A kezdet - prológus

Üdvözlöm minden kedves olvasóm! Itt lenne az első rész. Jó olvasást hozzá! :)

 „ Az ember egész életében ember marad. Hogy milyen lesz belőle, az a sorson múlik, amely kiszámíthatatlan.”- Liliom Andrea

   Az én kis történetem is ugyanúgy kezdődik, mint a többi. Csak máshogy folytatódik...

  Édesanyám már korán reggel kihívott, hogy segítsek neki gyümölcsöt gyűjteni, mert édesapámék elmentek vadászni. Kissé fáradt voltam, de mégse mondhattam nemet.. felvettem a ruhámat, a kis bőr cipőimet, megfésültem a hajamat, amely barna, dús, göndör fürtökben hullott alá a hátamnak. Az egyszerű kis öltözékem ellenére egész csinos voltam. Szép, hosszú lábaim voltak, hála annak a sok futásnak. Domborulatokkal is ízlésesen voltam ellátva, de én mégis a szememre voltam a legbüszkébb. Jégkék. Ezek a jégkék szemek sok férfit el tudtak csábítani, csak a tulajuk túl makacs volt. Nem akartam férjhez menni. Soha.

   Igen, édesanyámtól sokszor hallottam, hogy 22 éves létemre szégyellnem kellene magam, hogy még egyedül vagyok. De nem bántam. Jól meg voltam magamban is.

Miután felébredtem teljesen az álmodozásomból, kimentem a jurtából. Kint már javában kosarazták az asszonyok a gyümölcsöket, hogy minél többet össze tudjon gyűjteni mindenki az újabb út előtt.

    Anyukám már várt engem. Gyönyörű nő volt. Nem túl magas, karcsú volt, hosszú, barna haja, amely fénylett, akárhányszor rávetült a napfény. Igéző szemei voltak, telt ajkai, kicsi orra, és mindig mosoly járt az ajkán. Apukámmal még egy tábortűz ünnep során ismerkedett meg, felkérte táncolni, és ezek után minden ment a maga rendje szerint. Bár, ami azt illeti, apunak nem volt könnyű dolga..ugyan nem estem messze a fától, apunak mégis sikerült megtörnie a jeget. Fél év után már boldogságban éltek, anya velem várandósan. Édesapám szerint ő volt a Mezők Királynője. Helyesen gondolta. 

   Édesapám magas, izmos ember volt. Széles vállakkal, erős karokkal, amelyekkel minden nap megszorongatott minket anyuval. Hosszú, sötét haja, így mindig lófarokban hordta, ami nagyon tetszett. Kislány koromban mindig fésülgettem őt, mint egy hajas babát, és teletűzgéltem a mezőről szedett vadvirágokkal. Este mesélt nekem, hogy ne féljek elaludni. Történetei általában az erdő vadjairól, szörnyeiről, és azokat legyőző hősökről szóltak, akiket aztán nagy dicsőség illetett.
 De apa a mai nap nem volt velünk.

   Megindultam anyuhoz, váltottam pár szót a többi lánnyal - mint kiderült, ők is "repestek az örömtől",- majd elindultunk az erdőbe. Mivel nyár volt, így annak minden fája zöldben pompázott. A fenyők kellemes illata csapta meg az orromat. A madarak vidáman csicseregtek, az őzek, nyulak mind megijedtek a lépteinktől. Szerettem ide járni. Itt mindig megnyugodtam. A nap melegsége kellemesen csiklandozta a bőrömet, melegség áradt szét a testemben. Kíváncsian néztem szét, már-már azon voltam, hogy leülök egy fa tövébe és kiélvezem az itt töltött utolsó napot. Azonban a tervem meghiúsult, hisz anya egy percre se vette le rólam a szemét. Hát, ennyit erről.

 Mikor elhagytuk a tűlevelűeket, egy tisztás következett. Annak a szélén voltak gyümölcsfák, jó magasak..hozzá kell, hogy tegyem.

  Már javában szedegettük a termést a fákról, beszélgettünk, anyu játszotta a kerítőnőt...amikor egy szempárral találtam szembe magam. Egy gyönyörű, barna szempárral. Foglyul ejtett, míg a háttérben sikolyok törtek fel. Onnantól kezdve nem érdekelt semmi más, megszűnt a világ körülöttem. Csak az ő arcát láttam magam előtt. Megigézett, elvarázsolt. Ezek a szemek egy magas, fiatal, jóképű férfihoz tartoztak. A jól szabott nadrág és a hozzá passzoló felső rész elárulta, hogy nem is akármilyen férfi. Egészen elvarázsolt a nagy, mogyoróbarna szemeivel. Egyre közelebb jött hozzám, egészen elém lépett. Egy kápráztató mosolyt villantott, majd rám hajolt, beletúrt a hajamba...magához rántott, belesúgott a fülembe...aztán végem lett. Csak egy pillanat volt az egész, de mintha órák, sőt napok teltek volna el ... meghaltam. Már éppen átéreztem mindent a véghez közeledve. Az emlékek hihetetlen sebességgel cikáztak át az agyamon. Apu lovagló leckéi.. anyu illata.. ahogy apu hátulról megfogja anya derekát, belesúg a fülébe, aki olvadozva fordul felé a csókért... kezeik melegsége, ölelésük... az első csókom.. barátok..majd egy reccsenés. Éreztem, ahogy a halál elér, majd visszadob. Nem sokkal később felébredtem. A világ forgott velem, és egy furcsa érzés volt bennem feltörőben. Az előbb még szép reményeket ígérő férfi véget vetett az életemnek, de helyette adott egy másikat. De ez nem élet. Átok.

  Ekkor ébredtem fel az álmomból.

  

   Morcosan feltápászkodtam az ágyamból, szitkozódtam. 1269 éves létemre hogy tudok még mindig ilyennel álmodni..?! Megőrültem. 

   Végül kikeltem az ágyból, a fürdőszoba felé vettem az irányt. Letusoltam, megmostam a fogaimat, megmosakodtam, megfésülködtem. A napi rutin.

Eztán felöltöztem. Világ „ életemben” sosem voltam hivalkodó, ma sem voltam az. Felvettem a kedvenc szoknyámat és egy blúzt. Nem sminkeltem, utáltam őket, csupán egy pici fülbevalót tettem a fülembe. Ezzel nem lőhettem mellé. Beleléptem a magassarkú cipőmbe, odasétáltam a tükör el. Megigazítottam a hajam, ami nem nagyon akart engedelmeskedni nekem. Lehet hosszú hajad, csak tudj vele bánni. Hát, nekem ez nem mindig sikerül.

Miután elég időt töltöttem el a nagy tükör előtt, kiléptem a lakosztályomból. Korán volt még, senki sem kelt fel. Eszek valamit.
Finom, vörös, sűrű vért. Csak egy kis tasaknyi boldogság. Mint a csokoládé. Ha erre gondoltam, rögtön kimeredtek a nem éppen kis méretű szemfogaim. Uralkodnom kellene magamon...

   Beléptem a vérraktárba-ami a konyhából nyílt-, amit mi csak uzsinak hívtunk. Hogy kik voltak azok a mi? Mi, Szenátus beliek.
 A Szenátus egy hatalmas szervezet, amely a vámpírokat, vérfarkasokat, alakváltókat, vérlényeket irányítja, felügyeli őket. Szigorú törvényeink adták fajaink fennmaradásának kulcsát. Aki a törvényeket megszegte, nem végezte szépen. A kínzó mestereink elég komolyan végezték a feladataikat...

  Visszatérve a kamrához, odaléptem a nagy hűtőhöz, és kiszedtem egy zacskót, majd becsuktam a hűtő ajtaját és lassan kiosontam a helyiségből. Kínosan ügyeltem arra, hogy ne csapjak nagy zajt, nehogy rajta kapjanak a kis nassolásomon. Kiléptem az ajtón, de valaki már várt kint. Jack.

   Jack egy magas, bogárszemű, hullafehér vámpír volt, a Szenátus fő kínzómestere. Hosszú, éjfekete haját most is egy platina csattal fogta össze, hogy ne zavarja. Magas, jó kiállású fiatalember volt, azonban mindig középkori ruhákat viselt. Nem mindenki szeret új dolgokat kipróbálni. A vámpírok nem törődnek sokat a külsejükkel. Nagy részben hűen megmaradnak a koruknak megfelelő öltözködési stílushoz. Mivel képesek vagyunk befolyásolni az embereket- mint engem hajdanán Nezzo- így nem volt szükségünk erre. Ha el tudod hitetni valakivel, hogy te vagy Michael Jackson, akkor nincs szükség efféle formalitásokra.

   Jack az asztalnak nekidőlve méregtett. Szája sarkában ugyanaz a halvány mosoly játszott, mint ami a szemében. Azt gondoltam, hogy be fog árulni a kis „ reggeli akcióm” miatt, de nem csinált semmit. Csak nézett. Szemei lassan haladtak végig a lábaimon, jócskán elidőzve a vádlijaimon. Majd haladt felfelé lustán, amitől kínosan éreztem magam, majd végül a szemembe nézett. Ekkor végre megszólalt:

-Jó reggelt drágám.- szólalt meg lágyan.

-Helló Jack... mit keresel te itt?- képedtem el a megszólítás hallatán.

-Téged.- Bizonyára látta a reakcióm, ezért még jobban mosolygott, ekkor már apró gödröcskék jelentek meg az arcán.

-Engem? - kérdeztem némiképp gyanakvóan.

-Miért ne? Gyönyörű vagy, szeretlek nézegetni. De nem csak nézegetni szeretnélek. - mondta csibészes mosollyal.- Ha nem veszed sértésnek.- ezzel ellökte magát az asztaltól, elém lépett. Lassan rátette a kezét az oldalamra, majd lecsúsztatta egészen a csípőmig. A másik kezét a hátamra tette, kör alakban masszírozni kezdte. Ledermedtem. Jackkel azelőtt sose kerültem ilyen intim közelségbe. Lenézett rám, majd a tarkómnál fogva magához húzott, és megcsókolt. Kezdetben gyengéden, óvatosan, majd egyre keményebben, eltökéltebben. Nyelve élvezettel kereste az enyémet. Mivel eléggé meglepődtem, belegyökerezett a földbe a lábam..majd végül egész kellemes volt. Jól csókolt. De..

-Ööö.. Jack. Ez nagyon hízelgő, de én.. -  nyalogattam a számat, de nem hagyott arra lehetőséget, hogy válaszoljak.

    Érzékien elkezdte harapdálni a számat, először gyengéden, majd egyre mélyebben csókolt. Az előzőnél se türtőztette magát, de most.. ez másmilyen volt. Szinte alig kaptam levegőt. A szájából áradó brandygőz és forró kezének melege szinte megrészegített. Basszus.. nem bírom. Biztos észrevette, hogy küzdök, így átkarolt, szorosan magához vonva. Nem engedett. A teste forró volt, inge alatt az izmok gránit keménységűek. Szinte acélos erővel szorított, testünk teljesen összeért. Lassan, zihálva szakítottam ki magam az öleléséből. Vámpír létemre hála istennek elég erős voltam. Ő erre csalódottan nyögött fel, mint egy kisgyerek, akitől elveszik a kedvenc játékát.

-Andrea, drága, van valami gond..? - kérdezte fürkésző pillantással.

-Figyelj Jack, én nagyon örülök, hogy ilyen hatással vagyok rád, de ez.. ezt én nem tehetem. 

-Nem akarod, vagy nem tudod? - nézett rám metszően, még mindig magához szorítva.

-Jó kérdés. - válaszoltam a számat harapdálva.

-Ne magyarázkodj, sose ment.- mondta, mintha némi gúnyt fedeztem volna fel a hangjában.

-De.. de én...- kezdtem rekedt hangon. Na, ebből se lesz meggyőző érv..

-Nincs de. Több éve kepesztek utánad, csendben vártam, de már nem várok tovább.- nézett rám komoly tekintettel.- Többet nem fogok veszteni. Az enyém leszel, azt megígérhetem. - megcsókolta a bőrömet, amitől végigfutott a hátamon a hideg. Éreztem, ahogy mosolyra húzódik a szája.- Már csak a megfelelő pillanat kell és... - hagyta rám a mondatot. Megdöbbent arcomat látva felkacagott. Fény gyúlt ki a szemében, jaj!

-Jack, az isten szerelmére, mire jó ez neked? - förmedtem rá.

-Ami az enyém, az az is marad. Te már az enyém vagy. És, hogy megosszak veled egy kis titkot... Louis-Caesar feni rád a fogát. Ha nem vetted volna észre drágám, sokkal értékesebb vagy, mint ahogy te azt hiszed.. - még szélesebb lett a vigyor az arcán. -Nem fog megkapni, teszek róla. - bosszús arcomat látva felnevetett. - Jó étvágyat a vérhez. - kacsintott rám, és egy futó csókot lehelt a számra, majd elhajolt, mielőtt leüthettem volna.

-Mennem kell, vár a munka.- ezzel elengedett és kisétált a helyiségből.

Éppen visszavágtam volna neki egy csípős megjegyzéssel.. erre huss! A következő alkalommal nem leszek ilyen engedékeny. 

Mikor már biztos voltam benne, hogy messze van, elkiáltottam magam: 

-A büdös életbe, miért vagyok ennyire balfék?- dühtől tajtékozva kiviharzottam a konyhából.
A lakosztályom felé vettem az irányt, jobbnak láttam, ha lenyugszom. Ki kell tervelnem valamit, hisz ma közös gyakorlat lesz...Jackkel. Hiába lesz nálam fegyver, nem tehetek semmit.. vagy nem tudok. 

   Kint a folyosón Louis és Rafe köszöntek, de szó nélkül elviharzottam mellettük. Hallottam, ahogy éppen azon tanakodnak, hogy mi húzta fel az agyam.. vagy inkább ki. Nem érdekelt. Ráérek velük később is foglalkozni.

Beléptem a szobámba, magamra zártam az ajtót. Zavartan ültem le az egyik fotelba.

 Remek, ez a reggelem is jól indult.