- Nem is csodálom, hogy te vagy a Szenátus egyik fő tisztviselője, hiszen éppen olyan elbűvölő vagy, ahogy mondják. Nem vagyok meglepve, amiért sikerült két fiamat is átcsábítanod hozzátok.
- Mester, alighanem az összes testvérem követné ezt a gyönyörű nőt akár a halálba is, ahogy legutóbb mesélték nekem a fiúk. Vigyáznunk kell, nehogy mi is ebbe a csapdába essünk. - mondta Lucas vidáman mellettem. Nem, drága Lucas, nem kell követned a halálba. Én magam küldelek oda, a két szép tőrömmel a mellkasodban.
- Hallottad, Adony? Elbűvölő vagyok. - fordultam bátyám felé, miközben beszálltunk az autóba. Éppen a csomagokat ellenőrizte, egy pillantást se vetve rám kiröhögött.
- Egy ujjamon meg tudom számolni, hányszor viselkedtél így eddig.
- Azért be kell látnod, hogy nem vagyok annyira szörnyű, mint amilyennek elmondasz. Lehet, hogy rosszul ismertél meg? - kérdeztem enyhe szarkazmussal a hangomban. Megismerkedésünk óta azzal piszkál, hogy egy makacs, önfejű, hisztis boszorkány vagyok, aki mindenkivel bunkón viselkedik csak azért, mert megragadt a múltban, amelyben ez az elszigetelt, elutasító viselkedés jelentette a féltést, védelmet azok számára, akiket szeretek.
- Sosem állítanám azt, hogy nem jónak ismertelek meg. De megmondtam már, hugicám. Nem kell mindenkit eltaszítanod magadtól csak azért, mert te úgy érzed, hogy ez így helyes. De nyugodj meg, nem sokára eljön annak az ideje, mikor mindent belátsz majd. - nyomott puszit a homlokomra és beszállt az anyósülésre. Teljesen kiakadtam a pofátlansága láttán, már éppen azon voltam, hogy kirángatom a kocsiból és jól kiosztom, de eszembe jutott, hogy talán jobb, ha most az egyszer tényleg megtartom magamnak a véleményem és nem keveredek bajba. Így dohogva én is beültem Louis mellé szorosan és hagytam, hogy franciám közel húzzon magához, miközben a tájat bámultam az ablaküvegen keresztül. A kastély egyre kisebb és fakóbb lett a ködfátyolban, ami december 2-án nem is volt annyira meglepő. Eljött az ideje, hogy hazamenjünk. Az Árnyvadászokhoz. Magyarországra.
- Üdvözöljük kedves utasainkat Magyarországon. A levegő hőmérséklete 3°C, az ég borult, havazás várható. Kérjük utasainkat, hogy ne kapcsolják ki biztonsági öveiket, amíg a repülőgép nem állt meg. További szép napot kívánunk, köszönjük, hogy Önök a mi légitársaságunkat választották. - szólalt meg a hangszóróban a légiutas kísérő kellemes hangja. Az ablak mellett ülve láttam, ahogy a repülőnk lassan begurul az átjáró kapuhoz, hogy mindenki nyugodtan leszállhasson. Kirajzolódott előttem a budapesti reptér jellegzetes körvonala, a stuardessek a gép végében sürgölődtek. A csomagszekrények ajtajai automatikusan kinyíltak, ami jelezte, hogy megálltunk és megkezdhetjük a kirakodást. Louis érdeklődve fordult felém, nem értette, hogy mi bajom lehet, hisz egész út alatt némaságba burkolózva bámultam kifelé az ablakon és nem reagáltam semmire.
- Minden rendben? Egész út alatt egy szót se szóltál. - cirógatta meg az arcom gyengéden a kézfejével. Aggódva fúrta kristálytiszta szemeit az enyémekbe. A haja kissé kócos volt, az állán megjelent a borosta, azonban ruháján egy gyűrődés se látszott. Ugyanolyan istenien állt rajta a háromrészes öltöny, még mielőtt eljöttünk volna Stockholmból.
- Persze, csak kicsit fáradt vagyok. - hunytam le a szemeim. Nem sokat hazudtam. Tényleg fáradt voltam. A fejem zsibogott a vibráló energiámtól, amely még mindig nyugtalankodott bennem. Koncentrálnom kellett, hogy ne izzon fel a szemem hirtelen valamilyen földöntúli színben, mert a többi utas valószínűleg azonnal leugrana a gépről, és nem akartam, hogy Louis lássa, mennyire nem vagyok rendben.
- Ezt mondd annak, aki el is hiszi. Látom, hogy már megint fáj a fejed. Hogy áll az..- érintette meg a karomat, de megrázta a bőröm a kezét. Hitetlenkedve meredt rám, de már nem hallottam, hogy mit mond. A fejem lebukott, és elvesztettem az eszméletem.
*Louis szemszöge*
- A rohadt életbe..megmondtam, hogy mielőbb oda kell érnünk, hogy ne történhessen semmi ilyen..- dühöngött Adony, amikor a kezeim között tartva őt kibotorkáltunk a reptérről. Tudtam, hogy van valami gond, mert egész út alatt összeszorított fogakkal bámult kifelé, egy szót se szólt, rám se nézett és az aurájában akkora kiugrások voltak, hogy megijedtem, bármilyen kis ügy úgy felborzolná nála a kedélyeket, hogy lezuhanna a gép.
Úgy éreztem magam, mint egy vad, ahányszor egy kíváncsi szempár tévedt ránk, Rá, ahogy eszméletlenül, remegve fekszik a karjaimban. Legszívesebben megöltem volna mindenkit, aki végigfuttatta tekintetét rajta, ámulva a gyönyörűséges hajon, a karcsú, izmos lábakon, az angyali arcon. Meg akartam védeni mindentől, egész álló nap érezni az illatát, apró teste minden rezdülését, simogatni, csókolni, kényeztetni, szeretni.
- Fogd be. - szólt rá Mircea magyarul. Amióta itt tartózkodtunk, egyetlen angol szó se hagyta el a szájukat. - Mi is ugyanolyan idegesek vagyunk, mint te, mégsem kezdünk el hisztizni a halandók előtt. Ha elhúztunk innen, tőlem úgy szidod a légitársaságot, meg minden egyebet, ahogy csak akarod, de legalább annyival megtisztelhetnéd, hogy csendben maradsz. Semmit se javít a helyzetén, ha itt sisteregsz. Ha olyan nagy legény vagy, akkor miért nem állsz ki ellenem? Ne félj, kerítek rá alkalmat, hogy elverjem a büszkeséged. - sétált mellém a székely és megsimogatta Andrea arcát. - Siessünk. Egyre nagyobb fájdalmai vannak. Nem maradhatunk itt tovább.
A parkolóban fekete autók vártak ránk, előttük pedig ugyanolyan fekete ruhás férfiak álldogáltak kíváncsian kémlelve minket. Adony csapatunk elején kezet fogott mindegyikükkel, nem kerülte el a figyelmemet, hogy bőrüket fekete és fehér tetoválások tarkították. Árnyvadászok.
- Angyal hozott, Adony. - ölelte meg feltehetőleg a vezérük. Mosolya őszintének tűnt, de kisugárzása cseppet sem volt megnyugtató. Ugyanolyan erőszakosság és vad harci szellem lengte őket körül, mint az eddigi párbajfeleimet. Azonnal tudtam, hogy itt nem lesz elég a csúnya nézés ahhoz, hogy megvédjem a karomban fekvő apróságot ezektől az emberektől.
Tekintete Adonyról Mirceára, Rafere, Markusra, majd ránk vándorolt. Egyenesen a szemembe nézett a férfi, nem is próbálta titkolni erejét, inkább még nagyobbra duzzasztotta, hogy mindenki számára nyilvánvalóvá váljon, ki is itt az úr. Sajnos, ez engem pont nem hatott meg.
Gúnyosan elvigyorodott, majd éjfekete szemeit kíváncsian szegezte Andreára. Mohón itta a látványát, nem leplezte vágyát előttem. Mikor szemei elszakadtak a kezemben tartott csöppségről, a pillantása azt üzente: ez a nő az enyém lesz. A düh hirtelen felágaskodott bennem, közelebb vontam magamhoz Andreát. Álmodozz még, seggfej.
- Mondd csak, drága testvérem, kiket tisztelhetünk a társaságban?- szegezte a kérdést nyilvánvalóan Adonynak.
- Koppány, ők itt Lord Mircea Tepes. - bökött a székelyre, aki mereven kezet nyújtott a férfinak. - Raffaello Sanzio és Markus Berkesh. - mutatott a párosra, akik pont előttünk cövekeltek le, kísérletet téve arra, hogy ne legyünk olyan feltűnőek. - És ott van hátul...
- Ne fáradj, Adony. Magam is be tudok mutatkozni. - vágtam közbe, mikor előrébb sétáltam. Andreát Mircea kezébe adtam, akinek rögtön kisimultak a vonásai, amikor magához vonta és megsimogatta az arcát. Szánt szándékkal eresztettem ki az energiám nagy részét, éreztetve Koppánnyal, hogy nem érdemes kikezdenie velem. Kíváncsian nézett rám a megnyilvánulás láttán, azonban a meglepett kifejezés amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan hervadt le az arcáról, hogy egy megvető, gúnyos vigyor vegye át a helyét. Egyenesen elé léptem, a szemünk egy vonalba került. Még erősebben éreztem a pasasból áradó agressziót, fékezhetetlen harcvágyat és rögtönzött álarcának repedezéseit. Akármennyire is próbálta titkolni valódi természetét, előttem kudarcot vallott. Fekete szemei könyörtelenséggel és haraggal telve fúródtak az enyémbe, egy ideig kitartóan vizsgálta az erőmezőm, majd egy furcsa mosoly kíséretében kezet nyújtott.
- Nagyillyési Koppány vagyok. És te, idegen?
- Louis-Caesar Antoine Bourbon.
- Franciaország is tiszteletét teszi magyar földön? Micsoda meglepetés. A kis hölgy kicsoda? - nézett el a vállam felett, egyenesen Mirceáék irányába. A rohadt életbe!
- Ne érdekeljen annyira. - vetettem elé mereven. Fenyegetésem azonnal lepörgött róla, majd ellépve mellettem lassan Mirceáékhoz sétált. Azonnal utána fordultam és eléjük suhantam, elállva az utat közöttük. Ha csak egy ujjal hozzá mer érni..
- Mircea...- szólalt meg egy gyenge hang mögülem. Ezer közül felismertem volna az angyali kiejtést és a dallamos beszédet. Hatalmasat nyögött, ahogy próbálta felemelni a fejét, azonban fájdalmasan bicsaklott hátra a nyaka. - Hol van Louis?
- Itt vagyok, Angyalom. - fordultam feléjük, mit se törődve Koppány izgatottságával. A szeme tágra nyílt a fájdalomtól, az ismerős szivárványos árnyalatban úszott az írisze, arcán fáradtság tükröződött. A kezei remegtek, ahogy összpontosítani próbált. Mircea lehunyt szemmel próbálta csökkenteni a fájdalmait, de még így se volt elég ereje, hogy egy ilyen kaliberű energiával szembeszálljon.
- Add ide, kérlek. - mondtam, és akár egy kismacskát, úgy vettem a karjaimba és megsimogattam az arcát. - Hogy érzed magad? - hajoltam le hozzá, hogy megcsókoljam.
- Őszintén? Nem olyan felemelő érzés félig vámpírként és nefilimként. Azt hiszem, tudom, mit érezhet egy duracel nyuszi, ha rákapcsolják egy atomreaktorra. - nevetett fel halkan. - Pedig azt hittem király lesz úgy hazajönni, hogy majd szétrobbanok az energiától és kedvemre mászhatom a hegyeket. Nem mellékelték a használati utasításban, hogy ha nem akarod, hogy szétszakadjon a fejed és nem akarsz egy démon célpontjává válni, akkor ne ájulj el és aludj többet, valamint ne sűrűn látogass az alvilágba. - motyogta halkan, de láttam, hogy nehezére esik beszélnie.
- Ne beszélj, pihenj. Nem sokára jobban leszel, ígérem. Elviszlek a hegyekbe, szétrúgom az összes démon seggét, aki rád mer nézni, csak tarts ki, oké? - mosolyogtam rá és megcsókoltam az ajkait.
- Megnyugtató. - válaszolta halkan. - Segítenél nekem kicsit? Felállok.
- Kizárt dolog. Felejtsd el. Túl gyenge vagy. - szidta le azonnal Mircea.
- Majd én eldöntöm, hogy milyen erős vagyok, rendben? - harag csillant gyönyörű szemeiben. A szőr égnek állt a hátamon a hangsúlyától és a benne hordozott határozottságtól. Mindig, mikor ezzel a hangnemmel utasított valakit, lehetetlenség volt ellenkezni vele. Vagyis, jobb volt nem ellenkezni.
- Csak rosszabbul leszel. - döntöttem a homlokomat az övéhez. Pár pillanattal később ajkai gyengéden az enyémhez nyomódtak, olyasfajta energia áradt belőle, hogy teljesen elkábultam és letettem őt a földre. Még akkor se vált el tőlem, mikor már több perce ott állt előttem, kezeibe véve az arcomat.
- Ennél nyilvánvalóbb erődemonstrációt sose láttam eddig. - szólt közbe Adony szórakozottan, Koppány arckifejezésén mulatva. A pasi teljesen bedühödött, nem bírta rólunk levenni a szemét egy pillanatra se. Úgy vigyorogtam, mint a vadalma, mikor megláttam, hogy a többi árnyvadász hasonló dühvel mered ránk.
Andrea derűsen mosolygott a karomban, ahogy még közelebb vontam magamhoz. Pipiskedett és még egy csókot nyomott a szám sarkába, mielőtt a többiek felé fordult volna.
Hirtelen egy furcsa nyelven kezdett el testvérének beszélni, aki elmosolyodott húga szavai hallatán. Koppány hasonlóképpen tett, majd megfogva az angyalom kezét, egy gyengéd csókot lehelt rá. Ha jól tippeltem, megtörtént a bemutatkozás, majd a többi férfi is átszivárogva hozzánk, egy furcsa vigyorral az arcukon bemutatkoztak. Egyikük megölelte, másikuk még a levegőben is megforgatta, fogalmam se volt, hogy mégis mit csinálnak. Valamiféle energia lengte őket körül ezalatt, Andrea szeme felragyogott és a kezén lévő rúna fellángolt. Olyan volt, mintha éppen valamit felébresztettek volna benne, ami olyan erővel tombolt, akár egy orkán. Leesett az állam, mikor egy pillanattal később két szárny tűnt fel a hátán, büszkén, gyönyörűen ragyogva, ezüstös csíkokkal és különféle motívumokkal díszítve a tollakat. Kétségtelen volt számomra, hogy az angyalok népéhez tartozik, gyönyörűsége elárulta. De most, hogy megpillanthattam őt ilyen tiszta lényként, nyilvánvaló volt, hogy miért találtam olyan különlegesnek még egyszerű öltözetben is, mikor megismertem. A lénye természetéből adódóan vonzott, amit az iránta érzett szeretetem még csak erősített. Most, hogy láttam, ki is ő valójában, büszke voltam magamra, hogy ő az enyém. Én pedig az övé.
---
- Valamelyikőtök elárulná, hogy mégis hogy tudom ezt elrejteni? Vagy eltüntetni? - néztem Adonyra és Koppányra. Mindkettőjük vigyorgott és le nem vette a szemét a szárnyaimról, amik akkorák voltak, akár egy szekrény.
- Eltüntetni nem tudod, de elrejteni igen. Innentől kezdve bármikor előhívhatod őket, de jól jegyzed meg. Ez az Angyal adománya, tehát úgy is kezeld ezeket. Harcban, védelemben és különleges esetekben. Elég megérintened az erő-rúnát és belesüllyednek a hátadba. Ugyanígy elő is csalhatod őket. - magyarázta nekem Adony még szüleink nyelvén. - De ha azt akarod, hogy Louis továbbra is úgy bámuljon minket, mint egy holtkóros, azt ajánlom, gyorsan csináld. - nevetett fel.
- Tetszik neki? - kérdeztem halkan.
- Úgy néz rád, akár egy istenre. Szerinted?
Elmosolyodtam. Feljebb húztam a kezemen az anyagot és megérintettem a rúna vonalait. A rajzolat ívei kiélesedtek, mióta a többi testvérem feltöltött angyali energiával. Segítettek, hogy előtörjön belőlem a rég elfeledett varázslat, és hogy végre ne ájuljak el öt percenként a tomboló energiától.
Éreztem, hogy a szárnyak lassan egyre könnyebbé válnak, majd egy furcsa érzés kíséretében a hátamba nyomódnak. Egyszerűen varázslatos érzés volt angyallá válni.
- Ideje mennünk. A fiúk nem bírják már sokáig a védőfalat fenntartani, és a mester is nyugtalankodik már, hogy miért nem értünk még mindig vissza. Szedd össze a pasidat, Hajnal. - kacsintott rám Koppány.
Nagyot nyeltem, mielőtt megfordultam. Vajon Louis mit fog szólni? Megijed tőlem? Megutál..? Amit eddig az árnyvadászokról mesélt nekem..amilyen véleménnyel volt róluk.. lehet, hogy elhagy.
Az ajkamat beharapva fordultam felé, a szemeit keresve próbáltam erőt gyűjteni ahhoz, hogy belekezdjek. Meglepetésemre közvetlenül előttem állt, ajkai boldog mosolyra húzódtak, kék szemei ragyogtak, amint rám nézett.
Úgy álltam ott, mint akit fejbe vertek, egyáltalán nem erre a reakcióra számítottam tőle.
- Gyere, Angyalom. Ne várakoztassuk meg őket. - fogta meg a kezem és az autók felé kezdett húzni.
Tessék?!
- Louis, várj.. - kezdtem bizonytalanul. - Nem utálsz? Hisz láttad, hogy mi lett belőlem..
Nem volt időm befejezni a mondatot, mert felkapott a kezeibe és megcsókolt. Olyan lágyan érintett meg, hogy azt hittem, menten elájulok a gyengédségtől és a belőle áradó melegségtől. Mikor már kellően sikerült lecsillapítania, elvált tőlem, a homlokát az enyémnek döntve nézett rám.
- Nem utállak. Sose utáltalak azért, ami vagy. Nekem mindegy, hogy ember, vámpír, tündér, vagy árnyvadász vagy. Csak te kellesz nekem azóta, mióta megláttalak. Nem érdekel a többi árnyvadász, csakis te. Csodaszép voltál, mikor kiterjesztetted a szárnyaidat. Ehhez foghatót még sose láttam. Úgy éreztem magam, mint egy fanatikus rajongó, aki bámulja a bálványát. - nevette el magát halkan. - Örülök, hogy egy ilyen nő az enyém. Szeretlek, Angyalka. És ezen még Koppány sóvárgó képe se változtat. - csókolta meg a homlokom.
- Akkor oda is vihetsz a kocsihoz, kedves rajongóm. - mosolyogtam vissza rá. Azzal a ragadozószerű mosollyal nézett vissza rám, amitől mindig elgyengült a térdem. Pontosan tudta, hogy mikor mit kell tennie, hogy elvesszem az eszem. És nagyon is tisztában volt ezzel a ténnyel.
- Ahogy kívánja. - nevetett fel vidáman és az orrát az enyémnek dörgölte.
Fülig érő szájjal ültünk be a terepjáró hátuljába, ahol Louis belehúzott az ölébe és egy pillanatra se eresztett.
A nyakamban lógó nyakláncokból lüktetett az energia, nem tudtam, hogy mitől töltődtek fel ennyire. Felvillantak, mire ijedten kirántottam a nyakamból az összeset. Illetve, csak egyet. Ez az egy lett az ékszerem. A végzetem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése