#62. fejezet - Mindent a szemnek, de semmit a kéznek.

Mindenkitől elzárkóztam, hisz féltem, ha túl közel kerül hozzám, úgy végzi, mint a szeretteim. Holtan, vérbe fagyva, megcsonkítottan, becsület vesztetten. Szemeikből kiveszik a pajkos csillogás, minden érzelem, helyettük a halál sötét fátyla homályosít el mindent. Többé nem látják viszont szeretteiket, nem sírnak, nevetnek, csupán a lelketlen porhüvelyük jelzi, hogy valamikor egy csodás ember lakott bennük. Senkinek se kívántam ezt a sorsot, ha már az én lelkem a kárhozatra lett ítélve. Örökre.

- Muszáj nekünk elmennünk a többiekhez? - kérdezte Louis halkan, miközben hátulról átölelt és a fejét a vállamon pihentette, amíg rajzolgattam. 

- Nem hiszem. Nekem sincs kedvem. Maximum később Mircea leszedi a fejem, amiért lógtunk kicsit. - tettem le a ceruzát. 

- Akkor csinálhatnánk valami mást. - suttogta mögülem sejtelmesen. Mosoly bujkált a hangjában.

- Mire gondol az úriember? - fordultam meg. Vigyorgott. Ajaj.

- Mikor küzdöttünk már úgy egy igazit? Már néztem a küzdőtermüket, egész csinos. Van mindenféle fegyver, és ilyenkor nem szokott ott lenni senki. Utána pedig elvinnélek valahova. - nézett rám könyörgőn. Kezei erősebben markolták a csípőmet, közelebb húzott magához.

- Hova? - mosolyodtam el. 

- Meglepetés. - válaszolta sejtelmesen. Hm, nem hangzik rosszul.

- Egy kikötésem van. Nem használhatod se az elemeket, se az angyali erőt. Csak egyszerű harc. - mondta, ahogy felkapta a kardját és forgatni kezdte a kezei között. 

- Megegyeztünk. - vágtam rá a földön ülve, ahogy éppen a lábaimat nyújtottam. Egyesek szerint ez teljesen felesleges. Hát, szerintem sokkal jobb felmelegedett izmokkal küzdeni, mint csak úgy belecsapni a közepébe. 

- Kész vagy?- kérdezte kedvesen. Ez volt az egyik dolog, amiért annyira szerettem Louist. Mindig odafigyelt rám és sose volt velem durva. Gyengéden nézett rám, védett, mint egy tigris, ha bárki rám nézett, de titokban tudtam, hogy élvezi, amikor más férfiak irigylően követik keze minden egyes mozdulatát, akárhányszor megérint.

- Persze. - keltem fel és elvettem a tőrjeimet a székről. Lassan a helyemre sétáltam, pontosan Louisszal szemben álltam meg, majd alapállásba helyezkedve vártam, hogy kezdjen. 

Louis óvatosan elmosolyodott, majd lecsapott. Idejében sikerült felfognom a célpontját, és hárítottam. Folyamatosan mögém próbált kerülni, de ehelyett mindannyiszor a bordáinak szegeztem a tőrjeim hegyét. A terem a fém hangos csattanásaitól zengett, több mint másfél órát végigküzdöttünk. Mind a ketten lihegtünk, de már csak azért se akarta egyikünk se feladni, hogy ne bírjuk cukkolni egymást. Csak egy pillanatra nem figyeltem oda, mire egyik lábát beakasztotta az enyémbe és egy egyszerű rántással a földre küldött. Esés közben igyekeztünk úgy helyezni fegyvereinket, hogy ne húzzuk egymást karóba velük. Louis a kezeimet a fejem fölé szorította, és rám ült. Szaporán emelkedett és süllyedt a mellkasom, hangosan sóhajtottam, ahogy gúzsba kötött a földön. Megpróbáltam ledobni magamról, de esélyem se volt őfelségével szemben. A piszok pontosan tudta, hogy mikor leszek elég fáradt ahhoz, hogy bevethesse ezt a kis trükköt. Ide-oda dobáltam a csípőm, de csak azt értem el vele, hogy még jobban lángolt a tekintete a harc hevében. 

- Ennyi? Már el is fáradtál? - kérdezte beképzelt vigyorral az arcán. 

- Ne is álmodozz erről. - fújtam mérgesen. Aj. 

- Innen nem szabadulsz, maximum akkor, ha én engedlek. - mondta szemtelenül szép mosollyal az arcán. 

- Biztos vagy te ebben? - csúsztam lejjebb, majd felemeltem a lábaim és a bokáimmal közrefogtam a nyakát majd egy jól irányzott mozdulattal ledobtam magamról. Fájdalmasan puffant egyet a földön és ezúttal én ültem őrá. 

- Hogy lehetsz ilyen hajlékony? - kérdezte idegesen. Felnevettem. 

- Sokat nyújtok. Pontosan ezért éri meg minden meccs előtt kinyújtani az izmaidat. De ti mindig hülyének néztek. Tessék. Az előbb azt hitted, ha megfosztasz a kezeimtől, akkor már nyertél. S lám, vesztettél. - nyomtam puszit az arcára. 

- Legközelebb nem lesz ekkora szerencséd. - szűkült össze a szeme kihívóan.

- Meglátjuk. - vigyorogtam rá boldogan. Lassan feltápászkodtam a földről, de Louis még mindig ott feküdt előttem kiterülve. - Gyere, harcosom, menjünk vissza. Épp eleget szenvedtünk. - nyújtottam felé a kezem, hogy felsegítsem, de ő hirtelen elkapta a karom és visszarántott a földre. Maga alá fordított és ráérősen megcsókolt. Na jó, győzött.
Az arcom szinte lángolt a boldogságtól, ahogy franciám egyre szenvedélyesebben ízlelgette az ajkaimat, kezeivel pedig gyengéden simogatott. Éreztem azt a láthatatlan energiahullámot, amely körülölelt minket, még szorosabbra fűzze kettőnk szerelmét. Belemosolygott a csókunkba, de esze ágába se volt elengednie, se a szájával, se a kezeivel.

- Megkérdezhetem, hogy ti mégis mi a jó fenét csináltok itt? - ütötte meg a fülem Mircea dühödt hangja. Hupsz. 

Louis óvatosan elvigyorodott, és nyomott egy utolsó puszit a számra, mielőtt felkeltünk volna. Vörösödő arccal leporoltam magam és Mircea szemébe néztem. 

- Khm..harcoltunk. - mondtam egy számomra ismeretlen hangon. 

- És ki győzött? - vonta fel a szemöldökét gúnyosan. Jaj, ha már így beszél, az nem jelent túl sok jót.

- Én. - szólt közbe Louis és átölelt hátulról. Megjött a felmentő sereg. - Ne haragudj, én vettem rá, hogy jöjjünk el ide. - mondta határozottan. Hm, Louis bátrabb, mint gondoltam. 

- Ó, hogyne. És te is fogod felvenni azokat a ruhákat, amiket egy bártáncosnő se húz fel! - ordította el magát. 

- Miért ordibálsz? - csatlakozott hozzánk Markus. Észre se vettem, hogy bejött. - Hadd szórakozzanak egy kicsit. Te is pont ugyanezt csinálod három napja, annyi különbséggel, hogy naponta más csajjal. És most, hogy magadba szálltál, engedd meg, hogy visszakísérjem őket a lakosztályukba és egy órán belül leszállítom mindkettejüket. - intett felém mosolyogva. Legszívesebben a keblemre öleltem volna őt ezért. 

Mircea szeme keskeny réssé szűkült össze, láttam rajta, hogy eléggé ki van akadva. Ezt az is bizonyította, hogy ahelyett, hogy tovább vitatkozott volna velünk, rákvörös fejjel kiviharzott a szobából, hangosan bevágva maga mögött az ajtót. Ez húzós volt.

- Na fiatalok. Van még háromnegyed órátok, szórakozzátok ki magatokat. De kilencre legyetek ott Mirceánál. A ruháid már rég ott vannak, az öreg már mindet megnézte és minden egyes ruhánál leordította Aaron fejét. - közölte röhögve. - De aztán ne csináljatok semmi rosszat. - kacsintott rá Louisra, majd szórakozottan kiment ő is.
- Gyere. Menjünk vissza. - mondtam kuncogva. Louis pajkosan csillogó szemekkel nézett rám és elvigyorodott. Ajaj.
- A kis meglepetésem most elmarad. De ne félj, bepótoljuk. - kacsintott játékosan. Haha.

- Egy pillanat. - szóltam ki Louisnak a fürdőből, aki az ágyamon ülve bele-beleolvasott a könyveimbe. Csak hittem, hogy ott van.
- Mondd csak, miért olvasod el mindig ugyanazokat a könyveket? - kérdezte mögülem kíváncsian, mire ugrottam egyet ijedtemben.- Például itt van ez.- emelte fel egyik magyar könyvemet.- Miért olyan jó?
- Mert szeretem a romantikus történeteket. Ha magyarul olvasom, rengeteg olyan kifejezés van benne, amit angolul nem lehetne ilyen szépen megfogalmazni. - mosolyogtam rá a tükörből. - Franciául is szoktam olvasni. De mégsem az igazi.- vontam meg a vállam szégyenlősen.
- Pedig franciául is vannak éppoly szép kifejezések, mint a magyarban. Csak meg kell értened, át kell érezned őket. - mormolta a fülembe halkan. - A jó könyvek olyanok, mint a jó borok. Sose lesz elég belőlük, mindig többet akarsz és többször. Akárcsak belőled. - puszilt lágyan a nyakamba, mire borzongás futott rajtam végig. De Louis nem hagyta abba. - Minél többet érzek belőled, annál jobban vágyom rád. A mély, lágy hangod feltölt.- tért át óvatosan az arcéleimhez, apró csókokat lehelt rájuk, minél tovább növelve bennem kellemes melegséget.- A rajzaid elvarázsolnak. A gyönyörűséged és eszed megbolondít. A lényed meg magához láncol, hogy egy pillanatra se felejtsem el, hogy mekkora szerencsém van, hogy te az enyém vagy. - forrasztotta forró ajkait az enyémekre. Eddig melegem volt? Hm, talán a legjobb szó az arcszínemre, hogy bíborvörös.
- Szeretlek! - suttogtam huncutul az ajkaiba. Szélesen elmosolyodott, melegséggel teltek meg a szemei.
- Szeretlek! - súgta vissza és lehelt még egy csókot a számra.
- Én is titeket, csak gyertek már! - szólalt meg mögöttünk Markus élesen. Louis röhögve még szorosabban ölelte át a derekamat, és mélyeket lélegezve szívta be az illatom. Kíváncsian nézett Markusra, aki pár másodpercig fürkészte Louis arckifejezését, majd miután leesett neki a tantusz, szemét forgatva megfordult és kiviharzott a fürdőből.
- Most már tényleg menjünk. Így is elő kell majd keresnem valami olyan rúnát, amivel lehet hangtalanítani. - morfondíroztam.
- Gondolod? - húzta laza félmosolyra a száját. Ááá, hogy lehetnek valakinek ennyire érzéki ajkai?!
- Tudom.

- Sziasztok! - köszöntünk be Louisszal Mirceáékhoz. Aaronék a sárkányokkal vegyülve terültek szét a kanapékon és valamin nagyon röhögtek, Mircea egy fotelben ült makacsul maga elé meredve, idegesen dobolva a karfán, mellette Rafe és Markus susmutoltak. Adony pedig a ruhákat akasztgatta be egy kisebb helyiségbe. Próbafülke. Hát mégse vicceltek, mikor azt mondták, hogy megnézik a ruhákat. Ó, franc!
- Végre. - mosolyodott el bátyám, ahogy észrevette, hogy megérkeztünk. Nyomott egy futó puszit a homokomra, majd gyorsan betaszigált az előbb említett szobába. Becsukta az orrom előtt az ajtót, de mielőtt az ajtó bezárult volna, elcsíptem Louis cseppet sem nyugodt pillantását, ahogy Aaronékra nézett. Azt hiszem, lesz még buli a mai nap folyamán. Mint kiderült, nem is tévedtem sokat. Na, akkor szépen sorban.
- Khm, Adony, melyiket? - kérdeztem zavartan az ajtó mögül.
- Csak gyere ki. Ruha nélkül. - csendült fel Ignis hangja, kiéreztem belőle a vágyat, hogy most is csak azért nem jön be, mert talán egy másodpercen belül holtan feküdne egy román tőr, egy francia szabja, pár olasz ecset és egy magyar árnyvadász késsel a hátában. Mi több, talán még egy angol bárd is tiszteletét tenné.
- Arggh. - válaszoltam prüszkölve. - Még egy ilyen megjegyzés és ezzel a csinos magas sarkúval fogok beletaposni a gyomrodba! - amint kimondtam, rájöttem, hogy talán mégse kellett volna kihívnom Ignist. Szerencsére csak hangos röhögés fogadta a beszólásom, hallottam, hogy Mircea arcáról is sikerült egy pillanatra leszednem a mogorva maszkot.
Elsőként a legvisszafogottabb ruhát vettem fel, már ha lehetett ezt a göncöt visszafogottnak nevezni. A szobában levő hatalmas tükörben ellenőriztem, hogy jól áll-e rajtam, majd kilibbentem a díszes társaság elé. Mindegyikük elhallgatott, ahogy óvatosan tettem pár bizonytalan lépést előre, majd körbefordultam. Kerestem Louis tekintetét, és meg is találtam. Csúfondárosan szexi mosoly ült a szája szélében, elégedetten mért végig.
- Ez a legmerészebb? - vonta fel kérdőn a szemöldökét Ignis.
- Nem. - skandálták egyszerre Aaronék.
- Csinos. És határozottan szexisebb, mint az eddigiek. - tette hozzá Markus. - Mircea? Kell már ordítanod? - fordult felé gúnyos mosollyal. Mircea ördögien elvigyorodott. Úgy nézett ki, hogy Markus nem volt tisztában Mircea ezen arckifejezésével. De én igen. És jelenleg nem sok jót jelentett.
- Gyönyörű vagy! - nézett rám mosolyogva. Ez a kedvesség ahogy jött, úgy ment, ahogy Markusra felpillantott. - Te pedig tartsd meg magadnak a szarkazmusod. Nem tudod, hogy kivel beszélsz, fiam.
- Miért? Kivel? - kérdezte meg óvatosan Aqua. Ajaj.
- Majd a bemutató után lerántjuk mindenkiről a vizes lepedőt! - morogta Adony. Kérdőn fordultam felé. - Igen, még rólad is, kis boszorka! És most indíts befelé!
A továbbiakban simán ment a bemutató. Mircea csendben figyelt, esetleg néha felszisszent, mert felszisszent, a sárkányok és az öt szépfiú a szemüket legeltették és megeresztettek pár tintát nem tűrő kifejezést, amiken csak nagyrészt röhögtünk, Rafe pedig néha megjegyezte, hogy ebben a ruhában szeretne lefesteni. Louis türelmesen figyelt, mindahányszor kiléptem a szobából, mindig elmosolyodott, hogy jókedvet csaljon az arcomra. És ahhoz képest, hogy engem kellett volna lecsekkolnia, én legeltettem rajta mindig a szemeim. A könyékig feltűrt ingujja szabaddá tette nagy, férfias kezeit, kék szemei izgatottan csillogtak, és egy pillanatig se engedték, hogy elszakítsam róluk a tekintetem. Akárhányszor megmozdult, felsőteste izmainak mozgását követte a puha kasmír, gyönyörű haja össze-vissza állt, akárhányszor beletúrt, mit sem foglalkozva a reakcióval, amit kivált belőlem. Hm, biztos a megszokás.
Már csak a szegecses ruha volt hátra. Húha.
Egy kicsivel több ideig maradtam bezárkózva a kis helyiségbe, hiszen Adony ragaszkodott hozzá, hogy felkonferálja a legutolsó és egyben "legordítósabb" szerelést.
- Tisztelt Uraim és Mircea! - kezdte Adony, mire felröhögtek. Én is akaratlanul elmosolyodtam. Na, jól kezdődik. - Most jöjjön hát az est leglátványosabb, legvelőtrázóbb, legdögösebb és egyben legutolsó ruhakölteménye. A modellünk ezen ruha megvásárlásakor maga is sokat bosszankodott, ám mikor rájött, hogy Aaron segítsége nélkül és fel tudja venni magára ezt a meglepően csinos darabot, már egész könnyen beadta a derekát. - számolt be a kis vitánkról, mikor Louis kedvesen megajánlott Aaronnak egy fájdalmas állkapocs törés, amennyiben be mer menni hozzám a próbafülkébe a távollétében. - Hősszerelmesünk, Louis-Caesar, aki olyan piszok mázlista, hogy az övének tudhatja egyetlen húgom szívét, tátott szájjal fizette ki a ruha árát.
- Hékás! Mindegyiket én fizettem! - szóltam ki élesen.
- Jól van na, csitt. Mindjárt jöhetsz, nem kell kiabálni. - fojtotta belém a szót rosszallóan, de tudtam, hogy csak poénkodik. - Szóval, fiúk, mindent a szemnek, de semmit a kéznek! - tárta szélesre előttem az ajtót, és udvariasan tartott karjába belekaroltam, majd így vezetett ki a többiek elé.
A levegő azonnal megtelt elektromossággal, a szemük azonnal tágra nyílt. Egyikük arcáról se tudtam leolvasni semmit. Na jó, Gaston tisztességesen beharapta az ajkát, és megragadta a kanapé karfáját, hogy kedvére szorongassa, de még Aaron se mutatott semmi reakciót.
Ide-oda kapkodtam a tekintetem közöttük, teljesen meg voltam arról bizonyosodva, hogy megfagyasztottam őket. De nem, tévedtem.
Louis váratlanul felkelt a helyéről, és hatalmas léptekkel közelített meg. A járása egy nagymacskához hasonlóan ruganyos volt, vadul égő szemeit rám szegezte és nem engedte, hogy másfelé nézzek. Amint elém ért, rögtön csípőn ragadott és magához szorítva megcsókolt. Egyik kezét gyengéden végigcsúsztatta a combomon, majd mit sem figyelve a kis közönségünkre, ujjaival lágyan simogatni kezdte a bőrömet és belecsókolt a nyakamba.
- Khm.. mindent a szemnek, semmit a kéznek? - kérdezte Aaron felháborodottan. - Akkor ő mégis mit csinál?
- Neki szabad.