#43. fejezet - " Non omnis moriar. "

- Szervusz, Markus Berkesh. Látom sikerült meglágyítanod a jégkirálynőnk szívét. - ráztak kezet.
- Szervusz, Louis - Caesar Bourbon. - mosolygott rá.- Hát, nagyon úgy néz ki.
Kezdtek el haverkodni. Mindenről beszélgettek. Engem meg persze kizártak. A végén már régi haverokként dumálgattak, sugdolóztak. Kellett bemutatnom őket egymásnak..
Én elmentem magamnak egy kis vízért, magukra hagytam a fiúkat. A nagy asztalhoz léptem, kitöltöttem magamnak a jéghideg folyadékot. Váratlanul megjelent valaki mellettem.

- Te honnan ismered Markust? - szegezte nekem a kérdést Lucas. Kíváncsi szemekkel nézett, várta a választ.
- Régi barátom. - kortyoltam egyet.- Miért?
- Ó, semmi különös. - mosolyodott el. - 10 perc és kezdődik a harc. Le ne késd. - húzta végig az ujját a számon. Mielőtt még bármit is mondhattam volna, elsuhant. Mi a franc..
Mindenki megtalál?!
Muszáj volt levezetnem a stresszt. Le kellett higgadnom. Tudom! Kimegyek egy kicsit a folyosóra..
Gondosan ügyeltem arra, hogy ne keltsek nagy feltűnést azzal, hogy kisurranok, ám valaki túl jól figyelt.
- Hova mész? - ragadott meg az ajtó előtt Ricardo, szembe fordított magával.
- Kicsit ki akartam menni.. - kezdtem aprókat hátrálni.
- Ne, inkább gyere velem. Szeretnélek bemutatni másoknak. - csúsztatta le a kezét a csuklómig, finoman húzni kezdett, biztatóan mosolygott rám. Ha tudná, hogy ettől a hideg futkos a hátamon..
Apró léptekkel próbáltam húzni az időt, hogy ne is legyen időm találkozni az újabb idegenekkel. Nehogy azt higgyétek, hogy antiszociális vagyok.. csak valahogy Ricardo barátai nem tűntek meggyőzőnek számomra...ahogy ő sem. A terem közepe felé menet láttam, ahogy Louis idegesen nézi, ahogy feszengek a svéd mester mellett, megindult volna a kimentésemre, azonban Markus visszahúzta. Valamit a fülébe súgott, amitől franciám kissé megnyugodott.
Ricardo elengedett, s mire feleszméltem, két magas férfi előtt álltam lesütött szemekkel. Egyikük egy szőke, zöld szemű divatfi volt, elég flancos öltönyben feszített, a másik egy barna hajú, hozzám hasonlóan kék szemű úriember volt. Szorosan egymás mellett álltak. Ismertem ezt a felállást. Ezek mindenben kiállnak egymásért, az tuti.
A szőke derűsen elmosolyodott, követve a barna példáját. Közelebb lépett az utóbbi, a kezemért nyúlt, majd egy apró csókot csempészett a jól irányzott kézfogás mellé.
- Craig Swanson. Andrea, ha nem tévedek. Bár, nem hiszem, hogy bárki is így tündökölne ebben a teremben, mint kegyed.
Hűha, ez se spórol a bókokkal.
- Igazán kedves. - mosolyodtam el.
- Brian Smith. Szólíts csak Braynek. Ha nem tévedek, akkor a híres párbajhősnőhöz van szerencsém. - hajolt meg.
- Ó, ne, kérlek. Ne hajolgassatok.. - kezdtem el kalimpálni. Elvigyorodtak. - Kényelmetlen helyzetbe hoztok.
- Aligha. - felelte Ricardo kuncogva. - Inkább te őket. Nálunk ez a szokás a nagy hatalmú patrónák üdvözlése esetén.
- Mi csak három elemet birtoklunk, ezért te velünk ellentétben aranyvérű vagy. Ez a dolgunk. - magyarázta kedvesen Craig.
- Nem tehet róla, hogy nem tudja. Még csak pár napja érkezett. - mi van?! Ezek mindenről tudnak, vagy mi a fene? Csak kicsit félelmetesek.
- Kérhetek valamit? - fordult felém Brian. - A szemedet szeretném megnézni erősokk alatt. - hajolt közelebb.- Megtisztelnél vele.
- Akkor kapaszkodj meg, Bray. Nem semmi. - szólt be Ricardo.
Lassan előhívtam az összes elemet, hagytam, hogy a barázdák egyesével foglalják el a helyüket az íriszemben. Mikor kiteljesedtem, felnéztem a két új tagra, akik leesett állal nézték végig a folyamatot.
- Ez.. - makogott Bray, nem tudta levenni a tekintetét a szemeimről.
- .. nem semmi. - fejezte be helyette a barátja.
- Ahogy mondod. - nézett rá komoly képpel Ricardo.
- Így hagyhatnád. Nem áll rosszul. - Markus! Istenem, mindig tudja, hogy mikor kell érkeznie.
- Kac-kac. - hunytam le a szemeim, újra a régiben láttam.
- Uraim, a párbaj perceken belül kezdődik! Foglalják el a helyüket a lelátón! - szólalt meg Lucas egy dobogón állva. Mindenki felé kapta a tekintetét. Uraim..? Kösz.
- Gyere. - ragadott meg Louis a derekamnál, így ráncigált el az idegenek elől.
Minden egyes székre egy apró cetli volt feltéve, a sor közepén kaptunk helyet. Egyik oldalamon Ricardo, másikon Louis terpeszkedett. Hurrá, két tűz között.
Franciám a kezemet fogta, néha-néha lehajolt egy puszit nyomva az arcomra. Csúfondárosan vigyorgott rám, amikor meglátta, hogy elpirultam. Rossz gyerek!
Ricardo már nem repesett ennyire az örömtől, mikor szem - és fültanúja lett a " Louis-Caesar vagyok, és ne kezdj ki a csajommal, mert felnyársallak" - hadműveletnek. Jézusom, hogy mik nem jutnak az eszembe..
önkéntelenül is elmosolyodtam a hülye néven. Bár, ha jobban meggondolom, akkor még mindig jobb, mintha egy méhecske feltámadásán kezdenék el vacillálni.. azt hiszem kezdek becsavarodni..

Eldőltem a puha székben, szokásomhoz hívem keresztbe tettem a lábaim, elnyúltam. Kíváncsian néztem szét a lelátó tetejéről.

Egy kisebb udvar helyezkedett el alattunk 20 méterrel. A kövekkel kirakott kicsi harctér közepére cirkalmas minták voltak felfestve. Egészen pontosan hét. A fehér festékkel kiemelt széleik egymásba kapcsolódtak, így alkottak egy kört. A küzdőtér felől két ajtó nyílt, melyeket az előbb már említett motívumok kopott változata díszített. Hatalmas kőfal ölelte körbe a teret, mindvégig székekkel telerakva. A székeken pedig kíváncsi vámpírok ültek, feszülten kémlelve engem. Egyikükkel farkasszemet néztem, mire az elvigyorodott.
Nem féltem tőle. Bár a tekintetéből kiindulva, lehet, hogy kellett volna. Hófehér volt a szeme.
- Ez történik, ha megtanulod őket egyesével is használni. - súgta le nekem Ricardo. - Látod? - fehéredett el az ő írisze is.
- Így? - telítettem be a szemem vörössel. Elégedett mosoly volt a válasz.
Nem sokáig gyakorolhattam, ugyanis megérkezett a két harcos. Mindketten fekete nadrágot és trikót viseltek, az oldalukon a jól ismert tőrök lógtak. Szemükben vad tűz égett, látszott, hogy innen csak egy kerül ki élve. Hm, kipróbálnám.
A kör közepébe lépett az egyikük, három ikon villant fel. Micsoda?! Ez hogy történt? Kidülledt szemekkel bámultam rá, a három jel kéken, pirosan, zölden izzott. Nem akartam hinni a szememnek. Vagy mégis?
A férfi kilépett a körből, hagyta, hogy a másik is megmutassa magát. Két ikon. Piros, és erősen csillogó.
Ezt muszáj lesz kipróbálnom!
A két fél támadásba lendült, egyre gyorsan mozogtak. Emberi szemmel elmosódott árnyakat látnánk, ám vámpírszemmel minden másképp látszik. A határozott, aprólékos mozdulatok egymást követték, mindkét fél ejtett vágást a másikon. Izgatottan vártam a következő megmozdulásukat, ám az első hirtelen elterült a földön a mellkasában a másik tőrével. Lélegzetemet visszafojtva néztem a halott ellenfelet, aki pillanatokon belül fájdalmasan feltápászkodott, majd meghajolt a másik előtt, ezzel elismerve a győzelmét. Azt a mindenit!
- Ki mer kiállni ellenem? Van - e oly bátor férfi közöttünk? - szólalt meg fellengzősen a párbaj nyertese.
- Én. - álltam fel a helyemről. Tudom, én se vagyok százas..
- Ó, hát én...- meredt rám zavartan.
- Kiállok ellened. Megsértenél, ha visszautasítanál.
- Én ezt nem támogatom. - szólalt meg egyszerre Louis és Mircea.
- Nyugi, nem lesz semmi baj. - mosolyogtam rájuk, Louis arcára nyomtam egy puszit és kiléptem a helyemről. - 5 percet kérek.
Visszaszaladtam a szobámba, átvedlettem egy fekete atlétába és egy melegítőbe. A hajamat összefontam, kényelmes cipőt húztam. Kilépve a szobámból már vártak.
- Jöjjön velem. - kérte.
A folyosó végén egy ismeretlen ajtón léptünk be, amely egy kísérteties pincére emlékeztetett. A szobát beterítette a por, kosz és pókháló. Biztos a drámai hatás kedvéért..
a szobát elhagyva egy újabb folyosót értünk el, ahonnan már egyedül kellett továbbmennem. Összeszedtem magam, magabiztos léptekkel sétáltam. A hideg levegő miatt néha kirázott a hideg, de még ez se rendített meg. Mélyeket lélegeztem, kiürítettem a gondolataim. A falak kopársága, tégláinak rendezetlen stabilsága segített más felé terelni a gondolataim. Talán valahova máshova.

* 1259. - Párizs*
Jézusom, mi fog most történni velem? Sose voltam még ilyen helyen.. Párizs gyönyörűségével szöges ellentétben áll ez a sikátor. Elhagyatott, üres, hátborzongató. Mindenhol üres tekintetű, félelmetes árnyak vannak, egyikük se mozdul, csupán átható pillantással mérik végig az érkezőket. A hideg levegő miatt libabőrös leszek, a sivár környék pedig csak tovább növeli bennem az adrenalint. Fuss, fuss! Szólít meg a belső hang, de nem tudok. Nezzo szorosan fogja a derekamat, hogy egy pillanatra se szakadjak el tőle. Derek a másik oldalamon kullog, éppen a harc menetét próbálja elmagyarázni nekem. De nem figyelek. Nem tudok figyelni.
Csak az ellenfelem tud lefoglalni.
Az első harcom előtti izgalom, idegesség, remegés. A másik fél kihívó tekintete. A nevem kiabálása. Az őrjöngő tömeg jelenléte minden egyes csapás után, amit bevittem a másik nőnek. A felülmúlhatatlan ölés vágya. A végső döfés.. amivel végleg leterítettem. Az üres tekintet.. ahogy elszáll belőle a lélek. A rezzenéstelen arcom, semmi bűntudat. Szörnyeteggé válok.

---
 Tudom, hogy sikerülni fog. Nyugalom, kislány.
Az utam végére érve levettem a kikészített tőröket, az oldalamra csatoltam őket. Élesek. A tőr szegélyén körbemenő minták az én fegyvereimre emlékeztetnek. Ugyanúgy bizsereg a vér az ujjaimban, ahogy máskor. Nem lesz semmi gond.
Remegő kézzel nyitottam ki a nagy ajtót, kiléptem az udvarra. Felnéztem a lelátóra, láttam, ahogy Louis, Mircea, Rafe, Lucas, Ricardo és Markus bőszen figyelnek. Louis idegesen dőlt neki a párkánynak, aggódó tekintetébe ütköztem. Biztatóan elmosolyodtam, csókot leheltem a kezemmel felé. Levettem róla a tekintetem, minden figyelmemet ellenfelemre fordítottam.
Az előttem álló férfi David hasonmása lehetett volna. Erős vonások, sötét szemek és haj. Fürkésző tekintettel vizsgálgatott, felmért. Hasonlóképp tettem én is.
Két tőr, 3 kiskés van nála. Nem sok.
- Dominic Auguste vagyok. - hajolt meg.
- Andrea Lily. - tettem én is hasonlóan. Megtörtént a hivatalos bemutatkozás. Dominic intett a kezével, hogy lépjek be a körbe.
Vettem egy nagy levegőt, lassan közelítettem meg a jeleket. Csak kicsit féltem..
A lelátó szélén egyre több kíváncsi-izgatott-ideges tekintet véltem felfedezni, ahogy az alakzat szélére léptem. Figyelemmel kísértem, ahogy kék, piros, fehér, zöld, csillogó és sárga fények villannak fel. Egy fekete sugár pislákolt, a szemeim kidülledtek. Ez meg mit jelentsen?! Sárga és fekete? Ez meg hogy a büdös francba kerül ide..?! Ellenfelem ijedt szemei emlékeztettek arra, hogy lépjek ki innen. Remegő léptettek oldalaztam el, vártam, ahogy Dominic is elvégezze ezt.
Senkit sem hatott meg az ő bemutatója. Mindegyikük engem nézett. Fagyos volt a levegő a harctéren. Tapintható volt a feszültség, amit a jelenlétem okozott. Az ábra jelei okoztak. A sötét jel felbukkanása okozott.

Meg se várta, hogy feleszméljek, hisz ellenfelem elém lépett, lecsapott. Felvettem vele a ritmust, belekapcsolódtam a harcba. Összeszedtem magam, koncentráltam a lépésekre, a harcelemek ütemére. Nem mozgott rosszul, ám egy csapásomat se védte ki. A harctól felhevülve éreztem, ahogy mindkettőnk ereje felszabadul, de nem tud mit kezdeni hét erő ellen semmit. Az ereimben az izgalom, harcvágy vadul áradt szét, éreztem, ahogy hatalmába kerít az erő. Az előttem heverő ellenfelem kihozta belőlem az állatot. Egészen falig hátrált, ahol nekidobtam a tőrjeimet. Ruhája a falba szegeződött az éles fegyver miatt, úgy közelítettem meg.
Elé lépve gúnyosan elmosolyodtam, mélyen az ijedt szempárba néztem.
Legszívesebben átéreztem volna minden egyes rémült kiáltását, fájdalmas ordítását, ahogy megéli az általam okozott fájdalmakat. Minden egyes sebéből kiáramló vér cirkalmas mintáját, ahogy átitatja mocskos ruháját. A rémült tekintetét, ahogy szembesül mindennel. Ahogy élete lepereg előtte. Minden emléke lejátszódik a fejében. Örökre az emlékezetébe vésve a nap minden egyes mozzanatát. Lebegést élet és halál közt. Én döntsek felette. Élet és halál ura legyek.

Hirtelen minden kitisztult. Ez nem én vagyok. Én nem vagyok gyilkos, mások élete felett döntő személy. Ez valami.. valaki más volt. Nem én.
Elléptem Dominic elől, remegő térdekkel hátráltam el előle. Majdnem megöltem őt. Belülről mélyen megrettentem. Kétségbeesetten hanyatlottam a térdeimre, kitört belőlem a sírás. Magamba burkolózva áztattam a harctér sokat megélt, kopott köveit, kicsi vízcseppeket hullatva rájuk. A könnyeim záporoztak, véget nem érően hullottak.
Nem tudtam elhinni. Nem lehettem ilyen szörnyeteg, hogy ilyenre gondoljak. A tudat, hogy majdnem megöltem ellenfelem, puszta ridegségből, semmi bűntudat, reszketés nélkül.. vigyorogva, büszkeséggel telve szabadítottam volna meg az életétől. A kemény penge lyukat vájt volna a szívébe.. de nem az övébe repült most a tőr éle. Hanem az én lelkembe. Ketté hasítva azt. Két félre. Jóra s rosszra. Rám és valaki másra osztva az egy szívet. Hogy melyikünk kerül ki győztesen? Nem tudom.