#6. fejezet - Louis és Mircea

- Gyere, öltözzünk át.
- Mircea ráér.
- Igen, ráér, de minél hamarabb végzünk, annál jobb. Addig is folyamatosan zavarni fognak minket. Ahogy ismerem az öreg csibészt, ki nem hagyná, hogy bosszantson minket.
- Jó, de aztán semmi más. Van némi meglepetésem számodra.- mosolyodott el.

Ez a mosoly lefegyverző volt.

Miután nagy nehezen kirángattam Louist az ágyamból- bár meg kell jegyeznem, hogy irtó sármos volt a paplanok közt fekve..-, felöltöztünk. A franciám úgy gondolta, hogy az is jó, ha ugyanabban a ruhában marad, mint volt, nekem viszont ez a kis ruha nem felelt volna meg vívásra.
Úgy döntöttem, hogy egy kényelmes pólót, rövidnadrágot, cipőt veszek magamra. Hajamat felkötöttem, így nem zavarhatott. Louis elégedetten itta a látványt, ahogy felöltözök, hisz nem akart kimenni a szobából, amíg átöltözök. Igazából engem se zavart, sőt, legbelül büszkeséggel töltött el, hogy ilyen hatással vagyok egy határozott, finom úriemberre.
Miután felöltöztem, elraktam a felszerelésem, kiléptünk a folyosóra kéz a kézben. (Igen, lehet örülni.) Végigmentünk a hosszú folyosón, át a keleti tornyon, majd elértük Mircea lakosztályát. Kopogtam. Pár másodpercen belül Mircea nagy mosollyal invitált be minket szállására. Ahogy beljebb mentünk, körülnéztem. Régen voltam már nála.
A falakon puskák, kilőtt állatok fejei. A családi címer. Krémszínű falak, tölgyfa bútorok, nagy bőrkanapé, kandalló. Tipikus férfi berendezkedés.
- Kértek valamit?- szakította meg a csöndet Mircea.
- Igen, de majd töltök magamnak, köszönöm. - intettem kedvesen, a konyha felé vettem az irányt, magukra hagytam őket.

* az író szemszöge*
- Mondd csak, mióta ismered Őt? - kérdezte jelentőségteljesen Louis.
- Elég régóta. Egy helyen éltünk, sokat járt Romániában.- válaszolta könnyedén Mircea, miközben odalépett Louishoz.- És te?- vonta fel a szemöldökét.
- Egy franciaországi látogatása során ismertem meg őt. Egy ünnepségen.
- Hm, érdekes. És mi a szándékod vele?- tért a lényegre Mircea, mire Loius idegesen összevonta a szemöldökét.
- Szeretem őt. Ő is engem.
- Áldásom rátok.. azonban, ha bántani mered.. - hajolt oda finoman lenéző mosollyal Mircea, a jól ismert arckifejezéssel az arcán.
 Egyforma magasak voltak, így nem volt kifizetődő lenézni a másikat. Louisnak fogyóban volt a türelme, a székely modortalansága is sértette. A szempárbaj egyre fokozódott, már nem is volt szükségük szavakra. Mind a ketten dacosan szegték fel az állukat, energiáik lassan elszabadultak. Vonásaik megkeményedtek, tombolt bennük a düh. Ekkor lépett be Andrea az ajtón egy pohár vízzel a kezében. Meglepetten vizsgálgatta a két kakaskodó férfit, de egyik se vette őt észre. A lány letette a vizet az egyik asztalra, lassan odasétált hozzájuk.
- Na jó, mit csináltok, ha szabad megtudnom? - kérdezte némi éllel, szemét résnyire összeszűkítve. Kezdett elfogyni neki is a türelme, amikor a két férfi mozdulatlanul állta tovább egymás pillantását, kizárva a külvilágot. Andrea némán fürkészte őket, hideg veríték folyt végig gerincén, idegesen várta, hogy vége legyen a mentális háborúnak. Egyik pillanatban Mircea még keményen állt, aztán elillant minden az arcáról egy csapásra. Kíváncsi szemekkel vizslatta a franciát, aki idő közben már elvigyorodott. A székely tágra nyílt szemekkel nyugtázta a megnyilvánulást, majd lassan hátrébb lépett.
A szobára még az eddiginél is kínosabb csönd nehezedett, az energiafátyol leereszkedett. Louis megnyugodott, kedvese mellé lépett, hátulról átölelte. Andrea még mindig durcás, ideges arckifejezéssel méregette őket, nem tudta, hogy mi ütött beléjük. Mircea is elmosolyodott, szemét le nem véve a párról.
Érezte, hogy nem érdemes tovább rágódni a dolgon, majd később, nyugodtabb körülmények közt megbeszélik. Felsóhajtott.
---
- Nos, akkor indulhatunk, drágám? Vagy nem ezért jöttél? - kérdezte mézesmázosan Mircea.
- Mehetünk. - válaszoltam konokul, idegesített, hogy majdnem egymásnak ugrottak.
Elindultunk vissza a déli torony felé,- ahol az én szállásom is volt- majd a küzdőteremhez mentünk. Nem volt bent senki, csak mi hárman. Louis kényelmesen helyet foglalt a nézőtér első sorában, nézte, ahogy bemelegítek. Miközben kinyújtóztattam a végtagjaim, kellemes bizsergés járta át a testem. A vér keringésnek indult, tagjaim felmelegedtek. Mivel Mircea nem szívesen pazarolta ilyen dolgokra az idejét, ehelyett inkább kikészítette a kardokat, tőröket.
Harcra készen felkaptam a kedvenc tőrjeimet, amelyek kovácsoltvas nyéllel, finom foglalattal, cirkalmas díszekkel, tűhegyesen megfeleltek a párbajhoz. Mircea egyszerűbbnek tartott felkapni egy kardot, azzal harcolt.
Udvariasan meghajoltunk egymás előtt, megadva a tiszteletet a másiknak. Alap állás, nyugalom, el tudom verni őt. Huh.
Ekkor következett a legváratlanabb dolog. Mircea nekem lódult, felém sújtott kardjával, sikeresen kivédtem a támadást, elérte, hogy felidegesedjek. Folyamatosan lecsapott, én meg mindannyiszor ellenálltam. Meguntam ezt a vívódást, így magam iramodtam meg felé, mögé kerültem, kardját egyik kezemmel leszorítottam, másikkal a tőrt a nyakának szegeztem. Idegesen lihegett, de élveztem, hogy van fölötte hatalmam. Lassan elengedtem, elhúzódtam. Harcias, kissé vidám arckifejezéssel méregetett. Mi van?! Ez nem fair.
- Beszélnünk kell! - vakkantotta.
- Jó. - ezzel elragadott, Louis pedig értetlenkedve nézte, ahogy elmegyünk.
Bementünk az öltözőbe, magunkra zárta az ajtót. Mikor visszafordult, dühösen indult el felém. Ezért a megmozdulásáért gyilkos pillantást vetettem rá.
- Egy: Mi az, hogy összejössz ezzel a francia pincsivel, és nem szólsz nekem? Kettő: Mi az, hogy nem szólsz nekem Jackről? Három: Miért nem mondtad, hogy patróna vagy? - sziszegte az orra alatt.
- Mind a háromra ugyanaz a válaszom: Miért nem kérdezted? Miért nem beszélgetsz velem sűrűbben az ilyenekről? Ha nem féltenél annyira, akkor talán tudnál is ezekről..egyébként.. mi a bajod Louisszal? - kérdeztem homlok ráncolva.
- Semmi, csak.. hagyjuk.- próbálta terelni a témát.
- Nincs semmi. Mircea, ne köntörfalazz itt nekem. Mi a bajod? - már nekem is fogyóban volt a türelmem.
- Féltelek tőle. Neki elég nagy a hatalma, mindig megszerzi azt, amit akar. És.. némiképp irigy vagyok.
- Úgy beszélsz, mintha neked semmi hatalmad, befolyásod nem lenne.. pláne azt, hogy nem szerzed meg, amit akarsz. Ez nonszensz. - vontam fel a szemöldököm.
- Nézd, drágám. Mindig is lányomként szerettelek, és foglak is. De jobban szeretem, ha egyedül vagy..akkor jobban tudok rád vigyázni.
- Mircea.. nem vagyok kislány. Jacket is le tudom koptatni. És patróna se vagyok. - néztem rá morcosan.
- Tudom. Csak.. vigyázz magadra. Jacket pedig aligha. A közös múltjuk miatt mindig zaklatni fog... a patrónusodat illetőleg. Mindig a közép-európai vámpírok a patrónák, ugyanis a mi területünkön volt a legjelentősebb a boszorkányság. Te is az vagy, ahogy én is. Én csupán szél és tűz patrónusra vagyok képes.. de te meg a földre és vízre. Attól tartok, hogy mester lesz belőled, és akkor mindenki téged akar majd...- halkult el teljesen. - Ezt titokban kell tartanod,megértetted?
- Meg. - válaszoltam már valamennyivel nyugodtabban. - Mehetünk?
- Gyere. És bocsájts meg nekem, amiért kiabáltam, drágám.
- Semmi gond. Megoldottuk.- megpusziltam a homlokát, bár pipiskednem kellett, hisz több, mint 180 magas volt. Én meg alig voltam 165.
...
- Jól vagy?- lépett oda hozzám Louis. Aggodalom áradt tekintetéből.
- Persze, menjünk vissza hozzám. Mircea, köszönöm.- halvány mosollyal nyugtázta Mircea, Louis odabiccentett neki búcsúzóul.
- Gyere, vár a meglepetésem. De ahhoz el kell jönnöd hozzám...- suttogta a fülembe Louis, mikor már elég messze jártunk a teremtől.
- Mi? - néztem értetlenkedve. Ekkor megcsókolt. Ó, szóval meglepetés.