#23. fejezet - Ó, basszus, bocs.

Na, jó. Ez nekem nem tetszik. Nagyon nem tetszik.
A levél kiesett a kezemből, ahogy a kézirat végére értem. Ledermedtem. Elkezdtem szédülni, a lábaim rogyadoztak. Ólomsúlynak éreztem magam, mely a mélybe kívánkozik. Szemeim lassan lecsukódtak, testem elernyedt. Elájultam.

Lassan kinyitottam a szemeim, éreztem, hogy valakinek a karjaiban vagyok. Fel akartam rögtön kelni, de visszanyomtak.
- Csak lassan. Nyugi. Jól vagy, kedves? - kérdezte Louis, miközben egy tincset kisöpört az arcomból.
- Persze. Csak kicsit megszédültem. - motyogtam, miközben felálltam.
- Elájultál. - nézett rám mogorván.- A levél miatt. Elolvashatom? - a lehető legeltökéltebb tekintettel nézett rám.
- Itt van. - emeltem fel a papír darabot, átadtam neki.
Figyeltem Louist. Ahogy olvasta, a lap egyre jobban gyűrődött. A végén leginkább egy papírgombóchoz hasonlított, mintsem egy levélhez. Amint rám emelte tekintetét, kétségbeesettség áradt szemeiből.
- Louis, sajnálom. Nem is csodálnám, ha ezek után..- folytattam volna, de befogta a számat.
- Nem szakítok veled. Szeretlek. És ez ellen még maga a Jégember se tehet semmit. - őszinteség áradt gyönyörű szemeiből, teljesen elképedtem.
Megcsókolt. Ez a csók gyengéd, vigasztaló céllal indult, azonban átfordult követelőzővé, erőssé. Szememből kibuggyant egy könnycsepp.
Én szakítottam meg a heves csókot.
- Köszönöm. Szeretlek, Louis. - s ekkor már a többi könnyem is szabadjára indult. Hihetetlen érzés, ha tudod, hogy szívből szeretnek. Igen, elérzékenyültem. Én magam, aki minden kapcsolat ellenzője volt.
Szorosan magához húzott, az inge puha selyme mindig is a kedvenc helyem volt. Belefúrtam az arcomat. Így álldogáltunk tovább még jó ideig.
- Kedvesem, én mindig itt vagyok neked. - suttogta a fülembe. - Gyere, menjünk innen. - ezzel felemelt, és kivitt a szobából. A másik pillanatban Louis szobájában találtam magunkat.
Letett. Felé fordultam.
- Louis, lehet egy kérdésem?
- Persze, kedves. - kíváncsiság sugárzott tekintetéből.
- Miért hordasz mindig? Miért nem mehetek melletted?
- Mert így tudom, hogy biztonságban vagy. - Ó, te gyönyörűség.
Elmosolyodtam. Ő is. Lágyan végigsimított az arcomon, amitől mosolyom vigyorba fordult át.
- Jó látni, hogy újra mosolyogsz. - motyogta. Szemei vidáman csillogtak.
- Mondd csak, el tudnál nekem hozni egy tokot a szobámból? Fekete.
- Persze, mindjárt jövök.
Amint Louis kilépett az ajtón, azon kezdtem el agyalni, hogy mit játsszak neki. Hegedűn. Úgy döntöttem, hogy Lindsey Stirling Elements című számát játszom el neki.
http://www.youtube.com/watch?v=sf6LD2B_kDQ
2 perccel később megérkezett.
Letette a tokot az asztalra, kibontottam, kiemeltem a hegedűmet. 150 éve játszottam ezen a hangszeren.
Tudtam, hogy Louis imádja a hegedűszót. Ő helyet foglalt egy székben, én pedig beálltam helyes pozícióba és elkezdtem játszani. A dallamok követték egymást, én pedig átadtam magam a pillanatnak. A dal végére érve meghajoltam, Louis pedig csillogó szemekkel tapsolt. Hihetetlenül büszke voltam magamra, hogy ekkora örömöt szereztem neki.
- Nem is tudtam, hogy hegedülsz. Csodásan játszol. - mondta, miközben visszatettem a hangszert a tokjába. A vonót is gondosan betakargattam. Ő pedig szorosan átölelt hátulról.
- Hát, sok dolgot nem tudsz még rólam. - mondtam kissé kacéran. - Engem nehéz kiismerni.
- Ó, dehogynem. Előttem nem titkolhatsz semmit. Ismerlek téged. - morogta a fülembe érzékien.
- Ne hidd, hogy én nem ismerlek téged, drágám. - visszavágtam.
- Tudom.
Ennyi elég is volt Louisnak ahhoz, hogy vigyorogjak. Amikor megfordultam az ölelésében, rögtön szájon csókolt, felkapott. A lábaim a dereka köré fontam, kezeimet pedig a nyaka köré. Beletúrtam a dús fürtökbe, meg nem szakítva az érzéki megnyilvánulást. A kezemmel lassan simítottam végig a gerincén, amitől felsóhajtott. Észbe se kaptam, mikor már az ágyon feküdtem, Louis pedig fölöttem van. Teljesen bepörögve. A lábamat simogatta, ami miatt elvesztettem a fejem. Ez az éjszaka, jobban mondva hajnal izgalmas lesz.

Reggel Louis szoros ölelésében ébredtem, aki még vígan aludt. Na, keljünk fel. Éppen kiszabadítottam magam az öleléséből, kezdtem volna felkelni az ágyból, mikor erős rántás visszahúzott az ágyra. Rémült sikoly hagyta el a számat. Mi volt ez? 
- Hova készülsz? - kérdezte Louis, amint ismét az ölelésében találtam magam.
- Fel akartam kelni. Tudod, felöltözni.
- Hm, nem mész sehova. - mormolta, az ölelése gyengéd simogatásba fordult át. Megfordultam, és ránéztem.
- Ez meg mit jelentsen? - kérdeztem összeszűkült szemmel.
- Azt, hogy itt maradsz velem. Itt nyomjuk az ágyat. - mormolta az ajkaimra, majd megcsókolt.
- Hm, nem rossz program.. - láttam, ahogy elvigyorodik.
- Jó válasz.
De úgy látszott, hogy valaki így se bírta ki, hogy ne zavarjon meg minket. Mircea lépett be az ajtón, mikor meglátott minket, elkerekedett a szeme.
- Ó, basszus, bocs. - sütötte le a szemeit.
- Semmi gond. - mondta Louis. Kuncogtam. - Miben segíthetek?
- Hát, először őt öltöztesd fel. Ne le. - felkacagtam. - Utána pedig gyertek edzetni. Drágám, várja a konzul a fordítást. Ennyi lenne. - darálta le, és ki is sasszézott a szobából.
Kis pókként kúszott fel a kezem Louis izmos hasán, aki parázsló szemmel nézett le rám. Ekkor törtem meg a varázst.
- Ideje felkelni. Egy-kettő. - feltápászkodtam, és felvettem a tegnapi ruhám. Louis morcosan könyökölt fel az ágyban. Szívdöglesztő volt a kócos hajával, meg aranyos, kisfiús durcijával. - 1 óra múlva találkozunk. Akkorra kész lesz a kézirat. Megyünk edzésre.
- Jó. Szervusz, kedves. - mosolyodott el.
Kiléptem az ajtón, ott hagytam Louist. A szobámba érve kiszellőztettem, kidobtam a virágot, levelet elégettem. Kitöröltem mindent, ami Rá emlékeztetett. A kézirat fordításába fogtam, amit várt a konzul. A szerb szöveg 2 oldalas volt, de gyorsan végeztem vele. Egész szépen adtam vissza.
Beletettem a mappámba. Gyorsan lezuhanyoztam, felkaptam valami edző ruhát. Hasznosan próbáltam elütni az időt, amíg Louist vártam. A fotelemben ülve firkálgattam, mikor kopogtattak. Biztos Louis. Feltápászkodtam a székből és kinyitottam az ajtót. De Louis helyett valaki más lépett be az ajtón.