#29. fejezet - Hit and Run

- Ideadnád a tőrjeimet? - kértem meg Louist, miközben gondosan összefonattam a hajam Jennával. Éppen a kiskéseket suvasztottam a cipőm oldalába, az övem szélébe, mikor megkaptam a mindig használt fegyvereimet.
- Tessék. - nyújtottam felém Louis, aki már teljes harci díszben állt előttem, állítom, több fegyver volt nála, mint ruha. Az arcáról nem tudtam semmit se leolvasni. Kemény tekintettel nézte, ahogy Jenna befejezi a dolgát, és éjfél előtt fél órával egy utolsó ölelés után kimegy a szobából. Miután Jenna elhagyta a szobát, nagy csönd telepedett ránk. Louis törte meg úgy, hogy magához szorított és erősen megcsókolt. Idegesen harapdáltam a számat, miközben egyre erősebben ölelt. Éreztem, hogy az eddigi kemény álarc, amit az utóbbi 3 órában magára erőltetett, lekerült róla. Mikor szétváltunk, ellágyulva nézett rám és finoman simogatta az arcom. Ránéztem az órára. 23. 47. 13 perc múlva éjfél.

- Tudom, nem sok időnk van már hátra. - mondta, miután követte a tekintetem az egyre gyorsabban működő szerkezetre nézve. Hirtelen felsóhajtott. - Nagyon féltelek. Ha bármi történne veled.. nem élném túl. Ott leszünk mind, jól jegyezd meg. Nem kell mindent egymagad megcsinálnod.
Kopogtattak, Mircea lépett be, mögötte Rafe nyújtogatta a nyakát.

- Louis, gyere kérlek. Hagyjuk magára. Hagyjuk felkészülni. - mondta Mircea halkan, miközben le se vette rólam a szemét. Testtartása merev volt, megviselt arccal nézett. Odaléptem hozzá, szorosan megöleltem. Hirtelen ő is magához húzott, románul suttogott a fülembe.
- Nagyon vigyázz magadra. Ott leszünk. Szeretlek, kislányom. - kimondta, "kislányom"-nak nevezett.
- Köszönöm.
Mikor elengedett, egy puszit nyomott a homlokomra. A könnyekkel küzdöttem.
Rafehez fordultam, őt is megöleltem.
- Bízok benned kislány, ügyes leszel. - morogta a fülembe Rafe.
- Rafe, csak okosan a kereszt lépésekkel. - bontakoztam ki az öleléséből.
- Tudod mit? Te magad fogod elvonszolni ide a segged, és megtanítasz rá ezek után. Megígéred?
- Meg. - mosolyodtam el. Nyomtam egy puszit az arcára.
Rafe.. mintha csak a bátyám lett volna. Szívszorító volt rájuk nézni, azon gondolkodni, hogy talán soha többé nem látom őket viszont.
Nem. Erre nem is gondolhatok. Megmutatom Nezzónak, hogy van bennem spiritusz.
Louis, Mircea és Rafe lassan kimentek, magamra hagytak a már szinte beteges gondolataimmal..
basszus. És ekkor jött az utolsó: egy perc van hátra éjfélig.
Utoljára még körülnéztem a szobámban, leoltottam a villanyokat. Lassan lépdeltem az ajtóhoz, majd a kilincset lenyomtam. Az ajtó halk nyikorgással kinyílt, kiléptem rajta. Innen már nincs visszaút.
Utoljára végigsétáltam a hosszú folyosón, ahol mint mindig, most is nagy lánggal égtek a fáklyák. A folyosó, ahol mindig futottam, hogy ne késsem le a gyűléseket, ahol Louis mindig cipelt, akármennyire ellenkeztem..
a kardok, amiket mindig szívesen nézegettem, ha elmentem mellettük. Nem volt könnyű ezekkel az emlékekkel kilépni a hátsó kijáraton.
Láttam, ahogy néhány falevél száll a levegőben, a nagy szél miatt kerge táncot jártak egymással. Az ég csillagos volt, a Hold fényesen ragyogott. A távolban egyre közeledtek a viharfelhők. A vihar, ami elmossa majd a ma este történtek nyomait.
A keskeny erdei ösvényt a megszokott tiszta, friss illat lengte be. Néha-néha egy bagoly is huhogott, valószínű, hogy várta a következő áldozatát. Ahogy engem is várnak már a tisztáson. Nem tagadom, a levegő tisztaságát megtörte valami. Erősen megtörte. Az az undorító pacsuli, rózsák illata, és még több erőfoszlány nyomai. Még több? Igen, ha jól saccolom, akkor még 2 másik vámpíré.
Biztos voltam benne, hogy az egyik Dereké. De a másikat nem tudtam miért, de hihetetlenül ismerős volt. Túl ismerős. És ekkor a tisztásra értem.
Éjfélt ütött az óra. A harang erősen himbálózott, sokáig tartott, míg elhalkult. A sötétben két alak vált ki a sötétből, felém tartottak.

*Nezzo szemszöge*
- Itt van.- suttogtam Dereknek, mikor megéreztem a jelenlétét. Az arcomon a levakarhatatlan mosollyal léptem ki a fák mögül, nyomomban Derekkel. Ahogy megláttam a kis drágám arcát, a rezzenéstelen vonásokat, egy pillanatra felnevettem. Nem fél tőlem.
Ahogy végignéztem rajta, eszembe jutott az a 300 év, mikor magam mellett tudhattam őt. Az ellenkezése, ami táplálta bennem a vágyat, a félelme, ami megédesítette a vele töltött időt, felejthetetlen volt. Sokkal szebb, mint ahogy visszaemlékeztem rá. Az egyszerű melegítő nadrág, póló arra engedett következtetni, hogy készült a mai estére. Csípője oldalán tőrök lógtak magányosan, öve szélében a pengék csillogtak. Meg kellene lepődnöm? Nem. Mindig is ilyen harcos volt.
A haja hátul egy fonatba összefogva, hogy ne zavarja semmiben. A súlyos tincsek, melyek szabadon lógtak, vadítóvá tették a már így is kemény megjelenést. Ahogy egyre jobban közeledtünk hozzá, megláttam a szemét. A jégkék szemeket, melyek vadul égtek. Szinte világított a sötétben a haragos szempár. 10 méteres távolságba érve megálltunk. Onnan csodáltam tovább. A zsebembe nyúlva a fiola hevesen dobálta magát, megérezte Őt. Szóval eljött az idő.