#32. fejezet - Az öt grácia

- Jól vagy? - kérdezték kórusban.
- Igen.- mosolyodtam el.
- El kell jönnöd velem Svédországba. - mondta Lucas vidáman.
- Kizárt. - lépett elém Louis.
- Miért kellene elmennem? - kíváncsi voltam.
- Hogy bemutatkozz a többieknek. Hogy Ricardo is megismerjen.
- Ki az a Ricardo?

- Svéd mester. - szólalt meg Lucas, miután lenyugodtam.
- Te nem azt mondtad véletlenül, hogy nincs mester már 4000 éve?! - majdnem nekimentem, de Louis és Mircea lefogtak.
- De igen. Muszáj volt ezt mondanom, amíg nem tudtam biztosan, hogy te is az leszel. Pláne, hogy ő nem képes ilyesmire. Nem tud átalakulni elemekké. Ez egyedi.
- Én úgy kinyírlak...- sziszegtem, és a két fiú szorítása egyre erősebb lett. - Louis, eresszetek el!
- Nem, mert megbánod. - állt elém, és eltakarta a számomra idegesítő Lucast.
- Azért kell eljönnöd velem Svédországba, hogy be legyél jelentve és tudjon rólad. Hogy lássa, igazam volt. Miután ezt az elemes dolgot megtudja, még izgatottabb lesz. 1 hét múlva indulunk. - ezzel kisasszézott a teremből.
Mégis mi a fenét képzel? Hogy majd pont el fogok vele menni? Majd ha színváltós hó esik plüss cicákkal. Szó se lehet róla.
Mircea bizonyára kivette az arckifejezésemből a szándékaimat, ezért, még mielőtt megléptem volna, utánam kapott.
- 1 hét múlva tényleg felülsz arra a gépre, elmész vele. Mi is megyünk. Louis, Rafe és én is. Ott leszünk. Megbeszélem Lucasszal. Ez egy megtiszteltetés, szóval csak semmi kifogás. Én is voltam már ott, mégse ettek meg. - magyarázta komoly hangon.
- És ezt nem dönthetném el én?! - olyan hangot ütöttem meg, amitől Louis elröhögte magát.
Gyilkos pillantást lövelltem felé.
- Nem.
Jó, tisztázzuk. Épp most kaptam egy olyan adottságot, amit elég rövid ideje birtoklok. A következő, hogy nem elég, hogy ez történt velem, de akkor még valami svéd fickóhoz is le kell jelentkeznem, hogy meghatározatlan ideig ott pesztráljanak. A szorongás, amit a tegnapi okoz. Nem vagyok képes elfelejteni a történteket. Megtettem. Mintha nem én álltam volna ott. Állandóan csak gyötröm magam, képtelen vagyok feloldódni. Lucas hirtelen közeledése, amit persze nem tud megmagyarázni. David és Jack eltűnése, ami gyanús nekem. Annyi minden szakadt a nyakamba, hogy szinte fel se tudom fogni.
Izzadtam,  még mindig ideges voltam. Kipirult arccal, feltornázott idegekkel úgy döntöttem, hogy levezetem a feszültséget. Megindultam az ajtó felé, senki sem állíthatott meg.
Mérgesen dörömböltem végig a folyosó padlóján, a visszhang véget nem érően hallattszódott. Szaporán kapkodtam a lábaim, hogy minél hamarabb elérjem a célom. A folyosón összefutottam egy férfival, aki ing nélkül flangált kint. Hát..
a duzzadó, kidomborodó izmok mellkasán, széles válla, kockás hasa, csibészes mosolya, amivel rám mosolygott, amint meglátta a tátott számat, lenyűgözött. Úgy is fogalmazhatnék, hogy egy Louis hasonmás állt előttem. Elpirultam. Lesütöttem a szemeimet, tovább folytattam az utam. És végre ide értem. A gyakorlati raktár.
Ebben a teremben igazából nem fegyvereket tároltunk. Sokkal inkább hangszereket. Mivel nem mentem vissza a szobámba a hegedűmért, ezért itt adtam ki magamból a feszültséget. Lassan kicipzároztam a fekete tokban fekvő hangszert, gondosan ügyeltem arra, hogy ne karcoljam meg. A fa gyönyörűen csillogott a lakkrétegtől, a húrok feszesek voltak. A hegedű kecses alakja, tökéletessége ellenére el volt hangolva. Miután átestem ezen, elkezdtem játszani rajta.
Nem érdekelt, hogy mások keresnek, most én voltam magamban, éltem a pillanatnak. Nyugtatóan hatott rám a melódia, mosolyt csalt az arcomra. Hogy is tudnám megmondani, hogy ez milyen érzés? Mint amikor a kisgyerekek megkapják a legfinomabb csoki fagyit, amit egész ebéd alatt vártak. Az én csoki fagyim a hegedűszó volt.
A vonó mozgása, a húrok feszülése, a hangszeren megtörő fény idilli pillanatot varázsolt a szürke hétköznapjaim közé. Nem sokáig élvezhettem a magányom, mert az ajtó nyílt, és Louis mérges arca megrémített. Nagyon ki volt akadva.
- Kis hölgy, mégis..- kezdődött volna az oktatás, ha nem látja meg nálam a hangszert. Elmosolyodott, és az előbbi düh elillant az arcáról. Kedvesen megsimogatta az arcomat, homlokon csókolt. Szemeiben még mindig láttam az idegesség nyomait, amiket azt hiszem, még egy ideig nézhetek..
- Máskor ne csinálj ilyet. Megijedtem.
- Jó, bocsánat.. én csak..
- Tudom. Kieresztetted a gőzt. De gyere, mert Mircea már szerintem a kopókat is összeszedte.. - vigyorodott el, majd megcsókolt.
Észrevétlenül kiszambáztunk a folyosóra, majd a szobámba mentünk. Összeszedtem a ruháimat, majd átmentünk Louishoz, mivel kiadta parancsba, "ma nála alszok".
A szokásos fürdő, csókcsaták, romantikázás után ágyba estünk. Reggel, mikor felébredtem, Louis nem volt mellettem. Kikászálódtam a puha paplanok közül, úgy gondoltam, visszasurranok a szobámba, felkapok magamra valamit. Amint léptem volna ki az ajtón, visszarántottak. Louis karjai közt tértem észhez, aki rosszallóan sziszegett.
- Hova-hova? - szegezte nekem a kérdést.
- Öhm.. izé. Át akartam öltözni valami normális ruhába. - néztem végig magamon. A francia bugyi, meg Louis nagy inge valószínű, hogy nem a legjobb viselet. - Probléma?
- A lehető legnagyobb. Nem láthattam volna, ahogy átöltözöl. Kisurrantál volna, mint egy kismacska. Na ne félj, megbüntetlek. - az arcán a kaján vigyor miatt én is elmosolyodtam. Te kis piszok.
- Biztos vagy benne? - húztam végig lágyan az ujjaim a gerincén. A szemei szikrákat szórtak.
- A tűzzel játszol, Andrea Lily. Megégeted magad. - suttogta a fülembe.
- Nem hiszem. - nevettem fel, ahogy szó nélkül otthagytam.
Visszaszaladtam a szobámba, ahol kulcsra zártam az ajtót. Nekidőltem a tölgyfa keretnek, kuncogtam. Nem sokáig örülhettem, ugyanis kulcsot raktak a zárba, ami kinyílt. Gyorsan beleugrottam az ágyamba, magamra húztam a takarót, némán vártam. Az ajtó csikorgott, majd halkan bezárult.

- Hm, vajon hol is keressem? Talán a szekrény tetején? Nem, ott nincs. A gardróbban? Nem, túl egyértelmű.
Akkor hol lehet? Tudom, fürdőszoba! - felkuncogtam.- Várjunk csak. Mi volt ez zaj? - hallottam, ahogy halkan az ágyamhoz sétál. Visszafojtott lélegzettel, összekuporodva vártam, hogy lerántsa rólam a leplet. - Nekem ez gyanús. Olyan gyűrött ez az ágy.. - hallottam, ahogy ő is visszafojtja a nevetést. És ekkor lerántotta rólam a paplant, én meg kislányos mosollyal ráemeltem a tekintetem.
- Bácsi, maga most bántani fog? - motyogtam úgy, mint egy ötéves.
- Naná. Csúnya bünti. - ezzel nekem rugaszkodott, éhesen csókolt meg. Pihegve váltunk szét. Összegabalyodva, néha felkuncogva lustálkodtunk tovább az ágyamban. A fejemet a mellkasára hajtottam, úgy szívtam be az illatát. Felnéztem rá, bámultam. Ezt ő is észrevette, így csak ennyit kérdezett.
- Látsz valami érdekeset?
- Igen. Téged.
- Aranyos vagy. - puszilt a hajamba. Elkezdett csiklandozni.
- Hé, ezt nem szeretem. - morogtam durcásan, abbahagyta.
- Mit szeretsz? - kérdezte huncutul.
- Háát. A hegedűt, a nyelveket, a vért.. ööö.. a macskákat, szép képeket, és magas, jóképű, kék szemű úriembereket, akik közel sem úgy viselkednek néha, ahogy illik. - néztem fel rá óvatosan, majd megpukkadt a nevetéstől.
- Helyes. - csókolt meg.
- És te mit szeretsz? - mentem bele a játékba.
- Hol is kezdjem... a jó borokat, a jó zenét, a párbajokat, ünnepségeket, az alacsony, aranyos, okos, gyönyörű, szexi nőket, akiknek kék a szeme, és hosszú, barna a haja és huncut a vigyora. - mosolygott le rám. - És, most öltözzünk fel. 10-re beszéltem meg a fiúkkal a találkozót. 9.17 van. 10-re érted jövök, kedves. - megpuszilt, majd felkelt az ágyból, és kiment.

Találkozó a fiúkkal.. úgy hangzik, mint valami drogos összeröffenés. Na jó, ez hülyén hangzik. Elugrottam lezuhanyozni, hajat mosni. Beszárítottam a rakoncátlan-már jóval hosszabb- fürtjeimet, laza fonatba rendeztem őket. Felvettem a kék ruhát, amit még a bálra választottam. Megkerestem a kék topánkám. Betettem a pici fülbevalóim. Kicsíptem egy kicsit magam. 9.58, éppen elkészültem időre.
10-kor nyílt az ajtó, Louis pedig öltönyben feszített.
- Gyere, lassan késünk.. - folytatta volna, de megakadt a szava.
- Van valami probléma? - kérdeztem vigyorogva, ahogy odasétáltam hozzá. Egy puszit nyomtam a szájára, majd kézen fogtam. - Nem jössz?
- De igen.. csak, gyönyörű vagy. - felelte mosolyogva, majd magához húzott egy csókért.
Hát, a 10 órából negyed 11 lett, de nem érdekelt. Louis bekopogott az egyik szoba ajtaján, majd belépett. Öt hangot hallottam, boldogan köszöntek a franciámnak.
- Bocsánat a késésért.
- Semmi gond.- válaszolta egy mély hangú férfi.
- Kösz, Gaston.
- Mit csináltál? Hol voltál? - kérdezték egyszerre ketten.
- Enzo, volt egy kis dolgom. Nathan, szobákban. - vigyorodott el Louis.
- Ahha. - válaszolták egyhangúan.
- Hé haver, hol van a barátnőd? - szólalt meg valaki.
- Nyugi, Aaron, gondolom itt van. Vagy tévedek, Lou? - Lou?!
- Nem tévedsz, Yves. - Louis felém fordult.- Gyere.- suttogta, szemei vidáman csillogtak. Nyújtotta felém a kezét, belekaroltam.
- Szép napot. - léptem be mosolyogva. Hogy mire számítottam? Nem erre.
Ahogy beléptem az ajtón, öt szempár szegeződött rám. Végignéztek rajtam, nem tudtam, hogy mi ilyen érdekes. Aztán leesett állak, kikerekedett szemek. Az egyikőjük még füttyentett is. Ha tippelnem kellett volna, akkor Aaron. Rendesen megnéztem magamnak őket, de amikor az utolsóra pillantottam, megfagyott a vér az ereimben. A meztelenkedős tegnapról, ne nézzen már így rám!
- Sziasztok. - törtem meg a feszült hangulatot.
- Hellóka. - szólalt meg Mr. Kockahas.
- Csáó.
- Szia.
- Helló-belló.
- Hellószia.
- Nathan, róla beszéltél? - néztek egymásra.
- Ahha. - úgy beszéltek rólam, mintha ott se lettem volna..
- Fiúk, ő itt.. - kezdte volna Louis, de befogtam a száját.
- Be tudok mutatkozni, már ha kíváncsiak rá. - suttogtam oda neki.
- Miért ne lennénk azok? - szólalt meg valaki közvetlenül mellettem.- Yves Brightmore. Örvendek. - nyújtotta felém a kezét.
- Andrea Lily, szintúgy. - válaszoltam mosolyogva, elfogadtam a kínált kezet.
- Szió. Gaston Francos. Megtiszteltetés. - csókolt a kézfejemre.
- Szervusz. Enzo Ringett. Örülök, hogy megismerhetlek. - mosolygott rám.
- Szia kislány. Aaron Carmichael. - kacsintott rám.
Ekkor jött ide az ötödik kerék is..
- Nathan Blackwood. Szia. - vigyorgott rám. - Andrea, igaz?
- Eltaláltad.
- Bocs az előbbiért. - nézett rám bocsánat kérően.
- Semmi gond.
Ahogy jobban megnéztem magamnak őket, rá kellett jönnöm, hogy nem néznek ki rosszul. Bocsánat, rosszul fogalmaztam. Mintha a Play Boy címlapjáról léptek volna meg.