#34. fejezet - Curriculum Vitae

Ez kellett neked. Végre valaki eltángáljon.
- Szólhattál volna, hogy patróna vagy, kislány. - nyögte, miközben felsegítettem a földről.
- Arról te is, kisfiú.
- Kemény csaj vagy, meg kell hagyni.
- Ezt bóknak veszem. - mosolyodtam el.

- Annak szántam. - kacsintott le rám. Hát igen. Különös okból kifolyólag megint én voltam a legkisebb..
- Na gyerekek, ez jó volt. - szólalt meg Yves. - Te is patróna vagy?
- Igen.
- De mester. - tette hozzá Nathan.
- Éreztem, haver. - nevetett fel keserűen Aaron.
- Gyertek, menjünk vissza. Elég volt mára a harcból. - léptem Louishoz, aki a karjaiba zárt, homlokon puszilt. Éppen feleszméltem volna, mikor felkapott a karjaiba. A fiúk elkezdtek röhögni, ahogy meglátták a fejem.
- Louis, tegyél le. Könyörgöm.
- Vissza akartak kergetni. Így megúszod. - suttogta, miközben finoman megcsókolt.
- Isten vagy. - engedtem el magam a karjaiban.
Lassan visszasétáltunk a szobába, ahol folytattuk a beszélgetést. Rá kellett jönnöm, hogy a kezdeti meglepődöttség, félelem felesleges volt. Jó fejek voltak. Csak egy picike problémám volt.
Aaron nyilvánosan flörtölt, Enzo és Yves stíröltek, Gaston nyomult, Nathan pedig mindvégig lázasan fürkészett. Ez nem tetszett.

- Nem is tudtam, hogy a szépség, ész és harciasság együtt jár felétek.. - búgta oda nekem Gaston egy behízelgő mosoly kíséretében. Gyanúsan csillogtak a szemei.
- Azt én sem. - csapott közbe Nathan. Láttam, hogy nem szívesen nézi a nem létező vetélytársat. Hogy mernek Louis előtt flörtölni velem?
- Nagyon kedves, de ezt inkább hanyagoljuk. - mosolyogtam rá. Láttam, ahogy megkönnyebbülten sóhajt fel.
- Miért? Csak nem zavarba hoztunk? - vigyorgott rám Aaron. Az a vigyor határozottan csibészes volt.
- Nem. - feleltem határozottan. - Csak hanyagoljuk. - Tudtam, hogy csak Louis tudja az igazságot..
- Ugyan már. Egy gyönyörű nő, aki emellett kiváló harcos.. és esze is a helyén van, nem tűri a bókot? Ezt te sem gondolhatod komolyan. - motyogta Nathan beképzelten.
- Nem.. én nem erre céloztam...csak.. - hebegtem-habogtam.
- Csak mi? - kérdezte Aaron. Nagyon kíváncsiak voltak.
- Semmi. - felálltam, és szó nélkül kivágtattam az ajtón.
Csak futottam, ahogy tudtam. A könnycseppek végiggördültek az arcomon, megállíthatatlanul potyogtak, ahogy siettem. Nem hiszem el. Elfutottam. Nem tudtam elviselni, hogy érdekeltem őket. Sebezhetőnek éreztem magam. Azt hittem, hogy ezen már rég túljutottam. De úgy látszik, hogy nem.
Gyorsan bezárkóztam a szobámba, magamba roskadva helyezkedtem el az egyik fotelban, de nem sokáig tartott a zokogással töltött csendem. A zár csattant, Louis pedig dühödten sétált be. Nem érdekelték a kulcsok. Amint megláttam az arckifejezését, elrejtettem az arcom a párnába, amit szorongattam. Arra vártam, hogy jól megkapom a magamét, de ehelyett Louis felkapott az ülésből és kivágtatott velem a szobából. Egy szót se szólt, de a szorítása erős volt. Berúgta a szobája ajtaját, majd letett az ágyára. Bezárta az ajtót, hogy még esélyem se legyen a menekvésre. Csak ültem, és néztem, ahogy elém lép, és letérdel. Az arca megvonaglott a visszafojtott dühtől. Nem mertem a szemébe nézni.
- Tudom, hogy megijesztettek. Azt is, hogy kínos volt a flört. - emelte fel a fejem, hogy a szemébe nézzek. Parázslott a tekintete.
- Sajnálom..- csak ezt tudtam kinyögni, majd újra előtört belőlem a sírás.
- Te sajnálod?! - háborodott fel. - Ők nem tudják, hogy ez milyen mélyen megérint és.. - kiabálta. Összerázkódtam. Arrébb húzódtam. Sose láttam még őt ilyennek.
- Louis.. kérlek, ne. - nyöszörögtem.
- Mit ne?! Hagyjam, hogy összetörj? Boldog voltam, mert bátran barátkoztál velük, jól elvoltatok. De ezt mégsem tehették meg.. - a hangja dühvel átitatott ostorként csattant a hátamon.
- Louis.. megijesztesz. Kérlek, nyugodj meg. - néztem fel rá, ahogy összeszedtem magam.
- Tőlem ijedsz meg?! - háborodott fel. Fájdalmas arckifejezéssel fürkészte az arcom. Amint észrevette a reakcióm, visszavett a modorából.- Figyelj, sajnálom, hogy kiabáltam veled. Nem akartalak megbántani, megijeszteni. Csak annyira .. - motyogta elfúló hangon. Szégyellte magát.
- Nyugodj meg. Semmi bajom. - simogattam meg az arcát.
- Ne hazu.. - kezdte volna elölről, ha nem teszem a kezem az ajkára.
- Ide figyelj Louis-Caesar. Ha még egy szót meghallok, hogy sajnálod így meg úgy,akkor felpofozlak! - néztem rá szigorúan. - Nem te, sem a srácok nem tehetnek arról, ami történt. Az én hibám. Én futottam el. Nem mertem szembenézni a félelmemmel. Ezért ne vádolj másokat. Pláne magadat nem. Innentől kezdve csuti van. - vettem el a kezem puha ajkairól. A szemeiben csodálat, szeretet, sajnálat csillogott. Összeszorult a szívem.
- Meg sem érdemellek Téged. - sütötte le a szemeit.
- Ezt meg sem hallottam. - hajoltam le hozzá. Lassan felnézett rám és amint szemei az ajkamra tévedtek, mohón tapasztotta a száját az enyémre. Elolvadtam attól a forró, perzselő csóktól. Egészen megrészegített a testéből áradó erő és meleg. Felállt, végigfektetett az ágyon, úgy borult rám csókokat követelve.

Nem tudnám megmondani, hogy mennyi időbe telt, mire levezettük a feszültséget, de tökéletes módja volt a probléma orvoslásának. A mellkasán pihent a fejem, mélyeket lélegeztem bőre illatából. Néha felkuncogtam, ahogy végigsimított az oldalamon. Csikis volt.
- Ott vannak még a fiúk? - kérdeztem óvatosan. Louis mellkasa megfeszült.
- Nem hinném, hogy jó ötlet lenne.. - morogta.
- Nem érdekel. - válaszoltam dacosan. - Bocsánatot kell kérnem tőlük. - könyököltem fel az ágyon.
- Összehívom őket. De ha megint.. - emelte meg a hangját.
- Nem lesz semmi. Ígérem. - néztem rá kiskutyaként.
Louis felmordult.
- Jó! - óvatosan felkelt, majd kisasszézott a szobából.
Hogy fogom nekik megmagyarázni? Egy nő, aki szorong a múlt árnyai miatt, és gyáva kislányként elszalad, meghúzza magát egy sarokban? Szánalmas vagyok. Több, mint szánalmas.
Nem tudom elhinni, hogy képes volt rajtam eluralkodni ez az érzés. A legutóbb akkor éreztem ezt, amikor Nezzo első ügyfeleinek mutattak be. Összezuhantam.
A fejem sajogni kezdett, ahogy elmerengtem. A térdemnek hirtelen nagy feladatot jelentett, hogy megtartson. A hátamon hideg verejték csordogált, ahogy a fekete burok lassan, de biztosan behálózta az agyam. A gyomrom bukfencezett, szemeimet ólomsúly húzta le. Szédelegtem, akár egy őszi levél a fáról leesve, hihetetlen vágyat éreztem, hogy aludjak. És puff, elájultam.
A fekete árny beterített, nem láttam, éreztem. Egy hirtelen rántás, amitől felsikoltottam, egy másik, amitől hátra bicsaklott a nyakam, majd szúró, tompa fájdalom. Átéltem halálom minden egyes mozzanatát. Átéltem volna, de ez csak egy álom volt. Ahogy a többi is. Az emlékképek végtelen áradata hömpölygő folyóként mosott el mindent, fuldokoltam. Az első verésem, a kegyetlen arcok, a mai nap megzuhanása. Soha véget nem érő álomban ringattak. Rémálomban.
Rázogató karok, kétségbeesett szavak keltettek fel. Zavartan nyitottam ki a szemeimet, valami puhán feküdtem. Az ágy. Hat rémült szempár vizsgált lázasan, hirtelen szorítást éreztem a kezem körül. Felszisszentem a fájdalomtól.
- Jól vagy, drágám? - kérdezte Louis. Ő szorongatta a kezem.
- Persze. Csak szeretném még használni a kezemet, ha nem bánod. - mosolyogtam rá halványan. Azonnal enyhített a szorításon, óvatosan simogatta a kézfejem. Szemei vadul csillogtak, nagyon megijedt.
- Elájultál. - szólalt meg egy fájdalmas hang. Gastontól jött.
- Igen, de kutya bajom. Bocsánattal tartozom nektek. - néztem rájuk.
- Mi tartozunk neked bocsánattal. - felelte kurtán Aaron.
- Mi? Nem..
- Ne ellenkezz. Louis mindent elmesélt. - szakított félbe Nathan. Aggodalmasan nézett rám.
- Louis.. - feleltem fogcsikorgatva.
- Ne hibáztasd. Helyesen cselekedett. Minket kéne szidnod. - fejezték be egymás mondatát Enzo és Yves.
- Eszetekbe se jusson.. - akadtam el, mikor szigorúan néztek rám. Felhúztam az idegeiket. Valahogy ehhez mindig értettem. A megfagyosodott levegő gyorsan felengedett, amikor kimásztam az ágyból, és lábra álltam. Illetve álltam volna, ha Louis nem áll elém.
- Hova-hova? - szorította össze a szemeit.
- Fel akarok kelni. Mi ebben a gond? - néztem vissza rá kíváncsian. A fiúk elkezdtek kuncogni.
- Minek akarsz felkelni? - fogta meg a kezem, nem engedte.
- Mondjuk azért, hogy végre levegyétek a szemeteket a lábaimról!- morogtam dühösen. Felröhögtek.
- De ha olyan jó lábaid vannak.. - sóhajtott fel Gaston.
- pasiból vagyunk. - meredt rám önelégült vigyorral Aaron.
- Arról semmi kétségem. Csak már lassan belilul. - szúrtam vissza. Megint kiröhögtek.
- Legalább a szarkazmusod a helyén van.- mosolygott rám Louis.
- Nem akarunk visszamenni beszélgetni? - vetettem fel a kérdést.
- De! - kiáltották mind az öten. Vidáman csengett a hangjuk.
- Louis, ha megengeded..- léptem volna el mellőle, de visszarántott és megint karba vett.
Miért kell mindig ezzel az agyamra mennie?!

* a Tégla*
- Mit tervezel? Nem vagy elég erős ahhoz, hogy bosszút állj.
- Tudom. Nem is kell hozzá nagy erőfeszítés. - vigyorodott el az Újszülött.
- Akkor mit tervezel?
- A legnagyobb fegyverét fordítom ellene.
- Mit?
- A lelkiismeretét. Hogy tovább fokozzam, Louis-Caesar büntetése elég lesz. Darabokra fog esni. A térdem előtt fog könyörögni.- nevetett fel ördögien.
Az ember azt hinné, hogy a pokol véget ért. A szobában fojtogató düh, bosszúvágy, friss vér és vörösbor keveredett. Külső szemlélő számára két férfi baráti beszélgetésének látszódott a szoba csendes légköre, ám sokkal több rejtőzött emögött. A meg-megvillanó gyertyák fénye egyre kísértetiesebbé varázsolták az árnyakat a szoba padlóján. A kinti szél véget nem érően kínozták az ágakat, a sötét felhők jelezték a vihar közeledtét. A hollók csendben várták az ítéletidőt. Szemeik vadul csillogtak, szárnyaikkal hevesen csapkodtak. Megérezték az árulás ismerős ízét. Halál, kegyetlenség lengte be a környéket.

Az Éjszaka Háza továbbra is retteg. Hogy mi történik a színfalak mögött? Ki rángatja a láthatatlan zsinórokat? Időben kiderül.
Vegyél levegőt, gondolkodj!