#64. fejezet - Harapós történet

- Mindenki menjen el pihenni. - mosolygott ránk Mircea, mire huncutul elvigyorodtam.- PIHENNI!
- Pihenni.- kapott fel Louis a karjaiba, mire elnevettem magam.
- Lenyugodni, aludni.- folytattam a cukkolását játékosan, ahogy haladtunk a szobája felé.
- Melletted ma este nem leszek nyugodt. - szorított neki hirtelen az egyik falnak. Erősen a számra tapasztotta az ajkait, brutális erővel rugaszkodott nekem. A ruha feljebb csúszott rajtam, még többet villantva a combjaimból. A kezei vasmarokkal szorítottak, a teste teljesen nekem nyomódott, torkából pedig felszabadult nevetés szakadt fel. Két csók között csak ennyit súgott.
- Olyat teszek, amit csak nekem szabad, angyalom.

Hű. Egy durva nap. Veszekedés, féltékenységi jelenetek, világvége, démonok, zaklató exek, nyakék, sárkányok, fegyverek.. és természetesen árnyvadászok. No, akkor kezdjük a legelején.
A sokáig elhúzódó esti show-nak és Louis rendíthetetlen romantikusságának hála korán reggel fel kellett kelnünk, hogy összeszedjük a csomagjainkat, és persze legyen időnk elbúcsúzni drága vendégváróinktól:
Rikácsoló Ricardótól és Legyengültmuslica Lucastól- ahogy Adony fogalmazna- vagy más néven Stan és Pan-tól -ahogy Louis mondaná. Egy a lényeg, még nem estek egymásnak. Még.
Amíg csendben pakolásztam a szobámban, kikészítettem az egyik csinos ruhát, amit itt vettem. Kivettem egy egyszerű kis fekete topánkát is, és ennyivel le is rendeztem a kiöltözés témát. Ó, és még görcsöltem is ezen az egészen. Hát, nem kellett volna. Vagyis...ahogy vesszük.
Louis a sajátos pakolási technikájának köszönhetően - mindig mindent összehajtott, így csak katonás sorba kellett rendeznie a ruhákat- hip-hop elkészült, ellenben velem, akinek még ott is volt ruhája, ahol nem kellett volna.
Így Louis nemes egyszerűséggel elhelyezkedett az ágyamon, és szórakozottan figyelte, ahogy az ágy alól rángatom ki a zoknijaimat.
- Ebben fogsz jönni? - mutatott a fehérneműimre. Hát, minek öltözzek még fel, ha annyi dolgom van, hogy a végére összegyűröm magamon a ruhát?
- Szeretnéd? - kérdeztem mosolyogva és újabb köteg pólót találtam a fogason.
- Csak a holttestemen keresztül. - vágta rá azonnal. Nem kellett ránéznem, hogy tudjam, komolyan gondolja. Hm, hogy is szól a mondás Louis felfogásában? Ja, tudom. Mindent csak az én szememnek, mindent csak az én kezemnek. Azt hiszem, elég egyértelmű.
- És ha azt mondom, hogy eszem ágába sincs így megjelenni? - fordultam felé kíváncsian. Majdnem frászt kaptam, úgy megijedtem. Pontosan mögöttem állt, pókerarccal nézett le rám. Óvatosan lehajolt, hogy egy magasságba kerüljünk és körém vonta a karjait.
- Akkor azt mondom, hogy szerencsés vagyok, hogy ilyen menyasszonyom van. - mondta és szorosan magához vonva megcsókolt. A korán reggel még javában a gyomromban szunyókáló lepkéimet merénylet érte. Szívrohamot kaptak.
- Szeretlek. - súgtam oda neki halkan. Ahogy mélyen a szemeibe néztem, láttam, hogy nagyon is mosolyog.
- Én is téged. - puszilt a hajamba. - Na, most már tényleg öltözz fel, mert a végén meggondolom, hogy mikor menjünk el innen. - cirógatta meg az arcom.
- Ha így kívánja az úriember. - nevettem el magam és megkerestem a ruháimat. - Amíg felöltözöm, lennél szíves összeszedni a rajzos kellékeim?
- Persze.
Kisebb nehézségek árán magamra rángattam a ruhát-igen, kicsit nehézkes az öltözködés hajnali fél ötkor- majd visszamentem Louishoz, annak reményében, hogy már elrakott nekem mindent. Csak hittem, hogy ezt tette. Ott ült az ágy lábánál és körülötte hevertek a vázlataim. Óvatosan odasétáltam elé, de szemlátomást annyira belemerült a képekbe, hogy észre se vette, mikor megérkeztem.
- Ezek a szimbólumok mit jelentenek? - nézett fel rám hirtelen és felmutatta a lapot. Átfutottam a sorokat és vállat vontam. Ó, hogy az a..ezek nem jelentenek jót. Louis szemei elkerekedtek. - Nem tudod?
- Azt se tudom, hogy mikor rajzoltam őket. - ráncoltam a szemöldököm.
- Csak emlékszel rájuk, nem? Elég bonyolultak. Ilyeneket nem könnyű elfelejteni. - nézett rám kíváncsian.
- Tudtam, hogy nekem kellett volna elpakolnom. - túrtam a hajamba idegesen és kibámultam az ablakon.
- Ilyet nem szabad félvállról venni! Meg kell mutatnunk..- kezdett a magyarázkodásba, de félbeszakítottam.
- Azért, hogy valami ketrecbe zárva végezzem az árnyvadászoknál? - fordultam felé idegesen. Izzottak a szemeim.
- Honnan tudod, hogy ezek rosszat jelentenek? - lengette meg a lapot, mire összerezzentem.
- Árad belőlük a fekete mágia. Ezek sem árnyvadász, sem patróna szimbólumok. Valami rossz. És kétlem, hogy én rajzoltam volna őket. - feleltem szárazon, mire Louis közelebb jött. - Sose volt ilyen görcsös a vonalvezetésem. Ezt valaki más csinálta és szándékosan tette ide. - éreztem, hogy nemcsak én, hanem az elemek is felidegesedtek. Csak úgy cikázott bennem a düh.
- Akkor is meg kell mutatnunk Adonynak. - húzott magához. - Komolyan.
- Ismerek valakit, akit többet tudna erről. De gyorsnak kell lennünk, nehogy észrevegyék, hogy eltűntünk.

Két perccel később dühödten rántottam fel a sárkányok cellájának ajtaját és bevágtáztam. Louis mögöttem próbált lépést tartani velem, de azt hiszem, érezte, hogy jobb jár, ha tartja az öt méteres távolságot. Hogy mennyire izzott a rúna a kezemen? Szikrázott.
- O-ó. - nyögte Ignis, ahogy beléptem. Tudtam, hogy itt kell keresnem a tettest.
- Nos, uraim. - álltam meg a terem közepén. - Ki tudja, hogy mit jelentek ezek a szimbólumok? Csak bátran, nem harapok.
Senki nem szólt semmit. Oké, akkor máshogy kérdezünk.
- Ez volt a kulturált része. - lángolt fel a szemeimben az elemek ereje. - Egy percet kaptok, hogy megmagyarázzátok ezt, különben rátok döntöm a kócerájt.
- Louis, te ez ellen nem teszel semmit?! - kérdezte Aqua.
- Miért, ti mertek? - röhögte el magát kínosan. - Szerintem elég komolyan beszél.
- Mutasd. - lépett elő Tenebris a sötétből vigyorogva. A kezébe nyomtam a lapot, mire még szélesebben elmosolyodott. Ó, jaj, ne..- Igen, ezek tényleg csúnyák és gonoszak. Mondd csak, angyalka, mit keres nálad egy ilyen rossz igézet? - kérdezte leplezetlen gúnnyal.
- Ezeket nem én csináltam. - feleltem fogcsikorgatva.
- Ó, dehogynem. Csak álmodban. - hajolt közelebb. - Nem ismerős neked ez a kép? - kapta el a kezem és hirtelen halálos hideg és gonoszság járt át. A táj hirtelen megváltozott körülöttem, és ezt követően fájdalmasan felsikoltottam, és megláttam magam előtt annak a férfinek az alakját, aki már napok óta kísért az álmaimban.  A gyönyörű ember, akinek kócos fekete haja, ónix szemei és kísértetiesen vonzó megjelenése van. Sokkal magasabb nálam, izmos, a szája sarkában pedig gonosz mosoly ül. Ez az alak egyre közeledik felém, aurájából árad a sötétség, és valami különös fátyol lepi el a szemem. Fél méteres távolságban áll meg előttem és végighúzza a kezét az enyém felett.
- Tiszta vérű árnyvadász nő, akit megajándékozott a Sors a halhatatlansággal és az ősök erejével. - mormolta, majd az állam alá nyúlva felemelte a fejem. - Gyönyörű.
- Ki vagy te? - kérdeztem félve. Szemei kíváncsian kerekedtek el a kérdésem hallatán és továbbra is csak mosolygott rajtam.
- Mit gondolsz, mi vagyok én? - nevetett fel. Azonnal meghűlt az ereimben a vér. Tudtam, hogy mi ez. És ha elkezd bántani, az nagyon fog fájni. Nem haltak még ki az ilyen lények a középkorban?!
- Démon Lord. - suttogtam. Felragyogtak a szemei. A rohadt életbe! Hogyan tudok innen elmenni?! Ha ez a fickó megjegyez magának, nekem annyi!
- Azazel vagyok, az Alvilág egyik tartományának ura. Érdekelne, hogy hogyan hívnak téged a földiek, szép hölgy. - na most már elkezdek nagyon félni.. - Csak bátran. Nem harapok.
- Ööö, hát nekem mennem kell. Örültem, de most.. - kezdtem hátrálni, de valaminek nekiütköztem. Azonnal megpördültem a tengelyem körül, de vele találtam szembe magam. Ez az előbb még előttem állt! Megiramodtam előre, futottam, hogy minél messzebb kerüljek tőle. Azt hittem, elmenekülhetek. Ő pontosan tudta, hogy semmi esélyem, de előtte még adott egy kis előnyt, mielőtt elkap. Ez az előny úgy öt perc volt.
Egyenesen befutottam egy közeli erdőbe, a fák között, vaksötétben, mit sem foglalkozva a faágakkal és bokrokkal, ahogy felkaristolják a bőrömet. Szaporán szedtem a levegőt, igyekeztem láthatatlanná válni. Nem érdekelt, hogyan nézek ki. Az életemért futottam. Túl kellett élnem.
Egy nagy tölgyfa mögé bújtam, ahogy meghallottam, hogy valaki közeledik felém. Összehúztam magam, lelassítottam a légzésem, de a lüktető szívverésemmel nem tehettem semmit. Jézusom, ezt öt kilométerről meghallják, nemhogy ötven méterről..
- Kukucs.