#50. fejezet ( évad záró) - Vége

Nagyon köszönöm nektek a már 2500-as megtekintést! :) Eljött az évad lezárása.. mely személyem szerint kicsit később történt, mint szerettem volna, de az 50-es számot találtam a legjobbnak, hogy valami újjal rukkoljak elő. Minden évadot egy csavarral fogok zárni ÉS nyitni. Magyarul aki eltervezte, hogy ezután már valami nyugodtabb rész jön, annak csalódnia kell. :D
Köszönöm Nektek! A kommenteket, kritikákat  még mindig szívesen várom, nem féljetek, nem harapok! :)

Andy xx

 - Meglesz. - mondtam, és kisétáltam a teremből. Amint becsuktam magam mögött az ajtót, zúgni kezdett a fejem.

Hasigatott a fejem, szédülni kezdtem. Nem tudom, hogy mi történt. Egyik pillanatban még szilárdan álltam, a másikban pedig a fejem nagyot csattant a köveken.

* eközben a Tégla*

- Nezzo, pár napon belül meg kell támadnunk.

- Nem, Halloweenkor támadunk. Akkor sokkal több energiánk van, tudod jól. Addig még van időnk.

- De nem sok. - szorította össze a száját a Tégla.

- Nyugodj meg. Minden a terveink szerint halad. Már csak Adonynak kell időben felbukkannia..

* Az ismeretlen vámpír*

Segítenem kell a húgomnak. Találkoznom kell vele. Most. Nincs vesztegetni való időm.

* Louis*

Hol lehet ilyen sokáig? Nem szokott direkt ennyi ideig távol lenni. Á, itt van Mircea..biztos tudja, hogy hol van.

- Andreát hol hagytad? - fordultam felé.

- Fogalmam sincs. Egyedül ment el Ricardóhoz, de nála biztos nincs, mert előbb voltam a mesternél. De én is furcsálltam, hogy még nem ért vissza.

Ó, istenem, add, hogy ne legyen semmi baja.. 

- Markus! - felnézett - Gyere! - és már ráncigáltam is ki a szobából.  

- Hallgatlak. 

- Hol vannak a sárkányok? - néztem rá komolyan. Máshol nem lehetett.

- Talán nem kellene.. - kezdett hezitálni.

- Markus! Hol vannak a sárkányok?! - ordítottam rá. 

- Gyere. 

Leszaladtunk a lépcsőkön, majd a pince felé vettük az irányt. A sötét, nyirkos helyiség ijesztő volt még számomra is, akkor neki milyen lehetett.. el se tudom képzelni, hogy mi lehet vele. Talán elkapták azok a szörnyek? Vagy eltévedt? Jézusom, csak épségben kerüljön elő..

Markus sorra nyitogatta ki a titkos ajtókat, nem győztem csodálkozni, hogy hogy lehet ennyi termet elrejteni egymás mellett. Már az utolsó következett volna, mikor megláttuk, hogy hét férfi körülfogja őt, vizsgálgatja. Ott feküdt a hideg köveken, mikor megláttam, rögtön odarohantam. 

Amint a közelükbe értem, hárman felém fordultak, furcsa mosoly játszott a szemükben. 

- Ne bántsátok. Velem van. - szólt közbe Markus, mielőtt elfajultak volna a dolgok. Az egyik, a vörös szemű még mindig nem akart tágítani. 

- Ki vagy, kisfiú? - szólalt meg rekedtesen. A csávó alacsonyabb volt nálam. Még hogy én vagyok a kisfiú..

- Ezt én is megkérdezhetném. Louis-Caesar, te?

- Ignis. - tűz.. - Akkor te vagy a pasija. - az arcomba röhögött- Jobbat vártam. 

- Ahhoz képest, hogy te vagy a legtüzesebb, elég puhány vagy. - vágtam vissza csípősen.

- Fejezzétek be. - szólalt meg a fekete- Louis, gyere ide. 

Elléptem Ignis elől, letérdeltem a kedves előtt. Arca fehéres volt, szemei csukva, teste elernyedve. Lassan kisimítottam egy tincset az arcából, óvatosan felemeltem, nyomtam egy csókot a homlokára. A szívem összeszorult, ahogy láttam, hogy egy jókora seb éktelenkedik a karján. Ha megtudom, hogy ki tette vele..

- Rendbe fog jönni. Csak pihenjen sokat. - tette valaki a kezét az arcára. Mégis mit képzel ez magáról?!

Jókora morgással elcsaptam a kezet, ami a kék szeműhöz tartozott. Közelebb vontam magamhoz őt, nem engedtem, hogy bárki is megérintse. 

Láttam, hogy nem volt ínyére a viselkedésem, de nem érdekelt. Senki sem nyúlhat hozzá. Hirtelen elkezdett mocorogni a kezemben, kinyitotta a szikrázóan kék, gyönyörű szemeit. Babonázottan bámultam bele a jégkék kövekbe, minden egyes apró mozdulatát figyeltem, ahogy kezdett teljesen magához térni. Értetlen fejet vágott, ahogy látta, hogy mindannyian elmosolyodtunk megkönnyebbülésünkben, de aztán ő is elvigyorodott. Irtó aranyos volt. Lehajoltam, és összedörgöltem az orromat az övével. Halkan felkuncogott, a hét huszár meg kezdte kényelmetlenül érezni magát, így elbúcsúztak tőlünk, és visszamentek a díszes ajtajú szobába. Vajon mi lehet ott?
- Louis, majd máskor. - szólalt meg halkan a kezemben a kedves.
- Ss, pihenj. - súgtam le és már mentünk is vissza, el ettől a helytől. Jó messzire.


* eközben a Tégla*
- Éjfélkor támadunk?! Meg vagy te húzatva, Nezzo? - fordult a Tégla idegesen mestere felé.
- Ahogy mondod. Tudod jól, hogy mi lesz. Nem bízunk semmit erre a svéd pincsire. Magam intézem el.
- Úgy mint múltkor? - vonta fel a szemöldökét a Tégla. - Akkor mehetek megint hamvakat gyűjteni..
- Ezúttal nem kell. Hanem egy lélekgyűjtőt kell beszerezned. Maradunk a régi tervnél, csak most mi fogunk győzni.
- Tudod, hogy mit ígértél nekem. - a szoba levegője megfagyott, ahogy felemlegették a mocskos egyezség egyik részét. Nezzo ördögien elmosolyodott, ha valaki látta volna, valószínű, hogy halálra rémült volna. A kint tomboló vihar adta a szoba minden zaját, a levegőben függő mondat megtette a hatását. Nezzonak jól meg kellett gondolnia a válaszát, hisz a csatlósa mit se tudhatott az ő önös céljairól. Muszáj volt fenntartania a látszatot, ezért csak ennyit mondott:
- Ahogy megegyeztünk.

* pár órával később*
- Elvitted a levelet?
- El.
---
Morcosan nyitottam ki a szemem, mintha mázsás ólomsúlyt emeltem volna fel. A fejem sajgott ott, ahol bevertem, a kezem be volt kötözve, de nem tudtam, hogy miért. Lassan lefejtettem a gézt a karomról, de a sebnek hűlt helye volt, csak a kötszer volt kicsit véres. Felültem a puha ágyon, jó alaposan bele voltam csomagolva a takarókba. Körülnéztem a szobában, de senki sem volt bent. De egy furcsa illatot éreztem. Túl ismerős illatot. Aztán leesett. Rögtön kiugrottam a puha fekhelyről, és az íróasztalhoz szaladtam. Egy fekete levél. Mellette egy rózsa. Na jó, ez csak egy rossz vicc lehet! Nezzo meghalt! Biztos valami olcsó utánzója akar így átverni.. de nem. Reszkető kézzel nyúltam a boríték után, össze kellett szednem magam, hogy kinyissam. Idegesen téptem fel a legfelső részt, lassan végighúztam a körmöm a papír mentén, ami olyan könnyen szakadt el, mintha csak az én érintésemet várta volna. A sötét levél kinyílt, a benne levő hófehér cetlin az ismerős cirkalmas betűket láttam. Ez nem vicc. Ez a valóság.
A hideg futkosott a hátamon, ahogy végigolvastam a szöveget. Minden egyes szó méregként hatolt el az agyamig, hogy összeroppantson, és végleg padlóra küldjön. Mintha valamit tördeltek volna bennem, úgy csuklott el a lábam, borultam a földre. Merev tekintettel bámultam a szőnyeget, a régi, fájó emlékek ismét megrohamoztak.

* 1249. Boston *
- Gyerünk, öld meg! - kiáltozta Derek, Nezzo pedig halvány mosollyal az ajkán nézte, ahogy véres kezeimmel az utolsó szuszt is kiszorítom az ellenfelemből, a többi jelentkező pedig halálra váltan próbálják felfogni a történteket. Mert ez a kislány meghalt. Többé már nem vert a szíve, mogyoróbarna szemei kiüvegesedtek. Kifacsartan hevert a küzdőtér közepén, én pedig vadállatként vetettem rá magam, hogy magamhoz vegyem azt, ami megillet. A vérét.

- Gyerünk, ébredj, semmi baj, itt vagyok. - emeltek fel hirtelen a földről. Rögtön beleborultam a mellkasába, nem tudtam, hogy ki ő, de szükségem volt a támaszra. Ugyan cseppet se volt olyan nyugtató hatással rám, mint Louis, de legalább velem volt. Aaron lassan simogatni kezdte a hátam, halkan duruzsolt a fülembe.
- Jézusom, mi történt? - toppant be Louis, mire én felkaptam a fejem. Rémült tekintettel nézte a görcsös kezem, ami még mindig a levelet szorongatta, majd aztán Aaronra nézett. Követelőző tekintettel nyújtotta a kezét felém, de süket fülekre talált. Aaron nem engedett, mire én kezdtem fickándozni.
- Köszönöm Aaron, elengedhetsz. Semmi bajom. - átható tekintettel mért végig, mint akinek egy szavát se hiszi. Aztán hatalmas sóhajjal letett, én pedig Louishoz léptem, aki rögtön felkapott, a saját szobájába vitt.
Nem tudtam mit mondani. Talán nem is kellett. Ezt nem lehetett szavakba önteni. Se leírni. Csak átélni.

- Add ide azt a levelet, légy szíves. - kérlelt.
- Nem. - szorítottam még jobban magamhoz a mostanra már papírmaséra emlékeztető dolgot. Nem tudhatja meg, hogy mi történt.. nem, túl kockázatos lenne.
- Nem csak a te harcod. Az enyém is. Nem teheted ezt. Ha szép szóval nem adod, akkor erőszakhoz folyamodom. Komolyan beszélek.
- Nem. - keltem fel a helyemről. - Nem, Louis. Ez az én dolgom.
- Nem, nem a te dolgod! - kelt fel ordítva.
- Louis, majd később.
- Ne menj sehova..
- Louis, ne! Pihenj. Majd később megbeszéljük. Menj szépen vissza.. - kezdtem el oldalazni, de dühöngő tekintettel rám vetette magát.
- Nem szakíthatsz velem! - vette fel a legfájdalmasabb arckifejezést. Nem szerettem, amikor Louis ilyen volt. Ilyen sebezhető, gyenge, védtelen. Úgy éreztem, hogy a dühöngő, felforrt agyú ősemberrel jobban el tudtam bánni, mint vele.
- De igen. - néztem fel rá.
- Akkor rohadtul nem veszem tudomásul!
- Pedig muszáj lesz! Louis, vége. - egyre erősebben szorított magához.
- Nem. Tudom, hogy szeretsz. Drágám, az élet már csak ilyen. Nincs semmire garancia. Azért vagyunk, hogy segítsük egymást. Hogy átvészeljük a jót, rosszat egyaránt. Tudom, hogy szeretsz. - lágyult el a hangja.
- Nem, Louis, nem. Szeretlek, mint barátot. De semmi több. Vége. Kár volt belemennem ebbe az egészb.. - tette a kezét a számra.
- Hazudsz! - igen, hazudok, de ha veled maradok, akkor azt te se, én se élem túl..
- Nem.
- Te hazudsz. Félsz. Értem én. - duruzsolta halkan.
- Tévedsz, Louis. Ahogy mindig. Túl naiv voltál. - a kezei lehullottak rólam, megdöbbentette az, amit mondtam. Elléptem előle, hátrálni kezdtem.
- Úgy tűnik, hogy sosem voltál az enyém. - rontott ki dühödten a szobából, bevágta maga mögött az ajtót, ami csaknem kiszakadt a keretből. Elment. Tényleg elment.

Sírva rogytam össze a szoba közepén, őrjöngve ordítottam, olyan fájdalommal járt ez a döntés. Reszkettem, védtelennek, ostobának éreztem magam, aki most dobta el magától azt, amire a legjobban szüksége volt. Aki éltette, kitartott mellette, és szerette. Mintha lyukat ütött volna mélyen a szívemben, kiszakították volna a lelkem egy darabját. Megállíthatatlanul vérzett, a fájdalom tépdeste. Megtörtem. De muszáj volt így döntenem. Nem tehettem mást. Ha velem marad, akkor baja esik. Meg kellett tennem. Nem éltem volna túl, ha Nezzo rajta áll bosszút. Belehaltam volna a fájdalomba. Így legalább biztonságban van.