#28. fejezet - Önismereti leckék

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez a 4 óra nincs rám nagy hatással. De,nagyon is.
Hiába, mindenki előtt leperegnek a legfontosabb dolgok, események, emberek az életében, ha a kilátástalan jövőre gondol. Nekem is kilátástalan volt az este. Elbukok-e ezen a próbán, és elvesztek számomra minden fontosat, vagy lesz annyi erőm, hogy szembe tudjak nézni a múltammal, a démonaimmal, hogy sikeresen vegyem az akadályt?  Hogy érezhetem-e még Louis ölelő karjait, forró csókjait... láthatom-e még az ismerős csillogást a szemében, beszívhatom-e kölnije illatát, aludhatok-e vele egy izgalmas éjszaka után és boldogan kelhetek fel a karjaiban, tudva, hogy szeret engem?
Hogy puszilhatom-e Mircea orcáit, megölelhetem-e, mint édesapámat, s elmesélhetek-e neki mindent, mi a szívemet nyomja? Beszélgethetek-e Raffel mindenről, festünk-e még egy szobában, kisgyerekekként dobálva egymáshoz a rajzszént? A csodás napok, amiket barátaimmal töltöttem, visszaköszönnek-e még a jövőben..
vagy lelkem s testem örök rabságra lesz ítélve Nezzo hideg, mocskos karmai között? Derek durva bántásai, érintései fognak a valósághoz kötni, hogy egy pillanatra se szakadhassak el a fájó kínjaimtól, melyektől minden percben szabadulni kívánok? Képes leszek-e tartani magamban a lelket, hogy tudjam, hogy nincs lehetetlen? Nem tudom. A kérdések sora egyre nő, s felemészt minden gondolatom. Aki azt hitte, hogy ennek az estének a sorsa a két fél fizikai erején, tapasztalatán dől el, az tévedett.
Nem. Itt minden fejben dől el. Hogy ki állja jobban a sarat ebben a lelki küzdelemben?
Az rajtunk múlik. Nezzón és rajtam.

Magamba roskadva ültem a kanapén, Louis pedig gyanakvóan vizslatott. Láttam a szemeiben a félelmet, hitetlenkedést, ám a remény szikrája mindvégig ott bujkált a kék szempárban. Nehezen viselte el a gondolatot, hogy ilyen nagy megpróbáltatásnak nézünk elébe. Igen, mi.
Mert nem csak Mirceát, Rafet, a konzult és még sok más vámpírt edzett az idő, hanem Louist és engem is.
A kapcsolatokat próbára teszi a félelem, aggodalom, az ismeretlen jövő és annak következményei. Ilyenkor a társadra támaszkodsz, és ő is terád. Megosztjátok egymással kisebb-nagyobb terheiteket, erősítitek, tartjátok egymásban a lelket. Méltón állíthatom, hogy a feszült hangulat, állandó idegesség, Nezzo fenyegetései ellenére a bizalmunk töretlen maradt. Louis karjai közt heverve valamiképp csillapodott bennem az idegesség, de önző voltam. Túlságosan is az. Szorosan magamhoz szorítottam őt, hogy érezzem szíve dobogását, az illatát, bőre puhaságát, s erős karjainak gyengéd, féltő ölelését. Önző voltam, mert magamnak akartam tartani őt, s a pillanathoz láncolva üldögéltünk volna messze menőkig.
De így éreztem jobban magam.
Így éreztem, hogy ha ő mellettem van, akkor van még remény. Van még esélyem.
Győzhetek.
S ez remek érzéssel töltött el.