#30. fejezet - Harcok-kudarcok

A haja hátul egy fonatba összefogva, hogy ne zavarja semmiben. A súlyos tincsek, melyek szabadon lógtak, vadítóvá tették a már így is kemény megjelenést. Ahogy egyre jobban közeledtünk hozzá, megláttam a szemét. A jégkék szemeket, melyek vadul égtek. Szinte világított a sötétben a haragos szempár. 10 méteres távolságba érve megálltunk. Onnan csodáltam tovább. A zsebembe nyúlva a fiola hevesen dobálta magát, megérezte Őt. Szóval eljött az idő.

---
- Hát itt vagy, drágám. - szólalt meg Nezzo, arcán a szokásos levakarhatatlan vigyorral.
- Ne köntörfalazz, mit akarsz? - válaszoltam nyersen. Felnevetett.
- Mi a baj? Talán van valami probléma?
- Ne csinálj úgy, mintha semmiről se tudnál. Mit. Akarsz?- fogyóban volt a türelmem.
- Téged.- látatlanban is sejtettem, hogy csillant egyet a szeme.
- Engem ugyan nem.
- Emlékszel a régi időkre? Hogyan rendeztük le?- kérdezte Derek, előrébb lépett. Szóval jól sejtettem.
- Igen.
És ezzel meg sem várták, hogy feleszméljek, támadásba lendültek.
Hogy mi történt? Azt a következő részből megtudjátok.





Na jó, senki sem gondolhatta, hogy pont most fejezem be. Szóval...


Derek mögém lépett, lefogta a karjaimat. Idegesen ficánkoltam, próbáltam szabadulni. Eközben Nezzo vészesen közeledett felém. Egy apró kis üvegcsét húzott ki a zsebéből. Jaj..ne! Ez nem lehet léleknyelő. Na, ne...
*író szemszöge*
Andrea idegesen mocorgott fogva tartója karjai között, miközben a Jégember egy kis üvegcsével a kezében közeledett felé. Hogy mi az a kis tárgy? Léleknyelő.
A léleknyelő egy ősi tárgy, amely lények megkötésére szolgál. Ha pontosabban akarok fogalmazni, akkor egy lánc. Ezt a kis ereklyét még sok ezer éve készítették, az akkoriban élő nagy boszorkányok és varázslók. Összesen 7-et készítettek belőlük, amiből mára már csak 2 maradt.
Nezzo egészen a lány elé lépett, aki rémült arccal nézte a kis fiolát. Hogy mit érzett? Az érzés, hogy vége mindennek. A fiola zárva tart, sose szabadulsz.
Egy kósza könnycsepp végigszáguldott hősnőnk arcán, a düh, beletörődés apró ráncokat rajzolt arcára. A tudat, hogy elveszhet minden, s nincs mit tenni. Vagy mégis?
Az emlékek áradata  nem hagyta őt nyugodni. Lehunyta szemét, hogy felidézze a régmúlt eseményeit. Hogy mégis mennyi volt ez? Mind az 1270 évét. Az évtizedek másodpercekként peregtek le előtte. Aztán szülei, barátai.. Louis. Ő mit szólna, ha ilyen könnyen feladná? Megőrülne.
Szemeit lassan kinyitotta, dacosan nézett vissza Nezzo csillogó szemeibe. Eljött a végszó.
---
- Utolsó kívánság? - sziszegte az arcomba.
- Dögölj meg. - ezzel kitéptem magam Derek karjai közül, fellöktem Nezzót.
Az üvegcse a földön hevert, felvettem. A benne levő ködös folyadék hevesen kavargott, megérezte a jelenlétem. Hogy mit tettem vele? Visszadobtam a helyére és széttörtem az esszenciálissal. Nezzo szaladt, hogy megakadályozza a tettem, de már nem tehetett semmit. A kis fiola millió darabra hullott, ahogy Nezzo arcáról is a mosoly. Azt vettem észre, hogy a derekamat melegség járja át, Louis furakodott mellém, de nem sokat töltött mellettem, ment lerendezni az időközben idegesen közeledő Dereket. Nezzo szúrós szemmel nézett rám, előrántotta a kardját, nem volt rózsás kedvében.

- Mit képzeltél? - mordult rám, miközben lecsapott. Elhajoltam. Na jó, te akartad.
Előkaptam a tőrjeimet, és így vártam a dühöngő, hisztis magánszámát Nezzónak. Világ életében nagy harcos hírében állt, azonban nem hagytam magam. A heves kardcsapások majdnem felnyársaltak, míg végül úgy döntöttem, hogy végzek vele. Az erőm miatt nekivágódott egy fenyőnek, egy jól irányzott mozdulattal pedig szíven döftem. A harag egyre jobban uralta az arcát, de amint az éles penge belefúródott a mellkasába, rögtön lesápadt. A fájdalom a testét szaggatta. Most jövök én.

- Hogy mit képzelek én?! Végeztél a családommal, megkeserítetted, elvetted az életemet. Gyötörtél rémálmokkal - nyeltem egyet, mert a könnyeimmel küszködtem- 300 éven keresztül kínoztál! - ordítottam a képébe. - Tudod te, hogy mit éreztem? - még erősebben nyomtam bele a tőrt a mellkasába. - Nem. Nem tudod. Elvetted tőlem azokat, akiket szerettem. Akik fontosak voltak nekem. Apám, anyám a szemem láttára halt meg! Ott szívtad ki belőlük az életet, előttem, hogy féljek tőled. Hogy szenvedni láss. Ezek után elvetted tőlem az érzést, hogy egy férfi érintése kellemes legyen. Rabszolgaként bántál velem, másra nem is használtál, mint, hogy kielégítsd rajtam a szükségleteid. A terror, amit kaptam tőled, örökre bennem marad! - üvöltöttem. Egy pillanatra megkeményedtek a vonásaim. - Véged.

A tűzgolyók, amelyek Nezzo testét záporozták, egyre jobban égették. A fájdalom sikolya, ami elhagyta a száját, megkönnyebbüléssel töltött el. A szemében a győztes csillogást a halálfélelem váltotta fel, rémült tekintettel meredt rám. A föld, víz, levegő fojtogatása megőrjítette. Minden erőmmel összpontosítottam. Szenved. 
A test, ami előttem hánykódott, elégett. Porrá vált. Nezzo tetemei hevertek előttem, többé már nem tesz kárt. Rideg tekintettel emésztettem a történteket. Vége.

Lejátszódott előttem, hogy mit tettem. Mit tett. Hogy jobban éreztem-e magam? A sírás fojtogatott. Nem sokáig tartottam magam. A könnyek  megállíthatatlanul cikáztak végig az arcomon. A földre rogytam. Összeestem. A tudaton, hogy vége az uralmának, vége a fenyegetéseinek, vége a rettegésnek, a könnyek segítettek könnyíteni. Többé nem kell aggódnom, hogy baja esik valakinek, akit szeretek, közel áll hozzám. Hogy ki segített fel?
Louis felvett a földről, magához szorított. Láttam, ahogy a távolban Mircea és Rafe éppen Derek testét égetik el. Szóval sikerült legyőzniük. Felnéztem Louis arcára, könnyáztatta szemeim kémlelték a két nagy, kék mélységet. Elmosolyodott, belesúgta a fülembe.
- Vége.

Nem is tudom, hogyan tudnám a legjobban leírni a történteket.. miután Mircea és Rafe végignézte, hogy Derek teste porrá válik, odajöttek hozzánk. Louis letett a földre, így megölelhettem őket. Mircea szorosan belém kapaszkodott, majdnem megfojtott. Rafe már finomabban mutatta ki a megkönnyebbülését.
- Hihetetlen voltál. - súgta a fülembe Louis, miközben hátulról szorosan tartott, nem engedett sehova.
- Köszönöm. - dőltem hátra, megcsókoltam. A csók, amit tőle kaptam, felülmúlt mindent. Hiányzott már. Egyre éhesebben kereste az ajkaimat, megkönnyebbülés ereszkedett ránk. A szeretet, melegség szétáradt bennem, az érzés, amit Louis közelsége nyújtott, ellazított. Szerelmes, pajkos tekintete engem kémlelt, mosolyogva nézte, ahogy átadom magam a pillanatnak.

* eközben a Tégla*
A francba! Hogy a fenébe szúrhatták el? Nem megmondtam nekik, hogy akadályozzák meg, hogy ez történjen?! Úgy látszik, hogy nekem kell elvégezni ezt a feladatot is..