#5. fejezet - Romantika felső fokon

 Beleremegtek a falak. Rafe szaladt oda hozzám, nyugtatóan ölelt a keblére. Lassan elhúzott a faltól, átadott Louisnak, aki felkapott és elvitt a szobámba. Rafe ott maradt Jackkel, aki még mindig kábultan nézett minket a falnak támaszkodva. Rafe megfogta és elvezette, miközben szidta, mint a bokrot. Louis bezárta az ajtót, mikor megfordult, már javában könnyeztem. Amint meglátta, átölelt, csitítani kezdett.


- Sss, sss. Nyugi, nem csináltál semmi rosszat. - suttogta a fülembe, közben lágyan simogatta a fejemet, én meg belefészkeltem magam a szokásos helyemre, beszívva Louis illatát.
- De hát csak úgy nekilöktem a falnak.. egyik pillanatban még állt.. aztán már elájult...- nyögtem ki a szavakat zokogva.
- Figyelj. Ha te ezt nem teszed meg, akkor már mind a ketten végeztünk volna egymással.- ekkor már rendes hangerővel próbált visszahozni.
- De.. de hát én.. én nem tudom, hogy hogyan csináltam ezt...- magyaráztam értetlenkedve.
- Tudod, hogy kik azok a patrónák? - nézett mélyen a szemembe.
(Előre szólok, általam kitalált szó és jelentésű a patróna)

-Igen. Olyan vámpírok, akik kb. 2000 után olyan erőt tudnak felszabadítani, mintha varázslat lenne. Pusztán önerőből. És ez rettentően fárasztó. - emlékeztem vissza. - A patrónák képesek szinte mindenre. Uralják a vizet, szelet, földet, tüzet. A vízpatrónus a legerősebb, ereje szökőárként robban. De tőle még az birtokol nagyobb hatalmat, aki mind a négy elem irányítója. 4000 éve nem volt egy patróna se. Pláne nem mester. - húztam el a számat. - Én nem lehetek az, túl fiatal vagyok még. És kizártnak tartanám, hogy pont belém szállna ilyen nagy erő.. lehetetlen. - Louis csodálattal nézett rám.

-Én azt nem venném olyan biztosra. Múltkor, mikor kint üldöztük Jessicát az erdőben, akkor a csatlósait te kaptad el. Földerővel. Az nem egyszerű bűbáj volt. - nézett mélyen a szemembe.- Ma a vízvarázs. Ami elsöprő volt. - egyre aggodalmasabb képet vágott. - Semmi kétségem afelől, hogy egy patrónához van szerencsém. - mosolygott rám. 

- Mindegy. Hagyjuk. Kár ezen agyalni.- próbáltam lerázni a témát.
- Nem, ezt nem szabad félvállról venni. Olyan erőt szabadítottál fel, mint amekkorát még a konzul se tud. Amikor elszabadult, alig kaptam levegőt. Pedig nem is én voltam a központjában. Tengerkéken izzott fel.. - lépett közelebb hozzám.- Ez.. ezzel bármire képes lehetsz.

- Áh. Szóval ezért kellek hirtelen mindenkinek. Tudhattam volna. - kezdtem eltávolodni, de Louis nem engedett. Düh vonult át az arcán. 
- Elég legyen. Ilyet meg sem akarok hallani. Azért vagyok veled, mert szeretlek. Nem a képességed miatt. Lehetnél félvámpír, újszülött, patróna, vagy egyszerű ember is.. akkor is nem az erőd kellene nekem, hanem TE magad. És ez nem fog megváltozni. - szinte esdeklően kisfiús arccal nézett rám.
Ejha! Ilyen vallomás... ennyire jó pasi egyszerűen nem lehet. Lehet, hogy mégis tévedtem volna?

- Köszönöm. Akkor azt mondd meg, hogy mi ez az egész Jackkel.
- Jack és én már régóta ismerjük egymást. Valaha volt egy szolgálóm, Esmee, akit húgomként szerettem. Segítettem, védtem. Jack pedig akkor élte a legvérszomjasabb időszakát. Sorra gyilkolta az embereket, hosszan megkínozva őket. Egyik nap Esmee elment a városba, hogy találkozzon egyik rokonával, így elengedtem. - Louis arca kőkemény lett.- Nem ért haza. Másnap magam is elmentem a városba, hogy megkeressem. Nem találtam, bárkit megkérdeztem, senki sem látta. Mikor hazaértem fáradtan, reményvesztetten, egy zsák hevert a kapuban. Mikor kinyitottam, Esmee élettelen, meggyalázott teste hevert ott... egy levéllel. A levélben az állt, hogy milyen örömmel végezte ki őt.. illetve az, hogy bárki is közel kerül hozzám, azt elveszi tőlem. - Louisnak könnyes volt a szeme.- Érted? Nem tehettem semmit ellene. 

Louis sírt. Magamhoz öleltem, átkaroltam, mire ő némiképp megnyugodott. De nem érte be ezzel, meg akarta válaszolni a kérdésemet.

- Hogy miért van ez a zűr? Jack is és én is kiszemeltünk magunknak. Én megpróbáltalak távol tartani magamtól.. de nem ment. Mikor Jack már elkezdett zaklatni, eldöntöttem, hogy többet nem vesztek. Ám mikor ő ezt észrevette.. felkínálkozott neki az alkalom. Egyre hevesebben próbál elszakítani tőlem. Ezt nem engedhetem. Minden áron büntetni akar, ezért képes téged is felhasználni. - ekkor már lehalkította a hangját, de még mindig dühöt véltem benne felfedezni. 

- Louis.. nagyon sajnálom, hogy nem hittem neked. Bocsánatkéréssel tartozom neked.. meg sem érdemellek.- már én is szipogtam. 
- Sss, sss.- ölelt át.

Igen, ez az a pillanat, amikor úgy érzed, hogy egy senki vagy. Erre egy igazi férfi eléd áll és segít, támogat, megért, szeret. Ezért még a saját szabályaimat is kész vagyok megszegni. Az érzés, mikor elhagyatottnak érzed magad, ő veled van. Mikor bánatos, meggyötört vagy, vigasztal. Fázol, melegít. Szereted, szeret. 

Ölelése melegített, nyugtató volt számomra. Végigsimítottam a kezemmel a gerince vonalán, ami bizonyára tetszett neki, így felsóhajtott. Mikor felnéztem rá, a szeméből melegség áradt. Szemei csillogtak, ilyen szépet még sose láttam. Kék égkőként szikrázott, foglyul ejtve a tekintetem. Ekkor lassan megsimogatta az arcom, megcsókolt. Lassan csókolt, szinte komótosan. Ahogy egyre jobban felbátorodtunk, egyre éhesebben kereste az ajkaimat. Keze végighaladt az oldalamon, csípőmön, végül megállapodott a hátamon. Én is felfedező útra indultam. Gerince mentén haladtam felfelé, vállai, háta, mellizma bársonyos, gránit keménységű volt az inge puha selyme alatt. A végén annyira kifulladtunk, hogy zihálva váltunk szét. 
Nem sokáig bírtuk, így az egyik pillanatban még álltam, másikban pedig zuhantam. Louis ledobott az ágyamra, nekem feszült. Nyelve azonnali bebocsátást követelt, ami ellen nem volt kifogásom. Annyi éven keresztül kerülgettük egymást, mint macska a forró kását, hogy úgy éreztük, eljött a pillanat, hogy mind a ketten kiteregessünk.Louis nagy kezei forróak voltak, minden porcikám bizsergett. A kellemes érzés elöntött, a karjaimat a nyaka köré vontam, még közelebb húzva őt magamhoz. Kiszedegettem a csatokat a hajából, beletúrtam a dús fürtökbe. Ekkor vesztettem el az eszem. Illata, érintése olyan hatással volt rám, mint az afrodiziákum. 
* Louis szemszöge*
Andrea teste tökéletes volt. Bőrének kellemes vanília illata mámorító volt számomra. Ruhája alatt az izmai acélosak, ám érintése olyan, mint a puha selyem. Néha összefonódó tekintetünk kiütött. Szemei szikráztak, kék gyémántként fénylettek. Gyönyörű volt. Lábai lassan körülölelték a derekamat, szorosan tartva. Lassan haladtam fel dereka mentén, végigsimítva a hasán, vállain, arca, nyaka körül. Beletúrtam hosszú, fényes hajába, ami vadként hullott ki a kezeim közül. Csókunk egyre édesebb, kínzóbb lett. Ajkainak íze megrészegített, kellemes borzongás futott végig a gerincemen. Mikor ő is kiélte magát, a keze a hajamba vándorolt. Olyan erővel húzott magához, hogy elvesztettem minden önuralmam. Ő kell nekem, senki más.
---
* ajtókopogás*
Ijedten rebbentünk szét a kopogás hallatán, Louis meglepetten nézett rám, jó adag beindultság látszott rajta. Szétváltunk, majd felkeltem. Megigazítottam a hajam, kiigazítottam a már kissé gyűrött ruhámat. Kinyitottam az ajtót. Mircea várt rám.
- Szia Mircea, miben segíthetek? - kérdeztem kedvesen mosolyogva. 
- Szervusz drágám. Gondoltam, hogy beszélek veled.- mosolyodott el ő is.
- Hát, nem ez a legmegfelelőbb pillanat. Nem sokára megyek hozzád úgyis, a megbeszélt harc miatt. Utána beszélhetünk. 
Egy pillanatig tétovázott, de beleegyezett. 
- Mondd csak, ki van itt? - kérdezte halvány mosollyal a szája szegletében.
- Louis. Éppen.. ööö, beszélgetünk.- hát, nem kapom meg a világ legmeggyőzőbb riposztjáért járó díjat..
- Ó, értem. De remélem jól vagy. Ezek ketten elég jól egymásnak ugrottak. Bár, nem is csodálom, ilyen díjért..- siklott végig rajtam a szeme.
- Na de apu! Jól vagyok, nem sokára megyek. Készülj fel.
- Pont te nevezel apunak, aki az anyám lehetne? - röhögött fel.- Rendben, találkozunk.
- Szia, Mircea.- köszöntem el, becsuktam az ajtót. 
Mikor visszamentem a szobába, Louis már izgatottan várt. Odamentem hozzá, elé álltam. 
- Gyere, öltözzünk át. 
- Mircea ráér. 
- Igen, ráér, de minél hamarabb végzünk, annál jobb. Addig is folyamatosan zavarni fognak minket. Ahogy ismerem az öreg csibészt, ki nem hagyná, hogy bosszantson minket.
- Jó, de aztán semmi más. Van némi meglepetésem számodra.- mosolyodott el. 

Ez a mosoly lefegyverző volt.