircea. Pont előttem ült.
- Miért, hány éves vagy? Tizenkettő? - válaszoltam.
- Tizenhárom múltam két hete. Kielégítő a válasz?
- Teljes mértékben.
Egész úton ez volt. Louis elkezdett volna romantikázni, erre Mircea vagy Rafe beszólt. Én meg természetesen nem hagytam magam. Jól eltelt az idő, egyedül Lucas üldögélt csendben. Nem akaródzott belekapcsolódni a társalgásba.
A gép 7 órányi út után simán landolt Stockholmban. A reptéren pár fekete öltönyös vámpír várt minket, mikor megláttak, furcsán méregettek. Behuppantunk a szintén fekete kocsiba, és elindultunk. Elől Lucas ült, a sofőrrel beszélgetett.
Kb. 1 órányi autóút után elértünk egy kastélyhoz, ami hogy is fogalmazzak.. a semmi közepén volt. Mindenhol fák, erdő, tisztások, de 20 km-es körzetben egy árva lélek se. Innen se kell menekülni, azt hiszem..
A lakáj kint barátságosan fogadott minket, Lucasszal kezet rázott, Mirceával biccentett. Rafe és Louis meg legalább annyira meg volt lepődve, mint én. A csomagjainkat a mögöttünk levő két kísérő hordta. Legalább nem nekem kell.
Belépve az előtérbe, leesett az állam. A falakon olajfestmények, a plafonon freskók, nagy márványoszlopok, és térkövek jellemezték a termet. A falakat vajszínűre festették, a nagy, tágas ablakokat pedig vérvörös függöny takarta. Pár antik fotel, szék, asztal is helyet foglalt. Gyönyörű hímzésű szőnyegek. Elegáns.
Rafe kíváncsian tanulmányozta a képeket, Mircea és Louis pedig susmutoltak. Lucas lépett mellém.
- Szólok a mesternek, hogy megérkeztetek. Az őrök a fogadóba kísérnek majd titeket, felviszik az előkészített szobáitokba a csomagokat, majd ezután később a mesterrel vacsoráztok. Jobban mondva csak te. Érted? - darálta le.
Egyetértően bólogattam, majd elsuhant.
Kíváncsian fordultam körbe, bő szoknyám lobogott, ahogy megperdültem a tengelyem körül. Nagyon szép volt minden. Vajon a szobám is így néz ki?
Nem sokáig nézelődhettem, mert az őrök szóltak, hogy kövessük őket. A nagy teremből egy, a miénkhez hasonló folyosó nyílt, majd onnan egy másik szoba.
A terem közepén egy hatalmas diófa asztal állt, olyan fényes volt, hogy láttam benne a tükörképem. A falak szintén vajszínűek, az ablakokat pedig a megszokott függönyök rejtik el. Az antik szekrényeken különféle díjak, fegyverek, könyvek sorakoztak, a falakat olajfestmények sokasága lepte el. Az unalmas összhangban egy ragyogó csillár törte meg a nyugalmat.
Úgy néz ki, hogy itt már valamennyivel kreatívabbak voltak.
Helyet foglaltunk, Lucas és Louis közé kerültem. Utóbbi biztatóan mosolygott rám, megcsókolta a kézfejem. Elpirultam. Milyen jó, hogy velem jött!
És akkor megjelent. A várva várt Ricardo.
- Ilyenkor haragszok meg. - néztem rá szigorúan. Durcásan elfordultam tőle, mint a kislányok, akik nem kapnak meg valamit.
Kezeit a derekamra fonta, magához húzott. Éreztem a testéből áradó erőt, melegséget, fejem a mellkasán pihent. A nyakamba fúrta az arcát, kezeit pedig a hasamra kulcsolta. Halványan elmosolyodtam.
- Ezzel nem oldasz meg semmit. - feleltem unottan. Dehogynem, ezzel mindent meg lehet oldani.
- Nem-e? - suttogta a fülembe, majd megfordított.
Ajkaival lágyan érintett meg, majd egyre jobban felbátorodott. Ilyenkor már nem tudtam megjátszani magam. Átadtam magam a csóknak, a kezeim a nyaka köré kulcsoltam. A fene egye meg, hogy mindig sikerül megpuhítania!
Éreztem, ahogy elmosolyodik, és még közelebb húz. Mondhatni az ölében ültem.
Egy pillanatra elvált tőlem, hogy pimasz mosollyal közölje velem:
- Győztem. - majd ismét az rám tapasztotta a száját. Pont ezért szeretem. Pimasz kisfiú.
- Fogadjunk, hogy most kér Tőle bocsánatot..a lehető legszánalmasabb módon. - morogta Aaron az orra alatt. Bosszús arckifejezéssel figyelte a többieket. Nem tetszett neki, hogy egy ilyen nő nem az övé. Nagyon nem.
A falnak támaszkodott, amíg Yves Enzo mellett terpeszkedett a kanapén, Nathan újságot olvasott, Gaston pedig whiskyt töltött magának.
- És mit érdekel az téged? - kérdezte Nathan gúnyosan az újsága mögül. - Louis nője, nem a tiéd.
- Ezt te nem érted..- felelte Aaron fogcsikorgatva.
- Ó, dehogynem. Teljesen belehabarodtál a csajba. És van egy olyan érzésem, hogy nem úgy, mint egy "egy éjszakásba".
- Az tuti. - szúrt közbe Gaston. Komótosan kortyolgatta az italát.
- Kuss legyen.
- Aaron, haver, csak nem fáj az igazság?
- Egyébként szerintem nincs köztünk olyan, akinek nem jönne be. Gyönyörű. Okos. Harcias. - vetette fel Nathan.
- Nem rossz párosítás. A csókja se rossz. - felelte vigyorogva Gaston.
- Hát nem. - kezdett el oldódni Aaron.
- Te is lekaptad? - fordult felé Gaston.
- Még hamarabb, mint te. - vette fel ördögi mosolyát a kérdezett.
- Ti most csak vicceltek velem, ugye? - nyögte be Enzo.
- Nem. - válaszolt egyszerre a két férfi.
- Menjetek a francba..
Louis meleg karjai között feküdtem, néztem ki a fejemből. Fejem a mellkasán volt, átöleltem széles mellkasát. Mélyen magamba szívtam az ismerős, részegítő illatot, élveztem a pillanatot. Azonban fúrta az oldalam a kíváncsiság..
fölé tornáztam magam, majd mélyen a gyönyörű kék szemeibe néztem. Elmosolyodott.
- Louis, lehet egy kérdésem? - hajoltam hozzá közelebb.
- Persze. - húzta kaján vigyorra a száját.
- Mit csináltatok Lucasszal? - kíváncsi voltam. A mosoly levakarhatatlan maradt. Döbbenten vontam fel a szemöldököm.
- Szerinted?
- Louis. Mit csináltatok vele? - kérdeztem határozottan.
- Levettük a habókját. De ettől függetlenül holnap elmegyünk. - simított ki egy tincset az arcomból.
- És ezalatt pontosan mit értsek?
- Amit akarsz.
* Pár órával később*
- Összepakoltál mindent? - kérdezte Mircea idegesen. Az ajtóban toporgott.
- Igen, apu. - öltöttem rá a nyelvem.
- Szemtelen öregasszony. - mosolygott rám.
- Mindenki készen van? - lépett be Lucas. Kissé.. megviseltnek tűnt.
- Igen, indulhatunk.
A csomagjainkat bepakolták egy külön autóba, majd Louis, Mircea, Rafe, Lucas és én beszálltunk egy kisbuszba. Elsőnek szálltam be, Louis azonnal mellém telepedett, szorosan átkarolta a derekam.
- Lazíthatsz is. - néztem fel rá.
- Nem. Ez túl jó ahhoz, hogy lazítsak. - felelte csibészes vigyorral.
- Gyerekek, ne itt a kocsiban, jó? - mordult fel Mircea. Pont előttem ült.
- Miért, hány éves vagy? Tizenkettő? - válaszoltam.
- Tizenhárom múltam két hete. Kielégítő a válasz?
- Teljes mértékben.
Egész úton ez volt. Louis elkezdett volna romantikázni, erre Mircea vagy Rafe beszólt. Én meg természetesen nem hagytam magam. Jól eltelt az idő, egyedül Lucas üldögélt csendben. Nem akaródzott belekapcsolódni a társalgásba.
A gép 7 órányi út után simán landolt Stockholmban. A reptéren pár fekete öltönyös vámpír várt minket, mikor megláttak, furcsán méregettek. Behuppantunk a szintén fekete kocsiba, és elindultunk. Elől Lucas ült, a sofőrrel beszélgetett.
Kb. 1 órányi autóút után elértünk egy kastélyhoz, ami hogy is fogalmazzak.. a semmi közepén volt. Mindenhol fák, erdő, tisztások, de 20 km-es körzetben egy árva lélek se. Innen se kell menekülni, azt hiszem..
A lakáj kint barátságosan fogadott minket, Lucasszal kezet rázott, Mirceával biccentett. Rafe és Louis meg legalább annyira meg volt lepődve, mint én. A csomagjainkat a mögöttünk levő két kísérő hordta. Legalább nem nekem kell.
Belépve az előtérbe, leesett az állam. A falakon olajfestmények, a plafonon freskók, nagy márványoszlopok, és térkövek jellemezték a termet. A falakat vajszínűre festették, a nagy, tágas ablakokat pedig vérvörös függöny takarta. Pár antik fotel, szék, asztal is helyet foglalt. Gyönyörű hímzésű szőnyegek. Elegáns.
Rafe kíváncsian tanulmányozta a képeket, Mircea és Louis pedig susmutoltak. Lucas lépett mellém.
- Szólok a mesternek, hogy megérkeztetek. Az őrök a fogadóba kísérnek majd titeket, felviszik az előkészített szobáitokba a csomagokat, majd ezután később a mesterrel vacsoráztok. Jobban mondva csak te. Érted? - darálta le.
Egyetértően bólogattam, majd elsuhant.
Kíváncsian fordultam körbe, bő szoknyám lobogott, ahogy megperdültem a tengelyem körül. Nagyon szép volt minden. Vajon a szobám is így néz ki?
Nem sokáig nézelődhettem, mert az őrök szóltak, hogy kövessük őket. A nagy teremből egy, a miénkhez hasonló folyosó nyílt, majd onnan egy másik szoba.
A terem közepén egy hatalmas diófa asztal állt, olyan fényes volt, hogy láttam benne a tükörképem. A falak szintén vajszínűek, az ablakokat pedig a megszokott függönyök rejtik el. Az antik szekrényeken különféle díjak, fegyverek, könyvek sorakoztak, a falakat olajfestmények sokasága lepte el. Az unalmas összhangban egy ragyogó csillár törte meg a nyugalmat.
Úgy néz ki, hogy itt már valamennyivel kreatívabbak voltak.
Helyet foglaltunk, Lucas és Louis közé kerültem. Utóbbi biztatóan mosolygott rám, megcsókolta a kézfejem. Elpirultam. Milyen jó, hogy velem jött!
És akkor megjelent. A várva várt Ricardo.
2013. szeptember 15., vasárnap
#38. fejezet - Segítség!
Kiszaladtam a szobából, nem néztem vissza. Egyedül kellett maradnom. Nyugalomra volt szükségem.
Békére.
* eközben a Tégla*
- Holnap utazik el, igaz? - kérdezte Nezzo.
- Igen, holnap. De te se maradhatsz itt sokáig, nem biztonságos, mester.
- Tudom. Ricardohoz kell mennem nekem is. Így könnyebben elkapjuk.
- Már alig várom.
Nem tudtam, hogy merre futok, csak el akartam menekülni minden elől. Mindenki elől.
Éreztem, ahogy a könnyek beterítik az arcom, megállíthatatlanul potyognak. A cipőm hangosan kopogott a márvány lapokon, árnyékom szinte elmosódott a falon, olyan gyorsasággal vágtam át a folyosón. Az edzőteremhez érve berontottam, a titkos ajtó felé indultam. Éppen csak annyira néztem hátra, hogy lássam, követ-e valaki. De nem. Egy árva lélek se volt rajtam kívül a helyiségben. Szerencsére.
A fáklyák mint mindig, most is pislákoltak a szűk folyosón, ami a védelmi szobához vezetett.
A pókok a sarkokban a hálókon csüngve várakoztak, a hideg levegő miatt, ami belengte a teret, kirázott a hideg. Összehúztam magamon a felsőt, egyre bizonytalanabb léptekkel közelítettem a vasajtóhoz.
Nem mutattam, de belülről megrettentem. Ujjaim óvatosan fontam a kilincsre, remegve nyomtam le. Az ajtó halkan nyikorgott, macska módjára surrantam be a szoba rejtekébe. Itt nem találnak rám.
Belépve a fegyvereken megcsillanó fény, vörösbor illata érződött. A kapcsoló után nyúltam, amit kis keresés után megtaláltam. A fény mindent belepett, beleértve a fotelben ülő alakot is. Azt, akit nem akartam látni.
* Louis szemszöge*
Nem tudom, hogy hova futhatott, de meg kell keresnem. Voltam olyan idióta, és elnevettem magam, mikor ő megijedt. Hogy lehettem ekkora balfék..
Le-föl szaladgáltam a szobában, azon gondolkoztam, hogy hova mehetett. A lovak.. az túl egyértelmű. Nem megnyugodni ment, hanem elbújni..
- Lou, hova ment? - kérdezte Aaron már vagy ötödszörre, mikor képes volt válaszolni.
- NEM TUDOM! - kiabáltam rá. - Szerinted, ha tudnám, akkor itt ülnék tétlenül? - léptem elé.
- Nem én voltam az, aki leordította, kinevette, nem foglalkozott vele, Louis. - tolta az arcát az enyémbe Aaron. - Ha jobban figyelnél, akkor látnád, hogy nincs jól. Nagyon nincs jól.
- Ó, igen? Mintha annyira ismernéd Őt!- szóltam vissza. Tudom, hogy igaza volt. De nem hagyhattam megalázni magam.
- Hé-hé.. vegyetek vissza. - lépett közénk Yves. - Majd máskor kakaskodtok.
- Szerintem, ha ezt Andi megtudja, akkor agyonüti mindkettőt.. - nyögte be Gaston.- szóval mindegy, hogy mikor vezetik le a feszültséget. Minél hamarabb, annál jobb. Hagyd őket, Yves. - kelt fel.
- Inkább azt találd ki, hogy hol van. Mit csinál, ha szomorú, ideges, zaklatott? Mit vált ki belőle? - fordult felém Enzo.
- Zenél vagy harcol. Ha zenélne, azt hallanánk. Ha harcol, akkor több helyen is lehet. Kiereszti az erejét, szóval olyan helyre ment, ami..
- strapabíró. - fejezte be Nat.
- A titkos szoba, hát persze! - csaptam a homlokomra.- Hogy lehettem ennyire ostoba..
- Úgy, ahogy akkor, mikor lekiabáltad. - szólalt meg morogva Aaron.
- Ne kóstolgass, Carmichael. - néztem a szemébe.- Ő az enyém. Nem a tiéd.
- Még kiderül.
---
- Mit keresel te itt? - kérdeztem Lucast. Furcsa mosoly játszott az ajkán.
- Beszélni szeretnék veled. - kelt fel. - Kettesben.
- Miért? - kezdtem el hátrálni.
- Félsz? - vigyorodott el.
- Nem. - vágtam rá.
- Akkor hova mész? - suhant elém, és a falhoz nyomott. Egészen a számhoz hajolt. Az ajkai lágyan súrolták az enyémeket. Remegtem. - Ne siess annyira. Van mit megbeszélnünk. - simogatta ma a kezével az arcomat. Összerezzentem.
- Lucas, ne. Hagyj békén. - feleltem rekedten.
- Nem.
- Lucas! - sikoltottam. - Segítség!
Felnevetett. Mélyről jövő gyöngyöző kacajától még jobban átvette rajtam a hatalmát a félelem. A falba hátráltam.
- Itt senki sem hallja a sikolyod. Semmit sem. - csókolt a nyakamba.
- Ha-hagyj békén..
- Ne félj, nem bántalak. Valaki más akar. - csókolt meg. Próbáltam ellökni magamtól, küzdöttem. De semmit sem tehettem az erőpajzs ellen. Egyre durván tapogatott, a rosszullét kerülgetett. Sok idő telt el, mikor valaki így ért hozzám. Az illető ellopta tőlem az érzést, hogy egy férfi érintése gyengéd, gondoskodó tud lenni. Ezt Louis visszaadta, de most Lucas elveszi.
Az ajtó kivágódott. Ó, Istenem!
Békére.
* eközben a Tégla*
- Holnap utazik el, igaz? - kérdezte Nezzo.
- Igen, holnap. De te se maradhatsz itt sokáig, nem biztonságos, mester.
- Tudom. Ricardohoz kell mennem nekem is. Így könnyebben elkapjuk.
- Már alig várom.
Nem tudtam, hogy merre futok, csak el akartam menekülni minden elől. Mindenki elől.
Éreztem, ahogy a könnyek beterítik az arcom, megállíthatatlanul potyognak. A cipőm hangosan kopogott a márvány lapokon, árnyékom szinte elmosódott a falon, olyan gyorsasággal vágtam át a folyosón. Az edzőteremhez érve berontottam, a titkos ajtó felé indultam. Éppen csak annyira néztem hátra, hogy lássam, követ-e valaki. De nem. Egy árva lélek se volt rajtam kívül a helyiségben. Szerencsére.
A fáklyák mint mindig, most is pislákoltak a szűk folyosón, ami a védelmi szobához vezetett.
A pókok a sarkokban a hálókon csüngve várakoztak, a hideg levegő miatt, ami belengte a teret, kirázott a hideg. Összehúztam magamon a felsőt, egyre bizonytalanabb léptekkel közelítettem a vasajtóhoz.
Nem mutattam, de belülről megrettentem. Ujjaim óvatosan fontam a kilincsre, remegve nyomtam le. Az ajtó halkan nyikorgott, macska módjára surrantam be a szoba rejtekébe. Itt nem találnak rám.
Belépve a fegyvereken megcsillanó fény, vörösbor illata érződött. A kapcsoló után nyúltam, amit kis keresés után megtaláltam. A fény mindent belepett, beleértve a fotelben ülő alakot is. Azt, akit nem akartam látni.
* Louis szemszöge*
Nem tudom, hogy hova futhatott, de meg kell keresnem. Voltam olyan idióta, és elnevettem magam, mikor ő megijedt. Hogy lehettem ekkora balfék..
Le-föl szaladgáltam a szobában, azon gondolkoztam, hogy hova mehetett. A lovak.. az túl egyértelmű. Nem megnyugodni ment, hanem elbújni..
- Lou, hova ment? - kérdezte Aaron már vagy ötödszörre, mikor képes volt válaszolni.
- NEM TUDOM! - kiabáltam rá. - Szerinted, ha tudnám, akkor itt ülnék tétlenül? - léptem elé.
- Nem én voltam az, aki leordította, kinevette, nem foglalkozott vele, Louis. - tolta az arcát az enyémbe Aaron. - Ha jobban figyelnél, akkor látnád, hogy nincs jól. Nagyon nincs jól.
- Ó, igen? Mintha annyira ismernéd Őt!- szóltam vissza. Tudom, hogy igaza volt. De nem hagyhattam megalázni magam.
- Hé-hé.. vegyetek vissza. - lépett közénk Yves. - Majd máskor kakaskodtok.
- Szerintem, ha ezt Andi megtudja, akkor agyonüti mindkettőt.. - nyögte be Gaston.- szóval mindegy, hogy mikor vezetik le a feszültséget. Minél hamarabb, annál jobb. Hagyd őket, Yves. - kelt fel.
- Inkább azt találd ki, hogy hol van. Mit csinál, ha szomorú, ideges, zaklatott? Mit vált ki belőle? - fordult felém Enzo.
- Zenél vagy harcol. Ha zenélne, azt hallanánk. Ha harcol, akkor több helyen is lehet. Kiereszti az erejét, szóval olyan helyre ment, ami..
- strapabíró. - fejezte be Nat.
- A titkos szoba, hát persze! - csaptam a homlokomra.- Hogy lehettem ennyire ostoba..
- Úgy, ahogy akkor, mikor lekiabáltad. - szólalt meg morogva Aaron.
- Ne kóstolgass, Carmichael. - néztem a szemébe.- Ő az enyém. Nem a tiéd.
- Még kiderül.
---
- Mit keresel te itt? - kérdeztem Lucast. Furcsa mosoly játszott az ajkán.
- Beszélni szeretnék veled. - kelt fel. - Kettesben.
- Miért? - kezdtem el hátrálni.
- Félsz? - vigyorodott el.
- Nem. - vágtam rá.
- Akkor hova mész? - suhant elém, és a falhoz nyomott. Egészen a számhoz hajolt. Az ajkai lágyan súrolták az enyémeket. Remegtem. - Ne siess annyira. Van mit megbeszélnünk. - simogatta ma a kezével az arcomat. Összerezzentem.
- Lucas, ne. Hagyj békén. - feleltem rekedten.
- Nem.
- Lucas! - sikoltottam. - Segítség!
Felnevetett. Mélyről jövő gyöngyöző kacajától még jobban átvette rajtam a hatalmát a félelem. A falba hátráltam.
- Itt senki sem hallja a sikolyod. Semmit sem. - csókolt a nyakamba.
- Ha-hagyj békén..
- Ne félj, nem bántalak. Valaki más akar. - csókolt meg. Próbáltam ellökni magamtól, küzdöttem. De semmit sem tehettem az erőpajzs ellen. Egyre durván tapogatott, a rosszullét kerülgetett. Sok idő telt el, mikor valaki így ért hozzám. Az illető ellopta tőlem az érzést, hogy egy férfi érintése gyengéd, gondoskodó tud lenni. Ezt Louis visszaadta, de most Lucas elveszi.
Az ajtó kivágódott. Ó, Istenem!
2013. szeptember 14., szombat
#37. fejezet - Rossz emberrel kezdtél ki
- Meg fogja tudni ezt a Szenátus. Nem úszod meg.
- Ahhoz előbb meg kell ölnöd minket.- felelte Nezzo közömbösen, nem nagyon érdekelte őt a fenyegetés.
- Azt pedig nem éled meg. - kapta el Jack nyakát, egy mozdulattal letörte a fejet a helyéről.
Az test darabokra törve hanyatlott a földre, apró szilánkjai beterítették a szőnyeget. A csillogó darabokon látszódott a két férfi képe, ahogy végignéztek a maradványokon. Halál.
Miután Aaron véget nem érő röhögése csillapodott, kisétáltam, magára hagyva a hülyeségeivel. Szerintem ő nem csak alapból ilyen hülye, hanem még rá is segít.
- Mi történt? - kérdezte Gaston. Aaron röhögését eléggé ki lehetett hallani..
- Semmi. - feleltem durcásan, majd leültem az egyik székbe, az arcomat a kezeimbe temettem. Kezdtem kiakadni.
- Szerinted ezt ki hiszi el? - kérdezte Yves. Mikor felnéztem rá, láttam, hogy komolyan beszél.
- Az, aki nem szeretné, hogy behúzzak neki. - még egy beszólás, és senkit sem kímélek.
- Hűűűha. - ez volt az egyetlen, amit ki tudtak mondani.
- Kétlem, hogy ez lenne a megoldás. - mondta halkan Nathan.
- Kétlem, hogy tudnál segíteni. - pattantam fel hirtelen a helyemről, az asztalhoz léptem a vízért. Nagyot kortyoltam a pohárból, élveztem, ahogy a hideg folyadék lassan folyik végig a torkomban.
Az erős karok a derekamra fonódtak, melegségük olyan nyugtató hatással volt rám, hogy képes lettem volna ott helyben elaludni közöttük.
- Kedves, mi a baj? - suttogta halkan a fülembe. Halványan elmosolyodtam, megfordultam az ölelésében.
- Semmi baj. - simogattam meg az arcát. - Csak húzós minden. Kezdek kiakadni..- sütöttem le a szemeim.
- Lucas miatt van, ugye? - jött a hang Aarontól, aki időközben kijött a szobából, és mostanra már teljes komolysággal fordult felém.
- Lottózzatok. - dőltem neki Louis mellkasának. A sírás szélén voltam. A gombóc a torkomban egyre csak nőtt, próbáltam visszaküzdeni a könnyeimet. Hogy történhet ez velem? Mindig van valami/valaki, aki rombolja az életem. Ami elrontja a kedvem.
- Én úgy.. - sziszegte Louis halkan.
- Louis, nem tehetsz semmit. És ne is csinálj. Jó? - néztem fel rá könnyes szemmel. Ahogy meglátta arcom, elkomorult.
- És hagyjam, hogy ezt tegye?!- kiabált az idegtől. Megint én kaptam el a haragját.
- Louis-Caesar. - löktem el magamtól, karon fogtam és elvezettem a másik szobáig, kinyitottam az ajtót, betessékeltem rajta. Ha lehetett még ennél is dühösebb, akkor az volt. - Lenyugszol. - becsuktam az orra előtt az ajtót. Kell neki felemelnie a hangját? Nem. Vállalja a következményeket!
Elsétáltam a székig, leültem. A fiúkat nézve láttam, hogy a röhögés szélén vergődnek, nagy feladat visszafojtaniuk a kuncogást. Szigorú tekintetem láttán még jobban elmosolyodtak.
- Ez jó volt. - nyúlt el Gaston a kanapén.
- Jól helyben hagytad, az biztos. - ördögi vigyor ült Aaron arcán.
- Még egy beszólás, és magam tekerem ki a nyakatok. - pattant fel hirtelen a szemem.
- Na gyere. - kérkedett Gaston. Felállt a kanapéról, elém lépett. Én is felálltam. Dacosan néztem vissza a szemébe.
- Rossz emberrel kezdtél ki. - ezzel megragadtam, és a falhoz vágtam. Odasuhantam, nekinyomtam a falnak. Nagyon pipa voltam. Legszívesebben beledöngöltem volna a falba, de visszafogtam magam. Ő csak vigyorogva nézett le rám, nem hatotta meg a támadás. A testünk közötti apró távolság annál inkább. Nem sokat tétovázott.
Megragadta a combom, magához rántott, a testem az övének csapódott. Fordított a helyzeten, most én voltam a falnak nyomva. Felrántotta a combom, hogy közelebb jöjjön hozzám, egyik kezével itt tartott. A másikat a tarkómra fektette, majd minden távolságot átszelt. Mohón csókolt, miközben szorosan a falnak préselt. Egyre közelebb nyomakodott, alig kaptam levegőt. A nyelve érzékien simogatta az enyémet, a testéből áradó hő, erő letaglózott.
Nyüszítve próbáltam ellökni magamtól, nem sok sikerrel. Minél jobban küzdöttem, annál erősebben fogott. Elővettem a vizet, azzal taszítottam mellbe. Hála Istennek, ez már bevált. Egy méterre állt tőlem, az arcán az öntelt, csibészes vigyort nem lehetett levakarni. Büszke volt magára. Nem is félte kimutatni.
Én sokkolódva dőltem neki a falnak, próbáltam összeszedni a megmaradt gondolataim foszlányait. A szám még mindig sajgott az érzéki szájharapások miatt, combomon még mindig éreztem az érintése nyomát. Szinte úgy éreztem magam, mint akit fejbe vertek.
Ahogy felnéztem rá, a tekintete parázslott, egy pillanatra se vette le rólam a szemét. Ki volt pirosodva, látszott, hogy be volt indulva.
Ellöktem magam a faltól, elé léptem. Azt hihette, hogy meg akarom csókolni, de ehelyett lekevertem neki egy pofont, majd elléptem. 5/2 eddig nem félt lépni. Most már nekem nem kell félnem védekezni.
A fürdőbe mentem, ahol megmostam az arcom. A hideg víz csillapította az arcomon a pirosságot, a számról is eltűnt a duzzanat. A tükörbe nézve láttam, ahogy önmagam fáradt képe néz vissza.
Egy kétségbeesett nő, akit minden elért.
A mestere miatti gyengeség, az idegenektől való félelem, Louis előtörő haragja, Lucas és a titokzatos Ricardo. Fogalmam sincs, hogy mi a fészkes fenét kellene csinálnom. NEM TUDOM.
Megtöröltem magam, majd kiszambáztam, és a szoba felé vettem az irányt, ahová Louist bezártam. Kinyitottam, de nem volt bent senki. A döbbenet eluralkodott rajtam, azt hittem, hogy elment, mert meglátta Gastont velem. Jaj, ne!
Hirtelen megfordultam, akkor láttam, hogy a haverjai között ül, és csaknem nevet, mert nem vettem észre.
Idegesen fújtam fel az arcom, amiért csak úgy kiröhög. Mit képzel magáról?
Kiszaladtam a szobából, nem néztem vissza. Egyedül kellett maradnom. Nyugalomra volt szükségem.
Békére.
* eközben a Tégla*
- Holnap utazik el, igaz? - kérdezte Nezzo.
- Igen, holnap. De te se maradhatsz itt sokáig, nem biztonságos, mester.
- Tudom. Ricardóhoz kell mennem nekem is. Így könnyebben elkapjuk.
- Már alig várom.
- Ahhoz előbb meg kell ölnöd minket.- felelte Nezzo közömbösen, nem nagyon érdekelte őt a fenyegetés.
- Azt pedig nem éled meg. - kapta el Jack nyakát, egy mozdulattal letörte a fejet a helyéről.
Az test darabokra törve hanyatlott a földre, apró szilánkjai beterítették a szőnyeget. A csillogó darabokon látszódott a két férfi képe, ahogy végignéztek a maradványokon. Halál.
Miután Aaron véget nem érő röhögése csillapodott, kisétáltam, magára hagyva a hülyeségeivel. Szerintem ő nem csak alapból ilyen hülye, hanem még rá is segít.
- Mi történt? - kérdezte Gaston. Aaron röhögését eléggé ki lehetett hallani..
- Semmi. - feleltem durcásan, majd leültem az egyik székbe, az arcomat a kezeimbe temettem. Kezdtem kiakadni.
- Szerinted ezt ki hiszi el? - kérdezte Yves. Mikor felnéztem rá, láttam, hogy komolyan beszél.
- Az, aki nem szeretné, hogy behúzzak neki. - még egy beszólás, és senkit sem kímélek.
- Hűűűha. - ez volt az egyetlen, amit ki tudtak mondani.
- Kétlem, hogy ez lenne a megoldás. - mondta halkan Nathan.
- Kétlem, hogy tudnál segíteni. - pattantam fel hirtelen a helyemről, az asztalhoz léptem a vízért. Nagyot kortyoltam a pohárból, élveztem, ahogy a hideg folyadék lassan folyik végig a torkomban.
Az erős karok a derekamra fonódtak, melegségük olyan nyugtató hatással volt rám, hogy képes lettem volna ott helyben elaludni közöttük.
- Kedves, mi a baj? - suttogta halkan a fülembe. Halványan elmosolyodtam, megfordultam az ölelésében.
- Semmi baj. - simogattam meg az arcát. - Csak húzós minden. Kezdek kiakadni..- sütöttem le a szemeim.
- Lucas miatt van, ugye? - jött a hang Aarontól, aki időközben kijött a szobából, és mostanra már teljes komolysággal fordult felém.
- Lottózzatok. - dőltem neki Louis mellkasának. A sírás szélén voltam. A gombóc a torkomban egyre csak nőtt, próbáltam visszaküzdeni a könnyeimet. Hogy történhet ez velem? Mindig van valami/valaki, aki rombolja az életem. Ami elrontja a kedvem.
- Én úgy.. - sziszegte Louis halkan.
- Louis, nem tehetsz semmit. És ne is csinálj. Jó? - néztem fel rá könnyes szemmel. Ahogy meglátta arcom, elkomorult.
- És hagyjam, hogy ezt tegye?!- kiabált az idegtől. Megint én kaptam el a haragját.
- Louis-Caesar. - löktem el magamtól, karon fogtam és elvezettem a másik szobáig, kinyitottam az ajtót, betessékeltem rajta. Ha lehetett még ennél is dühösebb, akkor az volt. - Lenyugszol. - becsuktam az orra előtt az ajtót. Kell neki felemelnie a hangját? Nem. Vállalja a következményeket!
Elsétáltam a székig, leültem. A fiúkat nézve láttam, hogy a röhögés szélén vergődnek, nagy feladat visszafojtaniuk a kuncogást. Szigorú tekintetem láttán még jobban elmosolyodtak.
- Ez jó volt. - nyúlt el Gaston a kanapén.
- Jól helyben hagytad, az biztos. - ördögi vigyor ült Aaron arcán.
- Még egy beszólás, és magam tekerem ki a nyakatok. - pattant fel hirtelen a szemem.
- Na gyere. - kérkedett Gaston. Felállt a kanapéról, elém lépett. Én is felálltam. Dacosan néztem vissza a szemébe.
- Rossz emberrel kezdtél ki. - ezzel megragadtam, és a falhoz vágtam. Odasuhantam, nekinyomtam a falnak. Nagyon pipa voltam. Legszívesebben beledöngöltem volna a falba, de visszafogtam magam. Ő csak vigyorogva nézett le rám, nem hatotta meg a támadás. A testünk közötti apró távolság annál inkább. Nem sokat tétovázott.
Megragadta a combom, magához rántott, a testem az övének csapódott. Fordított a helyzeten, most én voltam a falnak nyomva. Felrántotta a combom, hogy közelebb jöjjön hozzám, egyik kezével itt tartott. A másikat a tarkómra fektette, majd minden távolságot átszelt. Mohón csókolt, miközben szorosan a falnak préselt. Egyre közelebb nyomakodott, alig kaptam levegőt. A nyelve érzékien simogatta az enyémet, a testéből áradó hő, erő letaglózott.
Nyüszítve próbáltam ellökni magamtól, nem sok sikerrel. Minél jobban küzdöttem, annál erősebben fogott. Elővettem a vizet, azzal taszítottam mellbe. Hála Istennek, ez már bevált. Egy méterre állt tőlem, az arcán az öntelt, csibészes vigyort nem lehetett levakarni. Büszke volt magára. Nem is félte kimutatni.
Én sokkolódva dőltem neki a falnak, próbáltam összeszedni a megmaradt gondolataim foszlányait. A szám még mindig sajgott az érzéki szájharapások miatt, combomon még mindig éreztem az érintése nyomát. Szinte úgy éreztem magam, mint akit fejbe vertek.
Ahogy felnéztem rá, a tekintete parázslott, egy pillanatra se vette le rólam a szemét. Ki volt pirosodva, látszott, hogy be volt indulva.
Ellöktem magam a faltól, elé léptem. Azt hihette, hogy meg akarom csókolni, de ehelyett lekevertem neki egy pofont, majd elléptem. 5/2 eddig nem félt lépni. Most már nekem nem kell félnem védekezni.
A fürdőbe mentem, ahol megmostam az arcom. A hideg víz csillapította az arcomon a pirosságot, a számról is eltűnt a duzzanat. A tükörbe nézve láttam, ahogy önmagam fáradt képe néz vissza.
Egy kétségbeesett nő, akit minden elért.
A mestere miatti gyengeség, az idegenektől való félelem, Louis előtörő haragja, Lucas és a titokzatos Ricardo. Fogalmam sincs, hogy mi a fészkes fenét kellene csinálnom. NEM TUDOM.
Megtöröltem magam, majd kiszambáztam, és a szoba felé vettem az irányt, ahová Louist bezártam. Kinyitottam, de nem volt bent senki. A döbbenet eluralkodott rajtam, azt hittem, hogy elment, mert meglátta Gastont velem. Jaj, ne!
Hirtelen megfordultam, akkor láttam, hogy a haverjai között ül, és csaknem nevet, mert nem vettem észre.
Idegesen fújtam fel az arcom, amiért csak úgy kiröhög. Mit képzel magáról?
Kiszaladtam a szobából, nem néztem vissza. Egyedül kellett maradnom. Nyugalomra volt szükségem.
Békére.
* eközben a Tégla*
- Holnap utazik el, igaz? - kérdezte Nezzo.
- Igen, holnap. De te se maradhatsz itt sokáig, nem biztonságos, mester.
- Tudom. Ricardóhoz kell mennem nekem is. Így könnyebben elkapjuk.
- Már alig várom.
2013. szeptember 8., vasárnap
#36. fejezet - Ritkaság
- Na, csak elkaptak? - kérdezte Nathan, ahogy Louis belépett velem a szobámba.
- Honnan tudjátok, hogy itt lakom?- vontam össze a szemöldököm.
- Amikor Lou utánad jött, nagyot reccsent valami. A zár. És mivel csak ez az ajtó volt szétszedve, így gondoltuk, te laksz itt. Kápizs? - felelte határozottan Yves. Micsoda logika..
- Ahha. - bólogattam.
- Merre jártál? - kérdezte hirtelen Gaston Aarontól.
- Volt egy kis dolgom. Ti gyorsan elfutottatok, én megtaláltam. Meg is kínoztam.- vigyorodott el Aaron. - Azonban Lou befutott, véget ért csikizés. Sajna.. - ahha, látszik, hogy mennyire megviselt. Öntelt gyökér.
- Nagyon vicces.. - morogtam, Louis még mindig tartogatott. Felnéztem rá. - Letennél?
Hirtelen elkapta a fejét a combjaimról és lassan letett. Jellemző..
- Köszönöm. - mondtam, ahogy végre földet értem.
- Én is felemelhetlek? - kérdezte kuncogva Gaston.
- Ne is álmodozz. - léptem oda az asztalomhoz, hogy töltsek magamnak egy kis vizet. - Apropó, nem ültök le? - azonnal levágódtak a foteljeimbe. Kortyoltam egyet.
Megfordultam, lassan elindultam, hogy helyet foglaljak a Louis melletti székben, de ő elkapta a karom és lerántott az ölébe. Huncutul csillogtak a szemei, a vigyort nem lehetett levakarni az arcáról. Átható pillantással nézett rám. Rosszallóan húztam egyet az orrán.
- Megvagy. - fonta a karjait a derekamra.
- Ó, haveeeer.. - nyögött fel Nathan. - menjetek szobára. - Mindegyikük felröhögött.
- Majd máskor. - szúrt vissza Louis. 1:1.
- Csajszi, azt mondtad, megmutatod nekünk a rajzaidat. - szólt oda nekem Enzo.
- Igaz.- próbáltam felkelni, de Louis nagyon nem akart engedni. - Louis, levennéd a kezeid a derekamról? Szeretnék felkelni.
- Nem. - mosolygott rám.
- Akkor.. - masszíroztam a tarkóját, majd a a gerince mentén végighúztam a mutatóujjam- nem. - nyomtam egy gyengéd puszit a szája sarkába. Parázslott a tekintete. Hiába, velem küzdeni nem érdemes. A karok szorítása enyhült, elengedett. Felkeltem, elégedett mosolyom láttán a fiúk megmerevedve néztek rám.
Bementem a kisszobámba, hogy kihozzam a mappámat.
* Louis szemszöge*
- Megvagy.- búgtam oda neki, miközben a dereka köré fontam a kezeim. Ő az enyém. Még véletlenül sem Aaroné.
- Ó, haveeeer.. - nézett rám Nat - menjetek szobára. - Ezt még én se bírtam ki röhögés nélkül. Vidáman visszaszóltam.
- Majd máskor.
- Csajszi,- Enzo...- azt mondtad, - csak mondta- megmutatod nekünk a rajzaidat. - csak enyhén akartam szétrobbanni az idegtől. Lesz mit megbeszélnem velük.
- Igaz.- szólalt meg az ölemben ülő. Még szorosabban húztam magamhoz. Az a puha bőr.. - Louis, levennéd a kezeid a derekamról? Szeretnék felkelni. - nézett rám kedvesen.
- Nem. - mosolyodtam el. Nagyon nem bírtam a véremmel.
- Akkor.. - jaj, ez a hanglejtés nem jelent jót.. a kezét a tarkómra vezette, kínzóan érzéki mozdulatokkal kergetett az őrületbe. A kis kezek tapogatták az ingem puha selymét, ujjai kacéran simítottak végig a gerincemen. A lehető legérzékenyebb pontomon. Éreztem, ahogy vörösödöm, a vágy megsokszorozódott bennem, ahogy az ajkaira tévedt a tekintetem. Meg akartam csókolni. Azonnal. - nem. - Nem kis meglepetést okozott nekem ezzel. Gyorsan kislisszant a karjaim közül, majd a másik szobába sietett. Na meg állj, ezért még este bünti jár.
Nagy nehezen legyűrtem a hirtelen támadt vonzalmat, ránéztem a srácokra. Merev tekintettel néztek utána, mindvégig a lábait, karcsú derekát, gyönyörű, fényes haját bámulták. Ők is meglepődtek a bátorságán.
Gaston és Aaron leesett állal, hozzám hasonlóan, parázsló tekintettel emésztgették a történteket. Yves és Enzo csak maguk elé bámultak, Nat arcán szórakozott mosoly ült.
Hiába, Ő tudta, hogy milyen fegyvert kell alkalmaznia. Mindig.
- Na jó.. ez mi volt? - szólalt meg először Yves. Alig bírta ki nevetés nélkül.
- Mindig elérni, amit akar. És ehhez bármit felhasznál. - néztem fel rá.
- Nem csinálja rosszul, az biztos. - motyogta Gaston. Tudom, hogy te is beindultál, haver..kár a gőzért.
- Ha nekem eddig bármelyik csajom ezt csinálta volna, akkor tuti nem egy éjszakás lett volna.. - nyögte be Enzo.
- Hanem kettő. - vetett rá ördögi mosolyt Aaron.
- Van olyan érzésem, hogy Ő nem egyszerű egy éjszakás. Annál több. - vetette közbe Nat. Tudtam, hogy erre fognak kilyukadni..
- Jól gondolod. - néztem rá sokat sejtetően. Oké, hogy mindegyiküknek bejön, de nem vadászunk. Pláne nálam nem.
- Azt hiszem itt van az összes. - szállingózott be a mappájával közénk. Pont időben. - Tessék, lerakom ide. Válogassatok. - tette le az összeset a dohányzó asztalra. Felém fordult, majd belehuppant az ölembe. Állati aranyos volt ezzel a kislányos megnyilvánulással. Örültem, hogy nem féli felvállalni a kapcsolatunk a srácok előtt. Arcát belefúrta a nyakamba, finom csókot nyomott rá. Szemei szikráztak. Szóval nem csak rám volt hatással ez a megnyilvánulás.
---
Szorosan Louishoz simultam az ülésben, egy gyengéd csókot nyomtam a nyakára. Féltem, hogy netalán megijedt, mikor csak úgy itt hagytam, de nem haragudott, inkább örült. Legszívesebben kirugdostam volna az öt fiút és csak vele lettem volna. De ehelyett csak fogdosták a firkálmányaimat, körbeadogatták maguk között.
Néhány tanulmányrajzom eléggé tetszhetett nekik, mert amikor egy engem ábrázoló képet megláttak, a testemen nem sok ruhával, bőszen vizsgálgatták a papír minden négyzetcentiméterét. Már akkor tudtam, hogy kár volt ilyen képeket csinálnom.
- Ezek.. várj, megkeresem a legjobb szót.. kurva jók. - nézett rám Nathan. Felnevettem.
- Köszönöm. - válaszoltam szégyellősen.
- Jobbak, mint azé a fickóé.. öhm..
- Rafe. Nem, ő ezerszer jobb. Igazi művész. Én csak firkálgatok. - válaszoltam halkan.
- Nincs sok önbizalmad. Meglepő. - mordult rám Gaston. - Na ne félj, kikupálunk.
- Arra nem lesz sok időtök. - szólalt meg egy érdes hang mögöttem. Lucas állt az ajtóban. - Ricardo szeretné, ha már holnap elmennénk. Foglaltattam helyeket. A három fiú is velünk jön. - nézett megvetően Louisra. - Pakolj össze. Reggel 6-kor indul majd a gép, de 4-re kint kell lennünk. Még este benézek, hogy egyeztessünk.. - akadt meg, mikor az 5 fiúra tévedt a tekintete. - Ti?
- Igen, mi. Üzenem Ricardónak, hogy nem mindenki hódol be neki. - válaszolta ingerülten Aaron. Úgy néz ki, hogy nincs jóban a titokzatos mesterrel.
- Ne kiabáld el magad, Carmichael. - felelte Lucas. Aaron felállt, elé lépett. Láttam, ahogy egymásnak akarnak esni. Közébük léptem, távol tartva egymástól a két felbőszült barmot. Nem fognak itt verekedni.
- Fejezzétek be. - néztem rájuk, de figyelemre se méltattak. - Nem hallottátok? Ha nem akarjátok, hogy levegyem a habókotok, akkor befejezitek. Nincs szükség hősködésre. - végre megmozdultak. - Köszönöm.
- Vigyázz magadra. - tette a kezét Lucas a vállamra, majd büszke mosollyal felnézett Aaronra. Elment.
- Gyere velem! - ragadta meg a kezem Aaron, berángatott a másik szobába. Nem túl finoman lökött bele a fotelbe, kulcsra zárta az ajtót.
Összekuporodtam, vártam, hogy mi lesz a következő. Letérdelt elém, aggódó szemekkel nézett rám.
- Nagyon figyelj arra, amit mondok. Hallgass végig, kérlek. - bólintottam. - Ricardo egy nagy hatalmú patróna. Kb. 1700 éves, ő a mestere a mi fajtánknak. Sok évvel ezelőtt volt egy másik, igazságosabb vezérünk, Paolo. Megölte, átvette a helyét. Ő is irányítja mind az öt erőt..félig-meddig. Mindig maga mellé hívatja azokat a vámpírokat, akik szintén rendelkeznek az erőformákkal. Főleg a ritkaságokra hajt, mint te. Tudom, hogy át is tudsz alakulni. Láttam a szemedben. - halkította le a hangját, mélyen a szemembe nézve folytatta - Lucas az egyik olyan embere, aki kiképzi a patrónákat. Én is sokáig nála tanultam, amíg egy nap kidobatott onnan, mert beárultam volna Ricardónál a kis ügyei miatt. Azóta gyűlölöm. Megkérlek arra, hogy ne maradj ott. Ha a mester fülébe jut, hogy mi mindenre vagy képes, odaláncol magához. Sokan állnak az oldalán, közel 60 fős hadsereg. Tudom, kevés, de nagy pusztításra képesek.
- Miért mondod el ezt nekem?
- Hogy tudd, mire számíts. Gondolom nem akarsz örökké leláncolva lenni. - nézett rám komolyan.- Pláne nem egyetlen nőként nyomorogni azok között a férgek között. - szorította össze a száját.
- Várj. Egyetlen nő? - ezt nem értem..
- Igen. Igen ritka, hogy egy nőből patróna legyen. Pláne ilyen szinten. A legfurcsább, hogy ilyenekre is képes vagy. - láthatóan ő is össze volt zavarodva. - És most, minden ismeretem szerint, te vagy az egyetlen. Előtted csupán ketten voltak eddig. Nem nagy szám.
- Ööö.. értem. Köszönöm, Aaron. - öleltem meg.
- Nincs mit, kislány. - mosolyodott el. Hirtelen lenézett, a melleimet nézegette. Rácsaptam a hátára.
- Aaron, a szemembe nézz, ne a melltartómba! - löktem el. A földön fekve röhögött, fogta a hasát.
Férfiak..
* eközben a Tégla*
- Jó lenne, ha nem kucorognál állandóan a pincében, Jack. Csak nem félsz tőlem? - vetette rá ördögi mosolyát Nezzo.
- Nem.- remegett. Tudta, hogy kivel áll szemben.
- Ó, dehogynem.- lépett elő a Tégla.
- Te? - kérdezte hitetlen hangon Jack, majd hátrálni kezdett. - Ne gyere a közelembe, te áruló!
- Megöllek, szétszórom a véredet a szélben, a csontjaidat meg szétolvasztom. Semmivel nem akadályozhatsz meg. - mondta a Tégla. Közben egyre közelebb araszolt Jackhez.
- Meg fogja tudni ezt a Szenátus. Nem úszod meg.
- Ahhoz előbb meg kell ölnöd minket.- felelte Nezzo közömbösen, nem nagyon érdekelte őt a fenyegetés.
- Azt pedig nem éled meg. - kapta el Jack nyakát, egy mozdulattal letörte a fejet a helyéről.
Az test darabokra törve hanyatlott a földre, apró szilánkjai beterítették a szőnyeget. A csillogó darabokon látszódott a két férfi képe, ahogy végignéztek a maradványokon. Halál.
A Tégla kiléte még mindig rejtély. Hogy sikerül-e Andreának legyőznie őket? Meg-e tud menekülni sorsa, a titokzatos Ricardo elől, meg tud-e békélni a démonaival, meg tudja-e akadályozni a drámai események sorozatát? A jövő izgalmat, szerelmet, harcot tartogat hősnőnk számára.
* Ne maradjatok csendben!*
- Honnan tudjátok, hogy itt lakom?- vontam össze a szemöldököm.
- Amikor Lou utánad jött, nagyot reccsent valami. A zár. És mivel csak ez az ajtó volt szétszedve, így gondoltuk, te laksz itt. Kápizs? - felelte határozottan Yves. Micsoda logika..
- Ahha. - bólogattam.
- Merre jártál? - kérdezte hirtelen Gaston Aarontól.
- Volt egy kis dolgom. Ti gyorsan elfutottatok, én megtaláltam. Meg is kínoztam.- vigyorodott el Aaron. - Azonban Lou befutott, véget ért csikizés. Sajna.. - ahha, látszik, hogy mennyire megviselt. Öntelt gyökér.
- Nagyon vicces.. - morogtam, Louis még mindig tartogatott. Felnéztem rá. - Letennél?
Hirtelen elkapta a fejét a combjaimról és lassan letett. Jellemző..
- Köszönöm. - mondtam, ahogy végre földet értem.
- Én is felemelhetlek? - kérdezte kuncogva Gaston.
- Ne is álmodozz. - léptem oda az asztalomhoz, hogy töltsek magamnak egy kis vizet. - Apropó, nem ültök le? - azonnal levágódtak a foteljeimbe. Kortyoltam egyet.
Megfordultam, lassan elindultam, hogy helyet foglaljak a Louis melletti székben, de ő elkapta a karom és lerántott az ölébe. Huncutul csillogtak a szemei, a vigyort nem lehetett levakarni az arcáról. Átható pillantással nézett rám. Rosszallóan húztam egyet az orrán.
- Megvagy. - fonta a karjait a derekamra.
- Ó, haveeeer.. - nyögött fel Nathan. - menjetek szobára. - Mindegyikük felröhögött.
- Majd máskor. - szúrt vissza Louis. 1:1.
- Csajszi, azt mondtad, megmutatod nekünk a rajzaidat. - szólt oda nekem Enzo.
- Igaz.- próbáltam felkelni, de Louis nagyon nem akart engedni. - Louis, levennéd a kezeid a derekamról? Szeretnék felkelni.
- Nem. - mosolygott rám.
- Akkor.. - masszíroztam a tarkóját, majd a a gerince mentén végighúztam a mutatóujjam- nem. - nyomtam egy gyengéd puszit a szája sarkába. Parázslott a tekintete. Hiába, velem küzdeni nem érdemes. A karok szorítása enyhült, elengedett. Felkeltem, elégedett mosolyom láttán a fiúk megmerevedve néztek rám.
Bementem a kisszobámba, hogy kihozzam a mappámat.
* Louis szemszöge*
- Megvagy.- búgtam oda neki, miközben a dereka köré fontam a kezeim. Ő az enyém. Még véletlenül sem Aaroné.
- Ó, haveeeer.. - nézett rám Nat - menjetek szobára. - Ezt még én se bírtam ki röhögés nélkül. Vidáman visszaszóltam.
- Majd máskor.
- Csajszi,- Enzo...- azt mondtad, - csak mondta- megmutatod nekünk a rajzaidat. - csak enyhén akartam szétrobbanni az idegtől. Lesz mit megbeszélnem velük.
- Igaz.- szólalt meg az ölemben ülő. Még szorosabban húztam magamhoz. Az a puha bőr.. - Louis, levennéd a kezeid a derekamról? Szeretnék felkelni. - nézett rám kedvesen.
- Nem. - mosolyodtam el. Nagyon nem bírtam a véremmel.
- Akkor.. - jaj, ez a hanglejtés nem jelent jót.. a kezét a tarkómra vezette, kínzóan érzéki mozdulatokkal kergetett az őrületbe. A kis kezek tapogatták az ingem puha selymét, ujjai kacéran simítottak végig a gerincemen. A lehető legérzékenyebb pontomon. Éreztem, ahogy vörösödöm, a vágy megsokszorozódott bennem, ahogy az ajkaira tévedt a tekintetem. Meg akartam csókolni. Azonnal. - nem. - Nem kis meglepetést okozott nekem ezzel. Gyorsan kislisszant a karjaim közül, majd a másik szobába sietett. Na meg állj, ezért még este bünti jár.
Nagy nehezen legyűrtem a hirtelen támadt vonzalmat, ránéztem a srácokra. Merev tekintettel néztek utána, mindvégig a lábait, karcsú derekát, gyönyörű, fényes haját bámulták. Ők is meglepődtek a bátorságán.
Gaston és Aaron leesett állal, hozzám hasonlóan, parázsló tekintettel emésztgették a történteket. Yves és Enzo csak maguk elé bámultak, Nat arcán szórakozott mosoly ült.
Hiába, Ő tudta, hogy milyen fegyvert kell alkalmaznia. Mindig.
- Na jó.. ez mi volt? - szólalt meg először Yves. Alig bírta ki nevetés nélkül.
- Mindig elérni, amit akar. És ehhez bármit felhasznál. - néztem fel rá.
- Nem csinálja rosszul, az biztos. - motyogta Gaston. Tudom, hogy te is beindultál, haver..kár a gőzért.
- Ha nekem eddig bármelyik csajom ezt csinálta volna, akkor tuti nem egy éjszakás lett volna.. - nyögte be Enzo.
- Hanem kettő. - vetett rá ördögi mosolyt Aaron.
- Van olyan érzésem, hogy Ő nem egyszerű egy éjszakás. Annál több. - vetette közbe Nat. Tudtam, hogy erre fognak kilyukadni..
- Jól gondolod. - néztem rá sokat sejtetően. Oké, hogy mindegyiküknek bejön, de nem vadászunk. Pláne nálam nem.
- Azt hiszem itt van az összes. - szállingózott be a mappájával közénk. Pont időben. - Tessék, lerakom ide. Válogassatok. - tette le az összeset a dohányzó asztalra. Felém fordult, majd belehuppant az ölembe. Állati aranyos volt ezzel a kislányos megnyilvánulással. Örültem, hogy nem féli felvállalni a kapcsolatunk a srácok előtt. Arcát belefúrta a nyakamba, finom csókot nyomott rá. Szemei szikráztak. Szóval nem csak rám volt hatással ez a megnyilvánulás.
---
Szorosan Louishoz simultam az ülésben, egy gyengéd csókot nyomtam a nyakára. Féltem, hogy netalán megijedt, mikor csak úgy itt hagytam, de nem haragudott, inkább örült. Legszívesebben kirugdostam volna az öt fiút és csak vele lettem volna. De ehelyett csak fogdosták a firkálmányaimat, körbeadogatták maguk között.
Néhány tanulmányrajzom eléggé tetszhetett nekik, mert amikor egy engem ábrázoló képet megláttak, a testemen nem sok ruhával, bőszen vizsgálgatták a papír minden négyzetcentiméterét. Már akkor tudtam, hogy kár volt ilyen képeket csinálnom.
- Ezek.. várj, megkeresem a legjobb szót.. kurva jók. - nézett rám Nathan. Felnevettem.
- Köszönöm. - válaszoltam szégyellősen.
- Jobbak, mint azé a fickóé.. öhm..
- Rafe. Nem, ő ezerszer jobb. Igazi művész. Én csak firkálgatok. - válaszoltam halkan.
- Nincs sok önbizalmad. Meglepő. - mordult rám Gaston. - Na ne félj, kikupálunk.
- Arra nem lesz sok időtök. - szólalt meg egy érdes hang mögöttem. Lucas állt az ajtóban. - Ricardo szeretné, ha már holnap elmennénk. Foglaltattam helyeket. A három fiú is velünk jön. - nézett megvetően Louisra. - Pakolj össze. Reggel 6-kor indul majd a gép, de 4-re kint kell lennünk. Még este benézek, hogy egyeztessünk.. - akadt meg, mikor az 5 fiúra tévedt a tekintete. - Ti?
- Igen, mi. Üzenem Ricardónak, hogy nem mindenki hódol be neki. - válaszolta ingerülten Aaron. Úgy néz ki, hogy nincs jóban a titokzatos mesterrel.
- Ne kiabáld el magad, Carmichael. - felelte Lucas. Aaron felállt, elé lépett. Láttam, ahogy egymásnak akarnak esni. Közébük léptem, távol tartva egymástól a két felbőszült barmot. Nem fognak itt verekedni.
- Fejezzétek be. - néztem rájuk, de figyelemre se méltattak. - Nem hallottátok? Ha nem akarjátok, hogy levegyem a habókotok, akkor befejezitek. Nincs szükség hősködésre. - végre megmozdultak. - Köszönöm.
- Vigyázz magadra. - tette a kezét Lucas a vállamra, majd büszke mosollyal felnézett Aaronra. Elment.
- Gyere velem! - ragadta meg a kezem Aaron, berángatott a másik szobába. Nem túl finoman lökött bele a fotelbe, kulcsra zárta az ajtót.
Összekuporodtam, vártam, hogy mi lesz a következő. Letérdelt elém, aggódó szemekkel nézett rám.
- Nagyon figyelj arra, amit mondok. Hallgass végig, kérlek. - bólintottam. - Ricardo egy nagy hatalmú patróna. Kb. 1700 éves, ő a mestere a mi fajtánknak. Sok évvel ezelőtt volt egy másik, igazságosabb vezérünk, Paolo. Megölte, átvette a helyét. Ő is irányítja mind az öt erőt..félig-meddig. Mindig maga mellé hívatja azokat a vámpírokat, akik szintén rendelkeznek az erőformákkal. Főleg a ritkaságokra hajt, mint te. Tudom, hogy át is tudsz alakulni. Láttam a szemedben. - halkította le a hangját, mélyen a szemembe nézve folytatta - Lucas az egyik olyan embere, aki kiképzi a patrónákat. Én is sokáig nála tanultam, amíg egy nap kidobatott onnan, mert beárultam volna Ricardónál a kis ügyei miatt. Azóta gyűlölöm. Megkérlek arra, hogy ne maradj ott. Ha a mester fülébe jut, hogy mi mindenre vagy képes, odaláncol magához. Sokan állnak az oldalán, közel 60 fős hadsereg. Tudom, kevés, de nagy pusztításra képesek.
- Miért mondod el ezt nekem?
- Hogy tudd, mire számíts. Gondolom nem akarsz örökké leláncolva lenni. - nézett rám komolyan.- Pláne nem egyetlen nőként nyomorogni azok között a férgek között. - szorította össze a száját.
- Várj. Egyetlen nő? - ezt nem értem..
- Igen. Igen ritka, hogy egy nőből patróna legyen. Pláne ilyen szinten. A legfurcsább, hogy ilyenekre is képes vagy. - láthatóan ő is össze volt zavarodva. - És most, minden ismeretem szerint, te vagy az egyetlen. Előtted csupán ketten voltak eddig. Nem nagy szám.
- Ööö.. értem. Köszönöm, Aaron. - öleltem meg.
- Nincs mit, kislány. - mosolyodott el. Hirtelen lenézett, a melleimet nézegette. Rácsaptam a hátára.
- Aaron, a szemembe nézz, ne a melltartómba! - löktem el. A földön fekve röhögött, fogta a hasát.
Férfiak..
* eközben a Tégla*
- Jó lenne, ha nem kucorognál állandóan a pincében, Jack. Csak nem félsz tőlem? - vetette rá ördögi mosolyát Nezzo.
- Nem.- remegett. Tudta, hogy kivel áll szemben.
- Ó, dehogynem.- lépett elő a Tégla.
- Te? - kérdezte hitetlen hangon Jack, majd hátrálni kezdett. - Ne gyere a közelembe, te áruló!
- Megöllek, szétszórom a véredet a szélben, a csontjaidat meg szétolvasztom. Semmivel nem akadályozhatsz meg. - mondta a Tégla. Közben egyre közelebb araszolt Jackhez.
- Meg fogja tudni ezt a Szenátus. Nem úszod meg.
- Ahhoz előbb meg kell ölnöd minket.- felelte Nezzo közömbösen, nem nagyon érdekelte őt a fenyegetés.
- Azt pedig nem éled meg. - kapta el Jack nyakát, egy mozdulattal letörte a fejet a helyéről.
Az test darabokra törve hanyatlott a földre, apró szilánkjai beterítették a szőnyeget. A csillogó darabokon látszódott a két férfi képe, ahogy végignéztek a maradványokon. Halál.
A Tégla kiléte még mindig rejtély. Hogy sikerül-e Andreának legyőznie őket? Meg-e tud menekülni sorsa, a titokzatos Ricardo elől, meg tud-e békélni a démonaival, meg tudja-e akadályozni a drámai események sorozatát? A jövő izgalmat, szerelmet, harcot tartogat hősnőnk számára.
* Ne maradjatok csendben!*
2013. szeptember 7., szombat
#35. fejezet - Az élvezet bűn
A meg-megvillanó gyertyák fénye egyre kísértetiesebbé varázsolták az árnyakat a szoba padlóján. A kinti szél véget nem érően kínozták az ágakat, a sötét felhők jelezték a vihar közeledtét. A hollók csendben várták az ítéletidőt. Szemeik vadul csillogtak, szárnyaikkal hevesen csapkodtak. Megérezték az árulás ismerős ízét. Halál, kegyetlenség lengte be a környéket.
- Louis, messze vagyunk még? - kérdeztem, amikor már vagy öt perce bolyongtunk a folyosón a kíváncsi nyuszikák miatt.
- Mindjárt megérkezünk. Csak még megmutatjuk a galériát..- suttogta nekem csitítóan.
- Úgy legyen. - fúrtam bele magam a kezei melegébe.
Beértünk a galériába, ahol éppen Mircea és Rafe rendezgették a képeket. Louis letett a földre, én meg odaszaladtam a két fiúhoz. A nyakukba ugrottam. Mircea elvigyorodott, ahogy kislányként vetettem bele magam a karjaiba. Óvatosan homlokon puszilt. Rafe is megállt, szorosan átölelt. Ők mindig is kedves helyet foglaltak el a szívemben. Mikor kibontakoztam az ölelésből, Mirceához fordultam, aki gyanúsan, eltúlzott közönnyel vizsgálgatta a fiúkat.
- Hát, ilyenkor szívesen lennék a két fickó helyében. - súgta oda Aaron Gastonnak.
- Ugye? - szólalt meg Nathan hasonló hangerővel.
- Ss, meghallják.- szúrt közbe Enzo.
- Gondolod, hogy nem fogják? - szólalt meg gúnyosan Yves.
Megköszörültem a torkom, intettem a fiúknak, hogy jöjjenek közelebb. Jöttek is. El se tudom hinni, hogy ennyire magabiztosak. Bár Louis szavaiból ítélve sose voltak szégyellősek... semmilyen értelemben. Nem kezdek erről különösebb monológot..
Yves lassan sétált oda a két fiúhoz, próbált megnyerő lenni. Nem hiszem, hogy bármelyikük is átesik Mircea szűrőjén..
- Yves Brightmore. Örvendek. - rázott vele kezet Mircea.
- Üdv. Mircea Tepes. - vigyorgott rá önelégülten. Na de Mircea..
- Enzo Ringett.
- Nathan Blackwood. - biccentettek.
- Gaston Francos. - ráztak kezet.
- Aaron Carmichael. - húzta gúnyos mosolyra a száját. Na, ő nem ijedt meg Mirceától. Láttam, ahogy Rafe türelme fogyóban van, ezért közéjük álltam. Megköszörültem a torkom.
- Nos, mi jöttünk kicsit művelődni. Nem gond, ha megnézzük a képeket? - néztem fel Rafere.
- Nem, dehogy. Szívesen látunk. - mosolygott le rám.
Kézen fogtam Mirceát, elrángattam Aaron elől. Már csak a bunyó hiányzik..
A terem sarkába mentünk, a falon ez egyik kedvenc tájképem lógott. Szembefordultam vele, a morcos arckifejezés szíven ütött.
- Mi a bajod? - kérdeztem sziszegve.
- Mondjuk az, hogy ezek itt mind beképzelt seggfejek. Az első két sráccal még nincs semmi bajom. Az a Nathan normális. De ez az utolsó kettő nem tetszik nekem. Látod te egyáltalán, hogy hogyan néznek rád? - Mircea hangja hisztérikusan hangzott. Komolyan mondom, egy 5 éves nem csak ekkora patáliát egy csokiért..
- Miért, hogyan? - vontam fel a szemöldököm.
- Mint akit azonnal berántanának egy szobába, és letepernének. Mint két kiéhezett hiéna. - dünnyögte idegesen Mircea.
- Ne hadoválj már nekem erről állandóan!- nekem is fogyóban volt a türelmem.
- Mit ne hadováljak?! Tudod te, hogy milyen hatással vagy a férfiakra? - szegezte nekem a kérdést. - Mint egy nukleáris fegyver. Csak éppen nem vagy képes belátni.
- Befejezted? - kérdeztem tőle közönyösen. Válaszul csak pofákat kaptam. - Szóval igen. Kérlek, viselkedj.
- Nem ígérek semmit. - felelte mereven.
Otthagytam. Nem értem, hogy hogyan lehet valaki ennyire akaratos. Mondjuk, bagoly mondja verébnek..
Az idő további részében a festményeket nézegettük. Éppen belemerültem az egyik tanácstag portréjának tanulmányozásában, gondosan követtem a lágy vonalakat. Ez jól sikerült.
- Nekem is tetszik. - szólalt meg egy hang közvetlenül mellettem. Nathan volt az. Zavartan mosolyogtam rá.
- Igen, szép lett. Rafe jól adta vissza. - motyogtam az orrom alatt.
- Te is szoktál festeni, nem? - szólalt meg a másik oldalam is. Gaston vizsgált.
- De, mintha említette volna. - veregette hátba Aaron.
- Néha firkálgatok. - sütöttem le a szemeim.
- Én azokat nem mondanám firkáknak. - kulcsolta Louis a kezeit a derekam köré. Végre, megmentettek.
- Nem nézhetnénk meg? - kiabált be Enzo.
- Lécci!- térdelt le előttem Yves. Elnevettem magam. Komolyan mondom, mint a kisgyerekek. Mintha csak azt a napjainkban futó fiúbandát láttam volna. One Director? Nem. One.. One Direction! Igen, ők.
- Meg fogjátok bánni. Nem valami jók. - léptem ki az ajtón. Az történt, amit nem akartam. A fiúk tényleg elkezdtek kergetni. Kislányként sikítva szaladtam vissza a szobámba, nyomomban az öt legénnyel. Louis kacaját hallottam, ahogy meglátta, hogy futok.
A szobám helyett az egyik takarító szekrényébe bújtam, hallottam, ahogy elfutnak az ajtó előtt. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, de kár volt. Az ajtó kinyílt, Aaron lépett be rajta. Meg se várta, hogy feleszméljek, a falnak nyomott, és szájon csókolt. Szorosan hozzám simult, keze végigtapogatott. Az ajkai puhák voltak, érzékien kereste a nyelve az enyémet. Kezei érintése nyomán kirázott a hideg, elérte, hogy a testem szembe szálljon az eszemmel. Mikor magamhoz tértem, arrébb taszítottam. Ő parázsló tekintettel nézett rám, az ajkába harapott. Meg kell jegyeznem, kissé beindultam. Nem csókolt rosszul. Sőt.
Bambán pislogtam rá, nem tudtam hova tenni ezt.
- Öö, ez meg mi volt?
- Kíváncsi voltam. Eddig még nem bírtalak megcsókolni. Most igen.- nézett rám huncutul.
- Hogy te mekkora egy.. - hitetlenkedve néztem rá. - seggfej vagy.
- Nana. A kíváncsiság bűn? Az élvezet bűn? Mert szerintem nem. - lépett közelebb hozzám. Hátrébb léptem volna, de a fal visszatartott. - Olyan édesek azok a telt ajkak.. - sötétült el a tekintete, ahogy közeledett.- csak még egy csókot.
- Aaron, állj le. - néztem, ahogy egyre közelebb araszol hozzám. Nem lehetett megállítani.
Hallottam, ahogy léptek közelednek, bizonyára Louis. Aaron is észrevette, csikizni kezdett. Megállíthatatlanul nevettem, Louis vigyorogva lépett be az ajtón.
- Haver, ennyire nem kínozd. - mondta neki kuncogva.
- Megérdemli. Azt hitte, hogy elfuthat előlünk. - felelte pimaszul Aaron. Majd egy kis idő után abbahagyta. Fáradtan rogytam a padlóra, fájt a hasam. Louis hajolt le értem, felvett, és a karjaiban léptünk ki a raktárból. Hátul láttam, hogy Aaron kacsint egyet. Összerázkódtam.
Visszafordultam, Louis rám hajolt, összedörgölte az orrát az enyémmel. Nagyon aranyos volt.
- Na, csak elkaptak? - kérdezte Nathan, ahogy Louis belépett velem a szobámba.
- Honnan tudjátok, hogy itt lakom?- vontam össze a szemöldököm.
- Amikor Lou utánad jött, nagyot reccsent valami. A zár. És mivel csak ez az ajtó volt szétszedve, így gondoltuk, te laksz itt. Kápizs? - felelte határozottan Yves. Micsoda logika..
- Ahha. - bólogattam.
- Louis, messze vagyunk még? - kérdeztem, amikor már vagy öt perce bolyongtunk a folyosón a kíváncsi nyuszikák miatt.
- Mindjárt megérkezünk. Csak még megmutatjuk a galériát..- suttogta nekem csitítóan.
- Úgy legyen. - fúrtam bele magam a kezei melegébe.
Beértünk a galériába, ahol éppen Mircea és Rafe rendezgették a képeket. Louis letett a földre, én meg odaszaladtam a két fiúhoz. A nyakukba ugrottam. Mircea elvigyorodott, ahogy kislányként vetettem bele magam a karjaiba. Óvatosan homlokon puszilt. Rafe is megállt, szorosan átölelt. Ők mindig is kedves helyet foglaltak el a szívemben. Mikor kibontakoztam az ölelésből, Mirceához fordultam, aki gyanúsan, eltúlzott közönnyel vizsgálgatta a fiúkat.
- Hát, ilyenkor szívesen lennék a két fickó helyében. - súgta oda Aaron Gastonnak.
- Ugye? - szólalt meg Nathan hasonló hangerővel.
- Ss, meghallják.- szúrt közbe Enzo.
- Gondolod, hogy nem fogják? - szólalt meg gúnyosan Yves.
Megköszörültem a torkom, intettem a fiúknak, hogy jöjjenek közelebb. Jöttek is. El se tudom hinni, hogy ennyire magabiztosak. Bár Louis szavaiból ítélve sose voltak szégyellősek... semmilyen értelemben. Nem kezdek erről különösebb monológot..
Yves lassan sétált oda a két fiúhoz, próbált megnyerő lenni. Nem hiszem, hogy bármelyikük is átesik Mircea szűrőjén..
- Yves Brightmore. Örvendek. - rázott vele kezet Mircea.
- Üdv. Mircea Tepes. - vigyorgott rá önelégülten. Na de Mircea..
- Enzo Ringett.
- Nathan Blackwood. - biccentettek.
- Gaston Francos. - ráztak kezet.
- Aaron Carmichael. - húzta gúnyos mosolyra a száját. Na, ő nem ijedt meg Mirceától. Láttam, ahogy Rafe türelme fogyóban van, ezért közéjük álltam. Megköszörültem a torkom.
- Nos, mi jöttünk kicsit művelődni. Nem gond, ha megnézzük a képeket? - néztem fel Rafere.
- Nem, dehogy. Szívesen látunk. - mosolygott le rám.
Kézen fogtam Mirceát, elrángattam Aaron elől. Már csak a bunyó hiányzik..
A terem sarkába mentünk, a falon ez egyik kedvenc tájképem lógott. Szembefordultam vele, a morcos arckifejezés szíven ütött.
- Mi a bajod? - kérdeztem sziszegve.
- Mondjuk az, hogy ezek itt mind beképzelt seggfejek. Az első két sráccal még nincs semmi bajom. Az a Nathan normális. De ez az utolsó kettő nem tetszik nekem. Látod te egyáltalán, hogy hogyan néznek rád? - Mircea hangja hisztérikusan hangzott. Komolyan mondom, egy 5 éves nem csak ekkora patáliát egy csokiért..
- Miért, hogyan? - vontam fel a szemöldököm.
- Mint akit azonnal berántanának egy szobába, és letepernének. Mint két kiéhezett hiéna. - dünnyögte idegesen Mircea.
- Ne hadoválj már nekem erről állandóan!- nekem is fogyóban volt a türelmem.
- Mit ne hadováljak?! Tudod te, hogy milyen hatással vagy a férfiakra? - szegezte nekem a kérdést. - Mint egy nukleáris fegyver. Csak éppen nem vagy képes belátni.
- Befejezted? - kérdeztem tőle közönyösen. Válaszul csak pofákat kaptam. - Szóval igen. Kérlek, viselkedj.
- Nem ígérek semmit. - felelte mereven.
Otthagytam. Nem értem, hogy hogyan lehet valaki ennyire akaratos. Mondjuk, bagoly mondja verébnek..
Az idő további részében a festményeket nézegettük. Éppen belemerültem az egyik tanácstag portréjának tanulmányozásában, gondosan követtem a lágy vonalakat. Ez jól sikerült.
- Nekem is tetszik. - szólalt meg egy hang közvetlenül mellettem. Nathan volt az. Zavartan mosolyogtam rá.
- Igen, szép lett. Rafe jól adta vissza. - motyogtam az orrom alatt.
- Te is szoktál festeni, nem? - szólalt meg a másik oldalam is. Gaston vizsgált.
- De, mintha említette volna. - veregette hátba Aaron.
- Néha firkálgatok. - sütöttem le a szemeim.
- Én azokat nem mondanám firkáknak. - kulcsolta Louis a kezeit a derekam köré. Végre, megmentettek.
- Nem nézhetnénk meg? - kiabált be Enzo.
- Lécci!- térdelt le előttem Yves. Elnevettem magam. Komolyan mondom, mint a kisgyerekek. Mintha csak azt a napjainkban futó fiúbandát láttam volna. One Director? Nem. One.. One Direction! Igen, ők.
- Meg fogjátok bánni. Nem valami jók. - léptem ki az ajtón. Az történt, amit nem akartam. A fiúk tényleg elkezdtek kergetni. Kislányként sikítva szaladtam vissza a szobámba, nyomomban az öt legénnyel. Louis kacaját hallottam, ahogy meglátta, hogy futok.
A szobám helyett az egyik takarító szekrényébe bújtam, hallottam, ahogy elfutnak az ajtó előtt. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, de kár volt. Az ajtó kinyílt, Aaron lépett be rajta. Meg se várta, hogy feleszméljek, a falnak nyomott, és szájon csókolt. Szorosan hozzám simult, keze végigtapogatott. Az ajkai puhák voltak, érzékien kereste a nyelve az enyémet. Kezei érintése nyomán kirázott a hideg, elérte, hogy a testem szembe szálljon az eszemmel. Mikor magamhoz tértem, arrébb taszítottam. Ő parázsló tekintettel nézett rám, az ajkába harapott. Meg kell jegyeznem, kissé beindultam. Nem csókolt rosszul. Sőt.
Bambán pislogtam rá, nem tudtam hova tenni ezt.
- Öö, ez meg mi volt?
- Kíváncsi voltam. Eddig még nem bírtalak megcsókolni. Most igen.- nézett rám huncutul.
- Hogy te mekkora egy.. - hitetlenkedve néztem rá. - seggfej vagy.
- Nana. A kíváncsiság bűn? Az élvezet bűn? Mert szerintem nem. - lépett közelebb hozzám. Hátrébb léptem volna, de a fal visszatartott. - Olyan édesek azok a telt ajkak.. - sötétült el a tekintete, ahogy közeledett.- csak még egy csókot.
- Aaron, állj le. - néztem, ahogy egyre közelebb araszol hozzám. Nem lehetett megállítani.
Hallottam, ahogy léptek közelednek, bizonyára Louis. Aaron is észrevette, csikizni kezdett. Megállíthatatlanul nevettem, Louis vigyorogva lépett be az ajtón.
- Haver, ennyire nem kínozd. - mondta neki kuncogva.
- Megérdemli. Azt hitte, hogy elfuthat előlünk. - felelte pimaszul Aaron. Majd egy kis idő után abbahagyta. Fáradtan rogytam a padlóra, fájt a hasam. Louis hajolt le értem, felvett, és a karjaiban léptünk ki a raktárból. Hátul láttam, hogy Aaron kacsint egyet. Összerázkódtam.
Visszafordultam, Louis rám hajolt, összedörgölte az orrát az enyémmel. Nagyon aranyos volt.
- Na, csak elkaptak? - kérdezte Nathan, ahogy Louis belépett velem a szobámba.
- Honnan tudjátok, hogy itt lakom?- vontam össze a szemöldököm.
- Amikor Lou utánad jött, nagyot reccsent valami. A zár. És mivel csak ez az ajtó volt szétszedve, így gondoltuk, te laksz itt. Kápizs? - felelte határozottan Yves. Micsoda logika..
- Ahha. - bólogattam.
2013. szeptember 6., péntek
#34. fejezet - Curriculum Vitae
Ez kellett neked. Végre valaki eltángáljon.
- Szólhattál volna, hogy patróna vagy, kislány. - nyögte, miközben felsegítettem a földről.
- Arról te is, kisfiú.
- Kemény csaj vagy, meg kell hagyni.
- Ezt bóknak veszem. - mosolyodtam el.
- Annak szántam. - kacsintott le rám. Hát igen. Különös okból kifolyólag megint én voltam a legkisebb..
- Na gyerekek, ez jó volt. - szólalt meg Yves. - Te is patróna vagy?
- Igen.
- De mester. - tette hozzá Nathan.
- Éreztem, haver. - nevetett fel keserűen Aaron.
- Gyertek, menjünk vissza. Elég volt mára a harcból. - léptem Louishoz, aki a karjaiba zárt, homlokon puszilt. Éppen feleszméltem volna, mikor felkapott a karjaiba. A fiúk elkezdtek röhögni, ahogy meglátták a fejem.
- Louis, tegyél le. Könyörgöm.
- Vissza akartak kergetni. Így megúszod. - suttogta, miközben finoman megcsókolt.
- Isten vagy. - engedtem el magam a karjaiban.
Lassan visszasétáltunk a szobába, ahol folytattuk a beszélgetést. Rá kellett jönnöm, hogy a kezdeti meglepődöttség, félelem felesleges volt. Jó fejek voltak. Csak egy picike problémám volt.
Aaron nyilvánosan flörtölt, Enzo és Yves stíröltek, Gaston nyomult, Nathan pedig mindvégig lázasan fürkészett. Ez nem tetszett.
- Nem is tudtam, hogy a szépség, ész és harciasság együtt jár felétek.. - búgta oda nekem Gaston egy behízelgő mosoly kíséretében. Gyanúsan csillogtak a szemei.
- Azt én sem. - csapott közbe Nathan. Láttam, hogy nem szívesen nézi a nem létező vetélytársat. Hogy mernek Louis előtt flörtölni velem?
- Nagyon kedves, de ezt inkább hanyagoljuk. - mosolyogtam rá. Láttam, ahogy megkönnyebbülten sóhajt fel.
- Miért? Csak nem zavarba hoztunk? - vigyorgott rám Aaron. Az a vigyor határozottan csibészes volt.
- Nem. - feleltem határozottan. - Csak hanyagoljuk. - Tudtam, hogy csak Louis tudja az igazságot..
- Ugyan már. Egy gyönyörű nő, aki emellett kiváló harcos.. és esze is a helyén van, nem tűri a bókot? Ezt te sem gondolhatod komolyan. - motyogta Nathan beképzelten.
- Nem.. én nem erre céloztam...csak.. - hebegtem-habogtam.
- Csak mi? - kérdezte Aaron. Nagyon kíváncsiak voltak.
- Semmi. - felálltam, és szó nélkül kivágtattam az ajtón.
Csak futottam, ahogy tudtam. A könnycseppek végiggördültek az arcomon, megállíthatatlanul potyogtak, ahogy siettem. Nem hiszem el. Elfutottam. Nem tudtam elviselni, hogy érdekeltem őket. Sebezhetőnek éreztem magam. Azt hittem, hogy ezen már rég túljutottam. De úgy látszik, hogy nem.
Gyorsan bezárkóztam a szobámba, magamba roskadva helyezkedtem el az egyik fotelban, de nem sokáig tartott a zokogással töltött csendem. A zár csattant, Louis pedig dühödten sétált be. Nem érdekelték a kulcsok. Amint megláttam az arckifejezését, elrejtettem az arcom a párnába, amit szorongattam. Arra vártam, hogy jól megkapom a magamét, de ehelyett Louis felkapott az ülésből és kivágtatott velem a szobából. Egy szót se szólt, de a szorítása erős volt. Berúgta a szobája ajtaját, majd letett az ágyára. Bezárta az ajtót, hogy még esélyem se legyen a menekvésre. Csak ültem, és néztem, ahogy elém lép, és letérdel. Az arca megvonaglott a visszafojtott dühtől. Nem mertem a szemébe nézni.
- Tudom, hogy megijesztettek. Azt is, hogy kínos volt a flört. - emelte fel a fejem, hogy a szemébe nézzek. Parázslott a tekintete.
- Sajnálom..- csak ezt tudtam kinyögni, majd újra előtört belőlem a sírás.
- Te sajnálod?! - háborodott fel. - Ők nem tudják, hogy ez milyen mélyen megérint és.. - kiabálta. Összerázkódtam. Arrébb húzódtam. Sose láttam még őt ilyennek.
- Louis.. kérlek, ne. - nyöszörögtem.
- Mit ne?! Hagyjam, hogy összetörj? Boldog voltam, mert bátran barátkoztál velük, jól elvoltatok. De ezt mégsem tehették meg.. - a hangja dühvel átitatott ostorként csattant a hátamon.
- Louis.. megijesztesz. Kérlek, nyugodj meg. - néztem fel rá, ahogy összeszedtem magam.
- Tőlem ijedsz meg?! - háborodott fel. Fájdalmas arckifejezéssel fürkészte az arcom. Amint észrevette a reakcióm, visszavett a modorából.- Figyelj, sajnálom, hogy kiabáltam veled. Nem akartalak megbántani, megijeszteni. Csak annyira .. - motyogta elfúló hangon. Szégyellte magát.
- Nyugodj meg. Semmi bajom. - simogattam meg az arcát.
- Ne hazu.. - kezdte volna elölről, ha nem teszem a kezem az ajkára.
- Ide figyelj Louis-Caesar. Ha még egy szót meghallok, hogy sajnálod így meg úgy,akkor felpofozlak! - néztem rá szigorúan. - Nem te, sem a srácok nem tehetnek arról, ami történt. Az én hibám. Én futottam el. Nem mertem szembenézni a félelmemmel. Ezért ne vádolj másokat. Pláne magadat nem. Innentől kezdve csuti van. - vettem el a kezem puha ajkairól. A szemeiben csodálat, szeretet, sajnálat csillogott. Összeszorult a szívem.
- Meg sem érdemellek Téged. - sütötte le a szemeit.
- Ezt meg sem hallottam. - hajoltam le hozzá. Lassan felnézett rám és amint szemei az ajkamra tévedtek, mohón tapasztotta a száját az enyémre. Elolvadtam attól a forró, perzselő csóktól. Egészen megrészegített a testéből áradó erő és meleg. Felállt, végigfektetett az ágyon, úgy borult rám csókokat követelve.
Nem tudnám megmondani, hogy mennyi időbe telt, mire levezettük a feszültséget, de tökéletes módja volt a probléma orvoslásának. A mellkasán pihent a fejem, mélyeket lélegeztem bőre illatából. Néha felkuncogtam, ahogy végigsimított az oldalamon. Csikis volt.
- Ott vannak még a fiúk? - kérdeztem óvatosan. Louis mellkasa megfeszült.
- Nem hinném, hogy jó ötlet lenne.. - morogta.
- Nem érdekel. - válaszoltam dacosan. - Bocsánatot kell kérnem tőlük. - könyököltem fel az ágyon.
- Összehívom őket. De ha megint.. - emelte meg a hangját.
- Nem lesz semmi. Ígérem. - néztem rá kiskutyaként.
Louis felmordult.
- Jó! - óvatosan felkelt, majd kisasszézott a szobából.
Hogy fogom nekik megmagyarázni? Egy nő, aki szorong a múlt árnyai miatt, és gyáva kislányként elszalad, meghúzza magát egy sarokban? Szánalmas vagyok. Több, mint szánalmas.
Nem tudom elhinni, hogy képes volt rajtam eluralkodni ez az érzés. A legutóbb akkor éreztem ezt, amikor Nezzo első ügyfeleinek mutattak be. Összezuhantam.
A fejem sajogni kezdett, ahogy elmerengtem. A térdemnek hirtelen nagy feladatot jelentett, hogy megtartson. A hátamon hideg verejték csordogált, ahogy a fekete burok lassan, de biztosan behálózta az agyam. A gyomrom bukfencezett, szemeimet ólomsúly húzta le. Szédelegtem, akár egy őszi levél a fáról leesve, hihetetlen vágyat éreztem, hogy aludjak. És puff, elájultam.
A fekete árny beterített, nem láttam, éreztem. Egy hirtelen rántás, amitől felsikoltottam, egy másik, amitől hátra bicsaklott a nyakam, majd szúró, tompa fájdalom. Átéltem halálom minden egyes mozzanatát. Átéltem volna, de ez csak egy álom volt. Ahogy a többi is. Az emlékképek végtelen áradata hömpölygő folyóként mosott el mindent, fuldokoltam. Az első verésem, a kegyetlen arcok, a mai nap megzuhanása. Soha véget nem érő álomban ringattak. Rémálomban.
Rázogató karok, kétségbeesett szavak keltettek fel. Zavartan nyitottam ki a szemeimet, valami puhán feküdtem. Az ágy. Hat rémült szempár vizsgált lázasan, hirtelen szorítást éreztem a kezem körül. Felszisszentem a fájdalomtól.
- Jól vagy, drágám? - kérdezte Louis. Ő szorongatta a kezem.
- Persze. Csak szeretném még használni a kezemet, ha nem bánod. - mosolyogtam rá halványan. Azonnal enyhített a szorításon, óvatosan simogatta a kézfejem. Szemei vadul csillogtak, nagyon megijedt.
- Elájultál. - szólalt meg egy fájdalmas hang. Gastontól jött.
- Igen, de kutya bajom. Bocsánattal tartozom nektek. - néztem rájuk.
- Mi tartozunk neked bocsánattal. - felelte kurtán Aaron.
- Mi? Nem..
- Ne ellenkezz. Louis mindent elmesélt. - szakított félbe Nathan. Aggodalmasan nézett rám.
- Louis.. - feleltem fogcsikorgatva.
- Ne hibáztasd. Helyesen cselekedett. Minket kéne szidnod. - fejezték be egymás mondatát Enzo és Yves.
- Eszetekbe se jusson.. - akadtam el, mikor szigorúan néztek rám. Felhúztam az idegeiket. Valahogy ehhez mindig értettem. A megfagyosodott levegő gyorsan felengedett, amikor kimásztam az ágyból, és lábra álltam. Illetve álltam volna, ha Louis nem áll elém.
- Hova-hova? - szorította össze a szemeit.
- Fel akarok kelni. Mi ebben a gond? - néztem vissza rá kíváncsian. A fiúk elkezdtek kuncogni.
- Minek akarsz felkelni? - fogta meg a kezem, nem engedte.
- Mondjuk azért, hogy végre levegyétek a szemeteket a lábaimról!- morogtam dühösen. Felröhögtek.
- De ha olyan jó lábaid vannak.. - sóhajtott fel Gaston.
- pasiból vagyunk. - meredt rám önelégült vigyorral Aaron.
- Arról semmi kétségem. Csak már lassan belilul. - szúrtam vissza. Megint kiröhögtek.
- Legalább a szarkazmusod a helyén van.- mosolygott rám Louis.
- Nem akarunk visszamenni beszélgetni? - vetettem fel a kérdést.
- De! - kiáltották mind az öten. Vidáman csengett a hangjuk.
- Louis, ha megengeded..- léptem volna el mellőle, de visszarántott és megint karba vett.
Miért kell mindig ezzel az agyamra mennie?!
* a Tégla*
- Mit tervezel? Nem vagy elég erős ahhoz, hogy bosszút állj.
- Tudom. Nem is kell hozzá nagy erőfeszítés. - vigyorodott el az Újszülött.
- Akkor mit tervezel?
- A legnagyobb fegyverét fordítom ellene.
- Mit?
- A lelkiismeretét. Hogy tovább fokozzam, Louis-Caesar büntetése elég lesz. Darabokra fog esni. A térdem előtt fog könyörögni.- nevetett fel ördögien.
Az ember azt hinné, hogy a pokol véget ért. A szobában fojtogató düh, bosszúvágy, friss vér és vörösbor keveredett. Külső szemlélő számára két férfi baráti beszélgetésének látszódott a szoba csendes légköre, ám sokkal több rejtőzött emögött. A meg-megvillanó gyertyák fénye egyre kísértetiesebbé varázsolták az árnyakat a szoba padlóján. A kinti szél véget nem érően kínozták az ágakat, a sötét felhők jelezték a vihar közeledtét. A hollók csendben várták az ítéletidőt. Szemeik vadul csillogtak, szárnyaikkal hevesen csapkodtak. Megérezték az árulás ismerős ízét. Halál, kegyetlenség lengte be a környéket.
Az Éjszaka Háza továbbra is retteg. Hogy mi történik a színfalak mögött? Ki rángatja a láthatatlan zsinórokat? Időben kiderül.
Vegyél levegőt, gondolkodj!
- Szólhattál volna, hogy patróna vagy, kislány. - nyögte, miközben felsegítettem a földről.
- Arról te is, kisfiú.
- Kemény csaj vagy, meg kell hagyni.
- Ezt bóknak veszem. - mosolyodtam el.
- Annak szántam. - kacsintott le rám. Hát igen. Különös okból kifolyólag megint én voltam a legkisebb..
- Na gyerekek, ez jó volt. - szólalt meg Yves. - Te is patróna vagy?
- Igen.
- De mester. - tette hozzá Nathan.
- Éreztem, haver. - nevetett fel keserűen Aaron.
- Gyertek, menjünk vissza. Elég volt mára a harcból. - léptem Louishoz, aki a karjaiba zárt, homlokon puszilt. Éppen feleszméltem volna, mikor felkapott a karjaiba. A fiúk elkezdtek röhögni, ahogy meglátták a fejem.
- Louis, tegyél le. Könyörgöm.
- Vissza akartak kergetni. Így megúszod. - suttogta, miközben finoman megcsókolt.
- Isten vagy. - engedtem el magam a karjaiban.
Lassan visszasétáltunk a szobába, ahol folytattuk a beszélgetést. Rá kellett jönnöm, hogy a kezdeti meglepődöttség, félelem felesleges volt. Jó fejek voltak. Csak egy picike problémám volt.
Aaron nyilvánosan flörtölt, Enzo és Yves stíröltek, Gaston nyomult, Nathan pedig mindvégig lázasan fürkészett. Ez nem tetszett.
- Nem is tudtam, hogy a szépség, ész és harciasság együtt jár felétek.. - búgta oda nekem Gaston egy behízelgő mosoly kíséretében. Gyanúsan csillogtak a szemei.
- Azt én sem. - csapott közbe Nathan. Láttam, hogy nem szívesen nézi a nem létező vetélytársat. Hogy mernek Louis előtt flörtölni velem?
- Nagyon kedves, de ezt inkább hanyagoljuk. - mosolyogtam rá. Láttam, ahogy megkönnyebbülten sóhajt fel.
- Miért? Csak nem zavarba hoztunk? - vigyorgott rám Aaron. Az a vigyor határozottan csibészes volt.
- Nem. - feleltem határozottan. - Csak hanyagoljuk. - Tudtam, hogy csak Louis tudja az igazságot..
- Ugyan már. Egy gyönyörű nő, aki emellett kiváló harcos.. és esze is a helyén van, nem tűri a bókot? Ezt te sem gondolhatod komolyan. - motyogta Nathan beképzelten.
- Nem.. én nem erre céloztam...csak.. - hebegtem-habogtam.
- Csak mi? - kérdezte Aaron. Nagyon kíváncsiak voltak.
- Semmi. - felálltam, és szó nélkül kivágtattam az ajtón.
Csak futottam, ahogy tudtam. A könnycseppek végiggördültek az arcomon, megállíthatatlanul potyogtak, ahogy siettem. Nem hiszem el. Elfutottam. Nem tudtam elviselni, hogy érdekeltem őket. Sebezhetőnek éreztem magam. Azt hittem, hogy ezen már rég túljutottam. De úgy látszik, hogy nem.
Gyorsan bezárkóztam a szobámba, magamba roskadva helyezkedtem el az egyik fotelban, de nem sokáig tartott a zokogással töltött csendem. A zár csattant, Louis pedig dühödten sétált be. Nem érdekelték a kulcsok. Amint megláttam az arckifejezését, elrejtettem az arcom a párnába, amit szorongattam. Arra vártam, hogy jól megkapom a magamét, de ehelyett Louis felkapott az ülésből és kivágtatott velem a szobából. Egy szót se szólt, de a szorítása erős volt. Berúgta a szobája ajtaját, majd letett az ágyára. Bezárta az ajtót, hogy még esélyem se legyen a menekvésre. Csak ültem, és néztem, ahogy elém lép, és letérdel. Az arca megvonaglott a visszafojtott dühtől. Nem mertem a szemébe nézni.
- Tudom, hogy megijesztettek. Azt is, hogy kínos volt a flört. - emelte fel a fejem, hogy a szemébe nézzek. Parázslott a tekintete.
- Sajnálom..- csak ezt tudtam kinyögni, majd újra előtört belőlem a sírás.
- Te sajnálod?! - háborodott fel. - Ők nem tudják, hogy ez milyen mélyen megérint és.. - kiabálta. Összerázkódtam. Arrébb húzódtam. Sose láttam még őt ilyennek.
- Louis.. kérlek, ne. - nyöszörögtem.
- Mit ne?! Hagyjam, hogy összetörj? Boldog voltam, mert bátran barátkoztál velük, jól elvoltatok. De ezt mégsem tehették meg.. - a hangja dühvel átitatott ostorként csattant a hátamon.
- Louis.. megijesztesz. Kérlek, nyugodj meg. - néztem fel rá, ahogy összeszedtem magam.
- Tőlem ijedsz meg?! - háborodott fel. Fájdalmas arckifejezéssel fürkészte az arcom. Amint észrevette a reakcióm, visszavett a modorából.- Figyelj, sajnálom, hogy kiabáltam veled. Nem akartalak megbántani, megijeszteni. Csak annyira .. - motyogta elfúló hangon. Szégyellte magát.
- Nyugodj meg. Semmi bajom. - simogattam meg az arcát.
- Ne hazu.. - kezdte volna elölről, ha nem teszem a kezem az ajkára.
- Ide figyelj Louis-Caesar. Ha még egy szót meghallok, hogy sajnálod így meg úgy,akkor felpofozlak! - néztem rá szigorúan. - Nem te, sem a srácok nem tehetnek arról, ami történt. Az én hibám. Én futottam el. Nem mertem szembenézni a félelmemmel. Ezért ne vádolj másokat. Pláne magadat nem. Innentől kezdve csuti van. - vettem el a kezem puha ajkairól. A szemeiben csodálat, szeretet, sajnálat csillogott. Összeszorult a szívem.
- Meg sem érdemellek Téged. - sütötte le a szemeit.
- Ezt meg sem hallottam. - hajoltam le hozzá. Lassan felnézett rám és amint szemei az ajkamra tévedtek, mohón tapasztotta a száját az enyémre. Elolvadtam attól a forró, perzselő csóktól. Egészen megrészegített a testéből áradó erő és meleg. Felállt, végigfektetett az ágyon, úgy borult rám csókokat követelve.
Nem tudnám megmondani, hogy mennyi időbe telt, mire levezettük a feszültséget, de tökéletes módja volt a probléma orvoslásának. A mellkasán pihent a fejem, mélyeket lélegeztem bőre illatából. Néha felkuncogtam, ahogy végigsimított az oldalamon. Csikis volt.
- Ott vannak még a fiúk? - kérdeztem óvatosan. Louis mellkasa megfeszült.
- Nem hinném, hogy jó ötlet lenne.. - morogta.
- Nem érdekel. - válaszoltam dacosan. - Bocsánatot kell kérnem tőlük. - könyököltem fel az ágyon.
- Összehívom őket. De ha megint.. - emelte meg a hangját.
- Nem lesz semmi. Ígérem. - néztem rá kiskutyaként.
Louis felmordult.
- Jó! - óvatosan felkelt, majd kisasszézott a szobából.
Hogy fogom nekik megmagyarázni? Egy nő, aki szorong a múlt árnyai miatt, és gyáva kislányként elszalad, meghúzza magát egy sarokban? Szánalmas vagyok. Több, mint szánalmas.
Nem tudom elhinni, hogy képes volt rajtam eluralkodni ez az érzés. A legutóbb akkor éreztem ezt, amikor Nezzo első ügyfeleinek mutattak be. Összezuhantam.
A fejem sajogni kezdett, ahogy elmerengtem. A térdemnek hirtelen nagy feladatot jelentett, hogy megtartson. A hátamon hideg verejték csordogált, ahogy a fekete burok lassan, de biztosan behálózta az agyam. A gyomrom bukfencezett, szemeimet ólomsúly húzta le. Szédelegtem, akár egy őszi levél a fáról leesve, hihetetlen vágyat éreztem, hogy aludjak. És puff, elájultam.
A fekete árny beterített, nem láttam, éreztem. Egy hirtelen rántás, amitől felsikoltottam, egy másik, amitől hátra bicsaklott a nyakam, majd szúró, tompa fájdalom. Átéltem halálom minden egyes mozzanatát. Átéltem volna, de ez csak egy álom volt. Ahogy a többi is. Az emlékképek végtelen áradata hömpölygő folyóként mosott el mindent, fuldokoltam. Az első verésem, a kegyetlen arcok, a mai nap megzuhanása. Soha véget nem érő álomban ringattak. Rémálomban.
Rázogató karok, kétségbeesett szavak keltettek fel. Zavartan nyitottam ki a szemeimet, valami puhán feküdtem. Az ágy. Hat rémült szempár vizsgált lázasan, hirtelen szorítást éreztem a kezem körül. Felszisszentem a fájdalomtól.
- Jól vagy, drágám? - kérdezte Louis. Ő szorongatta a kezem.
- Persze. Csak szeretném még használni a kezemet, ha nem bánod. - mosolyogtam rá halványan. Azonnal enyhített a szorításon, óvatosan simogatta a kézfejem. Szemei vadul csillogtak, nagyon megijedt.
- Elájultál. - szólalt meg egy fájdalmas hang. Gastontól jött.
- Igen, de kutya bajom. Bocsánattal tartozom nektek. - néztem rájuk.
- Mi tartozunk neked bocsánattal. - felelte kurtán Aaron.
- Mi? Nem..
- Ne ellenkezz. Louis mindent elmesélt. - szakított félbe Nathan. Aggodalmasan nézett rám.
- Louis.. - feleltem fogcsikorgatva.
- Ne hibáztasd. Helyesen cselekedett. Minket kéne szidnod. - fejezték be egymás mondatát Enzo és Yves.
- Eszetekbe se jusson.. - akadtam el, mikor szigorúan néztek rám. Felhúztam az idegeiket. Valahogy ehhez mindig értettem. A megfagyosodott levegő gyorsan felengedett, amikor kimásztam az ágyból, és lábra álltam. Illetve álltam volna, ha Louis nem áll elém.
- Hova-hova? - szorította össze a szemeit.
- Fel akarok kelni. Mi ebben a gond? - néztem vissza rá kíváncsian. A fiúk elkezdtek kuncogni.
- Minek akarsz felkelni? - fogta meg a kezem, nem engedte.
- Mondjuk azért, hogy végre levegyétek a szemeteket a lábaimról!- morogtam dühösen. Felröhögtek.
- De ha olyan jó lábaid vannak.. - sóhajtott fel Gaston.
- pasiból vagyunk. - meredt rám önelégült vigyorral Aaron.
- Arról semmi kétségem. Csak már lassan belilul. - szúrtam vissza. Megint kiröhögtek.
- Legalább a szarkazmusod a helyén van.- mosolygott rám Louis.
- Nem akarunk visszamenni beszélgetni? - vetettem fel a kérdést.
- De! - kiáltották mind az öten. Vidáman csengett a hangjuk.
- Louis, ha megengeded..- léptem volna el mellőle, de visszarántott és megint karba vett.
Miért kell mindig ezzel az agyamra mennie?!
* a Tégla*
- Mit tervezel? Nem vagy elég erős ahhoz, hogy bosszút állj.
- Tudom. Nem is kell hozzá nagy erőfeszítés. - vigyorodott el az Újszülött.
- Akkor mit tervezel?
- A legnagyobb fegyverét fordítom ellene.
- Mit?
- A lelkiismeretét. Hogy tovább fokozzam, Louis-Caesar büntetése elég lesz. Darabokra fog esni. A térdem előtt fog könyörögni.- nevetett fel ördögien.
Az ember azt hinné, hogy a pokol véget ért. A szobában fojtogató düh, bosszúvágy, friss vér és vörösbor keveredett. Külső szemlélő számára két férfi baráti beszélgetésének látszódott a szoba csendes légköre, ám sokkal több rejtőzött emögött. A meg-megvillanó gyertyák fénye egyre kísértetiesebbé varázsolták az árnyakat a szoba padlóján. A kinti szél véget nem érően kínozták az ágakat, a sötét felhők jelezték a vihar közeledtét. A hollók csendben várták az ítéletidőt. Szemeik vadul csillogtak, szárnyaikkal hevesen csapkodtak. Megérezték az árulás ismerős ízét. Halál, kegyetlenség lengte be a környéket.
Az Éjszaka Háza továbbra is retteg. Hogy mi történik a színfalak mögött? Ki rángatja a láthatatlan zsinórokat? Időben kiderül.
Vegyél levegőt, gondolkodj!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)