#40. fejezet - Önuralom!

A terem közepén egy hatalmas diófa asztal állt, olyan fényes volt, hogy láttam benne a tükörképem. A falak szintén vajszínűek, az ablakokat pedig a megszokott függönyök rejtik el. Az antik szekrényeken különféle díjak, fegyverek, könyvek sorakoztak, a falakat olajfestmények sokasága lepte el. Az unalmas összhangban egy ragyogó csillár törte meg a nyugalmat.
Úgy néz ki, hogy itt már valamennyivel kreatívabbak voltak.
Helyet foglaltunk, Lucas és Louis közé kerültem. Utóbbi biztatóan mosolygott rám, megcsókolta a kézfejem. Elpirultam. Milyen jó, hogy velem jött!

És akkor megjelent. A várva várt Ricardo.

Ricardo egy magas, izmos, kék szemű, szőkésbarna hajú vámpír volt. Mozdulataiból ítélve tekintélyt parancsoló, mégis meggyőző. Valami viszont idegesített benne.. nem tudtam, hogy mi az.
Végignézett az asztalnál ülőkön, mikor meglátta a fiúkat, enyhén elfintorodott. Azonban mikor rám vetült a tekintete, kíváncsi szemekkel közeledett felém. Lucas intett, hogy álljak fel.
Nem szívesen, de elengedtem Louis kezét, óvatosan felálltam. Végigsimítottam a csipkés bézs ruhámon, feszülten vártam, hogy Ricardo megérkezzen.
Elém lépve végigfuttatta a tekintetét rajtam, egy-egy részletnél elidőzve. A vizsgálódás után kedvesen elmosolyodott és mélyen a szemembe nézett. Ismeretlen bizsergés járt át, éreztem, ahogy kihozta belőlem az erőt. A szemeim színes barázdákkal gazdagodtak. Megremegtem.
Ahogy összeszedtem magam, láttam, ahogy vigyorog. Jobban megnéztem magamnak. Nem nézett ki rosszul.
- Üdvözöllek. Ricardo Vascez vagyok, a fajtánk mestere. Örömömre szolgál megismerni egy ilyen szép és különleges hölgyet. - felelte udvariasan, majd a kezemért nyúlva egy finom csókot lehelt a kézfejemre, mindvégig tartva a szemkontaktust.
- Köszönöm. Andrea Lily vagyok, mester. - hajoltam meg. Elkapta a kezem, és kényszerített, hogy kiegyenesedjek.
- Kérlek, ne hajolj meg. Rendkívül zavar. Nekem kellene előtted. - mondta kedvesen. Mindvégig mosolygott.
- Bocsánat. - léptem hátra. Szégyellősen hajtottam le a fejem. Ő azonban közelebb araszolt hozzám, és felemelte a fejem.
- Szabad? - mutatott a kezemre. Bólintottam. Határozotton megragadta, majd közelebb vont magához. Végighúzta az ujjait a tenyeremen, az ismeretlen bizsergés ismét eluralkodott rajtam. Éreztem, ahogy egyre jobban feltörni készül bennem az erő, mindenhol éreztem. A számat is egy lágy szellő birizgálta, nem kellemetlen módon. Mintha..mintha az erejével előcsalogatott volna belőlem valamit.
Felszisszentem, ahogy egyre jobban bejárt a titokzatos érzés, szinte önkívületi állapotba kerültem.
Elvette a kezét és így lassan visszanyertem a valómat. Felemeltem rá a tekintetem, láttam, ahogy az eddigi kék szempár már az enyémhez hasonlóan több színben izzik. De nem úgy, mint máskor.. sokkal parázslóbban.
Elkaptam a tekintetem, becsuktam a szemeim. Mikor kinyitottam, újra a régi voltam. Lenéztem Louisra, aki idegesen szugerálta Ricardót, Lucas és Mircea büszkén néztek minket, Rafe pedig nem tudta hova tenni a történteket.
Visszanéztem Ricardóra, de nem tudtam semmit se kiolvasni a tekintetéből. Léptem egyet hátra, így valamennyivel biztonságosabban éreztem magam. Hirtelen elvigyorodott, majd Louis felé fordult. Franciám felállt, és elé lépett. Kezet ráztak.
- Ricardo Vascez. Örvendek. - nyújtott kezet.
- Louis-Caesar Bourbon. Szintúgy. - fogta kézen.
- Ó, a híres vasálarcos.. micsoda véletlenek vannak! - mosolyodott el gúnyosan Ricardo. - Ha nem tévedek, te lennél a Szenátus párbajnoka.
- Tévedsz, uram. - kelt fel Mircea. - Andrea a párbajnokunk. - lépett mellém, és fél kézzel megölelt.
- Mircea, komolyan beszélsz? - meredt rá Ricardo.
- Igen.
- Ó! Akkor ezért ilyen megrettentő a kis hölgy ereje. - nézett rám úgy, mintha megvilágosodott volna.
- Az, bizony. - kelt fel Lucas is. - Kivételes.
- És az úr, aki ott ül? - bökött Rafere.
- Raffaello Sanzio, uram. - kelt fel végül Rafe is a helyéről. Udvariasan kezet ráztak.
- Örvendek, Raffaello.
- Ha nem tévedek, akkor ők a kísérőid, Andrea. - fordult felém Vascez.
- Igen. Ők a kísérőim. - mosolyogtam Louisra. Ricardo tekintete megkeményedett.
- Khm, akkor.. szerintem megmutatjuk a szobáitokat. Egy lakrészen helyeztük el a szállásotok. Nem tévedtek el. - mondta Lucas, és már húzta is Ricardót magával.

Miért lepődött meg ennyire Ricardo? Miért néz ennyire önelégülten Louis? Mindegy.
Az őrök elkísértek minket a szobáinkba, ahol a csomagjaink már vártak minket. Pont Louis melletti szobát kaptam. Ez az!
Jézusom, úgy beszélek, mint egy kis lelkes tinilány..

A szobám káprázatosan nézett ki.
A függönyök csokibarnák, a falak a ruhámmal megegyezőek. Lágy, selyemszerű anyagok kereteztek mindent. A sarokban egy bükkfa íróasztal állt, rajta papírokkal, rajzhoz elengedhetetlen eszközökkel. Hm, nem rossz.
A franciaágy fehérsége megtörte az őszies hangulatú kuckót. Az egyik párnán egy kis papír pihent.

Fél 8-kor vacsora az ebédlőben. 
Öltözz fel csinosan! 
R. V. x

Okéééé.. csinosan.
Gyorsan kicsomagoltam, helyére raktam a dolgaimat. Gondoltam, átugrok Louishoz, hogy megnézzem, mit csinál..
Kisurrantam a szobámból, halkan Louis ajtajához léptem. Kettőt kopogtam, az ajtó rögtön kinyílt, és két erős kar megragadott a csuklóimnál. Berántott, majd a lábával belökte az ajtót. A falnak szorított és megállíthatatlanul közeledett.
- Végre. - suttogta, majd szájon csókolt. Erősen nyomott a falhoz, egy pillanatra se engedett el. Nyelve élvezettel kereste az enyémet, amit nem féltem viszonozni. Egyre közelebb húzódott, felkapott, én pedig a dereka köré fontam a lábaim. Zihálva váltunk szét, lángoló tekintetét meglátva felkuncogtam. Nesze neked, önuralom!
- Neked is szép napot. - mosolyodtam el.
- Ennél szebb már nem lehet. - suttogta, szája éppen érintette az ajkaimat. Finoman végighúzta az ujját az oldalamon, felszisszentem. - Vagy mégis?
- Önuralom! - ciccegtem rosszallóan.
- Nálam? Pláne melletted? Lehetetlent kérsz. - nevetett fel.
- Nem árt, ha gyakorlod. - bontakoztam ki az öleléséből. Földet értem. Elléptem előle és szétnéztem a szobájában. Minden rendben volt, kipakolt. Az ágya hasonló volt az enyémhez.
- Nos, mire vagy kíváncsi? - kapott el hátulról.
- Gondoltam megnézem, hogy mit csinálsz. Tényleg kíváncsi voltam. - mosolyogtam fel rá.
- Remek gondolat. - csókolt bele a nyakamba. Na de Louis.. az ott csikis!
- Mondd csak, mi volt ez a vasálarcos megjegyzés? Mi a baja veled Ricardónak?
A mosoly lehervadt az arcáról.
- Nem tudom. De az se nagyon tetszett neki, hogy közöltem vele, hogy együtt vagyunk. Idegesít ez a pasi. Pláne, ha a közelében vagy. Megijedtem, amikor remegtél a vizsgálódása alatt. Mit csinált? - fordított meg.
- Jó kérdés. De valami ismeretlen cikázott bennem végig. Teljesen elhomályosodott minden. - feleltem zavartan.
- De jól vagy?
- Persze. - mosolyogtam rá, hogy megnyugtassam.

* Eközben a Tégla*
- Nem úgy néz ki, hogy sikerült megnyerned a bizalmát. - felelte fogcsikorgatva Nezzo.
- Hát nem.- kontrázott rá a Tégla.
- Nyugodjatok meg. Idő kérdése és megbízik bennem. A kis vizsgálatom miatt elgyengült, tudatán kívül volt. Ha blokkolt volna velem szemben, meg se történt volna a vizsgálat. Biztos vagyok benne, hogy sikerül a tervünk.
- Nagyon ajánlom. - felelte a Tégla.
- Ne aggódj,....