#54. fejezet - Családban marad

Arra keltem fel a szunyókálásból, hogy kihűlt a fürdővizem. Óvatosan kimásztam a kádból,megtörülköztem, bekentem magam testápolóval. Sokkal frissebbnek, kipihentebbnek éreztem magam ezután. Magamra kaptam a köntöst.. lusta voltam felöltözni. Kimentem a szobába, keresgélni kezdtem a szekrényben. Kopogtattak. Az ajtó elé léptem, majd egy halk kattintással kizártam, lenyomtam a kilincset. Az ajtóban nem az állt, akit vártam. Nagyon nem.

- Öö, helló. - szólaltam meg először zavartan. A "tetős" csávó nézett velem farkasszemet.
- Helló. Úgy látom..rosszkor jöttem. - mosolyodott el halványan, ahogy végignézett rajtam. Hát, a köntösön kívül más nem volt rajtam. Miért mindig én?! 
Nem tudtam, hogy mit mondjak. A férfi kísértetiesen hasonlított valakire... sugárzóan kék szemei, mélybarna haja, éles arcíve volt. Nagyon magas, jó kiállású.. alig 2 évvel lehetett nálam idősebb. Elegáns öltönyt viselt, ami szépen kiemelte a széles vállakat. Ilyen felsőteste csak úszóknak...vagy íjászoknak van. A szemei kíváncsian méregettek, ahogy ráemeltem a tekintetem, vörös pír öntötte el az arcom, amit az idegen egy széles mosollyal jutalmazott. 
- Hát, én, izé.. gyere be. - sütöttem le a szemem. Nem igaz, hogy nem tudok normálisan viselkedni. Ez a fickó túl ismerős volt nekem... mintha már nagyon rég ismerném. 
Szélesebbre tártam az ajtót, hagytam, hogy beoldalazzon a szobámba, majd becsuktam az ajtót. Ekkor már kényelembe helyezte magát a kanapén, mosolygós szemekkel figyelte minden mozdulatom. Basszus..miért nem tudom, hogy.. 
- Nagyon csinos szoba. Kellemes az illata is. Vanília? - kérdezte, miközben a rajzos füzetemért nyúlt. Mit akarsz te azzal?! 
- Köszönöm. Igen. - válaszoltam tömören.- Mindjárt jövök. 
Csak biccentett, mert már teljes figyelmét a firkáimmal teli füzetnek szentelte. Firkák. Hát, ezért Louis minden bizonyára kinyírt volna, ha még egyszer így nevezem a szerinte " állati jó rajzokat" . Elfintorodtam, majd beviharzottam a fürdőbe, hogy a lustaságból ott hagyott ruhákat végre tényleg felvegyem. 
A pólómat igazgattam, ahogy én is levágódtam a vele szembeni fotelba. Elmosolyodott.
- Nos, nem akarok bunkó lenni, de mégis... mit szeretnél? - néztem mélyen a szemébe.
- Már vártam, hogy mikor kérdezed meg. - mondta kuncogva. - Ugye tudod, hogy lehetnél elővigyázatosabb is? - komorodott el. Féltőn csengett a hangja.
- Igen, tudom. Csak azt áruld el nekem, hogy honnan ismersz. - szegeztem neki a kérdést. Valami furcsát láttam a szemében. Mintha düh vagy sajnálat csillant volna benne. Idegesen kezdett el fészkelődni..mintha menni akarna. Dühödten horkant fel, nyelt egyet. Mi rosszat mondtam? 
- Elmondom, hogy miért jöttem. De meg kell ígérned, hogy végighallgatsz. Nem dobsz ki a felénél. Rendben? 
- És cserébe mit kapok én? - nem tetszik ez nekem.
- Minden kérdésedre válaszolok. 
Na jó, ez tényleg nem hangzik jól.

*Louis szemszöge*
Fáradtan dőltem neki a falnak. Miután a kedves elment lepihenni, muszáj volt valahogy levezetnem azt a mérhetetlen dühöt, ami tombolt bennem. Már vagy fél órája ostromoltam az egyik bábut, amely sajnos mostanra már nem maradt egyben. Sőt, egy múmia szívmelengetőbb látványt nyújtott, mint ez a szétkaszabolt fadarab. 
Mi történhetett, hogy ennyire rosszat álmodott? Talán én tettem valamit, ami miatt ennyire kiborult.. de nem hiszem. Minden alkalommal odafigyelek rá, nehogy rontsak a kedvén, amit a folytonos kialvatlanság, zűr okoz. Mindig összeszorul a szívem, mikor látom, hogy valaki vagy valami miatt szenved. Istenem, ha tudnék neki valahogy segíteni.. csak szorítanám magamhoz, halkan sutyorogva a fülébe, simogatnám a selymes haját, hogy megnyugodjon, hallgatnám a halk szuszogását, ahogy az ölemben alszik. Az angyali nevetést, amitől mindig fülig ér a szám, az édes csókját, ami miatt mindig hevesebben ver a szívem. Már nem tudnám elképzelni nélküle a létet. Egyszerűen..kifordulok önmagamból, ha nincs mellettem. Büszkén állítom, hogy ez szerelem a javából. A legszebb. 
Egy furcsa, rossz érzés kerített hatalmába. Eldobtam a kardot, és már rohantam is a szobája felé. Istenem, csak ne ő.. 
---
- Hallgatlak. 
- Gondolom nem mondok új dolgot, ha azt mondom, hogy szokatlanul nagy az erő hatása, mikor egymás közelében vagyunk. - nézett rám jelentőségteljesen. - Vagy a folyamatos rémálmok. Egyik sem véletlen. 
- Mire akarsz ezzel kilyukadni? - szűkült össze résnyire a szemem. A beszélgetés kezd rossz vizekre evezni..
- Csupán arra, hogy van köztünk egy kapocs. Egy meglehetősen erős. Hajdanán édesanyámmal és édesapámmal éltünk magyar területen. Apám remek íjász volt. Ahogy nézem, te is az lehetsz. - mosolyodott el halványan. Ezzel meg mit akar..- Tudom, hogy a vállaimat nézted. Nos.. ami azt illeti, én is rengeteg vadászaton voltam, sokat tanultam. Anyám gyönyörű nő volt. Apámmal őrülten szerették egymást, az első pillanattól fogva. - mintha csak az én szüleimről beszélne.. csak nem ismerte őket?
- Ez nagyon szép. Az én szüleim is ilyeneket voltak.. csak..meghaltak. - nyögtem lassan a szavakat. Tudtam, hogy nem sokáig bírom. - De mégis hogyan kapcsolódik ez hozzánk? - tettem egyértelművé, hogy jó lenne, ha végre a tárgyra térne. 
- Egy napon, mikor betöltöttem a 23-at, apám úgy gondolta, hogy a férfivá avatásom részeként el kell ejtenem egy szarvast, az agancsát pedig el kell hoznom neki. - sóhajtott egyet. Látszott, hogy nehezére esik erről beszélnie. - Így is történt. A vadászat jobban nem is sikerülhetett volna. Büszke voltam, hogy végre bebizonyíthatom apámnak, hogy igazi férfi vagyok. Hazafelé menet egy csapat vámpír megtámadott.. és ekkor haltam meg. Soha többé nem mehetettem vissza.. - nézett rám szomorúan. - Nem sokkal később mindig visszajártam, hogy tudjam, rendben vannak-e. Két évvel később anyám egy kislánnyal volt várandós. A kislány napról napra nagyobb lett, a szüleim úgy féltették őt, mint a világ legnagyobb kincsét. Rengeteg dolgot megtanult. Az összes fiút elverte íjászatban, gyorsabban lovagolt, mint bármelyik vele egykorú suhanc. Gyönyörű nővé ért, azonban egy férfi se nyúlhatott hozzá. - mosolygott rám szórakozottan. Ez..olyan..mintha.. Felállt, elém térdelt. - Egy nap aztán meghaltak a szüleink. Ugyanaz a vámpírhorda végzett velük, mint velem. A húgom túlélte. Mivel Nezzo változtatta át magának. Innentől már neked is ismerős a sztori. - nézett fel rám elgyötörten.
Szaggatottan vettem levegőt, hatalmas tőrként hasított belém a felismerés. Hitetlenkedve bámultam a férfi szemébe, nem tudtam felfogni azt, amit mondott. Sírni, ordítani lett volna kedvem. 
- Ki vagy te? - kérdeztem halkan, egyre hátrább húzódva a fotelban. 
Lassan közelebb húzódott, megfogta a kezem. 
- Adony vagyok, a bátyád. Te pedig a húgom. Mondhatni, ikrek vagyunk, hisz egy a végzetünk. - felelte könnyes szemmel. - Sajnálom. 
- Nem lehetsz a bátyám.. nekem nincs bátyám..- kiabáltam rekedten. A könnyek feltartózhatatlanul potyogtak, minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne menjek neki a fickónak. Egyszerűen.. lehetetlen volt. 
- De igen..és én nagyon sajnálom, hogy csak most tudod meg, de..
Ez nem lehet. Nem. Kizárt..hogy én... várjunk csak. Ezért volt az, hogy amikor megkérdeztem a szüleimet, hogy miért nincs testvérem, akkor mindig hárítottak.. A kép lassan kezdett összeállni a fejemben, üres tekintettel emésztgettem a hallottakat. Megannyi éven át nem jelentkezett, nem foglalkozott velem, hagyta, hogy Nezzo markában legyek, hogy szenvedjek. A sok emlék hatalmas hullámokban csapott le rám. Apám minden szava, hogy védjen, ne viselkedjek fiúként..anyám féltő nézése, mikor nagyobb vadászatokra mentem..mind ezért volt. Pontosan ezért. Akárhányszor lóra pattantam, hogy kiszellőztessem a fejem az aktuális seggf*j miatt, apám szigorú tekintete volt a válasz. A fene egye meg, hogy ..
- És mégis mikor akartad elmondani?! - ordítottam rá. Nincs mázlija. Akár a bátyám, akár nem.
- Nem tudtam, hogy merre vagy, egészen addig, amíg be nem zengték, hogy egy nő érkezik ide. És történetesen Lily a családneve. Rögtön tudtam, hogy megtaláltalak. Mikor először összefutottunk, nem ijedtél meg a hófehér tekintetemtől. Aztán a tetőn is.. akkor már tudtam, hogy csak te lehetsz az. Nagyon hasonlítasz édesanyánkra, a merészségedet pedig apánktól örökölted. - lassan a kezemért nyúlt, majd a kezébe vette és óvatosan megsimogatta. - Olyan vagy, mint ők. 
- Most már tudom, hogy miért hasonlítottál annyira valakire. Apára.. csak fiatalabb kiadásban. De a szemedet..
- ..anyától örököltem. - mosolyodott el. 
- El sem tudom hinni...Adony? - sandítottam rá. Egy szégyenlős pillantás volt a válasz. 
- A-A. Apánk Attila volt, anyánk Anna. Te Andrea vagy, én Adony. Családban marad. - közelebb hajoltam hozzá.
- Kísértetiesen hasonlítasz apára! 
- Tudom. - vigyorodott el. - Mondd csak, összejöttél valaha az egyik Tas gyerekkel.. mármint az idősebbel, vagy fiatalabbikkal.. 
- Hé! Nem. Senkivel sem. Nekem csak Louis van. - mosolyodtam el. Louis. Igen..
- Az a pasi, akivel együtt járkálsz és mindig olyan ideges, ha más férfi rád mer nézni? - kérdezte kissé cinikusan. Nem bírtam ki nevetés nélkül. Igen, ő az én Louisom.
- Igen, ő az. Senki más. - éreztem, ahogy elpirulok. 
- Nagyon szeret téged. De úgy látom, hogy ő is megnyugodhat. - simogatta meg az arcom Adony. 
Az ajtó hirtelen kivágódott, Louis ideges arccal rontott be. Emlegetett szamár. 
Amint meglátta, hogy újdonsült testvérem fogja a kezem és meglepően közel ül hozzám, azonnal beindult a területvédési ösztön. Hatalmas léptekkel szelte át a szobát, haragvó kifejezéssel méregetett minket. Csípőre tett kézzel megállt előttünk. Azt hiszem egy érdekes beszélgetés veszi most kezdetét..