#57. fejezet - Túl zabos

- Adony, te ezt tudtad? - kaptam fel a fejem hirtelen. Felkeltem Louis öléből, farkasszemet néztem vele. A düh hihetetlen sebességgel haladt át rajtam, az erőm hullámokban áradt ki a testemből, megfékezhetetlenül. Hiába állt elém Aqua vagy Lux, semmit se tehettek. Túl erős voltam. Túl dühös voltam. Remegő gyomorral vártam a válaszát, a kezeimet ökölbe szorítva tartottam a testem mellett.
- Igen.
Elszakadt a cérna. Most nem ússza meg. Az biztos.

*Adony*
Ahogy beléptem a szobába, mindenki őt vette körül. Az ágy közepén ülve, ragyogó mosollyal az arcán rajzolgatta a rúnákat a levegőbe. Lux és Tenebris leesett állal követték a kis kezek minden mozdulatát, nem győztek pislogni a történtek láttán. Louis-Caesar ámulva nézte, próbálta emésztgetni a látottakat. És a többiek? Kisgyerekként ülték körbe, mint akik az esti felolvasásra várva, csillogó szemekkel várják a mese végét. S ő, legyen mesélő, boldogan kalandozik el, hogy velük együtt élje át a történet varázsát, amik jelen esetben a legerősebb rúnák, amiket eddig láttam. Bocsánat, meg amiket eddig nem is láttam. Hogy a..? Lenyűgözött, hogy ilyen magabiztosan állja meg a helyét a sok férfi között, cseppet sem zavartatva magát egy pillanatra sem. Testvéreként még én is felnéztem rá. Egy lány, akinek hatalmas erő hullott az ölébe, nem csak angyali, de vámpír ágról is. Elképesztő.
Ilyenkor érzem magam egy utolsó szemétládának. Megannyi éven át csendes szemlélőként éltem a közelükben, de annyi bátorságom se volt, hogy közöljem az egyetlen testvéremmel, hogy ki is vagyok. Pedig de szerettem volna! Szerettem volna végignézni, ahogy a kis babákat hogyan öltözteti, süt nekik homokból süteményt..és hogy nő föl úgy, ahogy én. Tudtam, hogy mivel jár ez az élet. Árnyvadászként már 10 évesen elkezdődött a kiképzésünk, hogy mire felnőttekké válunk, magunk is szembe tudjunk szállni a démonokkal. Rengeteg fizikai erőpróba, rúnaismeret, harcolás. Minden. Az évek elrepültek, én pedig felnőttem. Mindhiába. Meghaltam. Már senki se segíthetett rajtam.
De ő..titkolták előle a létét, próbálták blokkolni a képességeit. Hasztalanul. Egészen kicsi korától kezdve látta a démonokat, érdeklődve vizsgálta a fegyvereket díszítő rúnákat. Érezni lehetett az energiát egy sűrű felhőként, amely körüllengte. Apáméknak muszáj volt őt is kiképezniük. Egyik nap még boldogan kergette a napsütésben a pillangókat, gyöngyöző kacaja az egész réten hallatszódott. A másik nap már a szeráfpengét forgatta a kezeiben, a fa törzsét teljesen szétszaggatta a dobásaival. Gyorsabban lovagolt, jobban küzdött, mint a többi fiú, ezek mellett megmaradt önmaga. Mert a kemény külső egy szeretetteljes, tiszta szívet rejtett. Tele jósággal. Az évek során igazi harcossá érett, és talán a legszebb nővé, akit valaha láttam. Mire beteljesíthette volna végzetét..Nezzo végzett vele, elvéve tőle minden esélyt a normális emberi életre. Az élete úgy tört ketté, ahogy a lelkemben levő kis lepke szárnyai. Ezer darabra, összeragaszthatatlanul.
- Látjátok, így lehet valaki egyszerre ördög és angyal. - szólaltam meg halkan. - A húgom és én elképesztő dolgot örököltünk. Árnyvadász patrónák. - mosolyodtam el.- Egyedülálló.
Louis ölében kismacskaként húzódott össze, de amint meghallott, rögtön felkapta a fejét és dühös tekintettel méregetett. Ó, basszus..
- Adony, te ezt tudtad? - kelt fel Louis öléből, a hangja remegett az idegességtől. Óvatosan hátráltam pár lépést, ahogy a szemei veszélyesen villantak egyet. Lux és Ignis többször próbálta feltartóztatni, de semmi esélyük nem volt vele szemben. Egy csettintéssel szaggatta el a láthatatlan láncokat, a kezén levő rúna felizzott.
Nagyokat nyeltem, majd kiböktem.
- Igen.
Talán nem ez volt életem legjobb döntése.
----
A düh áramütésként cikázott az ereimben, legszívesebben megöltem volna valamit. Vagy valakit. A haragom lassan elérte a tetőpontot, ahol már egyik mágikus lény, patróna se tudott megállítani. A gondolataim kusza csomóként kavarogtak a fejemben, de a lábam egyenesen vitt előre. Az elemek ereje a rúna vonalaiban örvénylettek, megrengetve bennem minden eddigit. Éreztem, hogy bármire képes lehetek. Minden sejtemben éreztem a kellemes melegséget, amit ennek a hatalmas energiának a léte keltett bennem.
Hiába hallottam mögülem Mirceát, ahogy próbál kivetni rám valami erőfátylat, Louist, aki észérvekkel próbál meggyőzni, Aaronékat, ahogy visszafojtott lélegzettel, csupán halkan sutyorogva akarnak visszahozni, és a sárkányok, amint hosszú..de talán még annál is hosszabb, eléggé cifra káromkodások közepette akarják feltörni a karmazsinvörösen izzó pajzsot, ami a rúnámból tört elő, és mint egy burokként vonva be Adonyt és engem.
A fényesen lüktető pajzsom felszínén az energia nagy örvényekben cikázott, ahogy egyre többet engedett meg magából, annál jobban csiklandozta az aurámat. Mindent ki akartam zárni, hogy a többieknek eszébe se jusson megvédeni drága bátyámat a dühkitörésemtől. Megérdemelte ez a szemét, hogy kivillantsam az agyaraimat. Akár a testvérem, akár nem.
Végignéztem Adonyon, aki mostanra már csaknem belehátrált a falba, az álla távolságtartóan feszült meg, de ez se volt elég ahhoz, hogy leplezze a félelmét. Félt a gyökér, hadd féljen.
A szemei vadul csillogtak, úgy néz ki, hogy váratlanul érte a reakcióm. Egyre közelebb araszoltam hozzá, kényszerítenem kellett magamat, hogy visszafogjam az érzelmeimet. Próbáltam nyugodt maradni, de ebben a helyzetben erre képtelen voltam. Még mindig kattogott az agyam, és minél tovább gondolkoztam ezen az új képességemen, pláne azon, hogy csak most, ilyen körülmények között tudom meg.. és, hogy szép legyen a sor, harmadikként jön az a bazi nagy " Miért velem történik ez mindig? " kérdés..az idegbaj kerülget. Azt hiszem, én leszek az első olyan vámpír, aki a folytonos stressz és kiakadás miatt fog egy koporsó mélyén feküdni, úgy saccra két méterrel a föld alatt, egy rakás undorító bogárral és zombikkal karöltve. Igen, elég beteg gondolataim vannak. De legalább a szarkazmusom még mindig a helyén van.
Éppen csak hátrapillantottam, de meglepett, amit láttam. A pajzsom körül álldogáltak a fiúk, idegesebbnél idegesebb fejek köszöntek vissza a vörös anyag túloldaláról. Louis kemény tekintete azonnal meglágyult, ahogy belenéztem az aggodalommal teli kék égkövekbe. Halványan elmosolyodtam, ahogy kisfiúkat megbotránkoztató módon dobbantott egyet a lábával, jelezve, hogy fogjam magam vissza. Hát, ő az egyik, aki sose fog változni. A másik Mircea.
A rettegett, ősöreg Mircea. Na jó, annyira nem öreg. Csak egy kicsit. A férfi, aki visszafogottságáról híres, de a legjobb manipuláló képességgel rendelkező vámpír, akit ismerek. Nem kis hatalommal, politikai befolyással bír, verhetetlen minden társadalmi vagy kereskedelmi ügyben. Mindig, ismétlem, mindig megszerzi azt, amit akar. Nem véletlenül lett ő a Szenátus legfőbb diplomatája. Mircea, aki piszok makacs, és legalább olyan büszke, mint én. Mircea, akinek a szívét kenyérre lehetne kenni egy jól időzített bájos mosollyal. Aki türelmetlenül dobolt a pajzs tetején, hogy fejezzem be a műsort. Na, arra várhattok.

* a pajzson kívül *
- Na, most vagy megöli vagy megkínozza Adonyt. Ki mire tippel? - vetette fel a lehetséges végkimeneteleket Ignis.
- Mindkettő? - jött a kérdés Aarontól. Minden szem rá szegeződött. - Mi van? Szerintetek, ha rátok is így nézne, mit gondolnátok?
- Hogy rohadt nagy szarban vagyok. - vágta rá Gaston.
- Kizárt dolog, hogy a csávó megússza egy egyszerű fejmosással. Túl zabos ahhoz, hogy csak tétlenül álldogáljon és papoljon neki. Szerintem kiengedi a gőzt.- magyarázta Rafe.
- Túl zabos? Rafe, tudod milyen, amikor ideges? Mert van, amikor rémülten ideges, türelmetlenül ideges, bosszúsan ideges, és dühödten ideges. Szerinted ez mégis melyik? - nézett rá elképedve Louis.
- Az a tippem, hogy mind egyszerre. - szólalt meg Lux.
- Nem is ítélem el érte. Én is ideges lennék, ha most tudnám meg, hogy titkokkal teli a gyermekkorom. - válaszolta vidáman Tenebris.
- Ja, mintha neked az életed se lenne titkokkal teli. Haver, mégis hány csajt cipeltél szobára a tudtunk nélkül?- nézett rá Ignis beképzelt vigyorral az arcán.
- Hát, többet, mint te. - röhögött a képébe a sötét.
- Ez nem volt vicces.- vágott sértődött fejet Ignis.
- De. - jött a válasz a többiektől.
- Szerintem megküzdenek. - jött az egyszerű ötlet Mirceától. - Eldől, hogy kinél van a nagyobb erő. Felmérik egymást. De nincs olyan isten, hogy ne Andrea nyerjen.
- Igazad van. Nálunk is megtörtént ez, csak már jó pár évvel ezelőtt. Annyi különbséggel, hogy egyikünk se akarta megölni a másikat. - magyarázta Aqua. - És ha erről van szó, akkor én már lefoglalom az első sorba az ülőhelyemet. - vigyorodott el.
- Hagyod, hogy megöljék egymást?!
- Dehogy. Csupán történelmi pillanatnak leszünk tanúi. És arra meg ki ne lenne kíváncsi, hogy egy csaj elveri ezt a majmot?
- Jogos.
----
Visszafordultam bátyám felé, aki időközben nyugodtabb kifejezést erőltetett magára. Már majdnem megesett rajta a szívem, ahogy apámat láttam meg benne. Ugyanaz az arcél, a bronzos bőr, a sötét, selymes haj, és a széles vállak. De ő nem apa volt. Ő sose titkolta volna el előlem ártó szándékkal a dolgokat. Ahogy anya sem. De ő? Nem fecsérlem rá a szavakat. Majd megteszi az erőm.
Váratlanul ugrottam neki, belegyűrtem a falba a vállainál fogva. Meglepetten pislogott, a levegő a torkán akadt, és elkerekedett szemekkel kérlelt, hogy fejezzem be, meg tudjuk beszélni nyugodtabb körülmények között is.
- Figyelj, én ... - kezdte halkan, de félbeszakítottam.
- Ne magyarázkodj. - vágtam a szavába szenvtelenül. - 10 perc múlva találkozunk a sárkányok rejtekhelyén.- engedtem el a ruháját. - Harchoz öltözve. Fegyverrel.
Ezzel elléptem előle és leeresztettem a vörös fátylat mindkettőnkről. A többiekre rá se nézve kivágtattam a szobából, egyenesen a gardróbomba mentem ruhát keresni és előkészíteni a tőrjeimet a kis harchoz. Így garantáltan megtudok mindent, amit akarok. Sőt.