Istenem, mennyi minden történt azóta, hogy megismertem! Hirtelen kopogtattak az ajtómon, nem tudtam, hogy ki lehet az. Csak reménykedni tudtam. A levére gondoltam, így ismét dühbe gurultam. Kinyitottam az ajtót, és Ő állt ott. Kisírt, vörös szemei néztek fel rám, összeszorult a szívem a látványtól. De nem tudtam határt szabni az érzelmeknek. Magamhoz rántottam és megcsókoltam. Éhesen, pokolian szenvedélyesen. Ismét beszívhattam az illatát, érezhettem az ízét. Őrá volt szükségem, senki másra.
* Az ismeretlen vámpír*
Mikor fogom elmondani neki, hogy ki is vagyok valójában? Tudom. Megkeresem. És ebben senki sem állíthat meg.
---
- Én...sajnálom, Louis. - hajtottam le a fejem, iszonyatosan szégyelltem magam a történtek miatt.
- Én is sajnálom. - emelte fel a fejem. Minden érzelem tükröződött a tekintetében. Aggódott, hisz csaknem véget vetettem a kapcsolatunknak, amit mind a ketten megsínylettünk volna.. az nem kifejezés. Szerelem, vágy csillogott, hisz tudta, hogy minden rendben lesz. Tudta, hogy szeretem őt. És ő is engem. Menthetetlenül szenvedélyesek voltunk, de nem érdekelt. Megtaláltam azt, akire szükségem volt. Furcsa volt arra gondolnom, hogy egy másik nő mellett van, öleli.. egyenesen féltékenységi rohamot kaptam. Megcsupáltam volna a haját, kivájtam volna a szemeit, hogy soha többé ne vessen rá pillantást, börtönbe zártam volna az ellenem elkövetett " bűneiért". Vad birtoklási vágy lobogott bennem legbelül. Nem engedhettem el őt, akárhogy diktálta a józan eszem. A szívem volt a döntő. Semmi más.
- Kérlek, ne. Én tettem ezt.. nem a te hibád. Meg sem érdemlem a bocsánatodat. - próbáltam elrejteni az arcomat előle, hogy ne lássa a kisírt szemeim, és a megtört arckifejezésem. Nem érdemeltem meg, hogy megbocsásson. Olyat tettem, ami..
- Sss. Már rég megbocsátottam. - mormolta, miközben lágy csókokkal hintette be az állam vonalát. - Egyvalamit azonban meg kell ígérned nekem. - felkaptam a tekintetem, láttam, hogy halálosan komolyan beszél.
- Meg kell ígérned, hogy nem titkolsz előlem semmit. Én se titkoltam előled eddig semmit. Pedig nekem is van jócskán takargatni valóm. Én itt vagyok neked, bármit elmondhatsz. Ha baj van, akkor megoldjuk. Ketten. - simított végig egyik ujjával az arcomon. - Oké?
Nem tudtam, hogy mit mondjak. Gondolkodtam. De egyetlen meggyőző érv se jutott eszembe, amivel megvédhetném Louist. A levegő vágyakozással telt meg, ahogy már percek óta némaságba burkolóztam. Mi lesz, ha...? A fene egy már meg.. muszáj lesz kimondanom. Nem ragadhatok meg a múltban, élnem kell a mának. Bármeddig is tart.
- Megígérem. - feleltem határozottan, igyekeztem, hogy a hangom ne remegjen. Louis elmosolyodott, olyan erősen ölelt magához, hogy kissé már fájt.
- Köszönöm. - lehelte a fülem mellett. - Most itt az ideje, hogy megmosakodjunk. Már napok óta nem tusoltam, kezdem úgy érezni magam, mint aki csatornákban mászkált. - tudtam, hogy mire gondol. Békülünk. Minden értelemben. Nem tiltakoztam. Hagytam, hogy behúzzon maga után a fürdőbe, hogy végre újra érezzük egymást. Egy lelkes csók kísértében csuktuk be magunk után az ajtót, hogy csak mi legyünk tanúi a szerelem szépségének. Csak mi ketten. Örökre.
Fél óra elteltével, frissen, nyugodtan hagytam, hogy Louis a karjaiban szorongasson, hallgattam a szuszogását. A kellemes melegben én is lassan elálmosodtam, egyre kevesebbet láttam, majd elnyomott a fáradtság. A szépnek indult álom, miszerint újra a Szenátusban voltunk, edzést tartottunk franciámmal, majd kézen fogva sétáltunk vissza a szobámba, hogy lepihenjünk. Egy egyszerű napot álmodtam, annál is egyszerűbb forgatókönyvvel. Mindenki nyugodt volt, nem fenyegette veszély Cassiéket sem. Nezzótól se kellett tartanom. Aaronék és a sárkányok barátok voltak. Harmónia volt.
A szép nyugalmat kettéhasította a hatalmas gyűlölet, halálvágy. Mindenütt düh keveredett vérrel, vér a halállal. Az épületet lerombolták, nekünk pedig menekülnünk kellett. Ricardo Lucasszal elfogta a mágikus lényeket, hideg vastömlöcbe zárva őket. Aaronék meghaltak. Mindenki.. Mircea, Rafe.. Louis. Mindegyikük tekintete üresen csillogott, a szívükbe vájt karók büszkén meredeztek. Összetörten sírtam szeretteim fölött, leírhatatlan veszteség ütött rést a szívemben. Fájón néztem végig mindenkin. Elvesztettem őket. Nem voltam elég erős. Louisra borulva zokogtam, kapaszkodtam belé, mint mindig, most is őt akartam. Követelőzve öleltem, simogattam a haját, hátha láthatom még egyszer a szemeit. Élettel telt szerelmes, óvó tekintetét, mely azt sugallja, hogy minden rendben lesz. Biztató mosolyát, hogy ne féljek, ő itt van. De nem.. ő már nem volt velem. Élettelenül feküdt vérben úszva a karjaim között, utolsó mondata még mindig a fülemben csengett: Szeretlek. A bársonyos illata már nem nyugtatott, nagy keze már nem simogatott.. csak tovább hergelt. A sírógörcs közepette két kegyetlen kar húzott el tőle, esélyt sem adva a búcsúzásra, vigaszra. Őrjöngve próbáltam szabadulni a kezek szorításából, de nem engedtek. Ehelyett a káröröm színtiszta hangja hagyta el fogva tartóm száját, ahogy látta a kínomat. Kinevetett, szívből jövő kacaja megrengetett. Nevetett a halálon. Nevetett mindenen.
Louis erősen rázogatott, szólítgatott. Bőgve nyitottam ki a szemeim, ahogy megláttam Őt, rögtön magamhoz szorítottam, olyan erősen fúrtam a fejem a mellkasába, ahogy csak tehettem. Közel húzódtam hozzá, magamnak követeltem. Szorosan magához szorított, nagy, elnyújtott körökben simogatta a hátam, halkan duruzsolt a fülembe.
- Ssss, kedvesem, sss. Már elmúlt.. csak egy rossz álom volt. Már senki sem bánthat. Senki.
Azonban őrjöngésem alig csillapodott. Hallottam, ahogy mások is bejönnek, az ajtó hangosan kivágódott, többen szaladtad be rajta.
- Engedj oda hozzá. - szólalt meg Aaron.- Meg tudom nyugtatni.
- Ne is álmodozz erről. Nem érhetsz hozzá. - Louis hangja kegyetlen volt. Határozott.
- Nem látod, hogy milyen állapotban van? Transzba esett. Nem fog lenyugodni, amíg vissza nem hozom a varázserőmmel. - fogta meg a vállam Aaron, kezét rögtön lesöpörte rólam Louis.
- Arra Mircea is alkalmas. -sziszegte franciám.
- Igaz, de ő most Ricardonál van. Nem lenne szerencsés megtudnia, hogy mi történt. Szóval most azonnal lejjebb adsz a büszkeségedből, vagy nézheted, ahogy kínozza az álma. Választhatsz!
Nem sokkal később éreztem, ahogy Louis felemel és átad neki. Aaron erősen magához szorított, egy furcsa varázslatot mormolt, ami csillapított. Egyre nyugodtabbá vált a légzésem, a görcsösség eltűnt, helyét a fáradtság és kimerültség vette át. Túl nyugodttá váltam. Aaron pedig túl erősen szorított, simogatott. Nem úgy, mint egy barát. Hanem mint egy szerető. Féltő gondoskodással nyomott lelkes puszit a szám sarkába, majd visszaadott Louisnak. A nyugodt levegőt felváltotta a düh és a féltékenység. Nyöszörögve próbáltam leküzdeni a feltörő sírást. Felnevettek.
- Látod, Louis? Ha nem lennél olyan feszült, akkor nem sírna megint. Felzaklattad. Meg se érdemled, hogy veled legyen.
- Hagyd abba Aaron. Ez nem vicces. - állt közéjük Gaston.
- Nem viccnek szántam. Csak ő is pontosan tudja, hogy Andrea nálam lenne jó kezekben. Nem nála. - HOGY MI VAN?!
- Nem tudod elviselni, hogy olyannal van, aki tényleg szereti, nem pedig csak játékszernek tekintené, Aaron? Mert ő nem olyan, aki ezt eltűrné. - válaszolt fölényesen Louis. Éreztem, hogy nagy erő kell ahhoz, hogy féken tartsa magát.
- ELÉG LEGYEN! - emeltem fel a fejem. Bár még mindig sírtam, képes voltam már megszólalni. Egy jó erős energia fátylat eresztettem kettejük közé. - MOST AZONNAL FEJEZZÉTEK BE!
- Sss, ne zaklasd fel magad. Nyugodj meg. Befejezzük. - csókolt meg Louis óvatosan.
- Egyelőre. - vágtatott ki Aaron a szobából.
Egyelőre..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése