#44. fejezet - Varázslat

Nem tudtam elhinni. Nem lehettem ilyen szörnyeteg, hogy ilyenre gondoljak. A tudat, hogy majdnem megöltem ellenfelem, puszta ridegségből, semmi bűntudat, reszketés nélkül.. vigyorogva, büszkeséggel telve szabadítottam volna meg az életétől. A kemény penge lyukat vájt volna a szívébe.. de nem az övébe repült most a tőr éle. Hanem az én lelkembe. Ketté hasítva azt. Két félre. Jóra s rosszra. Rám és valaki másra osztva az egy szívet. Hogy melyikünk kerül ki győztesen? Nem tudom.

A következő, amit éreztem, az erős karok húzása volt, ahogy védelmezőn körém fonják magukat, csillapítva a tomboló lelki vihart bennem. Louis. Ő volt a védelmezőm.
- Ss, gyere ide, drágám, nyugodj meg. - temette az arcát a nyakamba. - Ss, itt vagyok. Biztonságban vagy. - duruzsolta halkan a fülembe, finoman simogatva a hajam és a hátam. Megnyugtatott. Feloldódtam.
- Vidd a szobájába, hagyjuk pihenni. Majd később beszélünk vele. - szólt oda neki Ricardo, ahogy Louis felemelt, én meg belefúrtam az arcom a puha selyembe.
- Rendben. - indult el velem.
Az út további része csendben telt, csak a szipogásomat hallottam, éreztem magamon Louis feszült, aggodalmas pillantását, szorítását, ahogy egyre távolodtunk a csatatértől. A szobája kellemes melegébe érve letett az ágyra, majd becsukta az ajtót. Lehajtott fejjel ültem az ágy szélén, még mindig nem tudtam szembesülni azzal, amit tettem. Mert az nem lehettem én. Én nem vagyok ilyen. Nem!
Az újból előtörő könnyáradatot Louis próbálta megfékezi, hogy gyengéden az ölébe húzott, és biztonságot sugárzott erős karjainak védelmében.
- Ne félj. Senki se bánthat. - emelte fel a fejem. Könnyes szemmel felnéztem rá, tekintete azonnal megfagyott. Látta, hogy gyötrődtem. Gyengéden végighúzta kezét az államon, közelebb húzott magához, már ha az lehetséges volt. - Mi a baj? Kérlek, mondd el!
Nagy erőt kellett vennem magamon. Szaggatottan szívtam be a levegőt, próbáltam összeszedni magam. Mit sem törődve az előjövő, kusza akcentusommal, belekezdtem.
- Nem tudom, hogy mi történt. Az ábrában felvillant két másik jel is. A kettőből az egyik fekete volt. Már ekkor tudtam, hogy valami nem stimmel.. Miután földre küldtem Dominicot, meg akartam ölni. Nyers, dühös, éhes halálvágyam volt. De aztán eltűnt. Mintha két én küzdött volna egymással..Innentől már te is tudod.. - borultam vissza a mellkasára, zokogtam.
- Az nem én voltam. Valami..valaki más. Fogalmam sincs, hogy hogyan történhetett meg ez, Louis.. annyira sajnálom..
- Hé, ne, kedvesem. - emelte fel a fejem. - Ne sajnáld. Nem tudtad, hogy mit teszel. De megállítottad, az a legfontosabb.
- Nem, Louis, ezt te nem érted! - csattantam fel. - Egy szörnyeteg vagyok! Nem érdemlek sajnálatot!
- Nem, nem vagy az! - szorította össze az állkapcsom, hogy elhallgattasson. - Érted, drágám? Nem vagy az. Én itt vagyok melletted, látlak, érezlek. Tudom, hogy milyen vagy. És nem vagy szörnyeteg. - az ő szeme is könnyes volt. - Szeretlek, és tudom, amit tudok.
- Louis, én.. - csuklott el a hangom. Istenem.. ez a férfi tényleg az enyém?
- Sss, ne mondj semmit. - tapasztotta az ajkát az enyémre, gyengéden megcsókolva. Louis elfeledtette velem a történteket, nem hagyta, hogy összezuhanjak. A másodpercekből percek, a percekből meg annál is hosszabb ideig voltunk együtt. Időtlen homályba burkolózva vigasztaltuk egymást a történtek után. Szerettük egymást, szívből.

* eközben Ricardonál*
- Nem tudom elhinni, hogy ez az, ami volt.. a lány... birtokolja mindet. Egyszerűen hihetetlen. - köpködte ki a szavakat Lucas.
- Tudom. Mindenki látta, hogy mire képes. Hatalmas fegyver lehet nekünk. Ő az enyém.
- Igen, mester. A tiéd, nem azé a korcsé, akivel együtt hál.. - jegyezte meg csípősen Lucas.
- El kell tüntetni a képből ezt a francia kisfiút. Nem engedhetem, hogy kicsússzanak a kezemből a dolgok. - felelte határozottan Ricardo, miközben a pohár, amit a kezében tartott, áldozatul esett haragjának. Az apró szilánkokon vér piroslott, beterítette a drága szőnyeg minden egyes szálát, ahol csak érte. Ricardo idegesen felmordult, beletúrt hajába. A homlokán, tarkóján meginduló izzadságcseppek kusza, nyirkos szálakká áztatták a jól fésült tincseket. Ricardo jól tudta, hogy mi lakozik a lányban. Azt is, hogy nem juthat a pince mélyére. A pincébe, ahol sok, rejtélyes dolog rejtőzött időtlen idők óta. Az elemek összes kulcsa.
---

- Szervusz, Andrea már felébredt? - kérdezte Markus az ajtóban állva, nézte Louist, ahogy féltőn öleli a lányt és beszívja szédítő, mámoros illatát.
- Nem, még nem. Hadd pihenjen. Szüksége van rá. - simított ki néhány tincset Andrea arcából. - Olyan békés, olyan gyönyörű. Markus.. egyre jobban aggódom. Nem akarom elveszteni Őt. Szeretem. Belepusztulnék, ha elvennék tőlem.
- Tudom, Louis. De neked is vigyáznod kell magadra. Légy résen Lucasszal meg Ricardóval. Most, hogy megtudták, mire képes, meg akarják majd szerezni. Bármi áron. - nézett mereven Louis szemeibe Markus. Komolyan beszélt. - Olyat kell mutatnom majd neki, amiről nem tudhat senki. Még Mircea se.
- Mi az? - vonta fel a szemöldökét a francia.
- Az erőkulcsokat. Találkoznia kell velük, legyőznie a sötét ént. Az tört fel benne harc közepén. De legyőzte.. ha ezt megtette, akkor arra is képes, hogy csupán az erejét tartsa meg, de a vele járó rosszat kiűzze a lelkéből. Ez az egyetlen esélye. Jártam a kulcsoknál.. megérezték a jelenlétét.
- Ezzel azt mondod, hogy megtisztulhat? - Louis hangja reménnyel telinek hangzott.
- Ahogy mondod. De ehhez minél előbb el kell oda juttatnunk. - halványan elmosolyodott. - Vigyázz rá, ha már én nem tudtam. - és ezzel kilépett a szobából.
Louis próbált megmozdulni, hogy óvatosan kimásszon a lány alól. Andrea mozgolódni kezdett, amint Louis már nem ért hozzá.
- Louis.. - motoszkált a kezével, keresve melegítőjét.
- Itt vagyok, Angyalom. Itt vagyok. - húzta a mellkasára.
Andrea megnyugodott, szorosan hozzásimult Louishoz, belőle építve fel álmait. Biztonságot, védelmet keresve.
Louis mélyen elgondolkozott. Nem hagyhatta, hogy elvegyék tőle a Kiválasztottját. Azt, akit mindennél jobban szeretett. Az életét is képes lett volna odaadni érte, hogy ezzel védje. De ehhez ki kellett tartania. Mellette kellett lennie. Minden áron. Bármi áron.

- Errm.. hány óra? - kászálódtam ki Louis öleléséből.
- Fél 5. - mosolygott le rám.
- Mennyit aludtam?
- Hat órát. Jól bírod.- hajolt le és megcsókolt.
- Tudom. - kacagtam fel. Louis átható pillantással nézett rám. - Mi a baj?
- Semmi. - rázta meg a fejét.- Szeretem nézni, ahogy nevetsz. Kivirulsz.
- Igen? - ültem a derekára.
- Naná. - rántott le maga mellé. Maga alá fordított. - De azt még jobban, ha alattam fekszel. - tette hozzá kuncogva.
- Szóval erre megy ki a játék.. - bújtam ki alóla. Az ajtóhoz siettem.- Kapj el, ha tudsz! - és már szaladtam is a szobámba.
- Úgyis elkaplak. Kár futnod. Előlem nem menekülsz. - hallatszott a válasz. Louis hangja kajánul csengett. Hiába, én mindig is "veszélyesen" éltem.
A szobámba érve becsuktam az ajtót, elrejtőztem a szekrényben. Nagy dobbanások kíséretében Louis is megérkezett. Belökte az ajtót, magabiztosan lépdelt be a szobámba. El tudtam képzelni azt az arckifejezést, ami az arcán ült. "Veszélyes" lehetett. Mélyen a levegőbe szippantott, felnevetett.
- Az illatod elárul, drágám. Megtalállak. És akkor nincs könyörület. - ezzel feltépte a szekrény ajtaját, magával rántott, és a testéhez csapódtam. Forró csókkal tapasztotta le a szám, tollpiheként emelt fel, hogy a lábaim a dereka köré fonhassam. Szorosan fogott, így próbált belőlem kifacsarni mindent, amit akart.
Csak egy pillanatra vált el tőlem, de szeme szikrákat szórt, vadul égett. Ajka megduzzadt, haja össze-vissza állt, ami még jobban növelte az eddigi delejes vonzerejét. Halkan lesúgott a fülembe.
- Megvagy. - és már vitt is az ágy felé, ahol a puha párnák között vesztem el vele.

- Louis, éhes vagyok. - szólaltam meg halkan, fejemet a vállára hajtottam.
- Én is.. - morgott le a számra, nem túl finoman közölve, hogy lesz folytatása az előbbinek..
- Én tényleg éhes vagyok. - nevettem fel.
- Én is. Tényleg. - vetett rám egy kacér pillantást, a mellkasára húzott. - Te vagy a legfinomabb. - simított ki egy tincset az arcomból, rácsavarta az ujjára, így szórakozott.
- Azt hiszem, akkor nekem kell keresnem valamit. - tápászkodtam fel, hogy valami ruhafélét keressek magamnak. Azonban valaki nem engedett.
- Gondolod, hogy csak így engedem, hogy elmenj? - nézett rám komolyan, majd elröhögte magát.
- Tudom. - vigyorodtam el ördögien, és már keltem is fel. A gardróbomhoz érve kivettem tiszta fehérneműt, egy fehér rövid ujjú pólót, bő, kötött garbót és egy fekete cicanadrágot. Egy pár plüss zoknival már a lábam se fázott. Ledobtam őket az ágyra, majd felöltöztem. Louis lassú, lusta tekintettel nézte, ahogy elkészülök, majd elsietek egy kis vérért a konyhába. A lépcső, padló kövei hidegek, csúszósak voltak, örültem, hogy nem estem el egyszer sem. Egy lélek se volt lent. Nem is csodálom. Este 6-kor ki szokott még szaladgálni a folyosón? Ilyenkor rendszerint eszünk.
A konyhába menet volt időm megnézni a képeket. Mindegyiken dicső harcosok diadalittas tekintetét láttam, ahogy legyőzik ellenségüket, a földbe tiporják büszkeségüket. Az ismerős csillogást, amikor győzedelmeskedsz.. a nyers, vadállati valónk, ami megkülönböztetett minket az emberektől.
A fényes kardok, pengék véres csillogása, ahogy felnyársalják a testet, felszakítva annak minden szövetét, csúnya, mély sebet hagyva a gyenge ellenfélen. A tündöklő páncélok, melyek tükrözik a halottak arcát, a véres, ragacsos földet, a csorba kardokat, levágott kezeket, lábakat. Halál mindenhol. Halál a legelegánsabb módon ábrázolva. A gyengéd, lágy vonalak érzékisége a durva, erős színek között hihetetlen kontrasztot alkotott. Az aranyozott, kusza mintájú képkeret szinte kiemeli őket a bézs falak egyszerűségéből. Ez a művészet.
Elslattyogtam a festmények előtt, igyekezve, hogy nehogy meglásson valaki. A mai nap után.. mindenki szemében ellenség voltam. Egy kegyetlen nő, aki majdnem megölte a párbajhősük hideg vérrel, semmi érzelem nélkül. Már maga a gondolat miatt is kirázott a hideg, azonban a hideg széláramlat miatt még jobban fáztam. Kutya hideg van!
S egy hang, amit legbelül hallottam. Gyere.. jöjj.. várunk rád! Várjunk, rosszul hallok?! Gyere a pincébe, ahol mindenre választ kapsz.. mindenre, amit csak akarsz.. jöjj, Kiválasztott, jöjj! 
Nem tudom, hogy mi ütött belém, de hallgattam a furcsa, mély baritonra, amely hívogatott. A pince felé vezető kis ajtóhoz mentem, beléptem a hideg, nyirkos sötétségbe. Néhány gyertya halványan pislákolt, mindent láttam fény nélkül is. A lábam vezetett, a kezem pedig sorra nyitotta a titkos ajtókat. Minden egyes szobor ujja, keze, vagy pár tégla megmozdítása elég volt, hogy tovább jussak. A penészes, pókhálókkal átszőtt bejáratok között kiigazodtam. Mintha már jártam volna itt. Magamnál voltam. Nem álmodtam. Kísérteties borzongás járt át, ahogy egyre közelebb értem a célomhoz. A nyakamon a finom bőr bizsergett, erősen verejtékeztem, az erő pedig őrült tempóban lüktetett az ereimben. Nem tudom, hogy mi történik.. az agyam kikapcsol, az ösztöneim vezetnek. A barázdák maguktól ülnek ki az íriszembe, mind a hét. 
Egy nagy ajtó. Benne szimbólumok. Nem kellett ismernem őket, hogy tudjam, mit jelentenek. Az elemek. Szinte parázslottak, ahogy egyre közelebb értem az ajtóhoz, izgatottan vártak már. Egyesével végighúztam az ujjam mindegyiken, érezve a lehengerlő erejüket, hívogató hangjukat. Megbabonázottan figyeltem, ahogy az ősi szimbólumok miatt a lelkem újjáéled, hevesen kalapál a szívem, majd szétroppanok a bennem gyűlt erő miatt. A zár kattant, kíváncsian, semmivel sem törődve léptem be a hatalmas terembe. A hatalmas tömlöcbe. Ahol hét sárkány pihent. A hét elem sárkánya. A hét erő birtoklói, kik ide hívtak engem. Kiválasztottak.