#72. fejezet - Az erők krónikája 7. - Leblokkolva

Sajnálom, hogy olyan sok ideig kimaradtam az írással, de nem volt időm a blogomra egyéb ügyes-bajos elfoglaltságaim miatt, sokat dolgoztam ezen a részen, de úgy érzem, hogy közel sem sikeredett olyan jól, mint szerettem volna. Igyekszem egyre jobb, tartalmasabb és szórakoztatóbb részekkel ellátni Titeket, kedves olvasóim, szeretném megköszönni, hiszen már közel 6500-as megtekintésnél járok, Nektek köszönhetően!
Köszönöm bizalmatok, ezzel a résszel kívánok kellemes, békés, áldott karácsonyi ünnepeket és boldog, sikerekben gazdag új évet mindenkinek!
2015-ben is számíthattok rám, újult erővel vágok bele a sztoriba, új szereplőkkel, pár régi mellékszereplő érzései is felszínre kerülnek, de éles nyelvű és folyton idegeskedő főhősnőnk is tartogat még meglepetéseket.

Jó olvasást! ;)

Ui1: Ne felejtsetek el komizni!:)
Ui2: Kakuja Fanni: Puszim, remélem kiérzed majd pár részből, hogy miből is szedtem az ihletem. :D :*


- Rendeződjetek párokba! Ne mindig ugyanazzal az ellenféllel legyetek! A való életben se mindig egy fajta démonnal kell megküzdenetek! - mondta Zente, majd megfújta a sípot. - Gyerünk!
- Eléggé bemelegedtél? - kérdezte Adorján, miközben felém sétált.
- Pont eléggé ahhoz, hogy elverjem a seggedet. - válaszoltam, mire elnevette magát.
- Ne bízd el magad. Én sose vesztek. - nézett rám sokatmondóan, majd beállt kezdő állásba.
Gyorsan felpillantottam a lelátóra, láttam, hogy mindhárom fiú mereven figyel minket. Mircea egy köteg pénzt szorongatott a kezében, Markusszal vitatkozott. Hát persze, még ilyenkor is fogadtak. Louis rám kacsintott, majd Mircea kezébe nyomott ő is egy kisebb köteg pénzt. Haha.
Visszafordultam Adorjánhoz, aki már csak a sípra várt, hogy támadhasson. A tőrjei éppen olyan lazán lógtak a kezében, mint Adonyéban. Kíváncsi voltam, hogy milyen módon harcol. Nyersen és eltökélten, kíméletlen rúgásokkal, mint Nezzo. Gyorsan és precízen, mint Louis. Hirtelen és kiszámíthatatlanul, mint Mircea. Ravaszul, mint Markus. Vagy megfigyelőként, gondosan véghezvitt támadással és kegyetlenül, mint én.

A síp éles hangjára mind a ketten azonnal mozdultunk. Adorján teljes sebességgel száguldott felém, hogy lefegyverezzen, de elléptem előle és mögé kerültem, egy aprót ütve a veséjére a tőrrel. Megpördült és a nyakam felé célzott, de sikeresen kivédtem a szúrását, a másik tőrömet pedig a bordáihoz nyomtam. A szemeiben elismerő szenvedély csillogott, nem tudta hová tenni a visszafogott külsőt és a halálos célzásokat.
- Sose hagyd védtelenül a derekad. Hiába vagy magas, és érsz el bárhova, ha nem véded magad, könnyen kibeleznek. - fordultam úgy, hogy nem kereszteztem a lábaim.
- Nem vagy kezdő. - biccentett és forgatni kezdte a tőrjeit. - Kitől tanultál így harcolni?
- Az maradjon az én titkom. - mondtam és többször felé suhintottam. Ügyesen kivédte őket. Kiváló ritmusban rakta a lábait minden egyes kitörésnél, be kellett látnom, hogy tényleg jó a srác.
- Akarod tudni, hogy mit sugdolóztak rólad a többiek? - vigyorodott el. Egy pillanatra ledermedtem, de éppen időben felébredtem ahhoz, hogy ne sikerüljön kigáncsolnia.
- Mit? - kerültem mögé és a tőröm hegyével a lapockáit birizgáltam.
Hirtelen fordult meg, sikerült megragadnia, meleg lehelete a fülemet csiklandozta.
- Az maradjon az én titkom. - mondta, kihallottam a hangsúlyából, hogy nagyon is meg van elégedve magával.
Naná, helyben vagyunk. Hátralöktem és a földre zuhant. Egy vámpír erejével nem versenghet.
- És délután mit csinálsz? - kérdezte, miközben felkelt és támadó állást vett fel. Fekete szemei szinte lángoltak, de gondolom az enyémek se lehettek különbek. Imádtam harcolni, főleg, ha jó volt az ellenfelem.
- Valószínűleg ugyanazt, mint mindenki más. Délutáni program. - rúgtam ki az egyik tőrt a kezéből. A terem másik részére sodródott, nem valószínű, hogy érte megy.
A szeme villant egyet, fekete haja belelógott az arcába, mosolya titokzatosságról árulkodott.
- És Te mit csinálsz? - hangsúlyozta ki a Te szót. Kezd egyre szimpatikusabb lenni a srác.
- Az maradjon az én titkom. - mondtam mintegy végszóként, mert az egész teremben felhangzott a síp, amely az óra végét jelezte.
A terem végébe sétáltam és beálltam a tornasorba a többiek közé.
- Szeretettel várunk mindenkit a délutáni foglalkozásokon. Jó étvágyat az ebédhez, pihenjetek. Viszont látásra. - mondta Zente, majd elköszönt tőlünk.
- Viszont látásra, Mester. - mondták a fiúk mély hangjukon, majd hangosan nevetve az öltözőbe mentek.

Olyanok, mint Aaronék és a sárkányok. Hangosak és viccesek. Fékezhetetlenül gyerekesek és szeretetre méltóak. Őrültek és zsenik. Piszkosul jól neveltek és piszkosul perverzek. Önkéntelenül is eszembe jutott, ahogy Nathan és Yves korán reggel vízipisztolyokkal rontott be a szobámba, hogy felkeltsenek, vagy, mikor Tom Jones slágerével borították ki Louist egy délután, mikor csókolóztunk. Elég volt már magára Louisra, vagy a csókra gondolnom, a gyomrom melegséggel telt meg, és úgy kezdett verni a szívem, mint egy tinilánynak az első randija előtt. Fél évvel ezelőtt eszembe se jutott volna így viselkedni, de mióta Louis felfedte előttem az érzéseit, s így én is az enyémeket, menthetetlenül szerettem őt. A testébe legalább olyan szerelmes voltam, mint vidám, humoros, megfogó természetébe, az intelligenciájába és gyengédségébe. Nyugodtabb voltam vele, felszabadultabb, nem éreztem azt mellette sose, hogy gyengébb lennék vele szemben, pedig ha bárki más ránézett, nem látott mást, mint a hatalmas testet és rettenetes energiát örvényleni körülötte.
Mintegy csettintésre, erős karok kulcsolódtak a derekamra és egy széles mellkasra húztak, amiből áradt a hőség és kölni frissességének illata. Azonnal megfordultam az ölelésben és Louis nagy kék szemeibe néztem. Óvatos félmosoly játszott az ajkán, szemei izgatottan csillogtak. Nem bírtam megállni, én is elmosolyodtam jókedvén, bár egyáltalán nem értettem, miért ilyen titokzatos.
Egyik kezét felvezette az arcomig és lágyan megsimogatta az alsó ajkamat. Enyhe borzongás futott rajtam végig, jól esett nagy kezének érintése.
- Hogy érzed magad, harcoska? - kérdezte halkan és közelebb hajolt hozzám.
- Fáradtan. Éhesen. Szomjasan. Feszülten. Mocskosan. - ismertem be őszintén, mire elnevette magát.
- Vannak fájdalmaid? Érzed az új energiádat? Nem feszeget, ahogy korábban?
- Nem, egyáltalán nem. Néha azt érzem, szétrobbanok, máskor kicsit vissza kell vennem magamból, mert érzem, hogy nem szokta még meg a szervezetem ezt a fajta energiatömeget. De nyugodj meg, el fog múlni. - mosolyogtam fel rá, hogy biztosítsam, nem lesz semmi bajom. Éppen eleget szenvedett az utóbbi időben miattam, a rohamaim miatt, nem akartam még jobban ráhozni a frászt.
- Jó. - lágyultak meg egy kicsit az arcvonásai. Lehajolt és egy csókot nyomot a számra. Eztán felkapott a karjai közé és szorosan magához húzott. - Akkor talán nem bánod, ha az előzőekről gondoskodok, ugye? - nem kellett felnéznem rá, már a hangjából kitaláltam, hogy sántikál valamiben.
- Miben sántikál, Monsieur? - kérdeztem, de meg sem szólalt, csak rám vigyorgott.
Pár pillanattal később vámpír sebességre kapcsolt, úgy hagytuk el a tornatermet és vágtunk át egy a hosszú folyosón. Pár, számomra ismeretlen helyre kanyarodtunk be, majd elértünk egy nagy faajtóhoz. Egy jókora papírlap volt rá kitűzve rajzszöggel, amelyen napirend volt felsorolva, a házirend, az órák, a termek számai, a tanárok, a választható délutáni foglalkozások és egy mosolygós arcocska a lap sarkában, 12. a aláírásával. Elmosolyodtam és levettem a papírt az ajtóról, Louis pedig benyitott és beléptünk a szobába. A lábával csukta be a súlyos tölgyfa faragványt, egy kulcsot akasztott le valahonnan, és ráfordította a zárra.
Bámulatos látvány fogadott.
A szobát halvány napfény világította meg, így minden melegen fénylett körülöttünk. A jobb falon egy faltól falig tartó könyvespolc, milyen könyvespolc, könyves szekrény álldogált zsúfolásig megtöltve szebbnél szebb bőrkötésű iratokkal. A szoba krémszínű falaira rímelve ugyanilyen tölgyfa ágy terpeszkedett középen, mellette éjjeli szekrény gyönyörű faragásokkal a fiókjain. Csomagjaink közvetlenül az ágy mellett vártak ránk. Tovább vándorolt a szemem az antik szőnyegre, az angyalokat ábrázoló festményre, a nagy faasztalra, melyen könyvek és füzetek sorakoztak, különböző írószerek, ruhák sora és furcsa, villogó fegyverek. Szinte vonzottak a jelenlétükkel, pengéjüket halvány kék derengés lengte körbe, amint megpillantottam az őket díszítő rúnákat. Fenséges tőrök, apró szúrószerszámok, íj, nyilak, kardok és egy aranyszínű ostor töltötte be a látómezőmet. Halk, mennyei muzsika kúszott a fülembe, ahogy elképzeltem őket a kezeim között. Vajon miből készülhettek, hogy ilyen gyönyörűek?
- Úgy látom, nagyon megtetszettek az angyali fegyverek. - mormolta Louis a fülembe. Simogatni kezdte az arcomat, óvatosan, mintha törékeny porcelán lennék. - Amiket most látsz, különleges szett darabjai. - lépdelt közelebb az asztalhoz. - A tőrök, pengék a mennyei kórus szeráfjainak fegyverei..
- szeráfpenge. - nyögtem ki. Apám is mindig így nevezte ezeket.
- Bizony. Nagyon gyakoriak, de ez nem azt jelenti, hogy veszélytelenek. A rajtuk látható rúnák rengeteg fajta démonnal elbánnak, ha jól használod, talán egy Démon Lordon is komoly sebet tudsz vele okozni. - folytatta. - A kard kifejezetten erre a célra szolgál, ahogy az ostor is. Úgy vágja át a démonok páncélját, akár a kés a vajat. Látod ott azt a pálcát?
Egy üveg és kék kristály díszítette tárgyat pillantottam meg az asztal közepén. Apró szárnyak futottak körbe az alakján, esküszöm, mintha egy pillanatra fel is ragyogott volna.
- Az egy irón. Ezt láthattad már Adonynál is, amikor angyali mágiát vetett be ellened az első harcotok során. - nagyon is jól emlékszem. - Ezzel tudod magadra..égetni a jeleket, gyógyítani magadat, és persze ez az árnyvadászok varázspálcája. Zárakat nyitsz vele, hallottam már olyan történeteket, hogy akár tárgyakat is mozgathatsz vele. - hirtelen kinyúlt és egy követ vett fel az irón mellől. A fényhez fordítva vizsgálgatta, majd a kezembe csúsztatta. Kellemes súlya volt a mérete ellenére, pedig alig volt nagyobb egy golflabdánál. Felizzott a tenyeremben, felmelegedett és áttetszővé vált. Tejfehér színű fénye bevilágított mindkettőnket, fényének tisztasága beragyogta a szoba sarkait is.
- Holdfény. Éjjel és nappal is használható, mikor már úgy érzed, hogy minden fényed elveszett, használd ezt. Olyan erős, hogy még az én bőrömet is bántja. - azonnal eltakartam a kezemmel a fényt, gondosan belebugyolálva egy pólóba az asztalról visszatettem a helyére.
- Gyönyörűek. - mondtam és továbbra se tudtam elszakítani róluk a tekintetem. Olyan erővel vonzottak, mintha valami kötelék lett volna köztünk.
- De nem oly gyönyörűek, mint te. - suttogta Louis a fülembe, meleg lehelete felperzselte a nyakamat. Magához húzva elfordult az asztaltól, és egyenesen a fürdőszoba felé vitt. A fehér csempével bélelt helyiség közepén egy hatalmas zománckád terpeszkedett, mellette zuhanyzó. A falra szerelt tükörben megnéztem magamat és elszörnyedtem. Tényleg mocskos és fáradt voltam. Louis felültetett a mosdó tetejére, majd kisuhant a fürdőből. Pár pillanattal később visszatért a bőröndömből való kis táskával és pár ruhával. Csendesen kipakolt mindent mellém, majd leemelt és megfordított. Óvatosan fésülni kezdte a hajamat, szinte alig éreztem, hogy a fésű húzza a gubancos szálakat. Minden idegszálam égnek állt, mikor végzett és vetkőztetni kezdett. Némán futtatta végig a kezét minden porcikámon, ajkai a csigolyáim felett táncoltak. Észre se vettem, hogy idő közben megnyitotta a vizet a kádban, meleg pára ölelt körbe minket. Pár csepp fürdőolajat öntött a habos vízbe, majd a karjaiba kapva lassan beleemelt az andalító forróságba. Több se kellett, hogy az ájulás szélén járjak, mint Louis hajamat masszírozó keze. Vizet fröcskölt a fejem tetejére, majd jó adag sampont öntött minden egyes tincsemre. Meleg kezei simogattak, dédelgettek, felpezsdítették a véremet. Egy elégedett nyögés hagyta el a számat, akárhányszor a tarkómhoz ért. Mikor már teljesen beborított a hab, lemosta, és balzsammal kente be a hajvégeket. Félrehúzta a hajamat és a hátamat kezdte mosni. Élveztem keze minden érintését, meg-megszunnyadtam a végtelen gyönyörben, mikor kiemelt a kádból és belecsavart egy törülközőbe. Egy székbe ültetett, majd elkezdte szárítani a hajamat. A hajszárító hangja mindent elnyomott mellettem, Louis keze mesterien kezelte rakoncátlan hajamat, mintha csak egy vad lovat szelídített volna meg a kezei közt. Időérzékem híján nem tudom, meddig tartott, míg végzett, de a végére már szinte aludtam. Elmosódott előttem minden mozdulata, ahogy felkapott és átvitt a szobába, majd gyengéden az ágyra fektetett. A testemet fedő fehér anyag eltűnt, hirtelen fázni kezdtem. Összehúztam magam, belesüppedtem a takaróba, már azon voltam, magamra rántom az egész ágyneműt, mikor édes illatú, meleg kezek érintettek mindenhol. A testápoló selymes aromája betöltötte az orromat, elnyúltam és a kezek után áhítoztam.
A kezeket valamivel hidegebb anyag váltotta fel. Louis felöltöztetett. Kényelmes ingbe bújtatott, kezét a hajamba temette, mélyet szippantott az illatomból.
- Régóta vártam erre. - mosolygott rám szikrázó szemekkel. - Hogy érzed magad?
- Isteni vagy. - fúrtam a nyaka hajlatába a fejem. Szédítően friss és férfias volt. Halkan felkacagott.
- Örülök neki, Gyönyörűm. - érintett meg gyengéden az ajkával. Lassan, szinte áhítatosan haladt, egyre mélyebben és forróbban csókolt, a végére már mindkét lábam a dereka köré tekeredett, úgy húztam magamhoz közelebb. Éberré váltam, a vér forrón lüktetett az ereimben, hirtelen nagyon meleg lett a szobában. Káprázatosan mosolygott, kedvem lett volna az egész napomat az ő nézegetésével tölteni. Le nem vettem róla a szemem, csak bámultam rá, azt akartam, hogy felejtsük el a délutánt és maradjunk együtt, csak mi ketten.
- Tudom mi jár a fejedben. - simított végig az alsó ajkamon. Beleborzongtam.- De enned és aludnod kellene. Két és fél óra múlva órád lesz, meg mire eldöntöd, hogy mire akarsz menni, az egy örökkévalóság. Aztán Zenténél is jelenésed van. Nem akarom, hogy miattam keveredj bajba.
Hát persze.
- Köszönöm, hogy vagy. - súgtam neki és átfogtam vékony derekát mindkét kezemmel. Meleg fény rebbent a szemeiben, és az arcomra tette nagy tenyerét.
- Ezt nekem kellene mondanom neked. Nem is tudom, hogy bírtam annyi ideig nélküled. - csókolt meg puhán.
- Megmondom én neked. Úgy nézek ki, mint egy vízbe fúlt macska, mikor harcolunk. És, hát, a modoromon is lenne még mit javítani. - nevettem fel halkan.
- Remekül áll a nedves fazon. - vigyorgott rám teli szájjal. Ó, istenkém.
- Jó tudni. - szívből, őszintén nevettem fel, mire furcsa fény lobbant a szemeiben. - Mi az?
- Nem is tudom, mikor hallottalak utoljára így nevetni. - suttogta rekedten. Elszorult a torkom. Nagyon régen nem éreztem magam ilyen jól.
- Sajnálom. - fordultam ki alóla és leültem az ágy szélére. Utánam mászott és átölelte a derekamat. Kezei simogatón tekeredtek rám, lélegzete a nyakamat csiklandozta.
- Bocsáss meg, ha megbántottalak. Én...én imádom, ha mosolyogsz és nevetsz. Utálom magam azért, amibe belekevertelek..sose bocsátom meg magamnak, hogy elragadtam tőled az életedet. - a gombóc még nagyobbra nőtt a torkomban. Azonnal megfordultam az ölelésében és a kezembe vettem szép arcát. Aggodalmasan csillogtak a szemei, az én szívem pedig megrepedt.
- Ne mondj ilyeneket! Te adtál nekem értelmet az életemben, addig úgy éreztem, hogy örökre kárhozatban égek és nincs kiút. De aztán jöttél te, és felnyitottad a szemem a gyönyörű mosolyoddal, a beszédeddel, gyengédségeddel és beléd szerettem. Te vagy a jelenem és a jövőm. Nem tudok elég hálát elmormolni, hogy elmondjam, mennyire szeretlek és akarlak téged. Ez nem változik. - simítottam végig az alsó ajkán.
- Mondd még egyszer! - mormolta.
Halványan elmosolyodtam.
- Szeretlek.
Láng lobbant a tekintetében.
- A többit is. - A fogaival belecsípett az ujjamba.
- Szeretlek, és ez nem változik. - nyomtam csókot az orrára.
A két tenyere közé fogta az arcomat és megcsókolt. Olyan volt, mint hazatérni. Nem volt olyan tökéletesen gyengéd és lassú a csókja, mint az előbb, de éppoly észbontó és vérforraló. Néha hátrébb húzódott és belekapott az alsó ajkamba, mintegy biztosítékként, hogy nem enged el. Mindkét kezével átölelt és magához húzott, felemelt az ágyról. Mindkét lábamat köré kulcsoltam, hagytam, hogy vigyen. Pár pillanattal később a fenekem valami keménynek nyomódott, Louis felültetett egy asztalra. Óvatosan elvált tőlem, gyönyörű szemei ékkövekként csillogtak, csókmarta ajkain ragadozómosoly játszott.
Egy pillanatig elfelejtettem levegőt venni.
- Én is szeretlek, Angyalom. - éreztem, hogy végigfut a borzongás rajtam, amint szép szemei az ajkamra tapadtak. - Gyere, együnk valamit, mielőtt még meggondolnám magam.
- De én nem vagyok éhes. - nem hazudtam. Jelenleg egy falat se ment volna le a torkomon.
Érdeklődőn vonta fel a szemöldökeit, kezeit két oldalról az asztalnak támasztotta, úgy zárt be.
- Muszáj enned valamit. Már egy hete éhezel. Le fogsz gyengülni. - tagadón ráztam a fejem, de elkapta az államat és maga felé fordított. - Legalább az én kedvemért, oké?
Óvatosan bólintottam, mire elmosolyodott.
- Mit szeretnél? Vért vagy emberi ételt? - fordult a hűtő felé és benyitott. Telis-tele volt zacskós vérrel és isteni ételekkel. Nagyot kordult a gyomrom. Louis felnevetett. Elvörösödtem.
Talán mégis éhes vagyok.
- Mindkettőt? - nézett mélyen a szemembe, de egy szót se szóltam. - Akkor kipróbáljuk majd ezt a citromtortát is.
Citromtorta? Ó, istenem..
Pár perccel később a mikróban hat tasak emberi vér melegedett, egy serpenyőben tükörtojás és szalonna pirult, a másikban palacsinta sült. Louis éppen a csokis-epres tölteléket kevergette, néha-néha hátrafordult, hogy epret tömjön a számba.
- Nem is tudtam, hogy tudsz főzni. - motyogtam, miközben igyekeztem jól megrágni minden falatot. Mosolyogva hátrapillantott, miközben paradicsomot aprított a salátába.
- Sok dolgot nem tudsz még rólam, drágám.
- Hm, ez úgy hangzott, mintha bártáncos lennél és a bőröndöd mélyén tűsarkú lapulna. - mondtam a bögrém felett. Egy pillanattal később megfordult és hátborzongatóan magas hangon kezdett valamit énekelni.
- Ó, kedveském, hát lelepleztél. Mit szeretnél csinálni velem? Jaj, kérlek, csak azoknak a fiúknak a kezébe ne adj! Olyan kiéhezett tekintettel méregettek, hogy azt hittem, elveszik az erényemet! - térdelt le előttem, belőlem pedig kitört a nevetés. Az egész konyha zengett tőlünk, az asztalon elterülve törölgettem a szemeimet. A hasam megfájdult, és jóleső bizsergés járta át a testemet. Louis szélesen elvigyorodott, majd felhúzott magához és homlokon csókolt.
Negyed órával később egy gyönyörűen megterített asztalnál ültünk. A tányérjaim púpozva voltak tojással és baconnel, a saláta külön kis edényben volt, a vér pedig illatozott. A kávé tele volt tejszínnel és cukorral, éppen ahogy szeretem.
- Nem eszel? - kérdezte Louis, majd beleharapott az egyik tasak vérbe.
- Ennyit nem tudok megenni. - néztem rá megrökönyödve.
- Szerintem meg igen. Ez nem is olyan sok. - mikor még mindig csak bámultam rá, felállt az asztaltól és felemelt a székről, hogy ő üljön le oda, velem az ölében. Apró darabokra vágta az ételt, majd bekapott egy falatot. Hosszasan rágta, miközben mindvégig engem figyelt. - Finom. Kóstold meg!
Egy újabb adagot csippentett a villával, majd teletuszkolta a számba. Mennyei ízek áradtak szét a nyelvemen, nem győztem rágni. A következő falat már készen is volt, én pedig örömmel fogadtam. Maga a tudat, hogy Louis etet, fürdet és simogat engem, ellazított, és olyan étvágyam lett, mint egy farkasnak.
Két tányér reggelivel, három tasakkal vérrel és két pohár kávéval később tele hassal üldögéltem Louis ölében, aki éppen befejezte az adagját. Gyengéden elmosolyodott, mikor egy apró büfögés hagyta el a számat. A vállába fúrtam a fejem, mindvégig őt bámultam. Gyengéd csókot lehelt a halántékomra, és a hátamat simogatta.
- Mondtam, hogy éhes vagy. - vigyorgott rám.
- Annyit megettem, mint egy elefánt. Sose ettem még ennyit.
- Emberként sem? - kérdezte és átölelt.
- Nem. Tudod, néha elég kevés élelmünk volt, miközben vándoroltunk. Persze, gyümölcs mindig volt, vadakat is könnyen ejtettünk, de nálunk még a családfő és a harcosok ettek sokat. Szükségük volt az energiára, míg nekünk, asszonyoknak és lányoknak nem.
- Ahhoz képest, hogy nem vagy hozzászokva a sok ételhez, simán benyomtad egy család reggelijét. Látod milyen hatással vagyok rád?
- Azt inkább nem mondom el, hogy milyen hatással vagy rám.
- Ugyan, csak jó lehet.
- Jaj, tényleg. Túlságosan nagyszerű vagy, ugye? - kérdeztem összeszűkült szemmel, vártam a reakcióját. Önelégülten elmosolyodott.
- Okos lány. Büszke vagyok rád. - csókolt meg édesen. Le kell szoknom az egója növeléséről. Már így is az eget verdesi.
- Nem lehetne, hogy ma nem megyek sehova? - kérdeztem fáradtan. Mosolya a lelkemig hatolt.
- Legszívesebben ki se engednélek innen, de attól tartok, hogy nekem is órát kell tartanom. - azonnal kiegyenesedtem ültömben, figyeltem. - Adony azt mondta, hogy egyik nap edzetni fogok, másik nap franciát és angolt oktatok. Valószínű, hogy pont a te osztályodban. - vigyorodott el és rám kacsintott.
- Hűha! Akkor lesz protekcióm? - kérdeztem vigyorogva.
- Még meggondolom. Túlságosan szeretem, mikor franciául beszélsz. Pár feleletre számíthatsz.
- Ó, tanár úr, mivel engesztelhetném ki?
- Ne akarja megtudni, hogy mi jár az én fejemben, ifjú hölgy. - nézett rám lángoló tekintettel. Teljesen elvörösödtem. Louis tekintete szinte felfalt.
- Khmm.. lehet, hogy mégis.
- Egyszer arra is fény derül. - csókolt meg vadul. Vérforraló volt, ahogy bánt velem. Sose tapasztalt vágy öntött el, úgy éreztem magam, mint aki lávába gyalogolt. - Oké, öltözzünk fel. Eldöntötted már, hogy mire szeretnél menni? - tűrte hátra a hajamat.
- Nem, még nem. Azt se tudom, miből választhatok.
- Hát, azt javaslom, ennyi kaja után ne nagyon sportolj. Rengeteg nyelvet lehet tanulni, mintha rajzot és zenét is láttam volna. Nem akarod nekik megmutatni, hogyan alkotsz? - Kelt fel velem együtt a székből. Csábító volt a rajzolás gondolata.
- Túl jól ismersz. - mondtam ahogy letett a földre. Gyorsan kicipzároztam a bőröndöt, kikaptam belőle egy néhány ruhadarabot, a felszerelésem és egy hajgumit, majd beviharzottam a fürdőbe és felöltöztem. A hajamat lazán oldalra fontam, kényelmes zakót vettem a trikóm felé, hogy ne fázzak. Két ragyogó fülbevalót tettem be, és kicsit rendbe szedtem magam. Mikor pár perccel később kiléptem a szobából, Louis álla leesett.

- Na jó, tanítás ide vagy oda, te innen ki nem mész. - meredt rám. A tekintete végigmért, fentről lefelé, majd vissza. Nem értem, mi a gondja a ruhámmal.
- Mi a bajod ezzel? Louis, azt akarod, hogy a feketét vegyem fel? - vágtam csípőre a kezeim. Tudta, hogy melyik ruhára gondolok. Azonnal rázni kezdte a fejét.
- Gyönyörű vagy. - nagyot fújt. - Egy hónapig folyton azon agyalhatok, hogy ne fojtsam meg az összes suhancot, aki csak rád néz, ugye?
Csak a szememet forgattam.
- Mehetünk? - kaptam fel az ágyról a cuccaim.
Felkapta a kötött pulóverét, majd mellém lépett. Megfogta a kezemet, ujjait összefonta az enyémekkel és közelebb húzott széles mellkasához. Így, kéz a kézben hagytuk el a szobát, majd mentünk végig a folyosókon, a diákok szobái előtt. Nagyjából öt perc séta után elértünk az aulához, ahol Adony és kiképzők üldögéltek a fotelekben és nevetgéltek. Bátyám még azelőtt megérezte a jelenlétemet, hogy beléptem volna a térbe, felém fordult és rám vigyorgott. Nagy, sebes léptekkel szelte át a szobát, hogy egy medveöleléssel a mellkasára vonjon és megszorongasson.
- Hahó, húgi! - furcsa energia szikrázott végig a karomon. Jaj, ugye nem..
- Nicsak, beszívtál? - kérdeztem, mikor már vagy fél perce egyre erősebben szorított.
- Khm. - szólt közbe Louis mély, reszelős hangon. - Remélem nem kell rád is féltékenykednem, Adony.

Az említett azonnal elengedett és ördögien elvigyorodott. Fél kezével átölelte a vállamat, úgy válaszolt Louisnak. Egy parányi szikra ugrott át a bőrömről Adonyéra, a bőröm bizsergett. Bolháim vannak, vagy mi a franc? Kérlek, istenem, ne most..
- Haver, már nem is szeretgethetem meg a húgomat? Amúgy meg, veletek mi történt, vihar van a Paradicsomban? - azonnal fellobbant a szikra bennem. Hét színben láttam, ahogy Louis arca elkomorodik, majd megbánó arckifejezéssel fordul felém. Kifordultam Adony karja alól, elhátráltam, próbáltam lefékezni a véremben dübörgő varázslatot. A rohadt életbe, tudtam, hogy hülyeség volt leszorítani azt az átkozott energiát..!
- Mit szólnál, ha...- kezdte, de egy ujjal elhallgattam. Egy hajszál híján voltam annak, hogy szétszedjem az egész épületet, a leszorított energia nagyon szabadulós kedvében volt. A francba!
- Adony, le kell szedned rólam a pajzsot. - suttogtam és összeszorítottam a fogaimat. Ha azt hittem, mostantól mindenhol lepkék szállnak és virágok illatoznak, mellettük pár őzike megy nyuszika meg szerelmesen rohangál majd..
- Miért? - kérdezte Louis, egyre közelebb lépdelve hozzám. - Mondd, hogy nem vagy rosszul!
- Ne gyere közelebb. - suttogtam alig hallhatóan. Azonnal megmerevedett. Láttam a testtartásából, hogy egy hajszál választja el attól, hogy megszegje a parancsom.
- Figyelj rám. - mondta Adony és közelebb evickélt hozzám. Megremegtem. - Nagyon, nagyon lassan fogjuk kiengedni, mert innen már kivinni nem tudunk. Tudtam, hogy egy idő után megadja magát a pajzsod, de azt hittem, tovább bírja. Szép lassan nyújtsd ki a kezedet úgy, ahogy az összegyűjtésnél.

Mindkét karom kinyújtottam tenyérrel lefelé, vártam, hogy alájuk helyezze az övéit és felizzon a szemeiben a varázslat. Lassan, elemről elemre haladt, a szemem sarkából láttam, hogy Louis tíz méterrel odébb áll tőlünk és feszülten figyel. A kezei ökölbe szorultak.
Adony energiája körbefonta a kezeimet, halk zümmögéssel ért a bőrömhöz és belém ivódott. Finom, szinte hajszálrepedés szerű réseken áramlott ki belőlem az erő, olyan hevességgel, akár a Niagara-vízesés oldalán a víz. Bátyám felkiáltott, és megszorította a kezeimet, amitől egy pillanatra megbicsaklott a térdem. Érdekes módon, a kiengedés nem fájt annyira, mint az összeszedés, de mielőtt vágyálmokban ringathattam volna magam, Adony keserű hangját hallottam meg a gondolataim között.
Mindjárt készen vagyunk. Most jön a legnehezebb része. Bírod még, vagy hívjak segítséget?
Mégis kit hívnál? Rajtunk kívül nincs senki ilyen erős varázslény. Néztem rá hitetlenkedve.
Louist. Nem is hinnéd, hogy milyen energiái vannak. Mondjuk, pont nem láttad, mert ájult voltál, de hihetetlen nagyságú aurája van. Olyan, akár egy üstökös. Mintha ő is félig nefilim lenne. 
Nem, nem akarom, hogy megsérüljön. A fene tudja, hogyan reagálnék a közelségére. Intettem le.
Hát jó, kislány. Akkor készülj. Emlékszel még a varázslatra, amivel az ékszered kerested?
Igen. 
Remek, remek. Mondd el ezt az angyali hangoddal.
A mimmel?! A hisztériát még így is kihallhatta a gondolataimból, mert elfintorodott és az égnek emelte a tekintetét, mintha csak kérdést tenne fel magának, vajon tényleg a húga vagyok-e.
Félig angyal vagy, a démon verje meg! Ereszd ki a lényeged és ne kérdezősködj. Furcsán bámultam rá, mire leordított. Nem bírom egész nap tartogatni az armageddonodat!
Csak irigy vagy, mert neked ilyen nincs. Vágtam rá, mire a tekintete még jobban elsötétült.
- Gemma potestatem! - kiáltottam a lelkem legmélyéről és lehunytam a szemeimet.
Egy reccsenéssel a maradék energia is kilövellt a testemből, olyan erővel, hogy elvágódtam a földön. A gerincem ívben megfeszült, sikoly hagyta el az ajkaim. Megremegett az egész testem, és azt éreztem, felrobbanok. Minden egyes elem szimbóluma körülöttem kavargott, mintha csak az életem felől döntenének, mikor hirtelen a mellkasomba vágódtak és egy nyögés szakadt fel a torkomból.
- Jesszusom, kicsim..- kapott Louis a kezei közé. Arcát az enyémbe tolta, ujjaival végigtapogatta az arcomat.
- Jól vagyok. - nyögtem ki nagy nehezen és feltápászkodtam. - Csak adj egy percet.
- A francokat vagy jól. - szűkültek össze a szemei. Istenem, pont erről akar veszekedni? - Úgy világítanak a szemeid, mint egy francos karácsonyfa!
- Mi történt itt? Ki használt ekkora energiát az apátság épületében? Csak úgy sistereg a bőröm! - közeledett felénk Zente. Nem tűnt vidámnak. Mikor meglátott, elkerekedtek a szemei. - Ugye nincs semmi bajod?
- Nincs, csak kicsit kieresztettük az erőmet.
- Le voltál blokkolva? Adony - fordult az említett felé, aki velem együtt a földön hevert - magyarázatot!
- Mester, a húgom félig vámpír és félig nefilim. Vámpírként ugyanúgy rendelkezik az Ősök Hatalmával, annyi különbséggel, hogy neki annyi van, amivel az egész Földet el lehetne pusztítani, nekem meg csak öt felett van teljes hatalmam. - fújta ki hosszan a levegőt. - És mivel ő is tiszta vérű nefilim.. ugyanúgy birtokolja az angyalok adományait, külső jegyeit, de az ereje ezen az ágon is egy sokkalta erősebb ősére..egy arkangyaléra ütött vissza. - Mi van?! Milyen arkangyal? Adony nagyon beüthette a hülye fejét, ez kétségtelen.
- Annak érdekében, hogy védekezni tudjon a gonosz erők ellen, mert sajnos angyali mágiában az ismeretei hiányosak, - hm, köszi! - meg kellett találnunk az ékszerét. A Mester is tudja, hogy a patrónák őrzik ezeket a nagy erejű varázskelléket, így az ő nyakláncát is csak ott találtuk meg. Le kellett blokkolnunk a démoni hatalmát, hogy biztonsággal választhassa ki a hozzá illőt. Pár napja történt ez a blokkolás, és nem engedtük ki az akció után, jobbnak láttuk, ha várunk vele. Most, hogy nyugodtabb volt, nem mutatkozott rajta semmiféle kitörés, a pajzs szilárd volt. Azonban elég volt egy kisebb félretévedt szikra - rebbent egy pillanatra rám a szeme - és a pajzs megrepedt. Ki kellett engednünk az erejét..a többit már maga is látja. - omlott vissza a hideg kőre, sötét tincsei a homlokába hulltak, mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt.
- Egy arkangyal erejével rendelkezik? Ez lehetetlen. - meredt rám Zente. - Bár, megmagyarázná a szárnyaidat és különlegesen gyönyörű angyali jegyeidet. De ez akkor is lehetetlen, hiszen félig..démon vagy.
- Szerintem inkább csodálatos, mintsem lehetetlen. - jegyezte meg mögöttünk egy hang. Olyan ismerős..
- Adorján, mit keresel te itt? - kérdezte Adony. - Nem az edzésen kellene lenned?
- Neked is, Adony, éppen ezért jöttem ide. - vágta rá a srác mosolyogva. Fekete trikót és kosaras nadrágot viselt, ami kihangsúlyozta nyúlánk, izmos alakját és a karját díszítő rengeteg rúnát. Mi ez, tetkószalon?
Elsétált mellettünk és megállt Zente mellett. Ugyanolyan fekete haj és sötét szem.. Összeszorítottam a fogaimat. Mennyi ennek a matematikai esélye..?
- Fiam, mondd meg a kiképzőknek, hogy Adony nem sokára megy, csak egy kis dolga akadt.
Ennyit a matematikáról.
- Igen, apám. - sétált el mellettünk Adorján és lenézett rám. Kacsintott, majd tovább sietett, nem hagyva időt Louisnak, hogy reagálhasson. Franciám ugyan nem szólalt meg, de éreztem, ahogy a kezei még szorosabban markolnak és szorítanak a két méteres vámpír mesterhez.
- Nyugi, harcosom. - súgtam a fülébe, mire kissé felengedett.
- Fel tudsz már állni? - kérdezte gyengéden.
Gyöngén elmosolyodtam.
- Persze.

Mind a ketten talpra vánszorogtunk, kicsit még szédelegtem, de sokkal jobban éreztem magam az előző kis mutatványhoz képest. Amint elmúlt a szédülés, franciám felé fordultam és egy apró csókot nyomtam a szája sarkába. Szélesen elmosolyodott, egyik kezét felfuttatta a karomon és beletúrt a hajamba, gyengéden oldalra biccentette a fejemet és megcsókolt. Gyengéden és forrón, úgy, hogy a lábujjaim is belegörbültek a cipőben. Elvörösödtem, ahogy a tenyere a csípőmre csúszott és közelebb húzott magához. Ó, ti vérszomjas aprószentek..
Lassan vált el tőlem, rabul ejtve az alsó ajkamat, szeme az enyémet fürkészte. Szerintem éppen most kaptam szívinfarktust.
- Khm. - köszörülte meg a torkát Adony. - Bocs, ha megszakítom a romantikázást, de szerintem dolgunk van. - Louis még közelebb húzott magához, csaknem pipiskednem kellett, hogy elérjem.
Nagyon sajnálom, hogy seggfej voltam. Megbocsátasz nekem? 
Megkönnyebbültem sóhajtottam fel. Azt hiszem, nekem illene bocsánatot kérnem. Már megint galibát okoztam.
Egyik különösen szép szemöldökét felvonta. Adony egy gyökér. Ne foglalkozz vele. Nem a te hibád, hogy gyenge volt a pajzs. 
Nagyon jól tudod, hogy az enyém is. Ha nem lennék ilyen forrófejű, talán ez se történt volna meg. Feleltem lesütött szemmel. Mindig vonzom a bajt.
- Gyerekek, szép a szerelem, de most már.. - hadarta idegesen, mikor még mindig nem vettünk róla tudomást.
Hihetetlenül erős és kitartó vagy. Olyan fájdalmakat és szellemi próbákat állsz ki, hogy az csoda. Senki sem várja el tőled, hogy higgadt maradj. Ez az idegesség természetes, cica. 
Tényleg ezt gondolod? Simítottam egyik kezem az arcára. Levegő után kapott.
Tényleg. Drágám, én mindig is csodálattal néztem fel rád. Elpirultam.
Ezzel a hízelgéssel jó úton jársz. 
Én mindig jó utakon járok. Ó, méghozzá milyeneken. El is felejtem lassan, mi merre van..nem ártana lassan egy újabb felfedező túra. Na jó. Ez kezd egyre mocskosabbá válni. Vagy most véget vetek ennek, vagy úgy elvörösödöm, mint egy főtt rák.
Muszáj mindig mindent ilyen kétértelműen megfogalmaznod? 
Kuncogása az egész lelkem megremegtette.
Melletted egy gondolatom se tiszta. Ó, istenkém..
Jó, ezt még megtárgyaljuk. Menjünk, mielőtt Adony feje felrobban. Vigyorodtam el.
Rendben. Vigyázz magadra. A foglalkozások után itt találkozunk. Jó rajzolást. Puszilta meg a homlokom. Szeretlek.
Boldog mosoly terült szét az arcomon. Köszönöm. Neked is jó franciát vagy angolt.. tudom is én, mit talált ki neked Adony. Én is szeretlek. 
Komisz vigyorral az arcán még egyszer magához vonva megcsókolt, de úgy elkábított, hogy mikor elvált tőlem, alig tudtam megállni a két lábamon. Adony és Louis sebes léptekkel távoztak, én pedig csak álltam ott, mint egy faszent. Nagyot fújtam. Ideje megkeresni a rajztermet.

Az aula hatalmas volt, három lépcső vezetett el a térből, hosszú folyosók nyíltak, az egész úgy nézett ki, mint egy labirintus. Hogy a fenébe lehet itt egyáltalán eltájékozódni?
- Segíthetek?