#18. fejezet - Hiszed-e még..?

Nezzo diadalittas tekintete, ahogy végigmér. Dolga végeztével ott hagy, mint egy darab rongyot, s ráparancsol a kutyáira, hogy ne szökjek el sehova, senki más ne érjen hozzám. Terve van még velem.

Mintha csak tegnap történt volna.

Rémült sikollyal ütköztem neki a falnak, összeestem. Egész testemben remegtem, zokogtam. A falnak nyomtam a hátamat. Összekuporodtam.

Hátamat a hideg falnak nyomva próbáltam visszajönni a jelenbe. Egész testemben remegtem. A remegést felváltotta sírás, a sírást a zokogást, a zokogást meg rázkódás. Ott ültem egy helyben, senki nem volt ott rajtam kívül. Vagy mégis?

* Eközben Davidnél*
Ketten álltak sötét szobában. Az egyik David, a másik pedig a csuklyás idegen.
- Mondd csak, uram...meddig akarod még ezekkel kínozni őt? - kérdezte David.
- Ameddig jól szórakozom. Vissza akarom őt kapni. Ha olyan csinos, erős, mint mondod, akkor nincs vesztegetni való időm. Ha elkapom, onnan már könnyű út vezet a behódolásig. De előtte le kell gyengítenem.
- Nehéz lesz, uram.. mások is védelmezik.
- Annál izgalmasabb. - fordult az csuklyás David felé. Ördögi vigyor ült az arcán.
---
Próbáltam összeszedni magam. Nem ment. Újabb emlékkép.
Csendesen ültem a sátorban, mélyen gyászba borulva. Édesapámat a szemem láttára gyilkolták meg, édesanyámat meg akkor, mikor átváltoztattak. Halottak. Meghaltak.
- Meghaltak. - ízlelgettem a szót. Keserű volt, akár csak az elmúlt napok.
Folyamatos sírógörcsök között, régi emlékekbe borulva töltöttem ezt az egy hetet. Mai nap tovább állunk.
Nezzo visszamegy a kastélyába, ahogy a többiek is. Én is, de nem akarok. Én..ölni akarok. De nem embert..hanem Nezzót.
Figaro lépett be a sátor bejáratán, vigyorgott. Rajtam szórakozott. Egy ruhát vágott hozzám.
- Vedd fel, szépségem. Ma este tovább állunk. Nezzo mester nem szeretné, ha megfáznál a lenge öltözet miatt..
- Fojtsd meg magad! - sziszegtem.
- Ó, milyen kis tüzes. Már értem, hogy miért tetszettél meg a mesternek. Kár, hogy nem osztozik..- lépett felém olyan tekintettel.
- Takarodj innen, mert megöllek.
Felnevetett, kiment. Magamra húztam a ruhát. Legalább nem fáztam.
A nap további részében egy helyben ültem, töprengtem. Gyászoltam. Feledtem.
Elérkezett az este, ki kellett másznom a sátorból. Az egyik kocsinak nekidőlve néztem a többieket, ahogy rekord idő alatt összedobálják a tábor maradványait. Újabb sírógörcs, újabb emlék zuhatag..
két erős két ragadott meg, dobott fel a kocsira. Kemény padlón landoltam. Felgyújtották a lámpát. Rám dőltek. Nezzo.
- Nyugodj meg cicám, csak én vagyok az. - suttogta a fülembe kéjes hangon. - Már egy hete nem csináltunk semmit...
Szaggatottan szívtam be a levegőt. Éreztem, ahogy a fülemben a vér hangosan lüktet, mellkasom egyre sűrűbben emelkedik-süllyed. A pulzuson az egekben. Éreztem, ahogy hideg szellő csap meg. Nezzo meleg lehelete a fülemet csiklandozta. Kapálóztam, rángatóztam. Sikongattam. Hiába való, nem győzhetek.
Támadón egyre hevesebben rugaszkodik nekem, fájdalmat okozva. Hangosan liheg, én hangosan sikoltozom. A kín egyre szörnyűbb. Az erős kezek egyre szorosabbak, testrészeim, melyeket megérint, libabőrösek. Undorodom tőle. Kiélvezkedte magát. Abbahagyta. Remegve tekerem magam köré a ruhát.
*két nappal később, Nezzo kastélya, szobája*

Ez a féreg törvényt hozott felettem. Mindig az ágyában kell lennem, mire ő megérkezik. Undorodtam tőle, utáltam. Szívből utáltam. Utáltam azt, ami tett/tesz velem. Utáltam, amiért megölte a szüleimet. Utáltam, mert mindenkit megölt.
Utáltam, amiért vámpírrá tett.
Utáltam, amiért ezt tette velem.
Minden egyes nap ugyanaz a forgatókönyv. Befekszem hozzá, lefekszem vele, aztán pedig vele kell aludnom. Az első 10 évben küzdöttem ellene. Aztán már hasztalan volt. Hiábavaló, sikertelen, embertelen.
---
Sikolyaim valaki meghallotta. Szapora léptekkel közelített felém Louis, oldalán Raffel, Mirceával. Amint megláttak, leguggoltak hozzám. Louis szorosan magához húzott. Még mindig sikongattam, az emlék nem hagyott nyugodni.
- Sss, sss drágám. Semmi baj, sss. - csitítgatott Louis. Rafe elszaladt segítségért. Mircea pedig idegesen figyelt.
- É-én.. - zokogtam.
- Nem történt semmi baj. Csak egy kósza emlék. Mindig szoktál ilyeneket látni.- suttogta Louis.
Belenyomtam a fejem az inge puha selymébe, beszívtam az illatát. Pár perccel később felnéztem. Mircea, Rafe, Cassie és a konzul állt előttem.
- Drágám, jól vagy? -kérdezte a konzul aggodalmasan. Nagyon jó viszonyban voltunk, mintha a testvérem lett volna.
- Nem igazán. - szipogtam.
- Louis, kérem hozzák. Meg kell nyugtatnunk.
Franciám felemelt, elindult a konzul után. A többiek is követtek minket.

*Eközben Davidnél*
Kint vihar tombolt. A szél hangosan rázta az ablakokat, az fák ki akartak fordulni a helyükről. Eső, villámlás. Mennydörgés. Sötét felhők, amik sötétséget, félelmet hoztak magukkal. A szoba közepén állnak, az ablak felé néznek. A villámlás fénye félelmetessé tette a sötétbe burkolózó alakot. Arcát még mindig ruha takarta. A csendet David törte meg.
- Uram, maga egy zseni. Mégis hogy tudja elérni, hogy így kiboruljon a lány? - ördögi kacaj hagyta el David száját. Élvezte.
- Úgy, hogy én vagyok a mestere.
Fordult oda a rejtélyes idegen, levette magáról a csuklyát. Teljes életnagyságban állt Dabrione előtt.
- De hiszem maga..
- Hadd mutatkozzam be, fiam. A nevem Nezzo. Nezzo Cartego,- villámcsapás- s Andrea mestere.