#20. fejezet - Fordulat

- Zokogva találták meg a folyosón. Megtörve. - felelte David önelégült mosollyal.
- Remek. Akkor nem sokára itt az én időm. Biztos hiányzok már neki.. - tűnődött el.- megmutatom neki, hogy milyen is volt velem régen az élet. - vigyorodott el.
- Uram, s mikor tervezi ezt végre hajtani?
- Ma este.

- Magasabbra! Erősebben! - kiabálta Mircea, miközben Louist támadtam.
- Még egy beszólás, és magam kalapállak el! - kiabáltam vissza idegesen.
- Ne feleselj! Támadj!
- Mircea.. - dühösen hátra fordultam, megindultam felé. Az energiám összpontosítottam, Mircea köré vontam, felemeltem. - Ha ezzel akarsz felhergelni, remek úton jársz. De ez még annak is egy remek lehetősége, hogy matricát csinálok belőled.- sziszegtem, alig láttam a pipától. A szememben vadul égett a harcszellem.
- Jó, megértettem. Tegyél le. - letettem lassan, kibontottam az energia felhőből. - Nem is mondtad, hogy már így tudod használni az erőt.
- Egyéb megnyilvánulás? - morogtam, miközben sétáltam vissza Louishoz, hogy folytassuk a tréninget.
- Nincs.
...
- Figyeld a mozgásom, az aurám, a részleteket, figyelj meg jól! - mondta Louis, miközben fegyverek nélkül birkóztunk.
- Te kérted. - mondtam, és rögtön hanyatt vágódott.
- Túl erős vagy. De nem tudjuk, hogy Nezzo mennyire az. - mondta, miközben feltápászkodott.
- Az igaz. - a Nezzo név hallatán lefagytam, ami pont elég volt Louisnak ahhoz, hogy ugyanígy a földre kényszerítsen, sőt, rám is üljön. Rám hajolt.
- Mi az, elfogyott az erőd, kedvesem? - dörmögte felettem, mire jó erősen mellbe taszítottam, lerepült rólam. Innentől kezdve minden vámpírsebességgel történt. Kardot ragadott, én is. A penge gyorsan száguldott felém, de kikerültem. De így is sikerült egy kis vágást ejtenie a karomon, ami azonnal begyógyult. A következő pillanatokat leginkább két lovag, muskétás párharcaként tudnám elkönyvelni.
Louis lesújtott, de kivédtem, alapállásból neki lódultam, kivertem a kezéből a kardot. Én is eldobtam fegyverem. Rúgások, ütések sora. Nekivágtam őt a falnak, oda is nyomtam. Éppen szabadult volna ki, mikor a kiskésem pengéjével találkozott. Ennyit erről.
Észrevettem, hogy a teremben Mircea, Louis és rajtam kívül még vagy hat ember bent volt. Köztük Rafe is, átadott Miceának egy húszast, aki elégedetten zsebre vágta. Fogadtak. Mit vártam mást?

Elengedtem Louist, majd megcsókoltam. Mikor szétváltunk, vigyorgott.
- Mindig elversz. S nem tudok semmit tenni.
- Dehogynem. Eddz többet, párbajhős. - én is elvigyorodtam.
- Még egy ilyen megjegyzés, és ágyba doblak, mint..- hogy is fogalmaztad meg? Jaj, tudom. - mint a rongybabát.
- Sss, halkabban, ha kérhetem. - szidtam le, amiért még nagyobb lett a vigyor az arcán.
- Jó, csak figyelmeztettelek. - súgta a fülembe.
- Bátor ember. Csak nehogy ne én legyek ágyba dobva.. hanem te. - suttogtam vissza játékosan.
- Még meglátjuk.
Szétváltunk, majd kéz a kézben odasétáltunk Mirceáékhoz.
- Fogadtatok?- kérdeztem.
- Igen, én rád fogadtam. - mondta Mircea.
- Én meg rád, Louis. - morogta Rafe.
- Gondoltad, hogy elbírok vele?
- Igen, gondoltam. És most 20 fontom bánja.
- Mircea, máskor ne hergelj fel. - kértem kedvesen.
- Egy edzőnek ez a dolga. - lépett oda hozzám, és megpuszilta a homlokom.
- Jó. - megöleltem.
Egy furcsa felhő lepte el a gondolataim. Próbált beleférkőzni a fejembe. A nyúlványai a fülemen keresztül beszívódtak, kutakodtak emlékeimben. Hidegrázás, félelem. Ez a kettő tört fel bennem. Nem. Nem engedem. Erő. Erő. Erő. Víz. Víz. Víz. Erő. Erő. Erő. Lenyomtam magamban támadómat, az erőmmel burkot képeztem az emlékeim, minden köré. A nyúlványok tapogatóztak, de amint elérték védőpajzsomat, fájdalmasan összehúzták magukat, felnyüszítettek, eltűntek. Engem pedig rázogattak. A földön feküdtem.
- Kedvesem, jól vagy? - Louis nagy szemeivel találtam magam szembe, mikor felébredtem.
- Legyőztem. Elkergettem. - suttogtam, és elmosolyodtam.
- Mit? - kérdezte Mircea, apai aggodalommal az arcán.
- Nem bírt a gondolataimba férkőzni. Elkergettem. Legyőztem.- suttogtam.
- Ez csodálatos. - mondta Louis, majd megpuszilt. Szemmel láthatóan Mircea nem élvezte annyira a jelenetet, mint mi, de eltekintett ez esetben a nyilvános nyáladzástól.
- Öhm, felkelhetek? - kérdeztem zavartan, ugyanis mind a ketten satuba zártak.
- Persze. - felkelt Mircea, majd Louis is. Mind a ketten felsegítettek.
- Azt mondod, hogy legyűrted Nezzót? - kérdezte Rafe.
- Igen. Megpróbált megint előhozni valami fájdalmas emléket, manipulálni, gyengíteni engem. De elkergettem.
- Akkor erősebb vagy, mint ő. Sokkal erősebb.- szólalt meg váratlanul a konzul. Mosoly járt az ajkán.
Én is elmosolyodtam. Van remény.

* Dabrione szobája, a támadás után 5 perccel.*
Nezzo a földön fekszik, hevesen liheg. Vonásai megkeményedtek, düh sugárzott szemeiből. Tehetetlenül, meggyötörve terül szét a földön. Egy dolgon kattog az agya. Hogy történt meg mindez?
Idegesen, fáradtan feltápászkodik. Remegő lábakkal teszi meg az utat a székig. Amint elhelyezkedik a bútor puha kényelmében, lehunyja szemeit. A verejték esőként csöpög le homlokáról, vad táncot járnak egymással a kósza cseppek. A fájdalom, amit a pajzs megérintése okozott, hatalmas fejfájással jár. Kínzó fájdalom. Egy dolgon kattog az agya. Hogy történt meg mindez?