#61. fejezet - Vallomás

- Attól félsz, hogy más rácsap a csajodra, Louis? - állt fel Aaron, majd egyik kezét a vállamra tette, miközben végig franciámat figyelte. Jaj, ne. Ne marakodjatok. - Nem gondolod, hogy vannak kisebb birtoklási problémáid? - Ó, basszus.. Lesütött szemekkel meredtem magam elé. Kezdett kínossá válni ez a beszélgetés.
- Te birtoklási problémának hívod. - biccentett Louis elismerően. - Én inkább " nem akarom, hogy egy barom stírölje a menyasszonyom, és csorgassa utána a nyálát"-nak nevezném. - Aúúúúúúúúúúúúúú..
- Uraim, az idő pénz. Ne most gyilkoljuk meg egymást. Kérem.

Megmerevedetten bámultam Gastonra, aki elsütötte a beszólást. Igyekeztem egy pillantásba belesűríteni minden szaftos káromkodást, és úgy nézett ki, hogy sikeresen. Gaston azonnal vette a lapot, hátrébb húzódott, behúzva fülét-farkát.
- Akkor most mindenki szépen lenyugszik.- közöltem határozottan. Egyikük se reagált. - A fületeken ültök? - kérdeztem vissza idegesen. Louis oldalra pillantott, és egy szemforgatás kíséretében hátrált egy lépést. - Köszönöm. Te meg nagyon gyorsan töröld le azt az önelégült vigyort a képedről. - szúrtam oda Aaronnak. Nem tetszett ez a vigyor. Túl alattomos volt.
- Oké. - tette fel a kezeit védekezően.
- Na, akkor tíz perc múlva indulunk. Mindenki öltözzön át valami egyszerűbbe. - nézett rám Adony elnézően, egyértelműen a kék ruhámra célozva. - A nappaliban gyülekezünk.
- És mi nem jöhetünk? - szaladt ki a kérdés Gaston száján. Több szem többet lát, mi?
- De. - suhant ki bátyám a szobából. Hurrá, másra nem vártam, csak arra, hogy hét férfi elkísérjen ruhát venni. És ebből öt még viselkedni se tud. Ez az én formám.

- Azonnal tegyétek azt le! - mutattam rá a kedvenc felsőmre, ami éppen Nathan kíváncsiságát keltette fel. Hogy mit is kerestek itt ezek öten? Hm. Louis visszament a szobájába átöltözni, Adony szintúgy. És mivel az öt grácia öltözéke szerintük "teljesen okés, nem úgy, mint az enyém", ezért úgy döntöttek, hogy ők választják ki a nekem valót. Hah! Megáll az eszem. - Kifelé innen!
- O-ké. - mentek ki feltartott kézzel.
- Gaston! Teszed vissza azt a melltartót! - ordítottam rá, mielőtt eltette volna. Még az kéne, hogy elvigyenek valami olyat, ami nem nekik való..- Most!
- Basszus..ne ölj már meg. - meredt rám ijedten.
Hangos csattanással vágtam be az ajtót magam mögött, azonnal rázártam, nehogy visszajöjjön bárki is, amíg készülődöm. Tanácstalanul járkáltam a gardrób előtt, nem tudtam, hogy mit vegyek fel. Össze-vissza dobálgattam mindent, és mire felforgattam az egész szekrényt, találtam egy elfogadható nadrágot, fekete topot és egy horgolt pulóvert. Ezt az egészet megkoronáztam egy tornacipővel, kiengedtem a hajam és betéve a fehér fülbevalókat készen is lettem. Elraktam elegendő pénzt a vásárláshoz, a vállamra dobtam a táskám és kiléptem a szobából. Lesiettem a lépcsőn, nem kis meglepetésemre a nappaliban már mindenki ott volt. Szemmel láthatóan Adonynak ez az öltözék jobban az ínyére volt, hisz halványan elmosolyodott, ahogy szinte mindenki. Szinte. Louis és Aaron egymást bámulták, de nem azért, mert olyan jó haverok. Haha..haverok. Ha tehetnék, már most kinyírnák egymást. Halkan megköszörültem a torkom, mire Louis felém kapta a fejét és hatalmas mosollyal az arcán lépett mellém. Mintha mi sem történt volna.
- Gyönyörű vagy. - mormolta, miközben nyomott egy puszit a homlokomra.
- Mehetünk? - kérdeztem savanyúan.
- Naná.


- Na, ezt nézd meg! - nyomott a kezembe újabb ruhát a kezembe Adony. Aú, már megint ilyen rövid..
- Én ezt fel nem veszem. - meredtem rá. A ruhabolt foteljeiben elhelyezkedett kis csapat felröhögött. Louis szórakozott mosollyal nézte, ahogy újra kiverem a hisztit. Gaston és Nathan pedig érdeklődve nézegette az összes húszas éveiben járó nőt és viháncoló tinilányt, akik egész véletlenül ezt a boltot szemelték ki maguknak, hogy fehérneműt vegyenek maguknak. Pont ma. Pont a fiúk előtt. Aha, persze.
- Legalább próbáld fel. - kért kedvesen Aaron. Hm, nos. Igen. Már volt eddig két táskányi az én szájízemnek megfelelő ruhákból. Szerintük emezekből is legalább annyi kell.
- Jó. - vágtattam be a próbafülkébe.

Zsörtölődve rángattam magamra a szűk, nem mellesleg állati rövid ruhát, majd felkaptam a hozzá való fekete bőrcsizmát. Óvatosan kilestem az ajtón, abban reménykedve, hogy már mind eltűntek és ez az egész ruhavásárlós dolog csak egy rossz álom. Sajnos nem volt ekkora mákom. Segítségkérően néztem Louisra, aki aggodalmasan ráncolta a homlokát, már ezzel tudva, hogy gáz van. A többiek méltatlankodva felhorkantottak, hogy húzzak már ki abból a hülye fülkéből. Na. Nem.
- Gyere, nem röhögünk ki. - kérlelt Yves.
- De igen.
- Ha nem jössz, magunk szedünk ki onnan. - tájékoztatott Adony.
- Haha. - feleltem gúnyosan.
- Komolyan beszéltem. - indult meg felém.
- Jó, de semmi röhögés!
Óvatosan kilöktem az ajtót és kiléptem elébük. Az a vicces, hogy nem röhögtek. Egy hang se jött ki a torkukon. Louisra nézve nem láttam mást, mint a tiszta döbbenetet és veszélyesen csillogó szemeket. Hát, ez nem jelentett túl jót. Aaronra nézve pedig a kaján vigyor és szájharapás fogadott. Nem tudom, hogy melyikkel jártam rosszabbul. Egy dühös vőlegénnyel vagy egy beindult rossz fiúval.
- Oké, tudom, hogy nem áll jól..- kezdtem magyarázkodni, de gyorsan félbeszakítottak.
- Leejtettél valamit..- közölte Enzo vigyorogva. Jó vicc.
- Nekem kell ez a ruha. - suttogta Gaston.
- Biztos jól állna. - vigyorogtam rá gonoszul.
- Ez nem is olyan vészes. - mondta Louis. Gyilkos tekintettel meredtem rá, de úgy néz ki, hogy nem hatotta meg. - Komolyan.
- Ennyi. - szólalt meg Aaron gúnyosan.
- Megvesszük. - jelentette ki Gaston, aki még mindig engem nézett. - Állati jól néz ki benne..az a formás fen..- ámuldozott, de Louis egy jókorát lekevert neki. Haha.
- Szerintem is. Kiemeli a...- magyarázott erősen gesztikulálva Nathan, mindvégig a lábaimra bökve.- domborulatait.
- Még egy bőrkabát, valami másik csizma, mondjuk magassarkú...- álmodozott továbbra is Aaron. - neccharisnya is belefér...
- Na nem. - vágtam közbe.- Nem leszek útszéli.
- Ez nem útszéli, hanem dögös harcosnő szerkó. Kell a bőr. - vágta rá Enzo, mire Louis gyilkos pillantást lövellt felé. Én is.
- Akkor megvesszük! - csapta össze a tenyereit Adony. - A következőt! - tessékelt vissza a próbafülkébe jó pár hasonló rucival a kezemben. Ó, hogy engem Mircea ezért mennyire meg fog ölni..

- Ez meg mi a franc? Top? - vágtam Aaron fejéhez egy másik göncöt. Amikor azt mondtam, hogy az első rövid volt, akkor tévedtem. Ez tényleg az.

Röhögve lefejtette a fejéről a ruhadarabot, majd visszaadta.
- Jól fog állni. Kicsit szellősebb, mint a többi eddigi, de nem vészes. - magyarázta vidáman.
- Attól, hogy Louis és Yves elmentek kávéért, még nem kell azonnal bevadulni! Figyeljetek, nem ti veszitek fel! Ez alá fegyvert se lehet tenni! - keltem ki magamból. Szerintem jogosan.
- Nem is kell neked fegyver. Ide-oda rajzolgatsz, és puff. Az ellenfelednek annyi. Nem tudom, hogy mit parázol. - morogta Nathan. Egyáltalán nem jogosan.
- Adony, - néztem feléje reménykedve- mondd, hogy nem kell ilyen ruha!
- Próbáld fel, aztán kiabálj! Én csak kísérő vagyok. Louis majd veszekszik. Én nem. - vonta maga elé a karjait. Szép, mondhatom!
- Na, gyerünk!
Szitkozódva rángattam fel magamra a ruhadarabot, folyamatosan nyöszörögve, hisz alig bírtam felül megigazítani magamon. Aaron kuncogva hallgatta a szenvedésemet, majd bedobta az adu-ászt.
- Segítsek? - kérdezte kajánul.
- Meg ne próbáld! - kiabáltam vissza ingerülten.
- Akarod, hogy eltörjem az állkapcsod, Aaron? - csendült fel Louis mély baritonja. Végre!
- Louis, drágám, tedd le a kávét. - szóltam ki kedvesen.
- Miért?
- Ezért. - léptem ki. Kifésültem a hajam az arcomból, és egyre vörösödő arccal néztem szembe a dühöngő sárkánnyal. Az én kicsi sárkányom ugyan tüzet nem okádott, de a feje lángolt, a szeme összeszűkült és a kezében tartott kávés pohár összenyomódott, így minden, ami benne volt, Aaron cipőjén kötött ki. Idegesen néztem körbe, de azon kívül, hogy szinte mindegyikük álla leesett, mást nem láttam. Azt hiszem, hogy nekem most annyi. Úgy végérvényesen.
- Mondtam, hogy jól néz ki. - skandálta Aaron vigyorogva. Semmi bajom nem lett volna azzal a vigyorral, ha nem kacsint hozzá.
- Fordulj meg. - mondta türelmesen Nathan. Az ajkamba harapva megfordultam, mire egy halk szisszenés ütötte meg a fülem. Ja, Louis meglátta, hogy hol végződik a ruha alja.
- Adony. Nem engedheted ezt. - meredtem rá az egyetlen normális reakcióra képes emberre.
- Pedig jól néz ki. És kelleni fog. - motyogta halkan.
- Louis. - fordultam felé. - Drágám, mondj valamit. - kérleltem, de csak csillogó tekintettel meredt rám. Na jó, ő is megőrült.
- Aaron. - kértem fogcsikorgatva.
- Nem. Marad. - közölte kurtán.
Ó, hogy az a..

Egy dolog vigasztalt. Nem én cipeltem a táskákat. Hanem ők.
Csendesen-legalábbis csapatunk kisebb része, a másik már kevésbé fogta magát vissza a plázás nők kinézetének kibeszélését illetően- autókáztunk vissza a kastélyba, ahol azonnal felhordtuk mind a tizenöt szatyrot, amiből kettő az én stílusú ruháimat rejtette, másik kettő nem az én stílusú cipőket és kiegészítőket, a maradékban pedig ismét nem az én stílusomnak megfelelő ruhák, mellények és harisnyák voltak. Már eleve így kezdődött. De még hogy folytatódott..
Sikerült kiharcolnom, hogy fél órát tudjak pihenni, mielőtt a többiek ( Mircea, Rafe és a sárkányok) is megcsodálják a kis gyűjteményt, amit ma délután összevásároltunk.
Fáradtan dőltem el az ágyamon, és hunytam le a szemeim. Kellemes zsongás járta át a testem, megkönnyebbülten elmosolyodtam, és lerúgtam a lábaimról a cipőt. Nagy szenvedés árán elértem egy kispárnát, majd a fejem alá gyűrve bámultam a plafont.
Furcsán éreztem magam. Egyfajta hiányérzetem volt, de nem olyan, mintha elvesztettem volna valakit, valamit vagy hiányozna valaki. Hanem..mintha valami nagy dolog várna rám, és szüntelenül hívogat, csalogat. A szívverésem felgyorsult, a karomon levő rúna pedig vörösen izzott fel, akárcsak egy dolgon járna az agyunk. Az ujjaimat végigfuttattam rajta, érezve, hogy az elemek ereje is felébredt. Nagyon úgy tűnt, hogy ez a kettő egész jól kijön egymással. Vajon olyan lesz találkozni az árnyvadászokkal, mint apuékkal és a többi régi ismerősömmel? Ők is olyan fenséges, tekintélyt parancsolók lesznek, mint a többiek? Vagy kegyetlen gyilkosok, akiket elvakított a hatalomvágy, arra várva, hogy besétáljak az ajtajukon, majd pár kedves szó után elszakítanak mindentől és mindenkitől, hogy börtönbe zárjanak? Nem tudom.
Rossz érzésekkel töltött el annak a gondolata, hogy egyszer talán tényleg ez lesz a sorsom. Mert nem hinném, hogy csupán véletlenek sorozata ez az egész, hogy pont én követem azt a patróna nőt, akit egy démon lord ragadott el magával, vagy az, hogy emberi valómban sokkal többre voltam hivatott, mint a halandók. Emögött olyan dolog lapult, amit talán jobb, ha meg sem tudok.
Hirtelen ajtónyikorgás ütötte meg a fülemet, mire azonnal lehunytam a szemeimet és füleltem. Az illatból ítélve Louis közeledett felém halk, óvatos léptekkel, szinte láttam magam előtt, ahogy kisfiús vigyorral az arcán éppen azt latolgatja, hogy lefeküdjön mellém, vagy lefeküdjön mellém. Az ágy besüppedt, és egy nagy test nyomódott az enyémnek, egy száj rátapasztotta az ajkait az enyéimre. Szinte alig érintett meg, mire viszonoztam a csókját és fél kezemmel a hajába túrtam. Egy elégedett kuncogással válaszolt, majd teljesen váratlanul belepuszilt a nyakamba, amitől hangosan felvihogtam. Teljesen rám feküdt, és mosolyogva birizgálta a hajamat.
- Alvást színlelünk? - kérdezte édesen.
- Szobába lopózunk? - válaszoltam felvont szemöldökkel.
- Naná. Aaron bámulja a szobád ablakát, nem hagyhatom, hogy olyat lásson, amit csak nekem szabad. - puszilt meg. MI? Miről maradtam le megint?!
- Mi? - cincogtam döbbenten.
- Ne mondd, hogy..- morogta kelletlenül, majd miután látta, hogy tényleg nem tudom, hogy miről van szó, teljesen megrökönyödött. - Na jó, van olyan jel, amit te egyáltalán észreveszel? Azt se láttad, hogy beléd estem, de hogy még azt se, hogy Aaron állandóan csorgatja a nyálát az ablakban? - hadarta.
- Hé, én is elég sok jelet küldtem ám neked! - vágtam rá.- Te se vetted észre! Csak akkor léptél, amikor Jack kikezdett velem a konyhában!
- Igen, mivel titkolnom kellett az érzéseim, ha nem emlékeznél arra az apró kis bökkenőre, hogy a múltban volt egy összetűzésünk. De attól még mindig téged tartottalak a legszebbnek és legokosabbnak. Már az első találkozásunkkor elvetted az eszem. - simogatta meg a hajam. Huh, azt hiszem, erre nem tudok mit mondani.
- Azt akarod mondani, hogy már ott a bálon..- emlékeztem vissza. Igen, akkor láttuk meg egymást és hívott el táncolni. De régen volt az már..ami azt jelenti, hogy több, mint száz éve tetszek neki? Azt a mindenit.
- Igen, már ott a bálon. Amint megláttalak, tudtam, hogy oda kell mennem hozzád. Vonzottál a tekinteteddel, a megjelenéseddel, a szavaiddal, később már mindennel. - tette a kezét a tarkómra, majd közelebb húzott magához, a szája súrolta az enyémet.- A nyelvismereteddel, a rajzaiddal és a mohóságoddal, ahogy sunyiban befaltál hetente minden szombaton egy szelet citromtortát. - nevette el magát halkan. A fenébe. Még azt is látta. Amúgy meg, ki nem szereti a citromtortát? Mellesleg jól illett a caffee latte-hoz. Hihi. - De ha már én is így kitálaltam neked, illene nekem is megtudnom egy-két részletet. - vigyorodott el. Hát, oké.
- Igen, már a bálon megakadt rajtad a szemem. Te voltál az egyetlen olyan pasi, akin kifogástalanul állt az öltöny. A többi nő halkan sutyorgott a teremben a férfiról, akinek gyönyörű teste, és még annál is gyönyörűbb szeme van. Hát, az biztos, hogy nem túloztak. Mielőtt odajöttél volna hozzám, unatkoztam, és azt vártam, hátha Nezzo felbukkan valamikor. De sikerült elvonnod a figyelmem azzal a ragadozószerű mosollyal, amit a mai napig imádok. Az ünnepség után nem találkoztunk, és mikor visszamentem a Szenátusba, tudtam, hogy nem is fogunk. Szép volt azt hinni, hogy talán én is megtetszettem neked. Aztán egy nap, amikor annyi fordítás szakadt a nyakamba, hogy össze-vissza rohangáltam, a konzul bejelentette, hogy jött egy francia követ és ugyan beszél angolul, olyan erős az akcentusa, hogy semmit se lehet belőle kiérteni. - Louis türelmesen hallgatta a történetemet, miközben végig a szemembe nézett. - És akkor, amikor újra találkoztunk, teljesen bezsongtam, és úgy ugráltam, mint egy kis csitri. És innentől már gondolom, hogy tudod a történteket. - fejeztem be halkan. Louis csillogó szemekkel megcsókolt, és szorosan magához ölelt.
Megnyugtatólag hatott rám a testéből áradó erő, körülölelt, és tudatta velem, hogy biztonságban vagyok a karjai között. Minden egyes érintése gyengéd volt, a szeretet, féltés könnyed hulláma járt át, mire megborzongtam. Ennek a férfinak sikerült olyat elérnie, mint amit senki más nem tudott. Beleszerettem. Úgy, hogy hiányzott, ha nem volt velem, fáztam, ha nem mellettem aludt, nem ölelt, kongott bennem az üresség, ha nem hallottam szavait, és mardosott a féltékenység, ha más nő volt a közelében. Ezek mind olyan dolgok, amelyek nem voltak részei az életemnek. Mindenkitől elzárkóztam, hisz féltem, ha túl közel kerül hozzám, úgy végzi, mint a szeretteim. Holtan, vérbe fagyva, megcsonkítottan, becsület vesztetten. Szemeikből kiveszik a pajkos csillogás, minden érzelem, helyettük a halál sötét fátyla homályosít el mindent. Többé nem látják viszont szeretteiket, nem sírnak, nevetnek, csupán a lelketlen porhüvelyük jelzi, hogy valamikor egy csodás ember lakott bennük. Senkinek se kívántam ezt a sorsot, ha már az én lelkem a kárhozatra lett ítélve. Örökre.