#69. fejezet - Az erők krónikája 4. - Viháncolós Csitri

Óvatosan megérintettem mind az ötöt, különös bizsergés járt át, éreztem, hogy megtaláltam a lelkem egy hiányzó részét. Boldogságom kiült az arcomra is, önfeledt vigyorral fordultam Adonyhoz, aki halálra vált tekintettel és nyitott szájjal meredt rám. Szemeiben félelem csillogott, de nem értettem, miért. Közelebb léptem hozzá, a kezembe vettem a többi ékszert is, a nyakamba akasztottam mindegyiket. Adony sokkos állapotban állt előttem és csak ennyit suttogott.
- Az Ősök Ékszerei. Ez lehetetlen.

*Louis szemszöge*

- Mi tart ilyen sokáig? Nem találják vagy most melegítik a fémet? - kérdezte meg Mircea már vagy ötödszörre. 

Idegesen fészkelődtem a nagy fotelben, folyamatosan azon kattogott az agyam, hogy mi történhetett, hisz még mindig nem jöttek vissza. Félpercenként az ajtó felé villant a tekintetem, hátha betoppan rajta az én gyönyörűségem sugárzó mosolyával, amellyel akár egy démon szívét is felolvaszthatná. 

- Fogalmam sincs. - válaszoltam fogcsikorgatva, mert kezdett unalmassá válni a székely vajda nyugtalansága. Le-föl járkált a teremben, akár egy kis felhúzhatós játék, amely szüntelen ugyanazt az egy dolgot csinálja. Gyűlöltem az ilyesfajta dolgokat. Akárcsak a várakozást. 

- Mircea, ülj már le. Megfájdul tőled a fejem. - mondta neki Raffaello idegesen. Olasz barátunk már napok óta küzd fejfájással, valószínű, hogy újraváltozás fog bekövetkezni. Ami azt jelenti, hogy biztonságos helyre kell vinnünk, hogy túlélhesse a folyamatot. 

- Már megint fáj a fejed? - kérdezte Markus szemöldök ráncolva. Aztán mint akinek valami nehéz esett a fejére, elkerekedett szemekkel vizslatta a művészt. - Újra fogsz változni, ugye? 

- Nagyon úgy tűnik. - dőlt hátra a fotelben az említett. Nem irigyeltem érte. 

- Képes voltál így eljönni ide? - vonta felelősségre Mircea nem első alkalommal. 

Kíváncsian figyeltem Rafet, aki nem válaszolt azonnal a kérdésre. Pár percnyi csend után halkan megszólalt. 

- Andrea nekem fontosabb, mint egy újraváltozás. Ha ez a lány kibírta gyenge szellemi körülmények között, Mirceára támaszkodva, akkor nekem is menni fog. - hunyta le a szemeit fáradtan.
- De neki sokkalta fejlettebb volt a fájdalom tűrése, mint a tiéd. - álltam fel, hogy kinyújtóztassam a végtagjaimat. Minden szem rám szegeződött. - Meg kellett tanulnia elviselni mind a testi, mind a lelki megpróbáltatásokat. Ki se bírtam volna a legelső erő adományozást, szörnyet haltam volna azonnal. Ő pedig itt járkál közöttünk egy armageddonra elegendő energiával és kirázza a kisujjából. - léptem oda Rafehez. - Fél éve már, hogy hetente három alkalommal verejtékben úszva és kisírt szemekkel ébred fel az éjszaka közepén, mert tépázzák az erőfonalak. Az energia állandó mozgásban van benne, még nem ivódott bele teljes egészében. Az újraváltozás ehhez képest simogatás. - közelebb hajoltam hozzá, hogy a szemébe tudjak nézni. - Ez nem azt jelenti, hogy te is képes vagy ugyanerre. Capise?
- Nem mellesleg, őt se ráncigáltam sehova. Egy hónapot töltöttünk a szobájában, majd felemésztette a tűz. Én mondom, nem kellemes dolog. - tromfolt rá a székely. - Az lenne a legjobb, ha Markusszal visszamennétek Londonba. Felhívom a konzult, megbeszélem vele, hogy Adony és Markus áthelyezése lépjen életbe a Szenátusban. Téged pedig mielőbb vegyenek felügyelet alá. Csak lassítanád a küldetést és Andreának is megszakadna a szíve, ha látná, hogy szenvedsz. Így is van elég baja, fogalmam sincs, hogy bírta ki eddig komolyabb kitörés nélkül. Legutoljára Adony fejét szedte le, de akkor se vesztette el a józan eszét. Tartok attól, hogy nem lesz képes mindig nyugodt maradni.
Attól én is.

- Adony! - hallottam meg az ismerős sikítást a folyosó végéről. Pár pillanattal később megérkezett a hang tulajdonosa is az arcán hatalmas vigyorral és kislányos félelemmel, mögötte pedig egy nagy darab férfi, eltökélt, gonosz vigyorral az arcán. - Ne. Merj. Hozzám. Érni. - kuncogta Andrea lihegve, bizonyára a csikizés mellékhatásaként. Ott helyben megcsókoltam volna, olyan aranyos volt.
- Te kezdted! - meredt rá az óriás tettetett felháborodással.
- Te meg folytattad! - vágta csípőre kis kezeit a bántalmazott. Istenem, ha tovább folytatja, komolyan nehéz lesz visszafognom magam.
- Nem hiheted, hogy csak azért, mert lány vagy, még nem bántalak. A szememben olyan vagy, mint egy kigyúrt birkózó-bérgyilkos-sárkányölő! - nevetett le Adony a húgára. Elmosolyodtam a megállapításon. Van benne igazság.
- Igazad van. Keresek magamnak egy T-Rexet, és megölöm egy gombostűvel. Hiszen nekem az nagyon megy. - vágta rá Andrea lazán vállat vonva. - A combját vagy a szárnyát kéred? - mondta, mintha csak egy éttermi rendelést vett volna fel. Kitört belőlem a röhögés. Elképzelhetetlen volt, hogy egy ilyen kicsi és ártatlan nő veszedelmesebb legyen, mint egy bérgyilkos. Pedig nekem volt összehasonlítási alapom, mert egykor én is az voltam.
Időközben észrevettem, hogy mindkettejük nyakában láncok himbálóznak. Adony ékszere egyszerű volt, mélybordó kővel a közepén, de látszott rajta, hogy olyan erős, akár a tulajdonosa. Azonnal az én Andreámra vándorolt a tekintetem, furcsának hatott, hogy nem ölelte körbe a rá jellemző tekintélyes energiafelhő, a nyakában pedig öt különböző lánc lógott. Ez meg mégis mit jelentsen? 

Andrea felém fordult és óvatosan közeledett. A szemei világoskéken szikráztak, földöntúli külsőt kölcsönözve egész lényének. Imádtam, mikor elöntötték az elemek erői és az írisze pompázott tőlük. Valaki sokkal erősebbet, legyőzhetetlenebbet láttam akkor magam előtt, de ha mélyen a szemébe néztem, az ismerős kékség melegen fogadott, mellyel soha nem tudok betelni.
Fürkésztem az arcát, a testét, de nem láttam nyomát annak, hogy bántódása esett volna. Fenékig érő haja vad hullámokban követte őt, meg akartam simogatni puha, göndör tincseit, beletemetkezni csábító illatába, megérinteni a bőrét és megcsókolni őt. Most. Azonnal.
- Louis, drágám. - szólalt meg angyali hangján, mely mintha kicsit máshogy csengett volna. - Ez itt mind az enyém. - mutatott a nyakában függő nyakláncokra. Bámulatos!
- Miért van öt? - kérdeztem Adonytól, aki a háttérben Mirceával susmutolt. Hirtelen felkapta a fejét és mellénk sétált. Neki is legalább olyan ijedt volt a tekintete, mint az enyém.
- Ezek itt az Ősök Ékszerei. Más néven Elveszett Ékszereknek is nevezik őket, hiszen mióta a hideg pár megkapta az Ősök erejét, hogy megőrizhessék erejük magját, kövekbe zárták őket, de a nagy háború során, amely az Ősök és a démonok között folyt, elvesztek. A kövekből ékszereket készítettek, különös módon mind nyakék lett. Az ősi erőn felül mind rendelkezik egy-egy különleges képességgel, legyen az védelem, támadás, lelki béke megőrzése, gyógyítás, vagy akár alakváltás is..neki kell kitapasztalnia, mert én ezeknek csak a fém anyagát tudom meghatározni. Titok, hogy melyik mit rejt és mennyi varázslat van benne. - magyarázta Adony. Milyen hideg pár? Ősök? Háború? Azt hiszem, a kis hölgynek erre is lesz magyarázata.
- Honnan tudod, hogy nem öt, egyáltalán nem összetartozó csecsebecséről van szó? Nem vagy ékszerész. - meredtem rá gúnyos mosollyal.
- Adony angyali képessége az, hogy beszélget az ékszerekkel. Tudja, hogy milyen anyagból készültek, milyen célt szolgálnak, kinek ajánlott, és magát a személyiségét. Tudom, elég nagy hülyeségnek hangzik ez a személyiség dolog, de vannak olyan ékszerek, amelyek szeszélyesebben reagálnak egyes behatásokra, csábítanak, míg mások taszítanak. Édesanyánknak is ez volt a képessége, szóval nem beszél félre. Biztos vagyok benne, hogy elég jól megtanított neki mindent ezekkel kapcsolatban. Másképp nem is készíthetné őket. Adony nagyon okos és ügyes fiú, csak ne gonoszkodna mindig azzal, hogy megcsikiz. - fogta pártját az előttem álló. Szemeiből áradt a nyugalom, mindvégig mosolygott, nem értem még mindig, miért nem érzem kirobbanó energiáját. Talán mégis bántotta valami? Ha igen, esküszöm az élő istenre, hogy..
- Miért nem érzem rajta az erejét? És miért viselkedik úgy, mint akit benyugtatóztak?
Most Adony röhögött ki engem.
- Leszorítottuk az auráját. Az ékszerek nem bírják a nagy erőmezőket, mert megzavarják őket és megbolondulnak. De mint látod, nem sikerült teljesen elfedni az erejét. Nincs benyugtatózva, az ékszerek mellékhatása a nagyfokú elégedettség és nyugalom érzete, nem kell aggódnod, hamarosan visszavedlik hisztis boszorkánnyá. - bökött a húga oldalába, mire az édesen felnevetett.
- Meg tudnám szokni. Csak ne mocorogna mindig, mint egy sajtkukac. - mutatott rá Mircea felvont szemöldökkel, mikor maga körül kezdett el forogni és suttogni, hogy: Katica!
Úgy érzem, hosszú lesz ez a nap.

- Louis, vegyél fel! - könyörgött előttem két óra elteltével is folyamatosan ugrálva. Mikor is van az a hamarosan?
- Kicsim, azt se tudod, hogy mit beszélsz. Ülj le és maradj nyugton, oké? - vezettem kézen fogva egy fotelhez. Nagyon döcögősen ment az ültetés, úgy gondoltam, ideje megzsarolnom. - Ha nem ülsz le, idehívom Adonyt és úgy megcsikiz, hogy sikítani fogsz! - a módszer bevált, mert ahogy kimondtam a csikizés szót, azonnal levágta magát a fotelba és összehúzta magát.
- Gonosz vagy. - suttogta durcásan. Sikerült visszafojtanom a nevetésemet, de érdekes volt, hogy ezért rögtön elkönyvelt gonosznak. Amint visszanyeri a régi énjét, lesz mivel piszkálnom.
- Nem vagy önmagad. - simogattam meg a feje búbját.
- Én teljesen önmagam vagyok! Te vagy a buggyant, amiért nem akarsz semmi vicceset csinálni! Banánhéjra léptél, hogy így mész? Miért nem húzol szoknyát, hogy te is tudj úgy pörögni, mint én? Mindannyian annyira komolyak vagytok és ez így nem jó! Megyek és keresek viccesebb embereket. - pattant fel a fotelből, de sikerült még idejében elkapnom és magamhoz szorítanom.
- Nem mész innen sehova, kisasszony! - emeltem fel teljesen a földről. Huncut mosollyal válaszolt a reakciómra, és már akkor tudtam, hogy ezt a játszmát vesztettem. Elérte azt, amit akart. Felvettem.
- Engem nem lehet ám olyan könnyen lerázni! - nevette el magát és átkarolta a nyakam. A háttérben Adony a hasát fogva röhögött rajtam, Markus és Mircea a kanapéra támaszkodva fuldokoltak. Rafe éppen aludt, lemaradva a nem mindennapi bemutatóról. Andrea kuncogva dúdolt a nyakam tövében, apró puszikat nyomott a bőrömre, amitől támadt egy ötletem, amivel észhez téríthetném. Ördögi mosollyal néztem le rá, amitől még jobban felvidult.
- Én is tudok neked érdekes dolgot mutatni. Szeretnéd, hogy elakadjon a szavad? - kérdeztem tőle halkan, mintha csak egy cinkossal beszélgetnék. Jóváhagyó bólogatás volt a válasz. - Csukd be a szemed, ne leskelődj!
Pár másodperc elteltével lecsukta a szemeit, nyugodt volt. Lassan közelítettem meg az ajkait, alig vártam, hogy megcsókolhassam, de nem akartam elsietni, nehogy megtörjön a pillanat varázsa. Csak néhány milliméter választott el mézédes ajkaitól, mikor hirtelen kinyitotta a szemeit és harsány hahotára fakadt.
Nem vártam tovább, mélyen a szemébe nézve lecsaptam rá, ahogy egymáshoz értek az ajkaink, a kacarászásnak vége szakadt, halk sóhaj hagyta el a száját és beledőlt a csókba. Elégedetten vettem tudomásul, hogy egy csókkal mindig sikerül az ujjaim köré csavarnom, akármilyen hangulatban van. Még közelebb húztam magamhoz, leültem a fotelba, hogy az ölembe vonhassam. Odaadóan simult hozzám, egyik kezemmel a derekát fogtam, másikat a hajába temettem, úgy simogattam. Már ettől a csóktól elöntött a gyönyör ismerős hulláma, tudtam, hogy ha tovább folytatjuk, fél percen belül a hálószobában találjuk magunkat és nem valószínű, hogy hamar kikerülünk onnan. A szeretkezés azon dolgok közé tartozott, ami még szorosabbra fűzte kettőnk szerelmét. És pont ezért hiba lett volna elsietni.
Szétváltunk és végre megpillanthattam a szenvedélyben és gyengédségben úszó gyönyörű szempárt. Szigorú figyelem uralta az érzékeit, mozdulatai kecsessé váltak, nyoma sem volt a viháncolós csitrinek. Magához tért.
- Szia. - suttogta abban a hangnemben, amitől mindig padlót fogok.
- Szia. - mosolyogtam le rá és nyomtam egy csókot a nyaka tövébe, ahol megharaptam. Megborzongott a karjaimban. Mennyei érzés volt.
- Ez aztán a macsó csók! Jól lekaptad a tíz körméről, Louis. - kuncogta Adony mellettünk. - Magához tért?
- Nagyon úgy néz ki. - fürkésztem az előttem ülő reakcióit. Tágra nyílt szemekkel nézett körbe, pár angyali tincs az arcába hullott, amiket óvatosan a füle mögé tűrtem. - Hogy érzed magad? Emlékszel valamire?
Rám emelte a tekintetét, némiképp zavarodott volt.
- Jól vagyok..arra emlékszem leginkább, hogy felvettem az ékszereimet, aztán huss. Azt se tudom, hogy kerültem ide, de tudom, hogy a saját lábamon jöttem. Ugye nem csináltam semmi hülyeséget? - kérdezte félve, de ahogy bátyjára nézett, elsötétült a tekintete. - Dehogynem.
- Kicsit furcsa voltál. - magyarázta Markus.
- Dilinyós.
- Viháncolós.
- Agyament.
- Őrült.
- Aaaaaaj. - bújt hozzám nyöszörögve, mire mindannyiunkból kitört a nevetés. Azt hiszem, egy ideig szégyellni fogja magát ezért.
----
Bódult fejjel ébredtem fel éber álmomból, Louist láttam magam előtt, fürkésző szemei szüntelen vizslattak, mintha azt hitte volna, hogy megsérültem. Mégis mi a fene történt velem?
- Szia. - köszöntem zavarommal küszködve.
- Szia. - mosolygott rám féloldalasan. Mély baritonja úgy vágott fejbe francia akcentusával, hogy majd leszédültem az öléből. Helyben vagyunk. Hirtelen apró csókot lehelt pontosan oda, ahol megharapott. Amint a bőrömhöz értek puha ajkai, borzongás futott végig a gerincemen.
- Ez aztán a macsó csók! Jól lekaptad a tíz körméről, Louis. - szólalt meg mellettünk Adony vidáman. Bárcsak tudnám, hogy ez neki miért is olyan vicces. - Magához tért?
Miért kellett nekem magamhoz térnem? Elájultam? Hiszen mindvégig ébren voltam..vagy mégse?
Kíváncsian néztem körbe, de csak Mirceát láttam Markus mellett ülve, figyelve engem. Rafe egy fotelben mélyen aludt, néha megrándult, mint akinek nagy fájdalmai vannak. Mi baja lehet?
- Nagyon úgy néz ki. - simított ki az arcomból pár tincset. Értetlenkedő arckifejezéssel fordultam hozzá. - Hogy érzed magad? Emlékszel valamire? - kérdezte kedvesen.
Mire kellene emlékeznem?
- Jól vagyok..arra emlékszem leginkább, hogy felvettem az ékszereimet, aztán huss. Azt se tudom, hogy kerültem ide, de tudom, hogy a saját lábaimon jöttem. Ugye nem csináltam semmi hülyeséget? - fordultam Adony felé félve, de láttam a szemein, hogy huncutság csillant bennük. Azonnal tudtam, hogy valami kínos ügyről van szó. - Dehogynem. - törődtem bele.
- Kicsit furcsa voltál. - mondta Markus, ahogy Mirceával közelebb jöttek hozzánk.
- Dilinyós. - javította ki Mircea azonnal, miközben letérdelt mellém és megsimogatta az arcom.
- Viháncolós. - szólalt meg Louis fáradt hangon.
- Agyament. - ébredt fel Rafe az álmából. Nagyon kimerültnek látszott.
- Őrült. - zárta a sort Adony.
- Aaaaaaj. - borultam Louis mellére vörös fejjel, mire mindannyiukból kirobbant a nevetés. Valahogy képtelen vagyok nevetni ezen. Nem hiszem el.

- Szóval, mik is ezek? - érintette meg Louis a nyakamban függő láncokat, de amint hozzájuk ért, megrázták őt. Azonnal elrántotta a kezét és dühösen meredt rájuk. - És miért viselkednek így?!
- Mondjuk azért, mert nem te vagy a gazdájuk, észlény. - forgatta a szemeit Adony és legalább ugyanolyan dühödt fejet vágott, mint Louis. - Andrea, elmondanád, hogy mit érzel? Érzel egyáltalán valamit?
- Nagy kényszert érzek arra, hogy beverjek neked egyet, ha még egyszer megkérdezed ezt. - néztem rá morcosan, mire még dühösebb fejet vágott.
- Örülnék, ha felhagynál ezzel a szemtelen viselkedéssel. Ilyenkor pont úgy viselkedsz, mint egy ötéves.
- Ezt pont te mondod nekem? - röhögtem fel kínosan. - Azt hiszem, hogy nem én kiabálok itt mindenkivel úgy, mint egy fába szorult féreg. - álltam fel a fotelből. - Lenyugodtál?
Bátyám sértődött képet vágva dobta magát le egy kanapéra, ellenségesen fonta össze maga előtt a kezeit. - Ja. Bárcsak tudnám, honnan örökölted ezt a mérhetetlen makacsságot és önfejűséget.
- Arra én is kíváncsi lennék. - szólalt meg Louis vidáman mögülem.
- Arra mindenki kíváncsi lenne. Arra még inkább, hogy hogyan lehetne lecsökkenteni legalább a felavatásig. Nem lenne kifizetődő, ha éppen az egyik Árnyvadász Mestert vágná meg az éles nyelvével. - mondta Mircea elgondolkodva. Hahó, én is itt vagyok!
- Hé! Ha nem zavar titeket, hallok mindent. Ennyire ne nézzetek kibírhatatlannak. Tudok én kedves is lenni.
- Valóban? - mosolygott rám Louis pimaszul. Felhívás keringőre. - Akkor mondj nekem valami kedveset.
- Veszettül jóképű vagy. - bukott ki belőlem. Azonnal elvörösödtem a meggondolatlan válasz után és lesütöttem a szemeim. Hurrá, ez kellett az egójának. Önelégült mosoly terült szét az arcán és felnevetett.
- Tetszik nekem ez a kedves dolog. Nem akarod gyakorolni még egy kicsit? Ha már tudjuk, hogy veszettül jóképű és isteni vagyok.
- Egy szóval se mondtam, hogy isteni vagy. - meredtem rá hűvös tekintettel. De igaza volt. Az a test isteni..
- Mindegy, de gondoltad. - vágy csillant igézően kék szemeiben. Miért kell mindig mindenbe beleszólnom?! Egyszer a büdös életben tarthatnám azt a nagy számat..
- Nem igaz. - mondtam dacosan.
- Oké. Elhiszem. - emelte fel védekezőn a kezeit, de láttam rajta, hogy piszkosul élvezi a helyzetét.
- Hagyjátok abba, mert mindjárt felrobban a fejed, olyan vörös vagy. - szólt közbe Adony éppen időben, mielőtt még valami csípőset visszavághattam volna.
- Még számolunk. - szegeztem az ujjam Louisra, akit látszólag nem hatott meg a felháborodás. Félelem helyett lustán elmosolyodott és rám szegezte perzselő tekintetét.
- Alig várom, Angyalom.

Fél órával később mindannyian Ricardo szobájának közepén álltunk. Mielőtt eljöttünk volna ide, gyorsan beugrottam a zuhany alá és átöltöztem, a medálokat levettem magamról, akármennyire tiltakozott Adony ez ellen. Ha ennek a féregnek és Lucasnak a közelébe kerülök, nem biztos, hogy az ékszerek is nyugodtak maradtak volna. Másrészről örültem, hogy kicsit felszabadultam a bűvkörükből, sokkal szabadabbnak éreztem magam nélkülük.
- Sajnálattal hallom, hogy távoznotok kell. - kezdte Ricardo nyájas hangon. Louisból egy halk morgás tört elő. - Gondolom, vár titeket a Szenátus, hiszen rengeteg dolgotok van még a zsinatig. Őszintén remélem, hogy a bájos hölgy hozza majd a meghívót. - szegezte rám a tekintetét Ricardo. A pillantása szinte lyukat égetett a bőrömbe, ahogy próbált minél szívélyesebbnek látszani. Kirázott tőle a hideg. Összeszedve minden bájomat és ártatlanságomat, elmosolyodtam.
- A jövő kétségekkel teli, Mester. - mondtam, igyekezve kiölni minden szarkazmust a hangomból, de Lucas nevetni kezdett. Bárcsak kitörhetném a nyakadat, te gyökér. Lehet, hogy mégsem volt olyan jó ötlet levenni azokat a láncokat?
- Valóban. - válaszolt Mestere helyett.
- Nos, akkor jó utat szeretnék kívánni nektek. Adony és Markus, drága gyermekeim - mosolygott az említettekre, mintha csak két fia állt volna előtte - várlak vissza benneteket, ha meggondolnátok magatokat. Itt mindig szívesen látott vendégek lesztek.
- Köszönjük kegyességét, Mester. - hajtottak fejet mindketten. Mindjárt felfordul a gyomrom, ha Ricardo még egyszer így szól bátyámékhoz. Adony elmondása szerint mindenhogy bánt velük, csak gyermekekhez méltóan nem.
- Andrea Lily, drágám. - lépett elém Ricardo. Fekete öltönyében úgy magasodott előttem, akár egy gonosz, sötét hegy, melynek bugyrában megannyi emberi lélek hánykolódik kínok között. A szép külső mögött egy arrogáns féreg rejtőzött, aki minden egyes privát megbeszélés alkalmával a bugyimba nyúlt volna, fittyet hányva arra a tényre, hogy nekem már van vőlegényem. Majd ha fagy, seggfej. - Sajnálom, hogy ilyen hamar távoznod kell, hiszen még mindig nem sikerült dűlőre jutnunk az ügyünkkel kapcsolatban...- fogta meg az egyik kezem és csókot lehelt rá. Azonnal elfogott a hányinger, legszívesebben azonnal kirántottam volna a kezem az övéből, de akkor biztos, hogy megalapoztam volna a jövőmet. Nem mintha így nem lett volna elég izgalmas.
Közelebb húzott magához, mindvégig a szemembe nézve, csupán akkor pillantott fel, mikor Louis nem tetszését kifejezve jókorát morgott Ricardóra. Gúnyos mosolya azt sugallta, hogy semmi értelme vitába szállnia vele, hacsak nem akar fej nélkül távozni innen, de Louis mintha észre se vette volna a néma figyelmeztetést, haragtól és féltékenységtől parázsló tekintete továbbra is kihívóan tapadt az Elemek Mesterére. Louis, nyugodj meg. - sugalltam felé, aminek köszönhetően visszább vett magából.
- A Mester is nagyon jól tudja, hogy ideje visszatérnem a Szenátushoz, hiszen az új év új bállal vár minket és két új tagunk beavatása is közeleg. - mondtam halkan, de határozottan.
- Nem is csodálom, hogy te vagy a Szenátus egyik fő tisztviselője, hiszen éppen olyan elbűvölő vagy, ahogy mondják. Nem vagyok meglepve, amiért sikerült két fiamat is átcsábítanod hozzátok.
- Mester, alighanem az összes testvérem követné ezt a gyönyörű nőt akár a halálba is, ahogy legutóbb mesélték nekem a fiúk. Vigyáznunk kell, nehogy mi is ebbe a csapdába essünk. - mondta Lucas vidáman mellettem. Nem, drága Lucas, nem kell követned a halálba. Én magam küldelek oda, a két szép tőrömmel a mellkasodban.