#22. fejezet - Döbbenet

A szobából szinte semmi zaj nem szűrődik ki, csupán Nezzo alakja táncol a gyertyák fényében. A sötét árny meg- megállva köröz, mint a dögkeselyűk, amik áldozatukat várják. Érezni a levegőben a vörösbor gyenge alkoholos aromáját, s egy furcsa parfümöt. Vajon kié ez az illat?

- Ne olyan erősen! Finomabban. - kiabáltam oda a kislánynak tőr dobálgatás közben.
- Értem. - morogta vissza.
- Csak akkor dobáld erővel, ha már a gyengéd megy. Ne akarj rögtön világot megváltani..- oktattam ki, miközben adogattam a késeket a kezébe.
- Jóóó..
Miután Lo teljesen kidobálta magát- illetve teljesítette a neki szánt mennyiséget- elment. Én magam ledőltem egy kicsit az egyik székbe, onnan figyeltem a többi harcost. Franco gyanúsan méregetett, de álltam a pillantását. Te akartál felvágóskodni, itt a következménye.
Louis az újoncot támadta. Mikor megláttam, azt hittem, hogy ott helyben szétesek.. végignéztem Louison. Mozdulatai olyan tiszták és határozottak voltak, hogy csak bámultam. Selymes haja örvénylett a nagy mozdulatok miatt, egy-egy tincs felcsapott néha. Szemei szikráztak, vadul égtek a versenyszellem miatt. Mit is mondhatnék..ő az én pasim.
Szemem tovább itta volna a látványt, azonban David jelent meg előttem. Az arcán meg kaján vigyor.
- Lenne kedved egy meccshez? - dorombolta a fülembe.
- Igen.
Nem tudom, hogy mi ütött belém, de nagyon harcos kedvemben voltam. Így hát felálltam, felvettem a fegyvereim,- amiket azóta már visszaszolgáltatott Franco- és beálltunk. Észrevettem a szemem sarkából, hogy Mircea és Rafe párbaja ez miatt véget is ér. Idegesen kémleltek minket. Louist pont eltakarta Franco, ennél fogva nem látta az eseményeket. Kissé elvonták a figyelmem.
- Na, mi az, cica?
- Ne cicázz, mert összekarmolom a szemtelen képed. - sziszegtem, ahogy megütötte a fülem a gúnyos megjegyzés.
- Hm, már alig várom.
- Harcolunk vagy beszélgetünk? Nem mintha egyikhez is lenne nagy kedvem, pláne, hogy veled kell lennem. -mosolyodtam el gúnyosan.
- Harcolunk. Most ahhoz van kedvem. Ha gondolod.. utána máshoz is.. - lesütött róla, hogy mire utazik.
- Arra kérd meg a ribanc duót. Ne engem. - persze, hogy Romana meg Kira jutott eszembe.
- Féltékeny vagy? - vigyorodott el.
- Soha.
Ezzel befejeztem a kétértelmű társalgást és meghajoltam. Miután leesett neki a tantusz, ő is követte a mozdulatot. Nála kard volt, nálam pedig a két tőröm. Kör alakban méregettük egymást, majd hirtelen lecsapott. Elhajoltam előle, kitérve az éles penge elől. Ekkor olyat tett, amit eddig még soha. Magához húzott, és szájon harapott. A vér kiserkent a szám sarkából, amire mindenki odakapta a fejét. Hát persze, vér szag. Lenyaltam az élénkpiros folyadékot, összeszedtem magam.
Amikor Davidre néztem, fényesen csillogtak a szemei. Arcán szemtelen vigyor, alul.. khm. Nem részletezem.
Úgy döntöttem, hogy most jön a hadüzenet.
Odasiklottam hozzá, belevágtam a karjába, térden rúgtam, földre rogyott. A kard hangos csörömpöléssel ért földet, David arca pedig elkomorult a heves reakcióm láttán. A következő pillanatban kiterülve alattam, egyik kést a torkának, másikat pedig a szívének szegezve feküdt gyorsan emelkedő-süllyedő mellkassal. Kicsit megijedt. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy a belepréseljem az erőmmel a talajba, de nem tettem. Igaz a szemeim nem erről árulkodtak. Tengerkéken csillogtak, fénylettek.
Felkeltem Davidről, aki álló cerkája miatt még mindig csak feküdt és figyelt. Lehet, hogy mégsem ijedt meg. Erre nem tudok megfelelő választ adni.

Elsétáltam, majd leültem. Mi volt ez a szemvillanás? Talán.. nem, az nem lehet.
- Mester lettél. - hallottam egy hangot a hátam mögül, Mircea volt az. Arca pedig izgatottságról árulkodott.
- Mi? Hogy? - fordultam meg. Elég érdekes fejem volt..
- Te lettél a patróna mester. Megkaptad a tüzet, meg a szelet is. Nem kell sokat várni az esszenciálisra.
- Mi?! Várj. Hogyan? - nem is használtam se tüzet, se szelet!
- Úgy, hogy mikor Davidet ledöntötted a lábáról, a szemed elkezdett fényleni. Karmazsinvörös, hófehér, tengerkék, és smaragdzöld. Gyönyörű volt.- suttogta Louis, és átölelt hátulról.
Beledőltem az ölelésébe, az ismerős illat lecsillapított.
- Aha.. - vágtam a legértetlenebb fejet.- És mi az az esszenciális? - én se tudtam, hogy mi az.
- Olyan, mint a villámlás. Vagy az áramütés. Összefügg a széllel. - mondta Mircea.
- És akkor mi lesz most? Mi történik velem? - esett le a tantusz. Ez nem egy egyszerű kis erő.
- Semmi különös.. csupán uralni fogsz minden elemet. S irányítod őket. Ahogy kedved tartja. A rangod megnő. Ilyen apróságok. - hallottam, ahogy Louis kuncog mögöttem.
- Ezt ti se gondolhatjátok komolyan. Ez nem lehet az enyém...
- A legjobb helyre kerül. - mondta a konzul. Mikor ért ide?!

Ezek után a sokkoló tények után, hogy magam lettem a legnagyobb erejű vámpír, elég feszült voltam. Már azt is nagy dolognak tekintettem, hogy én lehettem a bajnok, legyőztem Louist. Nem hogy ez mind a nyakamba zúduljon! Egyre több dolog miatt főhet a fejem. Davidnek valamilyen választ kell adnom Cassie miatt. Nezzo a nyomomban van, vissza akar kapni. Egyre több dolgom van. Tulajdonosa vagyok olyan adottságnak, amely csak 4000 évente egyszer fordul elő. Louis csókolgatja a nyakam, mert tudja, hogy ott vagyok csikis.
- Hékás! Párizs! Röhögőgörcsöt fogok kapni, ha nem hagyod abba! - kuncogtam a karjaiban, amint mentünk vissza a lakosztályomba.
- Ez a cél. Budapest. - megfagytam.
- Szóval Budapest. Tudsz még valamit magyarul? - kérdeztem az anyanyelvemen.
- Persze. 50 évet ott éltem. Veszprémben. - válaszolta könnyedén. Iszonyatosan aranyos volt a francia akcentust kihallani a magyar szövegben. Ó, te gyönyörűség.
- És ezt eddig miért nem mondtad? - kérdeztem angolul. Térjünk vissza a gyökerekhez.
- Mert élveztem azt, hogy nem tudod, hogy minden egyes szavadat, amik álmodban elhagyták a szád, azt megértem. - röhögött fel. Mi van?! 
- Te megértetted az én kis buta álmaim, néha elhangzott szavaim? És nem szóltál? - teljesen elszégyelltem magam.
- Istenem, de aranyos vagy. - vigyorgott rám. Szemei csillogtak. - Igen, megértettem. Elég vadakat álmodsz, sűrűn szereplek bennük. De ennek örülök. - kaján vigyorba ment át. Ó, ne..
- Ki foglak hallgatni. Nem úszod meg ennyivel. - morogtam, és durcásan összehúztam magam. A szemem sarkából láttam, hogy Louis éppen kitörőben van, hogy tisztességesen kinevessen.
- Már várom. Apropó.. várom. Ma este nálam alszunk.
- Honnan veszed, hogy elmegyek hozzád?- kérdeztem csípősen. A vigyort nem lehetett levakarni az arcáról.
- Ha nem jössz, magam viszlek. És azt ne akard. Add meg magad. - suttogta, amint kinyitotta a szobám ajtaját.
- Ha harc, hát legyen harc. - mondtam, mikor letett a földre.
Valami furcsa dolgot éreztem. Valami szokatlant. Valaki szokatlant.
- Te is érzed? - kérdeztem halkan.
- Az egész belengi a szobát. Valaki járt itt.
Felkapcsoltam a villanyt és akkor megláttam. Ez nem lehet. Egy fekete rózsa hevert az ágyamon. Mellette egy levél. Lassan odasétáltam és felvettem, kinyitottam a borítékot.

Drágám. 
Szemed színe akár egy égkő. Hajad selymes, mint a bársony. Tested oly tökéletes, mint egy szobor. Egy dolog nyomaszt csupán, hogy nem az én ágyam melegíted. 
Ha jót akarsz magadnak, meg a kisfiúnak, akivel összeszűrted a levet, akkor holnap este éjfélkor megjelensz az erdei tisztáson. Van egy ajánlatom. 
Szeretnélek újra látni, drágám. Már hiányzol. 
Csók, Nezzo. xx

Na, jó. Ez nekem nem tetszik. Nagyon nem tetszik.
A levél kiesett a kezemből, ahogy a kézirat végére értem. Ledermedtem. Elkezdtem szédülni, a lábaim rogyadoztak. Ólomsúlynak éreztem magam, mely a mélybe kívánkozik. Szemeim lassan lecsukódtak, testem elernyedt. Elájultam.