#51. fejezet ( 2. évad ) - Merengő

Sírva rogytam össze a szoba közepén, őrjöngve ordítottam, olyan fájdalommal járt ez a döntés. Reszkettem, védtelennek, ostobának éreztem magam, aki most dobta el magától azt, amire a legjobban szüksége volt. Aki éltette, kitartott mellette, és szerette. Mintha lyukat ütött volna mélyen a szívemben, kiszakították volna a lelkem egy darabját. Megállíthatatlanul vérzett, a fájdalom tépdeste. Megtörtem. De muszáj volt így döntenem. Nem tehettem mást. Ha velem marad, akkor baja esik. Meg kellett tennem. Nem éltem volna túl, ha Nezzo rajta áll bosszút. Belehaltam volna a fájdalomba. Így legalább biztonságban van.

Vörösre sírt szemekkel, kócos hajjal, világfájdalmasan battyogtam be a fürdőszobába. A tükörből egy megkeseredett, szerencsétlen ember nézett vissza rám, aki egy utolsó ökör, amiért ezt tette. Mérhetetlenül nagy fájdalom tombolt bennem. De ha nem teszem meg, akkor Louis issza meg a levét. Louis. Nem én. Hanem Louis. Nezzo megírta.. várjunk csak.. hol van a levél?! Idegesen rohantam vissza a szobába, átkutattam a földet, az ágyat, de sehol sem találtam a papírt. Louis.. ne! Ő vitte el..

Rögtön kirontottam az ajtón, csaknem kiszakadtak a zsaluk, olyan erővel vágódtam ki. Szaporán szedtem a lábaim a szobájáig, majd dörömbölni kezdtem az ajtó előtt. Pár másodperccel később az ajtó kinyílt, és Louis metsző, ideges arcával, fájdalommal teli szemeivel találtam szembe magam. Jeges volt a levegő körülöttünk, de amint feleszmélt, hogy ki van az ajtajában, nem várt. Csak cselekedett. Magához rántott, mohón kereste a szájával az enyémet. Én meg csak hagytam. Alig telt el két óra a veszekedés óta, máris békülünk. Nem így terveztem. 

Louis behúzott az ajtón, majd gondosan becsukta, de egy pillanatra se vált el tőlem. A könnyek feltartóztathatatlanul folytak végig az arcomon, hisz mart a bűntudat. Elváltunk, majd csak a gyönyörűen csillogó szemekre tudtam koncentrálni, amik ezúttal is magukkal ragadtak. Megbocsátás, és gyengédség áradt meleg tekintetéből, gyengéden letörölte könnyeimet, majd szorosan magához ölelt. Nem tudtunk megszólalni, csak néma párbeszédünkből derült ki, hogy közel sincs vége. Hatalmas megkönnyebbülés volt, de nagy áldozat is. Belerángattam abba, amiben nem kellett volna. Veszélybe sodortam. De úgy néz ki, az én franciámat éppen nem érdekli a kockázat. Csak én. 

*Louis*

Drágám,

Ne hidd, hogy olyan könnyen megszabadulhatsz tőlem. A halálból könnyen vissza lehet térni, magad is jól tudod. Halloween éjfélkor várlak, hogy végleg lezárjuk a mi kis csatánkat, drágaság. Ha Louis-Caesart magaddal mered hozni, vagy akár bárki mást meglátok, akkor végzek velük. Az ilyennel nem szoktam viccelni, ajánlom, hogy egyedül gyere.  Remélem nem okozol csalódást a mesterednek. Alig várom, hogy megint találkozzunk. 

Csók, 

Nezzo xx

Már vagy ötödszörre olvasom ezt a szennyet, de még mindig némán ülök a székben. Ezért tette. Pontosan ezért. Nem akarta, hogy bármi bajom/ bajunk essen. Képes lenne feláldozni magát, hogy megoldja a problémát. A papír mostanra szinte olvashatatlanná gyűrődött, nem élte túl a haragom. Dühösen pattantam fel a székemből, és a kandallóba dobtam a levelet. Lassan bebarnult, majd a tűz martalékává vált. Idegesen szorítottam össze az ajkaimat, ordítani volt kedvem. Gyűlöltem Nezzot, amiért ezt tette Vele. Több száz éven keresztül kínozta, megtörte, megszégyenítette. Megölte a szüleit, mindenkit, aki bármikor kapcsolatba került vele. Elképzelni is nehéz, hogy miken ment át. Még a bálon is, amikor először találkoztunk, akkor is érezhető volt a fájdalma. 

*1837. - Párizs, a bál*

Csendesen sétálgattam a többi vendég között, de így se sikerült elkerülnöm a szemérmes hölgyek pillantását. Kacéran járkáltak a közelemben, mialatt a férjeik vígan italoztak az asztaloknál. Mondhatom, szép. 

Csupán egy nő volt egyedül, kiemelkedett a tömegből. Arca a fájdalomról, szomorúságról árulkodott, amit bőszen próbált leplezni a mosolyával. 

Gyönyörű volt. A teremhez hasonlóan kék bársonyba burkolózott, a gyertyák, lámpák halvány fényében tündökölt. Finom, kecses léptekkel járkált, meg-megállt a falakat díszítő képek előtt. Megjelenésében erőt, hatalmat sugárzott.. meg persze hatalmas vonzerőt. Látszott, hogy nincs tisztában azzal, hogy milyen hatással van a férfiakra. Mindenki megfordult, amint elhaladt mellettük, páran meg is állították egy-egy tánc ígéretében, de elutasította mindet. Nem táncolni jött.. más céllal látogatott el ide. Bárcsak tudnám miért!

Nem volt túl magas, se alacsony. Nőies, gyönyörű vonalait követte a ruha, amit pedig az én szemem. Minden egyes részletnél elidőztem. A vékony dereka, az izgató domborulatok, vékonyka, hosszú karok nem engedték, hogy másfelé figyeljek. Haja selyemként suhogott a hátán, a göndör fürtök rakoncátlanul örvénylettek. Szívesen végigsimítottam volna rajtuk. És ekkor elvesztettem az eszem. Tekintetünk találkozott, megláttam a tiszta, jégkék szemeket. Az ezüstös kis barázdák felvillantak, amint tekintete egybeolvadt az enyémmel. Időközben észre se vettem, hogy a lábaim egyre közelebb visznek felé. Beszélnem kellett vele. Ezt diktálta az ösztön. 

* 1837.- Párizs, a bál - Andrea*

Próbáltam észrevétlenül sétálgatni a teremben, hátha Nezzo, vagy valamelyik csatlósa eljött ide. Meg kellett keresnem azt a férget. Tartoztam neki valamivel. A halálával. 

Féltem, hogy a ruhám alatti tőrök elárulnak majd, de szerencsére sikerült észrevétlen maradnom. Azonban valami nem hagyott nyugodni. A gyönyörű képek a falon. Mindig is imádtam a művészetet, kiváltképp a festészetet. Jó pár Raffaello festményt véltem felfedezni, nem régen megismert barátom képei még idáig is eljutottak. Azt hiszem most már értem, hogy miért ekkora barátok Mirceával. Meg van bennük a közös. A szenvedély. 

- Felkérhetem egy táncra, mademoiselle? - lépett finoman elém egy rendkívül jóképű úrfi. Bármikor, csak nem most. 

- Elnézését kell kérnem, de majd máskor. - mosolyogtam rá óvatosan, mire halványan elvigyorodott. 

- Ó, ugyan, semmi gond. Nevét szabad megtudnom? - araszolt közelebb egy lépéssel. 

- Andrea. Maga? - kezdtem el nézelődni, hátha megmenekülhetek. 

- Jules Axel, szolgálatára hölgyem. - hajolt közelebb. 

- Jules, drága kisfiam, hadd mutassam be neked.. - ráncigálta el idősebb hölgy, feltételezhetően az édesanyja. Megmenekültem!

Egyre több emberen néztem végig, de sehol sem találtam Nezzot. Se senki olyat, aki segíthetne. Hurrá..

Éreztem, hogy valaki figyel. Nagyon figyel.

És akkor észrevettem. Egy magas, iszonyatosan jóképű férfi nézett velem farkasszemet. Lassan közeledett felém, miközben le se vette rólam a szemét. A szemem önálló életre kelt.. 

kíváncsian siklott végig jól szabott fekete öltönyön, és a hozzá illő cipőn. Az ing alatt domborodó izmok, széles vállak, és minden bizonnyal kockás has lapult, ami felkeltette a kíváncsiságom. Nagy, erős, férfias karjai, hatalmas tenyerei voltak, elképzeltem, ahogy gyengéden az állam alá nyúl, majd egy káprázatos csókot lehel a számra... Hasított arcélei, gyönyörű, íves ajkai, csillogóan kék szemei elvarázsoltak. Mogyoróbarna, göndör haját pár arany csattal szedte össze, de így is elszabadult pár rakoncátlan tincs, amely szépen keretezte a férfias, rendíthetetlen arcot. Egész megjelenésében erőt, hatalmat, és delejes vonzerőt sugárzott. Látszott, hogy nem ember. Ő is vámpír volt. Aurája elárulta. 

Már csak pár lépésre volt tőlem, mikor észrevettem, hogy ő is hasonlóan mért végig. Egészen zavarba jöttem, amikor egy hihetetlenül lusta, ragadozószerű, érzéki mosolyt villantott felém. Hasfal megfeszül, gyomor összeszorul. Itt állt előttem életnagyságban. A testéből áradó erő egészen letaglózott, sokkal magasabb volt, mint én. Mint mindig.. 

- Üdvözlöm, mademoiselle. Louis-Caesar vagyok. - csókolta meg a kézfejem. - Ön? - jézusom, ez a pasi..

- Andrea. - mosolyodtam el. A szívem egyre jobban dübörgött.

- Mondja csak, mit keres egy ilyen gyönyörű hölgy itt, egy egyszerű kis bálon? - hajolt közelebb hozzám.

- Kikapcsolódom. - basszus.. minek kérdezősködik annyit?!

- Á, értem. 

- És ön? Ha jól gondolom, akkor a párjával érkezett. Hol van? - most ugrik a katica a kútba..

- Egyedül érkeztem. Ennél fogva felkérem, hogy legyen a partnerem. Megtiszteltetés lenne. Szabad? - ért gyengéden a kezemhez, elkezdett húzni a tánctér felé. Nem tudom, hogy mi ütött belém, de igent mondtam, és hagytam magam. Gyengéden átfogta a derekamat, a kezemet összekulcsolta az övével, és lágyan ringatózni kezdtünk a zene ritmusára. Felnéztem rá, és láttam, hogy mosolyogva néz. Megint elvörösödtem. Ahj.. Egyszerűen lenyűgözött a túlzott önbizalma. Egyenesen megbolondultam tőle. 

---

*Louis*

Már akkor magával ragadott. A bál után azt hittem, hogy soha nem találkozok vele többet, hisz csak a nevét tudtam, azt nem, hogy honnan jött. Nagyon sajnáltam a dolgot. Aztán egyik nap ellátogattam a Szenátusba, ahol ismét összefutottunk. Innentől kezdve tudtam, hogy nekem is itt kell lennem.

*1902.- Szenátus*

Már vagy egy órája lovagoltam, mire a kastélyhoz értem. Hiába, a követek feladata mindig nehéz.. 

A fogadó bizottság lelkesen vezetett át a hosszú folyosón, amely falán szebbnél szebb kardok függtek. Jó ízlés. Ez az. 

Páran kicsit furcsán néztek rám, kiváltképp egy fekete hajú, barna szemű férfi. Olyan..lenéző volt. Álltam a pillantását, majd bekísértek egy nappaliba, ahol várakoznom kellett a konzulra, meg talán a tolmácsra. A szobában járkáltam, mikor egy furcsa zaj ütötte meg a fülem. Valakik beszélgettek. Egy ismerős hang. De hiszen ez.. Rögtön az ajtóhoz rohantam, kinéztem. Ahogy láttam, Ő állt ott életnagyságban. Egy egyszerű, barna kötött ruhát viselt, haját laza kontyba fogta, de még így is szívdöglesztően nézett ki. Jó pár szótárral a kezében egyensúlyozott, miközben az ellenséges fickó beszélgetett vele. Nehogy segítsen neki.. nehogy.. 

Felém pillantott, majd rögtön elvigyorodott, egészen felderült az arca. Ott hagyta a férfit, és felém sietett. 

- Louis-Caesar? Hát te? - üdvözölt izgatottan. Istenem, de aranyos volt..akár csak egy kislány. 

- Andrea. Nagyon örülök, hogy találkozunk. Látogatóban? - nyújtottam felé a kezem, hogy segítsek fogni a könyveket, amikből párat átadott. 

- Ó, nem. - nevette el magát. - Itt élek. A Szenátus tagja vagyok. Meg persze tolmács. Állítólag valami francia követnek kell majd fordítanom.. nem tudod, hogy ki lehet az? - kérdezte huncutul. Esküszöm, most azonnal nyomnék egy csókot azokra az íves ajkakra. 

- Akkor most már tudom, hogy hova kell jönnöm. - mosolyogtam rá. Elpirult. Hm. - Nem tudom, de majd szólok, ha megtudok valamit.. - felnevetett. - Öö, mondd csak, ráérsz ma este? 

- Hát, ma este edzést tartok. Ha gondolod, akkor gyere el. Gondolom még pár napig itt leszel. 

- Persze. Akkor este. - ez az! Randira hívtam!

- Szia. 

- Szia. 

*1902.- Szenátus, Andrea*

Már vagy egy tíz perce el kellett volna vinnem ezeket a könyveket, de még mindig itt szaladgálok le-föl. Gyorsan összeszedtem a hajam, majd felkaptam a cuccomat, és kiegyensúlyoztam a folyosóra. Mircea állított meg. Barna szemei ahogy mindig, most is csillogtak.  

- Szervusz drágám, hova-hova? 

- Tolmácsolás. Mint mindig.

- Látod, ezért örülök, hogy csak három nyelvet beszélek.. - nevetett fel. 

- Kac-kac-kac. 

Borsódzni kezdett a hátam, éreztem, hogy figyelnek. Olyan ismerős volt.. elkaptam a fejem Mirceáról, és akit láttam.. az Louis volt. Életnagyságban. Te atya úr Isten.. ez a pasi még szívdöglesztőbb, mint hittem.. 

gyorsan odaszaladtam hozzá, majd a végén rájöttem, hogy jól beégettem magam, hogy ilyen kislányként ugrálok itt egy komoly férfi előtt. Bocsánat, pontosítok. Egy komoly, szexi férfi előtt. 

Elbeszélgettünk, majd randira hívott. Úristen, randira hívott! Jó, oké.. nyugodjunk meg. 

Alig várom, hogy este találkozzunk! Ááá..

--- 

*Louis-jelen*

Istenem, mennyi minden történt azóta, hogy megismertem! Hirtelen kopogtattak az ajtómon, nem tudtam, hogy ki lehet az. Csak reménykedni tudtam. A levére gondoltam, így ismét dühbe gurultam. Kinyitottam az ajtót, és Ő állt ott. Kisírt, vörös szemei néztek fel rám, összeszorult a szívem a látványtól. De nem tudtam határt szabni az érzelmeknek. Magamhoz rántottam és megcsókoltam. Éhesen, pokolian szenvedélyesen. Ismét beszívhattam az illatát, érezhettem az ízét. Őrá volt szükségem, senki másra.

* Az ismeretlen vámpír*

Mikor fogom elmondani neki, hogy ki is vagyok valójában? Tudom. Megkeresem. És ebben senki sem állíthat meg.